Szkárosi Endre: A másik egy – Megjelenik október 10-én!

 Szkárosi Endre

A másik egy

 

Megjelenik október 10-én!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2024

Felelős szerkesztő: Kerber Balázs és Szilágyi-Nagy Ildikó

A borítótervet Hamarits Zsolt fotójának felhasználásával Szalay Miklós készítette.

A borítófülön található fotót Nagy Krisztián Tódor készítette.

A kötetről

 

A másik egy című emlékirat Szkárosi Endre korábbi visszaemlékezése (Egy másik ember, Eszmélkedéstörténeti emlékirat 2011, Orpheusz Kiadó) folytatásának tekinthető. A szerző azt tűzi ki célul, hogy az 1995-től 2012-ig terjedő életszakasza személyes kultúrtörténetét írja meg, azaz annak az avantgárdban gyökerező művészeti életnek a szubjektív felidézését vállalja, melyben aktív formálóként vett részt. Kockázatos és nagyvonalú akció, hiszen a kultúra személyes nézőpontja az alkotót magát is feltárja, és szükségszerűen magánéleti szálak is szövődnek a történetbe. Az olvasó ezt az izgalmas keveréket tarthatja kezében, és követheti Szkárosi Endre művészeti pályájának alakulását, a művek születési körülményeit, a tudományos pályája nehézségeit, valamint betekintést kaphat baráti, családi viszonyaiba. A könyv amellett, hogy pontos kultúrtörténeti dokumentum, magánéleti emlékirat is, és mint ilyen visszaemlékezés, szükségszerűen szubjektív, de a fikciós szépirodalom területén is helyt áll, fejlődésregényként is olvasható.

A szerzőről

A szerző portréját Hamarits Zsolt készítette.

 

Szkárosi Endre (1952 – 2022) költő, intermediális művész, műfordító, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára, irodalomszervező. A vizuális, a hang- és akcióköltészet egyik legfontosabb művelőjeként és kutatójaként vált ismertté. A hetvenes évek óta jelen volt a magyar és a nemzetközi, különösen az itáliai kulturális életben. Zenekarokat, irodalom- és művészetközi kiadványokat, együttműködéseket szervezett és vett bennük részt, költői installációkat, vizuális költészeti munkákat, performanszokat mutatott be. Egyetemi oktatóként az avantgárd és a kísérleti irodalom és művészet változatos formái, nyelveinek történeti és poétikai kérdései képezték kutatási területét. Tíz éven át szerkesztette a Világgége című hangköltészeti műsort a Magyar Rádió számára. A 2010-es években aktívan részt vett a slamközösség életében. Irodalomszervezői tevékenysége részeként ügyvezető alelnöke volt a Mészöly Miklós Egyesületnek, elnöke 2018 és 2021 között a Szépírók Társaságának.

A képet Nagy Krisztián Tódor készítette.

 

Részlet a kötetből

1. És Egyebek

1995 legelején felkerestem a szerkesztőségben Megyesi Gusztávot, aki akkor az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese volt. Arról akartam meggyőzni, hogy tekintettel az intenzív alternatív kulturális életre, annak sok eseményére és produktumára, amelyek célzott kritikai figyelmet nem kapnak sem a lapban, sem másutt, indítsunk egy ezzel foglalkozó rovatot, amelyet én gondoznék, nagyrészt írnék, de más szakmai közreműködők bevonásával. Mint az ilyen ügyek megszállottja művészként, szervezőként és kritikusként egyaránt eléggé ismert voltam akkor, az ÉS kulturális rovata pedig elég konzervatív sztenderdek mentén működött a politikai-társadalmi írásokéhoz képest, ezért reménykedtem a pozitív kifejletben. Nem is kellett győzködnöm Megyesit, szinte várt egy ilyen ajánlatra – felvetettem, hogy a rovatot nevezhetnénk Szkárosi Rögresszív-nek, ami úgy jelenhetne meg a lapban, hogy a szöveget határoló líneák bal felső sarkában elhelyezett, fekete háromszögben negatívban, azaz fehérben lenne olvasható. Mivel tartottam tőle, hogy egy ilyen hangsúlyosan megjelenő, nevesített rovat irigységet, de legalábbis ellenérzést kelthet, felajánlottam, hogy a nevem ilyetén megjelenítéséről, ha kell, szívesen lemondok – ebben az esetben maradna a Rögresszív, a célnak így is megfelel. Megyesi azonban ezzel egyáltalán nem foglalkozott, a rovatindítást megbeszéltnek vette, és várta a heti írásokat.

A reméltnél is sikeresebb kibontakozás további lendületet adott, és el is kezdtem a rovat szervezését, illetve írását. Első körben Sőrés Zsolttal, Antal Juszuffal és Székelyhidi Zsolttal beszéltem meg a rendszeres közreműködést, de a későbbiekben egy-két írás erejéig be lehetett vonni Szilágyi Ákost, Bárdosi Józsefet, Petőcz Andrást, L. Simon Lászlót és Abajkovics Pétert is. Megyesivel az írások hosszát illetően 1,5-2 flekket beszéltünk meg, de elsőre dupla terjedelmet kértem, egyrészt az indítás súlyára való tekintettel, másrészt arra, hogy John Lennon életművének szellemi kohéziójáról szerettem volna írni a sorozat első darabját, ami előre jól láthatóan több helyet igényelt. „On Lenn” lett az elemzés címe, és az év februárjában jelent meg – mégpedig a kért grafikai módozattal; a kis tipográfiai gesztus nagyon jól nézett ki a lap megszokott tördelésében. Sőrés rendszeres szerző lett, Antal Juszuf is többször írt – épp akkoriban lehetetlenítették el a Tilos az Á nevű népszerű alternatív kulturális szórakozóhelyet, a szomorú tiltakozásnak mindjárt ők ketten adtak hangot „Tilos rekviem” címmel. A továbbiakban volt szó itt Robert Filliou-ról, Baksa-Soós János kiállításáról, a fiatal Gryllus Samuék zenekaráról, a Vágtázó Halottkémekről, Kamondy Ágnes lemezéről, a Budapest Music Centerről, a Crikogejzírről, a Bahia kiadványairól és sok más témáról.

Ez a fajta kulturális nyomulás akkoriban más fórumokra is elvitt, így meglehetős rendszerességgel dolgoztam a Balkonnak, a Magyar Műhelynek, a Jumpnak, illetve irodalmi jelleggel ugyanúgy a Nagyvilágnak, a Parnasszusnak, az Európai Utasnak. Akkoriban erős volt a jelenlétem a Magyar Rádióban is, ahol 1992 óta rendszeres hangköltészeti műsorom is volt, először „Világhangköltészeti Revue”, majd 1995-től „Világgége” címmel – utóbbi már egy egész órában készült, és a kezdetektől fogva Hortobágyi László stúdiójában autentikus és állandó technikai környezetben dolgoztunk. A műsorban egy komolyzenei portré erejéig Korányi Tamás, egy filmes miniesszével pedig Bakács Tibor működött közre (Turai Tamás rádiószerkesztővel együtt).

Vándor Ágnesék nemrég indították a rádióban a Pagoda című rádiós folyóiratot, amelynek rendszeres szerzője lettem egy-egy hangművészeti ismeretterjesztő írással. Nagyon érdekes kihívásnak találtam, hogy egy „belső”, tehát az utcán nem megjelenő, a rádiós dolgozók létszámát tekintve viszont masszív olvasótáborra számító, magaskulturálisan nem jegyzett fórumon érdemben nyithatok diskurzust olyan dolgokról, amelyek rég aktuálisak, ám szinte senki nem ismeri őket.

xxxxx

Jelen mű az Egy másik ember – Eszmélkedéstörténeti emlékirat című, 2011-ben az Orpheusz Kiadónál megjelent életrajzi munka 2017-ben született folytatása, amelyet azonban a szerző – 2022-ben bekövetkezett halála miatt – végül nem tudott sajtó alá rendezni. Az apróbb szerkesztői javítások során végig igyekeztünk megőrizni az első részhez képest sokkal kollokviálisabb és spontánabb, a szóismétlésektől sem ódzkodó, lazább beszédmódot, mert ez a szabad nyelvkezelés jellemzi leginkább a narrátort. Az életrajz itt olvasható második része az 1995-től 2012-ig tartó életszakaszt dolgozza fel. (Kerber Balázs jegyzete)

 

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

A megkerülhetetlen Izland – Egill Bjarnason az őszi Margón október 12-én!

Egill Bjarnason

A megkerülhetetlen Izland

Hogyan változtatta meg egy kis sziget a világ történelmét

 

(How Iceland Changed The World. The Big History of a Small Island)

 

Könyvbemutató és dedikálás az őszi Margón

Esemény

 

Október 12-én, szombaton 15-16 óráig a Nemzeti Táncszínház (Millenáris Park) Könyves Magazin Színpadán

 

A szerzővel, Egill Bjarnasonnal Navarrai Mészáros Márton újságíró, szerkesztő, író beszélget angolul, szinkrontolmácsolással.

A könyvből Csákvári Krisztián színművész olvas fel részleteket.

A kötetről

Bookline

Libri

Figura Könyvkiadó, 2023

Fordította: Fejérvári Boldizsár

Főszerkesztő: dr. Dávid Gyula

Borító és kötésterv: Kiss Barnabás

 

Kötelező olvasmány mindenkinek, aki arról álmodik, hogy Izlandra utazzon.

 

Fülszöveg

 

Izland története 1200 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy kiábrándult viking kapitány és haszontalan navigátora zátonyra futott az Atlanti-óceán északi részén. Ettől kezdve a sziget már nem csak a sarkvidéki madarak fészkelőhelye volt. Egy olyan nemzet otthona lett, amely csendesen, ám kulcsszerepet játszott az általunk ismert világ alakításában. Kezdve azzal, nem Kolumbusz, hanem az izlandiak fedezték fel először Amerikát, de túl szerények ahhoz, hogy beszéljenek róla. Ha nincs Izland, az ember nem tette volna be a lábát a Holdra, és Tolkien soha nem írta volna meg A Gyűrűk Urát. Ez a könyv történelmi körútra vezeti az olvasókat, bemutatva, hogy Izland milyen döntő szerepet játszott olyan változatos eseményekben, mint a francia forradalom, Izrael állam megalapítása vagy a női egyenjogúság kivívása. Ez a szerény nép újra meg újra a történelmi események frontvonalában találta magát és formálta az általunk ismert világot.

 

 

Ajánlások

 

„Egill Bjarnason Izlandot helyezi mindennek a középpontjába, és története nem csak szórakoztat, hanem megvilágosít és váratlan összefüggéseket tár fel.”

– Andri Snær Magnason, az Időről és a vízről szerzője

 

„Figyelmeztetés: lehet, hogy az olvasók azt kívánják, bárcsak ők is izlandiak lennének!”

– Helen Russell, az Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra című könyv szerzője

 

Egill Bjarnason és a pillangó-effektus

 

Izland történelme és kultúrája számtalan módon alakította a nyugati világot, bizonyos szempontból Izland az északi pillangóhatás.

Egill Bjarnason nagy hírnevet szerzett magának újságíróként, olyan lapoknak ír, mint a New York Times, az Al Jazeera, az Associated Press és a Lonely Planet. Részmunkaidőben médiát és politológiát tanít az Izlandi Egyetemen. How Iceland Changed The World című könyvét a Penguin Random House adta ki, majd az angol kiadást bolgár, cseh, észt, francia, lengyel, német, orosz, szlovák fordítások követték.

„Írtam három fejezetet, és küldtem néhány hideg e-mailt az Egyesült Államok irodalmi ügynökeinek” – magyarázta Egill, amikor arról kérdezték, hogyan került a világ legnagyobb kiadójához. A könyv olvasását követően persze nem meglepő, hogy ez a kiadó vette meg – tulajdonképpen aukciót rendeztek a kiadási jogért –, a kötet szellemes és nagyon élvezetes olvasmány.

A szerző portréját Hafthor Hreida készítette.

 

Egill mindent leír egy izlandi (eredetileg norvég) vikingtől, Leifur „A szerencsés” Eiríkssontól, Észak-Amerika felfedezésétől és újra elvesztésétől kezdve. A könyvet olvasva megismerhetünk egy történetet arról, hogy egy fiatal izlandi nő, Arndís Þorbjarnardóttir hogyan befolyásolta Tolkient, amikor beszélt neki az izlandi népmesékről, amelynek motívumait egyértelműen felismerik az izlandiak, amikor A Gyűrűk Urát olvassák (vagy nézik). Megtudhatjuk, más nemzetek milyen felbecsülhetetlen értékű tanulságokat vonhatnak le Izland a nemek közötti egyenlőségre vonatkozó reformjaiból.

 

Könyvében Egill elmagyarázza, hogy egy izlandi vulkán hogyan váltotta ki az éghajlatváltozást a 18. század végén, ami valószínűleg hozzájárult a francia forradalomhoz, s ezáltal a modern köztársasághoz. És persze megismerhetünk egy érdekes történetet arról, hogy Izland milyen nagy szerepet játszott az Egyesült Államok űrkutatásában. Egill emlékeztet a kis sziget és Izrael közötti különös kötelékre. Izland ENSZ-nagykövete vezette azt a bizottságot, amely benyújtotta az új izraeli állam létrehozásáról szóló határozati javaslatot.

 

Mivel az izlandiak időnként nagyon egocentrikusak, fontos kérdés, hogyan reagált a világ a könyvre. „Meglepő módon még a kiadót is váratlanul érte az érdeklődés” – nyilatkozta Egill szerényen. Bevallotta, nem számított arra, hogy bárkit is érdekelhet ez az apró kis sziget és hosszú története. A New York Times és a Wall Street Journal is írt a kötetről, és jelenleg ez a skandináv történelemről szóló legnépszerűbb könyv az Amazonon.

 

Részlet a könyv bevezetőjéből

 

„Ez a könyv úgy beszéli el Izland történetét, hogy a nyugati történetírás kánonját is újra megvizsgálja. Ránézésre merész gondolat lehet globális történelemalakító jelentőséget tulajdonítani Izlandnak. Elvégre sosem rendelkezett hadsereggel. Egyszer sem lőtt rá másik országra. Sosem szőtt összeesküvést külföldi vezetők ellen, nem viselt proxyháborút, és semmiféle hegemón hatalomra sem formált jogot. Akkor mégis hogy hagyhatta rajta kézjegyét a nyugati történelmen? Ha az izlandiak nem lennének, senki sem jegyezte volna le az északi mitológiát és a skandináv királyok középkori történetét. Izland nélkül az egész világ – Angliától Egyiptomig – megúszta volna a történelem egyik legpusztítóbb éhínségét, és a kényes egyensúly sem borult volna fel, elhozván a francia forradalmat. Az imperializmus elleni küzdelem egyik leghősiesebb bajnoka sem jött volna világra. Neil Armstrong nem gyakorolhatta volna földi keretek közt a holdra szállást. Nem kerülhetett volna sor a hidegháború egyik meghatározó sakkmérkőzésére. Sok évet kellett volna még várnunk arra, hogy valamelyik országban végre női államfőt válasszanak. Sőt, nem kizárt, hogy az észak-atlanti térség is a nácik kezére került volna a II. világháború folyamán, aminek lehetséges következményeit aligha kell itt ecsetelnünk.

Új szemszögből mutatom tehát be Izland történetét, kitérve a híres és névtelen izlandiak hosszú sorára. A legfrissebb kutatásokból éppúgy merítek, mint az eddig figyelmen kívül hagyott narratívákból. A fejezetek egymásutánja elbeszéli Izland egészen rendkívüli történetét, amely ezerkétszáz évvel ezelőtt egy frusztrált viking kapitány letelepedésével indult, aki tehetségtelen navigátorának köszönhetően az Északi-Atlanti-óceán kellős közepén sodródott partra. Innentől fogva Izland már nem csupán a sarki csér költőhelye volt többé. Diplomaták és muzsikusok, tengerészek és harcosok nemzete sarjadt ki a telepesekből, akikre egyszeriben hatalmas felelősség is hárult – és akik suttyomban örökre megváltoztatták a földgolyó arculatát.”

 

Részlet a kötet 9. fejezetéből

 

Nemi egyenlőség

Izland 1972-től napjainkig

„Nem szoptatni akarom az izlandi nemzetet, hanem vezetni.” (Vigdís Finnbogadóttir egy kampánygyűlésen, amikor megkérdezték tőle, hogy befolyásolja-e elnöki alkalmasságát a rákkezelés miatt elveszített egyik melle.)

„Eljön az én időm.” (Jóhanna Sigurðardóttir a választási vereségét elismerő beszédben, két évtizeddel azelőtt, hogy a világ első nyíltan meleg miniszterelnöke lett.)

Két izlandi besétál egy londoni kocsmába. A nyolcvanas években járunk, Izlandon még mindig tilos a sör, így természetesen két sört rendelnek – gondolom én. A történet részletei kissé homályosak. Glutty, glutty, glutty! Jöhet még egy kör, és már kezdődhet is a többi fizetővendég gyorstalpalója Izlandról, hiszen Skandinávián kívül mi, izlandiak előszeretettel terjesztjük az igét.

Milyenek az izlandi nők? Hát, ők a legszebbek a világon! Bizonyíték: Izland nyerte a Miss World szépségversenyt 1985-ben és 1988-ban is, amikor Hólmfríður Karlsdóttirt, illetve Linda Pétursdóttirt koronázták meg a „világ legszebb hölgyeiként”. És a férfiak? Nincs náluk erősebb! Nemzeti sportunk a világ legerősebb embere verseny. Az meg mi? Egy nemzetközi megmérettetés – igen, olyan, mint az olimpia, csak a fárasztó doppingtesztek nélkül –, ahol a résztvevők görög szobornyi méretű sziklákat emelnek fel és autóbuszokat huzigálnak kötelekkel. Az izlandi Jón Páll Sigmarsson rekordot jelentő négy alkalommal nyerte el a világ legerősebb embere címet, és még egy szállóige is fűződik a nevéhez, amit akkor mondunk, ha valami nehéz feladatot teljesítettünk: „Ekkert mál fyrir Jón Páll” – „Jón Pállnak nem gond!” Az egyik versenyen egy néző eszkimónak nevezte. Mire ő: „Nem vagyok eszkimó. Viking vagyok!” – azzal megemelt egy féltonnás kocsit.

Közeledik a kocsmában a záróra. Kifizetik az utolsó kört, egymás vállát lapogatják az újdonsült ismerősök. Valaki szóba hozza Margaret Thatchert. Á, a politika! Hallottatok már a mi vezetőnkről, Vigdís elnök asszonyról? Szingli anyuka, van egy örökbefogadott gyereke, no meg irdatlan a hatalma, ráadásul ő a világ első női elnöke. Az már valami, nem igaz? Elhangzott az utolsó szó, az izlandiak elégedetten dőlnek hátra: vége a különórának.

Vigdís Finnbogadóttir volt a világon az első nő, akit közvetlen szavazással államfővé választottak, vagyis nem pártelnökként vagy parlamenti szavazással nyerte el a posztját. A nép választotta őt vezetőnek. Egy iszákos tengerésznemzet, amely sajátos lelkesedéssel övezi a legerősebb férfiak és a legszebb nők versenyét, politikai támogatását egy egyedülálló, elvált, munkanélküli anyának szentelte.

Az említett választás eredményét 1980. június 30-án reggel hat óra körül hirdették ki. Aznap délelőtt, pár óra alvással a háta mögött, Vigdís gyapjúpulóvert húzott, és kilépett a csendes Aragatára néző erkélyére. Dübörgő taps fogadta. Hatalmas tömeg gyűlt a háza köré.

„A szavak az egyetlen fegyverünk” – mondta a tömegnek. – „De ezekkel a szavakkal rengeteg mondanivalónk lehet.”

A tömeg éljenzett: „Elnök Asszony!” Ez a két szó a demokrácia történetében közvetlen választások után még sohasem hangzott el ebben a kombinációban. Az egyik operatőr a kamerától elfordulva törölgette a könnyeit. Akik szemtanúi voltak e pillanatnak azon a csendes izlandi utcán, a politikai változás ritka példáját láthatták. Még a gyapjúpulóver sem volt mellékes. Egy észak-izlandi támogató kötötte kézzel, Vigdís pedig hálából megígérte, hogy győzelme esetén fel fogja venni.

„Remélem, lát a televízióban” – mondta Vigdís a beszédet követően a DV délutáni lapnak adott interjúban a pulóvert kötő támogatójáról. Az öltözködését illető kérdés az elsők között volt, és az újság címlapsztorijának negyedik bekezdésében jelent meg. Elvégre 1980-at írtak. Aznap reggel, amikor Vigdís a háza előtt lelkesítette a tömeget, a legendás rikkancs, Óli, aki negyven éven át a belváros legforgalmasabb utcasarkán dolgozva tett szert össznemzeti hírnévre, így kiáltotta világgá a nap főcímét: „Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián! Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián!”

Vigdís mindössze 1911 szavazattöbbséggel írt történelmet.

 

Kapható az ország könyvkereskedelmi hálózataiban:

Bookline

Libri

Szokatlan nyomozópáros Richard Osman, a Csütörtöki nyomozóklub szerzőjének vadonatúj sorozatában

 Richard Osman:

Gyilkosokra utazunk

„Igen, egy napig mindenki Andrew Fairbankst akarta. Bár azok után, amit a cápák műveltek vele, nem sok maradt belőle. A showbusiness már csak ilyen.”

Új sorozatba kezd a világhírű Csütörtöki nyomozóklub szerzője

Megjelenés: november 12.

Fordító: Farkas Veronika
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 400 oldal

Leírás

Richard Osman visszatér. A Csütörtöki nyomozóklub pihen.

A világhírű széria első négy részének kimagasló kritikai- és közönségsikere után a szerző úgy döntött, itt az ideje átmenetileg új vizekre evezni. Mialatt nagy erőkkel zajlik a Csütörtöki nyomozóklub filmadaptációjának forgatása Steven Spielberg produkciós cégének gyártásában egy sor A-kategóriás sztárral a csatasorban (Pierce Brosnan, Jonathan Pryce, Sir Ben Kingsley, Helen Mirren), addig Osman vadonatúj nyomozópárost vezet be krimiírói karrierjébe. Amy és Steve nem kevésbé emlékezetes figurák, mint a nyugdíjasklub bentlakói. A testőrként dolgozó fiatal és bátor lány, és feleségét gyászoló, egykori rendőr apósa a buddy-filmek ikonikus párosait idézik, és ketten együtt erednek egy fantomszerű figura nyomába, aki olyan titokzatos, hogy még az sem biztos, létezik-e egyáltalán.

Osman új sorozatában azonban nem csupán a nyomozópáros új, de a témák is. Az influenszerek csillogó világa, a mesterséges intelligencia fenyegető réme kitűnő kulissza Osman csavaros cselekményépítéséhez, a fanyar humor, és a remek karakterépítés pedig már úgyis afféle védjegy. Egy biztos, a tétek nőttek, akárcsak a tempó, de mindaz, ami miatt szeretjük Osmant, továbbra is változatlan.

Elvégre tízmillió könyvvásárló nem tévedhet.

Fülszöveg

Wheeleréknél a gyilkossági ügyek megoldása egyszerű családi vállalkozás.

Steve Wheeler ráérzett a nyugdíjas élet ízére. Időnként ugyan még mindig kinyomoz ezt-azt, de már ragaszkodik ahhoz, amit megszokott: a kocsmakvízekhez, a kedvenc padjához vagy a macskájához, aki otthon várja. Túl van élete kalandos szakaszán. Az adrenalint újabban csak menye, Amy munkája biztosítja számára.

Amy Wheeler ugyanis úgy gondolja, az adrenalin jót tesz a léleknek. Ha az ember személyi testőrként dolgozik, minden egyes nap újabb veszélyek lehetőségét hordozza. Amy pedig éppen egy világtól elzárt szigeten gondoskodik a hírhedt regényíró, Rosie D’Antonio védelméről, amíg egy holttest és egy nagy táska pénz fel nem dúlja paradicsomuk nyugalmát…

Izgalmas hajsza veszi kezdetét a világ körül. Vajon Amy és Steve képes lesz lekörözni a gyilkost?

A szerzőről

Richard Osman író, producer és televíziós műsorvezető. Első négy regénye, A csütörtöki nyomozóklub, A férfi, aki kétszer halt meg, Az eltévedt golyó és Az utolsó ördög rekordmennyiségben, több mint tízmillió példányban kelt el világszerte. A Gyilkosokra utazunk egy vadonatúj sorozat első köteteként kínál újabb izgalmakat, amíg a csütörtöki nyomozóklub tagjai pihennek egy kicsit. Richard Londonban él feleségével, Ingriddel és macskájukkal, Liesllel. A csütörtöki nyomozóklubból már forgatja a filmet Steven Spielberg produkciós cége, az Amblin Entertainment.

A Csütörtöki nyomozóklub köteteiről mondták

“Rafinált, emberséges, szívet melengető, megható és NAGYON vicces.” - Marian Keyes

“Izgalmas, megható történet, amin hangosan nevettem.” - Mark Billingham

“Egyszerre humoros és megható.” - Harlan Coben

“Igazán szórakoztató.” - Kate Atkinson

“Szívet melengető, bölcs és rafinált.” - Val McDermid

“A szerzőre jellemző megnyerő stílus az utolsó oldalig.” - Lee Child

“Zseniálisan csavaros.” - Jeffery Deaver

“Letehetetlenül jó.” - Ian Rankin

Részlet a kötetből

„Végre megtörtént.

Andrew Fairbanks mindig is tudta, hogy egy szép napon híres lesz. És ez – egy kora augusztusi csendes, verőfényes vasárnap – végre elérkezett.

Az Instagramra éveken át posztolt fitneszvideóinak köszönhetően követték páran, de messze nem ennyien. Ez őrület!

Kavart egy ideig egy popsztárocskával, így időnként megjelent a fotója a lapokban. Persze nem a címoldalon, mint ma.

Andrew Fairbanks végre szert tett az évek óta vágyott hírnévre. Az egész világ róla beszélt. Felkapták a közösségi médiában. Hirtelen mindenhonnan a jachtos szelfije nézett vissza. Meztelen felsőtesttel, lebarnulva hunyorgott a kamerába, a tűző nap szinkront hunyorgott vele a háta mögül. Vidáman tartotta fel a Krusher energiaitalt.

És azok a kommentek a kép alatt! Szívecskék, lángocskák, vágyakozás. Minden, amiről Andrew valaha is álmodott.

Némelyik komment talán kicsit lehűtötte volna a lelkesedését. „Túl hamar távozott”, „Milyen menő, RIP”, „Hátborzongató a kép úgy, hogy tudjuk, mi történt”; a mennyiség ellen viszont nem lehetett volna kifogása. Elképesztő figyelmet kapott. Még a Love Island produkciós irodájában is körbeadogatták a fotóját, és arról beszélgettek, milyen tökéletes lett volna, ha nem, nos, tudjátok.

Igen, végre mindenki megismerte Andrew Fairbanks nevét. Vagyis, ahogy mostanában emlegették, „Andrew Fairbanks tragikus sorsú influenszerét”.

Szóval, nem volt minden fenékig tejfel. Sőt, még az a kevéske tejfel is kezdett megromlani. Szerda délutánra már lefelé indult a neve a rangsorokban. Más is történt a világban. Egy baseballsztár pick-upjával az exfelesége úszómedencéjébe hajtott. Egy szépségvlogger valami bunkóságot mondott Taylor Swiftről. A tematika – árapály módjára – változott.

Andrew Fairbankst holtan találták: valaki fejbe lőtte, a testére kötelet kötött, és ledobta egy jachtról az Atlanti-óceánon. Senki más nem utazott a hajón, és arra sem utaltak jelek, hogy korábban bárki is a fedélzeten tartózkodott volna, egy bőrtáskát kivéve, amiben majdnem egymillió dollár volt.

Ám mindez még nem elég az egy napnál tovább tartó hírnévhez. Valamikor talán készül majd egy podcast az ügyről, vagy, ami még jobb lenne, egy netflixes bűnügyi dokumentumfilm, de az Andrew-ra irányuló rivaldafény pillanatnyilag kezdett kihunyni.

Andrew Fairbanks nemsokára már csak egy alak lesz egy fényképen, aki lila dobozos energiaitalt tart a kezében a kék tengeren, egy hulla egy dél-karolinai halottasházban, és időnként a kérdés: „Emlékeztek még a srácra, aki a jachton halt meg a rengeteg pénzzel?”

Ki ölte meg? Ki tudja? Talán ez, talán az, a közösségi médiát pedig elárasztották a feltételezések. És miért ölték meg? Passz – valakinek csak volt valami oka rá, nem? Féltékeny partner? Instás fitneszrivális? Bármi lehet a magyarázat. Az viszont egyszerűen hihetetlen, amit az a vlogger mondott Taylor Swiftről, nem?

De micsoda felhajtás volt azon az egy napon! Ha Andrew-t életében éri, biztosan felvesz egy teljes munkaidős médiamenedzsert. Hajts fel nekem pár szerződést, fehérjeszelet, fogfehérítés, vagy esetleg piacra dobhatnám a saját vodkámat.

Igen, egy napig mindenki Andrew Fairbankst akarta. Bár azok után, amit a cápák műveltek vele, nem sok maradt belőle.

A showbusiness már csak ilyen.”

Előrendelhető

Agave Könyvek

A visszakapcsolt diktafon - Demszky Gábor az őszi Margón október 13-án!

 „Mindenki polgármestere akartam lenni."

Demszky Gábor

A visszakapcsolt diktafon

Életútinterjú

Megjelent!

Multiverzum Kiadó 

Könyvbemutató és dedikálás az őszi Margón

Október 13-án, vasárnap 14.00–14.45-ig a Nemzeti Táncszínház (Millenáris Park) Kávézószínpadán.

Résztvevők:

Demszky Gábor, a kötet szerzője

Iványi Gábor, a A Magyarországi  Evangéliumi Testvérközösség vezető lelkésze

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere

Moderátor: Mink András történész, archivista, Blinken OSA Archivum, Közép-európai Egyetem

Dedikálás a Láng Tékában

https://www.facebook.com/events/548436450979007

Október 15-én, kedden 16.30-tól

(Budapest XIII., Pozsonyi út 5.)

Fülszöveg

Kiadónknál szeptember végén jelent meg Demszky Gábor legújabb kötete, A visszakapcsolt diktafon. Életútinterjú a szerzővel, Budapest egykori főpolgármesterével, az SZDSZ volt elnökével, a ma is aktív liberális politikussal. A könyvben felmenőiről is mesél, apai nagyapja és nagybátyja történetén keresztül bemutatva a XX. század eleji baloldali illúziók szertefoszlását. Részletesen taglalja és összegzi a Kádár-rendszer ellenzékeként „belső disszidensként” megélt ifjúkori éveinek eseményeit, a későbbi politikusi pályáját meghatározó eszméinek és motivációinak kialakulását. A történet végigkíséri polgármesteri éveit, de kitér a 2010 óta eltelt időszak politikai és személyes eseményeire is. Új munkájával kiegészíti a több mint egy évtizede megjelent könyveit, írásait, az eltelt idő távlatából újraértékelve a korábban publikáltakat, valamint reagál a magyar politikai élet legfrissebb változásaira is.

A gazdag képanyaggal ellátott kötetet – az ifjabb olvasókra is gondolva – az egyes történelmi eseményeket röviden bemutató „szövegdobozok” és a „főbb szereplőkről” tájékoztatást nyújtó névmutató egészíti ki.

Multiverzum Kiadó, 2024

Az interjúkat készítették: Maróti Zsolt és Dr. Szőts Zoltán Oszkár

Fotók: Csalavári László, Jávor István, Müller László és Demszky Gábor

A kötetet szerkesztette: Péczely Dóra, Tarcsa Zoltán

 Ajánlások

„Demszky Gábor egész életútja a szabadság gyakorlatias szeretetéről és a szolidaritás érvényesítéséről szólt. Budapest, ha akarna sem tudna nem szabad vagy nem szolidáris lenni, mert akkor megszűnne Budapestnek lenni. A szabadság és a szolidaritás egyik legfontosabb záloga pedig a szabad fővárosi önkormányzat, amelynek megteremtése és két évtizedes működtetése miatt Budapest örökké hálás lesz Demszky Gábornak.”

Karácsony Gergely

 

„Jancsó Miklós megkérte Demszky Gábort, beszéljen az életéről. A filmrendező rákérdezett a családra, a nagyszülőkre, dédszülőkre, akik a soknemzetiségű Magyarországon éltek. Jancsó jó kapcsolatban volt Nyikita Mihalkovval, és javasolta neki, hogy filmesítse meg ezt a történetet. Sajnos a film nem készült el, de a magnóra vett elbeszélés megmaradt, könyv lett belőle, amelyet csak azért nem lehet kalandregénynek nevezni, mert a történet minden részlete igaz.”

Kőszeg Ferenc

 

„Demszky Gábor a XX. század második felétől napjainkig terjedő időszak egyik kiemelkedő magyar közéleti szereplője, gyorsan elfutott szépséges életünk egyik fontos, megkerülhetetlen egyénisége. Jó szívvel ajánlom kötetét, amelyben személyes emlékeit szedte csokorba. Hálásak vagyunk azért, hogy nemcsak politikusként, hanem élete föltárásával is nekünk szentelte magát.”

Iványi Gábor

 

A szerzőről

Demszky Gábor portréját Magyar Bálint készítette.

 

Félelem és üdvözülés

Egy korábbi posztomban írtam arról, hogy nem ismerem a félelmet. Ellenzéki tevékenységem radikalizmusának magyarázatául írtam le ezt a mintegy általános magyarázatul szolgáló mondatot.

Röviden: el mertem menni a falig.

Egy évtizeden át rendszeresen elmentem a falig, vállaltam a házkutatást, verést, elzárást, utazási korlátozásokat, hisz még a szocialista országokba szóló útlevelemet is bevonták.

Annál rosszabb nekik, gondoltam, és még keményebben folytattam.

Ám most mással szeretném folytatni.

Az egzisztenciális félelmet sem ismertem soha.

Akkor sem féltem, amikor elvesztettem a hivatalos megélhetési forrásaimat, mert mindenhonnan kirúgtak.

Nem azért, mert fatalista lettem volna, hanem azért, mert hittem magamban, és hittem a piac, akkoriban a „feketepiac" hatékonyságában, tudtam, hogy jogosítványommal vagy egyszerűen a kétkezi munkámból meg tudok élni, és ez sikerült is.

Amikor kirúgtak az egyetemről, taxisofőrként kerestem a kenyeremet.

Amikor publikációs tilalom alá kerültünk, megcsináltuk barátaimmal a szamizdatot. (Nem tettem meg azt a szívességet a rezsim általam lenézett és semmibe vett nacsalnyikjainak, hogy féljek tőlük.)

Amikor 2010 után itthon nem jutottam munkalehetőséghez, öt éven át pályáztam külföldön ösztöndíjakra.

Sikerrel jártam, s ezekből még két gyermekem továbbtanulásának költségeit is elő tudtam teremteni. (Hollandiában, majd egy éven át Amerikában.)

Amúgy azoknak, akiknek egzisztenciális vagy egyéb félelmeik vannak, a jelenlegi autokratikus rendszer keretei között azt tanácsolom, hogy inkább ne menjenek a politikába, keressenek más megélhetést, mert ha nem mernek állásukat, képviselőségüket kockáztatva elmenni a falig és ezáltal radikálisan ütközni a rezsimmel, soha nem lehet belőlük hatékony, eredményes, változást generáló vezető.

Ám nem erről akarok igazán írni, hanem a félelem és a halál témaköréről.

Három éven át éltem Amerikában, ahol azt tapasztaltam, hogy az amerikaiak többség képtelen szembenézni a halál és az elmúlás gondolatával, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy halandóak vagyunk.

Ennek enyhébb megfogalmazása az, hogy gondolkodásukat bizonyos apátia jellemzi. Pedig a halál, minden élő szervezet számára olyan természetes vég, amit egyszerűen el kell fogadni.

Pedig fel kell tennünk a kérdést: félelem, hol és miben rejlik a te hatalmad? Halál, honnan a te fullánkod, mely félelem eszközével teszi tönkre az ember életét? Mert a halál teljesen normális, emberi bizonyosság.

És ha még hozzá kívánunk tenni valamit, akkor azt is el kell mondanunk, hogy az egész euroatlanti civilizációban folyamatosan nő a várható emberi élettartam.

Ezzel pedig megnő a teljes emberi élet megélésének lehetősége is.

Ráadásul azok a nagy gondolkodók, mint Kant, Marx, Freud, Einstein vagy Kepler, akik egész életüket a munkának szentelve utódaikra és az emberiségre, életünk és az univerzum értelmezésére alkalmas, hatalmas tudást hagytak, az élet minőségén is javítottak, mert tágították a megértett és megélt univerzum kereteit.

Számomra is így van ez, rengeteget tanultam tőlük és általuk.

A reneszánsz ember az ideálom, az az archetípus, aki kilépett a kereszténység nagy mítoszának keretei közül, és nem hisz az üdvözülésben, mennyben és pokolban, túlvilági létben.

Itt és most, a földi valóság korlátait feszegetve keresi és keresem én is a közjó megvalósításának lehetőségeit.

Demszky Gábor

Részlet a kötetből

2006–2010 Ördögi körben

- Hogyan látod főpolgármesteri tevékenységed utolsó ciklusát? Tudtad, hogy az lesz az utolsó?

- Az utolsó ciklus ördögi körré vált: bárhol igyekeztem kitörni belőle, újabb problémahalmaz, konfliktusok újabb darázsfészke várt. Az öt ciklus közül ez volt önkormányzati szempontból is a legkomplikáltabb, a leginkább átpolitizált; az utolsó évben pedig egyenesen kriminalizált vált. Ami a kérdés másik felét illeti: húsz év bőven elég a főpolgármesteri szerepből - két évtized nagyon hosszú idő. Leköszönő liberális városvezetőként nyugodt szívvel hagytam el a posztomat. Elkészült Közép-Európa legnagyobb környezetvédelmi beruházása, a csepeli szennyvíztisztító, megépült a 4-es metró első szakasza. Budapest kapuinál hatalmas raktárbázisok, hipermarketek épültek, amelyeket lehet szidni, nem szeretni, de nélkülözni alig. Ugyancsak nélkülözhetetlen az M0-s északi Duna-hídja, amelyet egy magazin, különleges látványa miatt, a modern világ katedrálisának nevezett, miközben az internetes szavazók azt vitatták, kiről legyen elnevezve: Chuck Norrisról, Stephen Colbertről, netán Zrínyi Miklósról; végül aztán a Földrajzinév-bízott a Megyeri híd elnevezést fogadta el.

Ezt a húsz évet, amelyet magam mögött hagytam, egyelőre csak a publicisták és a politikusok nevezik Demszky-korszaknak. Hogy történelmi viszonylatban pozitív jelentéstartalmat kap-e később ez a kifejezés, mint Örkény híres egyperces novellájában a "magyar" szó, amely igévé változva jelentette mindazt, amire vágyunk, az talán majd csak újabb húsz szabad év múltán dől el.

– 2006 őszét Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde tette emlékezetessé. Rád hogyan hatott? Egyáltalán hogyan szereztél tudomást róla?

– Emlékeim szerint Molnár Gyulával karikáztunk egy tandemen az Andrássy úton, közben megállítottak kamerákkal, hogy mit szólok hozzá, hogyan kommentálnám. Akkor hallottam róla először. Abban a helyzetben még nem látott világosan, de azt tudtam, azonnal éreztem, hogy itt valami alapvető fordulat lesz, hogy ezután nem lehet ugyanúgy politizálni, ugyan- úgy kormányozni, mint addig. Ez volt számomra az a pillanat, ami- kor megértettem, hogy most egy új korszak jön.

– Milyen értelemben?

–Tudtam, hogy ez mindent meg fog változtatni: elszabadulnak az indulatok, a szélsőjobboldal teret nyer, az ellenzék kezébe olyan fegyver kerül, amihez fogható nem lesz a másik oldalon. Gyurcsány beszédét én magam is ambivalensen ítéltem meg: saját tapasztalatomból tudtam, mekkora feladat egy reformidegen frakcióval elfogadtatni a megszorításokat, csak nagyon kemény kiállással lehet – ha szemléletüket nem is – legalább pillanatnyi érdekviszonyaikat befolyásolni. Miniszterelnök azonban nyilvánosság előtt így nem beszélhet – még egy korlátozott nyilvánosság előtt sem, akkor sem, ha meg sem fordul a fejében, hogy a zárt ülésről szavai (talán épp saját ellenlábasai révén) kikerülnek. Volt egy tucatnyi olyan kijelentése, amely – bármennyire is világos szándékkal hangzott el, s bármennyire is jól mérte fel Gyurcsány, hogy a szocialista frakcióval csak annak saját nyelvén lehet beszélni – a nyilvános beszéd politikai és erkölcsi normáinak gyökeresen ellentmondott. Őszödön Gyurcsány brutális őszinteséggel beszélt a reformok elmaradásáról azzal a szándékkal, hogy előkészítse a fájdalmas megszorításokat. Valójában az őszödi helyzetértékelés, a politikában abszolút megengedhetetlen szófordulataival, csak arra világított rá, ami addig tabunak számított A túlköltekezés következményeire és az addigi retorika és a valóság közötti félelmetes távolságra. Ha Gyurcsány következetes lett volna, akkor a „hazudtunk reggel, éjjel meg este” elhangzása pillanatában azonnal visszaadja mandátumát a frakciójával együtt. Ezt azonban nyilvánvalóan nem tehette meg, hiszen ez a választók kétszeres becsa- pása, a felelősség kétszeres elhárítása lett volna. Bár azt is hozzátenném, hogy véleményem szerint már az is őrültség, hogy valaki azt gondolja, ha 170 ember előtt elmond egy beszédet, az titokban marad. Így nem lehet titkot tartani. Én konspiráltam, és volt egy alapelvem: ha két ember tud valamit, az már nem titok.

– Úgy érezted, ez végzetes hatással lesz az önkormányzati választásokra?

– Azt sejtettem, hogy az őszödi beszéd a helyhatósági választásokon Budapestet nem rendíti meg, de a „billegő” körzeteket a szocialisták is, a liberálisok is elveszíthetik. Arra az erőszakhullámra azonban, amelyet a beszéd elindított, illetve amely a beszéd ürügyén felszínre tört, nem számí- tottam. A tévéostrom még csak megdöbbentett az értelmetlen agresszióval, az október 23-ai brutalitás azonban már arról győzött meg, hogy az el- szabadult indulatok olyan megrendült politikai bizalmat jeleznek, ami ellenkezőjére fordítja az addigi folyamatokat.

– Ezt elmondtad párton belül vagy valamilyen fórumon valakinek, aki döntéshozó helyzetben van, megosztottad az aggályaidat?

– Igen, és nem voltam ezzel egyedül. Szerintem annak, hogy az SZDSZ kiszállt két év múlva, köze volt ehhez, az egy folyamat része volt.

– És miért csak két év múlva szállt vajon ki az SZDSZ?

– Hát ez jó kérdés. Talán addigra vált tarthatatlanná a helyzet.

–Nem célunk részletesen felidézni az eseményeket, de nem kerülhetjük meg az MTV-székház ostromát. Szeptember 18-án egy tízezer fős tömeg vonult a szék- házhoz, amelynek tagjai közül egy kemény mag összecsapott a székház védelmére kirendelt rendőrökkel. A kialakult csetepaté nem nyújtott hízelgő képet a kivezényelt rendőrökről és az irányításukról.

A Magyar Televízió ostromának másnapján

– Gyalázat, ami ott történt. A televízió épületét egy konszolidált rezsim, amelyik rendelkezik megfelelő roham-, készenléti rendőrséggel és minden egyébbel, meg kell tudja védeni. Itt olyan közrendőröket vetett be, akik, nem voltak erre felkészítve, nem erre valók, nem erre voltak kiképezve. Gyakorlatilag nekem úgy tűnt, hogy mintha nem akarnák megvédeni a televíziót. A tévét elfoglalták, és méghozzá úgy, hogy brutálisan megvertek rendőröket. Ez azon múlott, hogy nem volt ott, a helyszínen megfelelő rendőri készültség. Nem vezényelték oda azonnal őket, mert akkor 10 perc alatt odaértek volna. A tévészékházat meg kellett volna védeni. Nincs hiteles válasz mindmáig arra, miért nem sikerült megvédeni az MTV székházát.

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában és a kereskedelmi hálózatokban:

Multiverzum Kiadó

Libri

Líra