2024. október 20., vasárnap

H. P. Lovecraft - François Baranger: Az őrület hegyei II. kötet - Megjelenik limitált példányszámban november 11-én!

 H. P. Lovecraft – François Baranger 

Az őrület hegyei II. kötet

 

Sorszámozott, egyedi kiadás!

Előrendelhető a kiadó webáruházában kedvezményes áron!

Megjelenik limitált példányszámban november 11-én!


Multiverzum Kiadó



Multiverzum Kiadó, 2024

Fordította: Sóvágó Katalin

Borítóterv és az album képei: François Baranger

 

A kötetről

 

A történet második részében visszatérünk a Dyer-expedíció utolsó napjaihoz, a végtelen antarktiszi jégmezők közé. William Dyer professzornak az expedíció kalandjairól szóló beszámolója egyre rémületesebbé válik, ahogyan a kutatók mind mélyebbre hatolnak az antarktiszi jég alá, maguk mögött hagyva a józan ész birodalmát is. Mert amit a mélyben felfedeznek, azt soha nem lett volna szabad megpillantaniuk: gigászi építmények és idegen létformák, amelyek puszta létükkel tagadják az általunk ismert történelmet. A Dyer-expedíció utolsó felvonása a kozmikus rémület és a totális őrület felé vezet.

 

A szerzőkről

 

H. P. Lovecraft Az őrület hegyei című műve először 1936-ban jelent meg, s mára már az amerikai horrorirodalom klasszikusai között tartják számon. Az író egyik legjelentősebb műve számos filmet és egyéb alkotást inspirált az elmúlt évtizedek során. Kötetünk a történet első felét foglalja magában.


François Baranger festőművész, illusztrátor, akinek számos film és játék vizuális megjelenését köszönhetjük, nagy rajongója Lovecraft sötét, az emberi elme mélyéből fakadó vízióinak. A 2020-ban Chesley-díjra jelölt, 2023-ban magyarul is megjelent Cthulhu hívása kötetét nagy figyelem övezte. Ez a második munkája, amelyet Lovecraft látomásainak szentelt.

 

Könyvbemutató a II. Országos H. P. Lovecraft találkozón

Esemény



Időpont: 2024. november 23., szombat 14-20 óráig

Helyszín: Három Holló / Drei Raben (Budapest V., Piarista köz 1.)

 

A rendezvényt a The Black Aether szervezi, fővédnöke a Magyar H. P. Lovecraft Társaság.

 

Előrendelhető a kiadó webáruházában kedvezményes áron!

Multiverzum Kiadó



A sorozat korábbi kötetei:



2024. október 16., szerda

Youtube csatornám: Álmodozó Lány - Hazai írók támogatója.

 

Régi-új dologba fogtam bele. Megpróbálom még egyszer YouTube csatornával. Más néven, másképpen. A csatornámat Álmodozó Lány néven indítottam el, mely a hazai és külföldi szerzők könyveit fogom bemutatni, jó magam nem fogok szerepelni. Nem rólam szól az egész, hanem az adott író és a könyve. Ez a név rövid ideig fog lenni, később megfogom változtatni.

Feliratkozni itt tudtok:

Álmodozó Lány csatorna

Elsőként, egy éve elhunyt R. Kelényi Angelika könyveit fogom bemutatni. Több kötete  is meg van, de ebből párat fogok megmutatni. Beszélni nem fogok, helyette zene fog szólni a könyvek bemutatása mellett.

Videók teljes mérték amatőr szinten készültek. Nincs szerkesztve a videóban. Nagyon remélem, hogy még több olvasóhoz eljut a hazai írók kötetei. Ez a célom! Ezt szeretném elérni.

A hazai írók mellett, természetesen feltűnnek majd a külföldi szerzők is. Igyekszem arányosan elosztani, hogy mindkettőből legyen ez-az.

Nagyon bizakodó vagyok, hogy sok-sok feliratkozóm lesz a csatornámon. Mert szeretném, ha tudnátok mennyi tehetséges hazai író van kis hazánkban.

Bár nagyon sok könyvet kapok, veszek is. Igyekszem olvasni is őket. És persze ajánlani is , hisz ezért készülnek a videók. 
Korlátozások ide, korlátozások oda nem szeretném abbahagyni. Hisz nem ezért fektettem bele ennyi időt, energiát, hogy aztán abba hagyjam. Meg aztán 7 év, az 7 év.

Ha tetszik a munkám, támogatnál, oszd meg minden létező bejegyzéseimet, videóimat. Ezzel is tudsz támogatsz engem!

Nagyon remélem befutok ezzel is, bízom benne, hogy minél többen olvasnak majd hazai írókat. 

Dombai Dóra: Veszélyes lehet a mozi – Tíz magyar rendezőnő első filmjei az új évezredben

 Dombai Dóra

Veszélyes lehet a mozi

Tíz magyar rendezőnő első filmjei az új évezredben

 

Megjelenik október végén!

Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Forgács Nóra Kinga

A borítótervet Forgács Nóra Kinga ötlete nyomán Szabó Imola Julianna készítette.


A kötetről

 

A magyar film különösen turbulens két évtizede van a hátunk mögött. A hivatalos állami intézmények átalakulása mellett egy új rendezőgeneráció színre lépése nyitotta meg a hazai filmtörténet következő fejezetét. A kreativitásával és tettre készségével magának helyet követelő fiatal nemzedék tagjai között első pillantásra is feltűnően sok női rendező indult el a pályán ebben az időszakban. A fiatalok szolidáris szellemisége és alkotókedve olyan kisebb műhelyeket hívott életre, amelyekben szoros szakmai és emberi együttműködéssel sorra jöttek létre izgalmas, sokszínű filmalkotások. Ez a kötet válogatás, amely rögzíteni kívánja ennek a tűnékeny korszaknak a legjellemzőbb játékfilmes rendezői pályaindulásait. Pillanatfelvétel, amely jellegéből adódóan nem lehet teljes, de 10 magyar rendezőnő első filmjeinek bemutatásával igyekszik megragadni egy új korszak közérzetét.

 

A szerzőről



A szerző portréját Schubert András készítette.


Dombai Dóra filmkritikus, független kutató 2013-ban diplomázott az ELTÉ-n, ahol filmtudományt és esztétikát hallgatott. Tizenöt éve publikál filmkritikákat, filmes tárgyú, illetve esztétikai tanulmányai magyar és angol nyelven jelennek meg. Ez az első önálló kötete.

 

Rövid részlet a kötetből

 

A magyar filmtörténeti hagyományon végigfutó két meghatározó szerzői szemlélet mentén kaleidoszkópszerűen bomlik ki az új filmrendező-generációk alkotásaiban a női létezés komplexitása. Noha korábban sem volt példa nélküli, hogy kiemelkedő női rendezők jelenjenek meg a filmes palettán, az ezredfordulót követő évtizedekben fellépő egész csokornyi alkotó lényegesen sokszínűbb és teljesebb kép megrajzolásának ígéretét hordozza.

 

Részlet a Bevezetés – Nézőpontok a kortárs magyar film új horizontjaihoz című fejezetből

 

A női nézőpont relevanciája

 

A feminista filmelmélet és filmkritika hagyományosan a női identitáskérdések felől igyekszik megérteni a női alkotók munkáit. Mindenekelőtt a fősodorbeli, patriarchális társadalmi berendezkedésbe illeszkedő filmekhez képest megfogalmazódó, inherens másságra és az erre történő tudatos és direkt, illetve motivikus szinten megjelenő, szimbolikus reflexióra kell gondolnunk. Az eredendő Más(ik) szubjektumkompozícióinak létrehozása éppúgy ebben a fogalmi struktúrában értelmezendő, ahogyan a speciálisan női tapasztalat tematikai megjelenítésének kérdése is. Tehát amennyiben egy túlnyomórészt férfiak által dominált rendszerben, egy férfiak által kialakított apparátus használatával dolgozik egy nő, szükségképpen az eltérések, elmozdulások, elkülönbözések mentén kezdjük el felfejteni a jelentést – ebben a hagyományos felfogásban a női mindaz, ami eltér, ami más. A film sajátságos formanyelvi megoldásainak használata e feminista esztétika értelmezése szerint a női képzelet felszabadításának tere lehet, amennyiben ez a másság érvényre jut – hiszen minden, ami szabályszerű, megszokott, konvencionális, azt a hagyományosan a férfi tekintettel azonosított filmkamerán keresztül magának a férfi nézőpontnak tulajdonítunk.

 

Mindezek külön-külön és együttesen is visszavezetnek bennünket a múlt század második felében születő modern feminista elméletek gyakorlati tapasztalatból kiinduló, alapvetően deskriptív tételéhez, mely szerint a speciálisan női esztétika és beszédmód a férfiakétól ab ovo eltérő társadalmi pozícióból, illetve az ennek folytán megélt inherens másság minőségéből fakad, ezekre vezethető vissza. Míg ez a megállapítás idestova félszáz éve a reveláció erejével hatott, az időközben eltelt ötven év progresszív társadalmi változásainak hatása eltagadhatatlan. A kötetben vizsgált rendezőnők már egytől egyig a feminista és egyéb polgárjogi mozgalmak progresszív társadalmi fordulatát követően születtek és szocializálódtak, ekképpen joggal vélelmezhetjük, hogy társadalmi diszpozíciójuk is változott, azaz ma már a mindennapokban könnyebben érvényesíti egy nő a saját érdekeit, akaratát, hiszen az a társadalom fejlődésének köszönhetően mára evidencia. Az ezredforduló után a korábbinál sokkal tágabban értelmezett, ezzel együtt atomizálódott identitás(politika)i kérdésekre hullottak szét a korábban nőjogi problémákként felvetődő kérdések. Ma, az identitáspluralizmus korában a puszta nőkérdés kevésbé számít forradalminak, hiszen a korábbi évtizedek küzdelmeinek számos eredménye épült be a nők mindennapjaiba, aminek következtében elméletileg minden eddiginél nagyobb számban rajzolódnak ki előttük a lehetséges női életpályák. Hazánk sajátságos félperifériás helyzetéből adódóan azonban ez a kép korántsem ilyen tiszta és világos. Miközben a nyugati világ centrális országaiban a társadalmi progresszió már új, még marginálisabb kisebbségek felé fordult, a munkamegosztási problémák jelentős részét éppen a Keletről érkező vendégmunka használatával szervezték ki. Magyarországon a gazdasági visszaesés és a társadalom jelentős hányadának teljes kiszolgáltatottsága továbbra is fenntartja az egyenlőtlen munkamegosztás, a fizetésbeli különbségek és a láthatatlan gondoskodási munkák nőket terhelő problémáit. A számos kisebbség nyilvánosság előtt egymással versengő szólamai mellett, a nyugati progresszió felől nézve ma meglepően korszerűtlennek tűnik az igény a magyar nők sajátos és égető problémáinak artikulálására. Ennek a feloldhatatlan kettősségnek a bemutatása tette megdöbbentően átélhetővé, egyszersmind gesztusértékűvé Szilágyi Zsófia Egy nap (2018) című filmjét. Ugyanakkor Szilágyi messze visszhangzó debütálásán túl is számos helyen megjelenik a téma a vizsgált filmekben az anyaság, a gondoskodási munka, az alulfizetettség, a családi problémák és a női reprodukció motívumaiban.

 

Ezen a megváltozott, paradox helyzeteket rejtő kortárs horizonton különösen hangsúlyosnak tűnik tehát minden olyan tartalmi vagy formai mozzanat, amely direkt vagy áttételes módon foglalkozik a női létezés aspektusaival. Egy új generáció már csírájában megjelenő, önmagáról mint nőről való gondolkodása, valamint ennek a gondolkodásnak a jelentéstelített, mozgóképi reprezentáltsága figyelemre érdemes tükröt tarthat a társadalmunknak.

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó


Doszpot Péter eseteiből Szlavicsek Judit írt letehetetlen krimit valóság és fikció határán

 Szlavicsek Judit:

Doszpot nyomoz

„A legbonyolultabb dolgok szeretnek a pillanat törtrésze alatt megoldódni, még ha ez nem mindig tetszik is az embernek.”

Az ország legnépszerűbb krimiírója az egykor leghíresebb nyomozó történetéből formált letehetetlen krimit


Megjelenés: november 19.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 360 oldal

Leírás

Egy regény, amilyet még nem olvastál.

Sosem látott bravúr, hogy az ország talán legnépszerűbb krimiírója, a Kardos Júlia-krimik és a Viharcsapda szerzője az 90-es évek emblematikus sztárnyomozójának alakja és esetei köré fonjon fordulatos bűnügyi történetet. Judit és Péter több mint ötven órán át beszélgettek az említett viharos időszak megpróbáltatásairól: megelevenedtek az olyan – ma már a magyar kriminalisztika történetének részeként kezelt – esetek, mint a bolti sorozatgyilkos véres ámokfutása, vagy épp a Fenyő János ellen elkövetett merénylet, de ezen túl valami más is. Annak, aki nem élt az 1990-es évek Budapestjén, ma már alighanem elképzelhetetlen, hogy ez a többnyire békés város forrongó katlanként létezett, a számos gyilkossági ügyet pedig egy különös hatékonysággal dolgozó életvédelmi csoport vizsgálta, élén a valaha volt legfiatalabb főnyomozóval.

Doszpot Péterre sokan emlékeznek: látták a tévében, emblematikus fekete bőrdzsekijében, ahogy tetthelyeken irányítja az embereit, majd nyilatkozik a kamerák előtt. Magabiztos volt, erőtől duzzadó, aki tudta, mit csinál, emiatt a tévénéző hitte, hogy csapatával megoldja a hírműsorokat megtöltő borzalmas ügyeket. De mit élt meg Doszpot Péter a lelke mélyén? Miként irányította a nyomozást? Milyen bajtársakkal dolgozott együtt, és miként göngyölítette fel egy-egy ügy szálait?

Szlavicsek Judit a tőle megszokott megunhatatlan stílusban, a valóságot és a fikciót vegyítve remekbeszabott krimiben meséli el ennek a mára már legendás korszaknak, és ikonikus rendőri vezetőnek a történetét, melyből az idei ősz legegyedibb, és legizgalmasabb olvasmánya kerekedik.

Egy krimi, ami több annál, és amit egyszerűen mindenkinek olvasnia kell. Ha élt a 90-es években azért, ha nem, akkor pedig azért.

Fülszöveg

Budapest, a sötét 90-es évek végén.

Tombol az erőszak mindenhol.

Doszpot Péter, a BRFK valaha volt legfiatalabb gyilkossági főzsaruja épp egy budai villához száguld: egy húszéves lány megölését jelentették. Az utóbbi hónapok brutális alvilági leszámolásai után egy számukra hétköznapi eset kinyomozása vár rájuk. Csakhogy a gyilkost minden erőfeszítésük ellenére sem sikerül azonosítani.

Egy évvel később egy véletlen találkozás egy tihanyi étteremben ismét lendületbe hozza az eseményeket, de eközben Budapesten már egy újfajta félelem tartja rettegésben az embereket: egy sorozatgyilkos mészárol le gyanútlan boltosokat kegyetlenül, gyakran fillérekért.

Miközben Doszpot és csapata versenyt fut az idővel, hogy megakadályozza az újabb gyilkosságokat, a fiatal lány megölése sem hagyja nyugodni, ráadásul az ügyben egyre nyugtalanítóbb részletekre derül fény.

Szlavicsek Judit pattanásig feszült regénye Doszpot Péter, volt gyilkossági zsaru több mint ötvenórányi mélyinterjún rögzített visszaemlékezésein és korabeli napilapok újságcikkein alapul, a legizgalmasabb krimik eszköztárával vegyítve. A könyv ott lebeg valahol az írói képzelet és egy legendás bűnügyi korszak rögvalójának határán, de semmi kedve tartozni egyik világhoz sem.

Ez a történet ötven százalék valóság és ötven százalék fikció – de 100% Doszpot.

A szerzőkről

Doszpot Péter előbb a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Osztályának csoportvezetője, majd a BRFK Életvédelmi Alosztályának vezetője lett, utóbbit mindösszesen 32 évesen sikerült elérnie. Nevéhez számtalan legendás gyilkossági ügy kapcsolódik. 1998-ban az Év rendőre lett Budapesten. 2001-ben szerelt le, alezredesi rendfokozatban.

Szlavicsek Judit a Pécsi Tudományegyetemen diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon. Szakdolgozatát a krimi és szépirodalom kapcsolatáról írta. Később elvégezte a jogi egyetemet is, és jogászként dolgozott. Napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója, a Balatoni krimik-sorozatának mindegyik része a sikerlisták élén nyitott.


Részlet a kötetből



„Kemény a padló – felébreszti, ahogy a csípőjét nyomja.
Lehúzza a cipzárt a hálózsákon, hanyatt fordul, és hosszan kifújja a levegőt. Épp együtt vele. Vagyis a géppel – most ő szabja meg, hogy a lánya mikor kap levegőt. Percenként tizenhatszor. Így állították be a gépet.
Szóval, fekszik ott a kórházi ágy mellett a földön, a mennyezetet bámulja a monitor kékes fényétől derengő kórteremben, és most együtt lélegeznek. Beszív-kifúj, beszív-kifúj. Nekem megy, menjen neked is, kicsi szívem! – gondolja, és érzi, hogy mindjárt elbőgi magát.
Menjen neked is, életem.
Az egy héttel korábbi nap jut eszébe, amikor az orvos megmondta, hogy a hároméves ikerlányaik közül az egyiket, Ziát lélegeztetőgépre kell tenni, hogy meg tudják menteni. Fertőzés, tüdőgyulladás, életveszély… Hogyhogy megmenteni? Mégis, mi ez az egész? Hogy kerültünk ide, miért van ez – mégis, hogy a francba jutottunk el idáig, hogy erre kellett rábólintanom? Mégis, mi történt az életünkkel?
Akkor nem tudta leállítani a fejében pörgő kérdéseket, és akkor bőgött is, igen.
– Minden rendben van, Doszpot úr? – kérdezte a taxis a visszapillantó tükörbe pillantva, ő meg visszanézett rá, megtörölte az orrát a keze fejével, és bólintott.
– Akkor én nem szólok egy szót se Doszpot úr, jó?
Valami olyasmit felelhetett rá, hogy maga az én emberem, de nincs meg az egész tisztán. És csak mikor kiszállt a házuk előtt, jött rá, hogy nem is mondta meg neki a címét.
Mert nem is kellett, mert ez ilyen.
Mert ő, akit úgy hívnak, Doszpot Péter, húzza maga után a múltját, az jön utána oda is: egy taxiba, ahol üvöltve sír egy vadidegen férfi előtt, aki simán tudja, hogy hívják, és még azt is, hogy hova kell őt vinnie. Csak arról nincs fogalma, ki ő valójában. Doszpot elhúzza a száját és becsukja a szemét. Bárcsak ő legalább tudhatná. Most például csak egy apa, aki egy hete azért sírt a taxiban, hogy mire odahaza belép az ajtón, már elég erős legyen ahhoz, hogy a felesége és a két másik lánya – Zia ikertestvére, Zoé, és a nővérük, Hanna – belé kapaszkodhassanak.
Fekszik a földön, és érzi, ahogy az izmok a hátában lassan fájdalmas kötegekbe merevednek. Most nem mozdul, és nézi a semmit a plafonon. Egy ideig még kényszeríti magát, hogy egyszerre vegye a levegőt a lányával, aztán sóhajt egyet, és lekapcsolódik a ritmusról, amit a gép diktál. Túl hosszú, túl egyenletes, egyszerűen túl nyugodt ahhoz, hogy most így tudjon lélegezni.
Bíp-bíp-bíp-bíp-bíp.
Az első pillanattól fogva retteg a monitor hangjától. Az jó, ha egyenletes. De mi van, ha nem? Ha belódul: bíbíbíbíbíbíbíííííí, és abba sem hagyja, vagy épp ellenkezőleg, mi van, ha egyszer csak…
Nyel egyet és megrázza a fejét – keményen koppan a padlón a koponyája, ő pedig megretten, mi van, ha felébred a zajra? Bassza meg. Hülye vagyok – gondolja. A lányom alszik. És amíg a gépek, az orvosok és a testébe áramló szerek úgy akarják, aludni is fog.
Most újra behunyja a szemét, és maga elé képzeli az arcát, de nem kel fel, hogy megnézze. Így nem kell látnia a kék és a fehér csövet, ami egész a szájáig kanyarog, hogy ott aztán elvesszen benne, a ragtapaszt az orra körül, amivel a szondát rögzítették, nem kell látnia a branült a karjában, a tappancsokat a mellkasán, nem kell látnia, hogy nem mozdul, most gondolhat rá úgy, amilyen ő valójában.
Vajon álmodik? Érez, vagy gondol valamit? Vajon fél? Hagyd már abba, figyelmezteti magát, és újra megrázza a fejét, hátha az segít kizökkennie a kilátástalan spirálból. Felül, kikászálódik a hálózsákból, és az ablakhoz megy.
Hajnalodik, de még nem mozdul semmi odakinn, csak ő virraszt, és persze a nővérek a folyosón – szinte látja maga előtt, ahogy valamelyikük felnéz az előtte tornyosuló kórlapokból és a képernyőre pillant: a szobájuk a 04-es kocka, a jobb szélső a második sorban, na, megint nem tud szegény aludni, gondolja épp talán a nővér, ahogy látja a kórterem ajtaja fölé szerelt kamera képén, hogy az ablaknál áll, aztán már hajol is megint a papírmunka fölé.
Doszpot meg újra a gondolataiba menekül. Mióta benn vannak a kórházban, ez az egyetlen, ami működik, ha úgy érzi, megőrül. Annyiféle film pergett már le előtte az utóbbi néhány éjszakán, hogy maga is meglepődött. Mert annyira régen volt ez az egész, de tényleg. És most mégis éles a kép, vagy legalábbis jóval élesebb, mint gondolta. Ilyenkor furcsa filmeket néz, olyanokat, amiknek ő maga a szereplője. Miközben nézi, érzi, hogy melege van és csorog az izzadtság végig a hátán, látja, hogy nagy a forgalom körülöttük, hallja, ahogy a rakparton hosszan dudál egy autó, most is az agyában lüktet az ezernyi infó, amiből azonnal össze kéne állnia egy képnek – most is érzi, hogy fél.
Ebben a ma hajnali filmben újra egy autó hátsó ülésén ül épp úgy, mint egy héttel ezelőtt. Ezerkilencszázkilencvenkettő nyarán járunk, és ő nem több, mint harminc. A férfi pedig, aki az első ülésen ül, ezúttal nem egy taxisofőr, viszont ő is tudja a nevét. Legalábbis azt hiszi. De amikor hátrafordul és a szemébe néz, pontosan lehet tudni, hogy többé már nem hisz neki.
– Oké, lebuktam, zsaru vagyok – mondja Doszpot a legkézenfekvőbbet és egyben a legbiztonságosabbat. Rendőrt ölni hülyeség, ezt minden bűnöző tudja – ugye, tudja? Ebben a pillanatban csak remélni lehet.
– Átbasztál, Péter – feleli az, és Doszpot szinte fájdalmat lát a szemében: kedvelte őt.
Azt hitte, barátok – szinte már barátok. És hogy majd együtt üzletelnek. Lassan bólint, és közben azon filózik, hogy most mi lesz. Kiviszik a városból? Vagy elintézik itt, és aztán valahol beledobják a Dunába, majd egyszerűen tovább hajtanak? Esetleg csak megverik, és ennyi?
Anélkül, hogy a fejét elfordítaná, figyeli az útvonalat, és igyekszik minél több információt rögzíteni, hogy majd segíthessen a többieknek rátalálni. Nem mintha esélye lenne bármilyen formában is kapcsolatba lépni velük. Azt persze akkor, ott, az autó hátsó ülésén ülve még nem tudja, hogy a fedett autója rendszámát épp aznap reggel kérdezte le valaki, és hogy az erre kiadott figyelés miatt odabenn mostanra már tudják, hogy bajban van.
Akkor és ott csak csurog az izzadtság végig a hátán, és nem tudhatja, hogy mi lesz vele. Nem tudhatja, hogy a férfi – aki egészen addig a barátjának hitte – néhány perccel később kap majd egy hívást, és hogy ezután egyszer csak lehúzódnak az út szélére, és kiteszik őt, mintha semmi sem történt volna. Ahogy azt sem tudja akkor még, hogy ez a férfi aztán évekig minden újévkor felhívja majd, hogy boldog új évet kívánjon neki.
– És hogy vagy? – kérdezi ilyenkor azon az alig érthető törtmagyaron, amit használ, Doszpot meg rávágja, hogy kösz, jól, aztán bontja a vonalat, és újabb egy évig nem gondol rá, mert egy ideje már nem gondol arra, ami azelőtt volt.
Aztán ez a film hirtelen kifut, ő meg elfordul az ablaktól, és végre erőt vesz magán, hogy a lányára nézzen. Mellbe vágja, hogy milyen gyönyörű, ahogy ott alszik – még így is, istenem.
A gyerekek.
Egyet nem lehetett megszokni sosem: ha gyereket öltek meg. És a szülők. A fájdalom – nézni őket, ahogy szépen lassan sorvadnak a gyásszal együtt. És ha még választ sem tudtak adni nekik? Ha legalább annyival sem tudtak enyhíteni a kínjaikon, hogy megmondják nekik, hogy ki? És azt, hogy miért?
Nézi a lányát, és megint emlékezik. Indul a film odabenn: most kilencvenhat tele, ő frissen kinevezett gyilkossági vezető, tele lelkesedéssel és kételyekkel. Itt, ebben a filmben is egy lány szerepel, nem kicsi, már majdnem felnőtt, de ő is annyira gyönyörű, annyira ártatlan – most újra tisztán látja maga előtt az arcát abban a budai házban, abban a konyhában, a falnak támaszkodva ül, mintha csak lassan lecsúszott volna, hogy kicsit megpihenjen, aztán már látja maga előtt a szüleit is, emlékszik, mi lett velük azután, hogy… Miért éppen ez az ügy jutott most eszébe? Mert ott végül lett ki, és lett miért, pedig sokáig úgy tűnt, hogy semmi esély rá? Lett válasz, de azt akarni kellett nagyon. Megszállottan.
Sóhajt, aztán elmosolyodik, mert a semmiből hirtelen belé nyilall a bizonyosság, hogy itt és most – a saját lányával – minden rendben lesz. Nem tudja, honnan és miért jön, de itt van és kész: itt van a biztos tudat, és ő most kristálytisztán tudja azt is, hogy kicsoda. Egy apa.
És egy volt gyilkossági zsaru, aki sokat látott – és aki tele van történetekkel.”

Agave Könyvek

2024. október 10., csütörtök

Szkárosi Endre: A másik egy – Megjelenik október 10-én!

 Szkárosi Endre

A másik egy

 

Megjelenik október 10-én!

Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2024

Felelős szerkesztő: Kerber Balázs és Szilágyi-Nagy Ildikó

A borítótervet Hamarits Zsolt fotójának felhasználásával Szalay Miklós készítette.

A borítófülön található fotót Nagy Krisztián Tódor készítette.


A kötetről

 

A másik egy című emlékirat Szkárosi Endre korábbi visszaemlékezése (Egy másik ember, Eszmélkedéstörténeti emlékirat 2011, Orpheusz Kiadó) folytatásának tekinthető. A szerző azt tűzi ki célul, hogy az 1995-től 2012-ig terjedő életszakasza személyes kultúrtörténetét írja meg, azaz annak az avantgárdban gyökerező művészeti életnek a szubjektív felidézését vállalja, melyben aktív formálóként vett részt. Kockázatos és nagyvonalú akció, hiszen a kultúra személyes nézőpontja az alkotót magát is feltárja, és szükségszerűen magánéleti szálak is szövődnek a történetbe. Az olvasó ezt az izgalmas keveréket tarthatja kezében, és követheti Szkárosi Endre művészeti pályájának alakulását, a művek születési körülményeit, a tudományos pályája nehézségeit, valamint betekintést kaphat baráti, családi viszonyaiba. A könyv amellett, hogy pontos kultúrtörténeti dokumentum, magánéleti emlékirat is, és mint ilyen visszaemlékezés, szükségszerűen szubjektív, de a fikciós szépirodalom területén is helyt áll, fejlődésregényként is olvasható.


A szerzőről


A szerző portréját Hamarits Zsolt készítette.

 

Szkárosi Endre (1952 – 2022) költő, intermediális művész, műfordító, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára, irodalomszervező. A vizuális, a hang- és akcióköltészet egyik legfontosabb művelőjeként és kutatójaként vált ismertté. A hetvenes évek óta jelen volt a magyar és a nemzetközi, különösen az itáliai kulturális életben. Zenekarokat, irodalom- és művészetközi kiadványokat, együttműködéseket szervezett és vett bennük részt, költői installációkat, vizuális költészeti munkákat, performanszokat mutatott be. Egyetemi oktatóként az avantgárd és a kísérleti irodalom és művészet változatos formái, nyelveinek történeti és poétikai kérdései képezték kutatási területét. Tíz éven át szerkesztette a Világgége című hangköltészeti műsort a Magyar Rádió számára. A 2010-es években aktívan részt vett a slamközösség életében. Irodalomszervezői tevékenysége részeként ügyvezető alelnöke volt a Mészöly Miklós Egyesületnek, elnöke 2018 és 2021 között a Szépírók Társaságának.



A képet Nagy Krisztián Tódor készítette.


 

Részlet a kötetből


1. És Egyebek

1995 legelején felkerestem a szerkesztőségben Megyesi Gusztávot, aki akkor az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese volt. Arról akartam meggyőzni, hogy tekintettel az intenzív alternatív kulturális életre, annak sok eseményére és produktumára, amelyek célzott kritikai figyelmet nem kapnak sem a lapban, sem másutt, indítsunk egy ezzel foglalkozó rovatot, amelyet én gondoznék, nagyrészt írnék, de más szakmai közreműködők bevonásával. Mint az ilyen ügyek megszállottja művészként, szervezőként és kritikusként egyaránt eléggé ismert voltam akkor, az ÉS kulturális rovata pedig elég konzervatív sztenderdek mentén működött a politikai-társadalmi írásokéhoz képest, ezért reménykedtem a pozitív kifejletben. Nem is kellett győzködnöm Megyesit, szinte várt egy ilyen ajánlatra – felvetettem, hogy a rovatot nevezhetnénk Szkárosi Rögresszív-nek, ami úgy jelenhetne meg a lapban, hogy a szöveget határoló líneák bal felső sarkában elhelyezett, fekete háromszögben negatívban, azaz fehérben lenne olvasható. Mivel tartottam tőle, hogy egy ilyen hangsúlyosan megjelenő, nevesített rovat irigységet, de legalábbis ellenérzést kelthet, felajánlottam, hogy a nevem ilyetén megjelenítéséről, ha kell, szívesen lemondok – ebben az esetben maradna a Rögresszív, a célnak így is megfelel. Megyesi azonban ezzel egyáltalán nem foglalkozott, a rovatindítást megbeszéltnek vette, és várta a heti írásokat.

A reméltnél is sikeresebb kibontakozás további lendületet adott, és el is kezdtem a rovat szervezését, illetve írását. Első körben Sőrés Zsolttal, Antal Juszuffal és Székelyhidi Zsolttal beszéltem meg a rendszeres közreműködést, de a későbbiekben egy-két írás erejéig be lehetett vonni Szilágyi Ákost, Bárdosi Józsefet, Petőcz Andrást, L. Simon Lászlót és Abajkovics Pétert is. Megyesivel az írások hosszát illetően 1,5-2 flekket beszéltünk meg, de elsőre dupla terjedelmet kértem, egyrészt az indítás súlyára való tekintettel, másrészt arra, hogy John Lennon életművének szellemi kohéziójáról szerettem volna írni a sorozat első darabját, ami előre jól láthatóan több helyet igényelt. „On Lenn” lett az elemzés címe, és az év februárjában jelent meg – mégpedig a kért grafikai módozattal; a kis tipográfiai gesztus nagyon jól nézett ki a lap megszokott tördelésében. Sőrés rendszeres szerző lett, Antal Juszuf is többször írt – épp akkoriban lehetetlenítették el a Tilos az Á nevű népszerű alternatív kulturális szórakozóhelyet, a szomorú tiltakozásnak mindjárt ők ketten adtak hangot „Tilos rekviem” címmel. A továbbiakban volt szó itt Robert Filliou-ról, Baksa-Soós János kiállításáról, a fiatal Gryllus Samuék zenekaráról, a Vágtázó Halottkémekről, Kamondy Ágnes lemezéről, a Budapest Music Centerről, a Crikogejzírről, a Bahia kiadványairól és sok más témáról.

Ez a fajta kulturális nyomulás akkoriban más fórumokra is elvitt, így meglehetős rendszerességgel dolgoztam a Balkonnak, a Magyar Műhelynek, a Jumpnak, illetve irodalmi jelleggel ugyanúgy a Nagyvilágnak, a Parnasszusnak, az Európai Utasnak. Akkoriban erős volt a jelenlétem a Magyar Rádióban is, ahol 1992 óta rendszeres hangköltészeti műsorom is volt, először „Világhangköltészeti Revue”, majd 1995-től „Világgége” címmel – utóbbi már egy egész órában készült, és a kezdetektől fogva Hortobágyi László stúdiójában autentikus és állandó technikai környezetben dolgoztunk. A műsorban egy komolyzenei portré erejéig Korányi Tamás, egy filmes miniesszével pedig Bakács Tibor működött közre (Turai Tamás rádiószerkesztővel együtt).

Vándor Ágnesék nemrég indították a rádióban a Pagoda című rádiós folyóiratot, amelynek rendszeres szerzője lettem egy-egy hangművészeti ismeretterjesztő írással. Nagyon érdekes kihívásnak találtam, hogy egy „belső”, tehát az utcán nem megjelenő, a rádiós dolgozók létszámát tekintve viszont masszív olvasótáborra számító, magaskulturálisan nem jegyzett fórumon érdemben nyithatok diskurzust olyan dolgokról, amelyek rég aktuálisak, ám szinte senki nem ismeri őket.


xxxxx

Jelen mű az Egy másik ember – Eszmélkedéstörténeti emlékirat című, 2011-ben az Orpheusz Kiadónál megjelent életrajzi munka 2017-ben született folytatása, amelyet azonban a szerző – 2022-ben bekövetkezett halála miatt – végül nem tudott sajtó alá rendezni. Az apróbb szerkesztői javítások során végig igyekeztünk megőrizni az első részhez képest sokkal kollokviálisabb és spontánabb, a szóismétlésektől sem ódzkodó, lazább beszédmódot, mert ez a szabad nyelvkezelés jellemzi leginkább a narrátort. Az életrajz itt olvasható második része az 1995-től 2012-ig tartó életszakaszt dolgozza fel. (Kerber Balázs jegyzete)

 

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó