Papp-Für János
Fogyásom igaz története
Megjelenik december 18-án!
Prae Kiadó, 2024
Szerkesztette: Balogh Endre
Borító: Szabó Imola Julianna
A kötetről
A TikTokon 71 millió megtekintésnél, 2 millió lájknál és 138.000 követőnél járó Papp-Für János fogyása igaz történetét meséli el, amely számos embert inspirált diétára úgy, hogy közben ízletes és laktató menüket állíthattak össze maguknak.
A kötet a 21 napos súlycsökkentő próbához nyújt segítséget és javasol recepteket az olvasónak. A magas zsír- és alacsony szénhidráttartalmú étrendet kínáló ketogén diéta követői e kötet segítségével maguk is jegyzetelhetik és ellenőrizhetik testsúlyuk alakulását, és nem utolsósorban ínycsiklandó fogásokat készíthetnek könnyen hozzáférhető alapanyagokból.
Papp-Für János
„A főzés a konyha művészete. Alkotóművészet. Ezért rajongok érte. Önmagában egy paradicsom, egy fej hagyma vagy egy brokkoli önmagáért fontos, egy paradicsom paradicsom akar lenni, a hagyma pedig hagyma. Azt jelenti, amit jelent, érthető, felismerhető és önazonos. Így van ez a vers megírásával vagy egy zenei mű megkomponálásával is. A szék az egy szék, a függöny az függöny, egy tehervagon is tehervagon. Nem akarnak mások lenni, nem is tudnak önmaguktól. Jó verset írni és jó zenét szerezni végtelenül egyszerű. A megfelelő szavakat, zenei hangjegyeket a megfelelő sorrendben, időben kell összeilleszteni. Egy szabály van, mégpedig a harmónia.
A harmónia egy összhang, kötőanyag a különálló elemek között, ami egységes egésszé válik, önálló, és önmagában megálló kész produktumot hoz létre. És itt jön az alkotás folyamata. Az a fajta teremtés, ami az összességet figyeli és arra koncentrál, hogy működőképes legyen az eredmény. No, így van ez a főzésnél is. A megfelelő alapanyagok megfelelő sorrendben és időben való összeillesztése.”
Ajánlások
„Amikor megismertem, fiatal költő volt, nagy testtel. Most nagy költő, fiatal testtel.”
(Bezerédi Zoltán)
„Nem tudja, hogy kell taxival közlekedni a fővárosban, imádja a rózsaszín pulcsikat, és a kameraállvány cipelése is kihívás számára. De imádom a lelkét, megkönnyezem a csodás verseit, és mióta a barátom, a főztjét is!”
(Vogyerák Anikó)
„Néhány évtizede zavar a súlyfelesleg. Ezen belül legjobban a sajátom. Hol felszedek, hol leadok, de tartósan soha nem sikerült megszabadulnom a kilóktól. A legjobban az zavar, amikor cinikus megjegyzést tesznek a pocakomra, játékosan paskolgatva azt. De nem tudok ellenállni az éjszakai eszegetés bűnbeesésének, a nyári fagylaltozás véget nem érő hedonista procedúrájának. Az olasz tiramisumezők legelésének. A palacsintafák folyamatos rázogatásának. Ami a sportolást illeti, Sir Winston Churchill filozófiájának hódolok. No sport! Ezért aztán emelem kalapomat olyan embertársaim előtt, akik komoly akaraterővel rendelkeznek, és képesek életmódot változtatni. Ilyen Papp-Für János, aki nemcsak kiváló költő, de az életben maradás titkaival kapcsolatban is útmutatást adhat nekünk. Olvassák és szeressék, egészen biztosan hasznukra fog válni.”
(Gerendás Péter)
Részletek a kötetből
Előzmények és a döntés
Adott egy 35 éves, 195 cm magas, 90 kilós, sportos, egészséges, kiváló erőnléti állapotban lévő, erős testalkatú, fitt, fiatal férfi. Hét év elteltével adott egy 42 éves 195 cm magas, 135 kilós, elhízott, kettes típusú cukorbeteg, szívritmus-szabályozó gyógyszereken élő, magas vérnyomású, erőtlen, a cipőjét bekötni alig tudó, levegőért kapkodó középkorú férfi. Mi a különbség azonkívül, hogy eltelt 7 év? Szinte semmi. Csupán 40 kg. Csakhogy ez a 40 kg plusz. Minden más emiatt van.
Kezdjük az elején. Mivel foglalkozom, mit dolgozom, mi a szakmám? Ez később még fontos lesz. Író-költő-zenész vagyok. Ez nem volt mindig így, szinte egész életemben fizikai munkát végeztem. Állandó hajnali ébredés, cipekedés egész álló nap késő estig. Évekig dolgoztam egy ital-nagykereskedésben mint rakodó és sofőr, voltam állateledel-nagykereskedésben raktáros, rakodó, sofőr, targoncás, voltam segédmunkás kőműves és szobafestő mellett kocsmáros, napszámos kint a földeken a határban, és egy kis ideig dolgoztam a szakmámban is, klasszikus gitárt és művészettörténetet tanítottam egy általános iskolában. Soha nem voltak súlyproblémáim, sőt inkább sovány voltam egész életemben, de elhízott és túlsúlyos soha. De akkor mi történt az elmúlt 7 évben, hogy ennyire elhagytam magam és leépültem?
Elmesélem.
Mindig szerettem a hasam, és a mai napig szeretek jókat enni, ráadásul nagyon édesszájú is vagyok. És nem ám natúr csirkemellet, hártyázott karajt és keserű csokit szeretek enni, hanem zsíros sülteket, szaftos pörkölteket, tésztás ételeket és kenyeret kenyérrel, palacsintát, süteményeket, nutellát, akár este 10 után is simán és sokat. De szerintem mindenki tudja, miről beszélek. Nem is volt ez gond, amíg fiatal voltam, és hajnaltól estig ment a fizikai meló. A gond ott kezdődött, amikor a tényleges szakmámban kezdtem el dolgozni, jött a zenélés, elkezdődött az írói, költői pályám, az ülőmunka. Persze a gyomrom a régi maradt, és az étkezési szokásaim sem változtak. No, hát itt kezdődik minden.
Ez a nap más, mint a többi
Aztán eljött az a bizonyos nap. A felismerés és szembesülés, a tanácstalanság és a kétségbeesés napja.
Kora reggel, a szokásos ébredés, készülődés. Leülök az előszoba lépcsőjére, hogy a lábam beletuszkoljam a cipőbe. Szuszogva, a levegőt kipréselve magamból, nagy nehezen bekötöm a cipőmet. Irány a bolt, az elmaradhatatlan aldis kenyérlángos és pekándiós párna, legalább két töltött fánk, dupla kávé sok cukorral, egy nagy pohár kóla. Így indul a reggel. A gyerekek már iskolában, óvodában, megyek az irodába, pályázatokat írok, elszámolásokat csinálok, szerkesztem az új könyvemet, könyvbemutatókra, fellépésekre készülök. Mozgás semmi. Telik a nap. Jön az ebéd, vele minden, ami csak belefér. Pörkölt főtt tésztával, somlói, fél liter kóla, újra kávé. Délután még egy kis rágcsálnivaló, munka az irodában, összeszedem a gyerekeket, belefér egy kis játszótér, aztán irány haza. Minden nap, hét éven keresztül ugyanígy.
Az a nap több dolog miatt is különleges volt. Az egyik, hogy ekkor vettem észre először magamon, hogy hamar kifulladok. A gyerekekkel voltam a játszótéren. Néhány perc elteltével azt mondtam nekik, hogy inkább homokozzanak, hintázzanak együtt, mert le kellett ülnöm egy padra, annyira fájt a derekam. Nem bírtam velük a tempót. Ők persze nem értették, miért kérem őket erre, inkább szaladgálni, fogócskázni szerettek volna. Életemben először vettem észre a csalódottságot a szemükben.
És ez az a nap, amikor először láttam magamat én is kívülről. Láttam, hogy a többi apuka milyen kitartóan játszik, szalad a gyereke után. Nem ülnek nagy hassal, nem lihegnek lógó tokával egy padon. Nem úgy néznek ki, mint én. Irigy voltam rájuk, és közben szégyelltem magamat. Ekkor jöttem rá, hogy ez így nem mehet tovább.
Próbáltam minden erőmet összeszedni, de nem ment. Már kevés az akarat. Ez már nem az a szint, amikor eldönthetem, hogy mit akarok, hogyan akarom és meddig akarom. A testem fizikailag alkalmatlanná vált a kitartó, gyors mozgásra. Egyetlen akadály tornyosult előttem: a saját testem. Szörnyen éreztem magam. Persze mondanom sem kell, összeszedtem a gyerekeket, és irány haza.
Este vacsora. Ami csak belefér, bundás kenyér, melegszendvics, egy kis csoki, még egy kis laptop előtti munka, már az ágyban, a tévé bekapcsolva, olvasgatok is. Tíz óra körül két szelet zsíros kenyér, majd a feleségem még süt nekem vagy öt nutellás palacsintát. Aztán egy gyors zuhanyzás és az újabb felismerés, valami ugyancsak ezen a napon fordult elő velem először. Megtörölközöm, és megállok a tükör előtt. Jól végignézek magamon, végigpásztázom a teljes alakomat. Ez az első nap, amikor nem tetszik, amit látok. Őszintén szólva ennél is rosszabb a helyzet: nem akarok hinni a szememnek. Hová lettem, hová tűntem, mi történt velem, miért nézek így ki? Mi ez? Kié ez a test?
Ez a nap más, mint a többi. Indulok lefeküdni. Szédülök, nem érzem jól magam, dobog a szívem, mint a gyorsvonat. Le vagyok főve, ráz a hideg. Nem vagyok jól, nehezen alszom el.
Megvásárolható a kiadó webáruházában:
.png)
