Két nő, két álom, két sors
Ina Pukelytė
Kisasszonyok a Szabadság sétányról
(Panelės iš Laisvės alėjos)
Megjelent!
Líra
Libri
Bookline
Figura Könyvkiadó, 2024
Fordította: Lukács Norbert
Szerkesztette: dr. Dávid Gyula, Záhonyi Enikő
Borítóterv: Ilona Kukenytė
A címlapon a kaunasi Metropolis szálloda a 20. század 20-as, 30-as éveiben.
(A Kaunasi Városi Múzeum gyűjteményéből.)
A kötetről
Kaunas, 1932. Litvánia ideiglenes fővárosa a Kelet Párizsa. A lengyel Zofia a könyvesboltban álmodozik a szerelemről, Rachel, a gyönyörű zsidó színésznő a helyi jiddis színházban világraszóló karriert dédelget. Még nem sejtik, milyen rövid életű lesz a boldogságuk, hogy alig néhány év, és a háború sötét árnyéka mindent megváltoztat.
Felkavaró és megindító díjnyertes történelmi regény két váratlanul összefonódó női sorsról és egy városról, amely egyszerre élte meg az aranykort és a remény összeomlását.
Az utóbbi évek legnagyobb litván könyvsikerének cselekménye valós személyek történetén alapul. Ina Pukelytė író, színháztörténész és egyetemi oktató művének magyar fordítását a német nyelvű kiadással egyidőben vehetik kézbe az olvasók.
A szerzőről
Ina Pukelytė portréja (magánarchívum)
Litvákok és litvánok – A regény keletkezésének körülményei
Ina Pukelytė litván író és színháztörténész Kisasszonyok a Szabadság sétányról című regénye az utóbbi évek egyik legnagyobb litván irodalmi szenzációja. Rövid időn belül háromszor is kiadták, elkészült a német és a lengyel fordítása. Hazájában elnyerte a Grigorij Kanovicsról elnevezett irodalmi díjat.
A szerző a gyönyörű zsidó színésznő, Ráhel és a lengyelül beszélő Zofia élettörténetét meséli el benne, aki a két világháború között Kaunasban, Litvánia akkori, ideiglenes fővárosában élt. Regényével az emlékezetből kitörölt etnikai kisebbségekre szeretné emlékeztetni az embereket, és azt a Kaunast bemutatni az olvasónak, amit a két világháború közötti litvániai zsidó színháznak szentelt monográfiája megírása során lelt dokumentumok és fényképek révén ismert meg: a lengyel Zofia és a zsidó Ráhel karakterein keresztül egy változatos, multikulturális, nyugati várost tárul fel az olvasó előtt.
Zofia prototípusa a szerző nagymamájának nővére, aki a mindennapi életben inkább beszélt lengyelül, mint litvánul. A nagymamája sem beszélt litvánul, csak értette, amit mások mondanak. A nagyapja családjában mindenki a litvánt használta, de tudtak lengyelül is. Gyerekkorában a nagymamájával csak lengyelül beszélt, a városban az idősebbek még a hatvanas-hetvenes években is inkább a lengyelt választották. A litván inkább az értelmiség nyelve volt. Természetesen a helyi lengyel nyelv szegényesebben csengett, mint a Lengyelországban beszélt, és a nagyszülei generációjával együtt el is tűnt. A szülei már nem beszéltek lengyelül.
Ina Pukelytė a tudományos kutatásaihoz kapcsolódó gyűjtőmunkája során fedezte fel Rachel Bergert, akiről regénye egyik főszereplőjét mintázta. Töredékekből, mozaikos információkból kellett felépítenie a zsidó színház intézményét és összeraknia a benne alkotók történeteit. Sok időt töltött a levéltárakban, járt a New York-i YIVO Intézetben, Izraelben, jiddisül is tanult.
Rachel Berger a két világháború közötti időszakban érkezett Kaunasba, ebbe a növekvő, egyre nyugatiasodó városba. Kaunasban francia színházi sztárként mutatták be a romániai Jászvásáron született művésznőt. Ő volt az egyik első nő Litvániában, aki vezető pozíciót töltött be a kultúra területén. Rachel 1936-ban lett a Kaunasi Zsidó Színház igazgatója. 1940-ben még mindig jelentek meg róla cikkek, mivel a Szovjet Zsidó Színházban dolgozott, aztán hirtelen eltűnt, mint minden zsidó színházi színész. Amennyire nyomon követhető, Rachel története a dachaui koncentrációs táborban ért véget, túlélte a gettót. Volt egy lánya, akinek a sorsa ismeretlen. A jiddis színház megszűnt a háború után. A túlélő litvákok többsége Nyugatra vagy Izraelbe költözött.
A regényben más valós személyek is felbukkannak. Kipras Petrauskas egyike volt azoknak, akik megpróbálták összefogni a Kaunasban élő nemzeteket. Szoros kapcsolatot ápolt a zsidó színházzal, és ő mentette meg Daniel Pomeranz hegedűművész lányát a náci megszállás alatt.
Ina Pukelytė kutatásai során feltárta, hogy nemcsak Kaunasban, hanem Litvánia kisvárosaiban és a zsidó közösségek lakta stetleiben is pezsgő színházi élet zajlott. Zsidó értelmiségiek és kultúremberek egy csoportja mindent megtett annak érdekében, hogy a zsidó színház felvirágozzon.
Tíz évvel ezelőtt, amikor Pukelytė a litvániai zsidó színházról írt monográfiája készült, Litvániában nem sokat tudtak a litvákok, a litván zsidók örökségéről, és addig részletesebb kutatásokat sem végeztek ebben a témában. A vilniusi és kaunasi zsidó közösségek azonban újra ápolni kezdték a zsidó kultúrát, megnyíltak a digitális archívumok és egyéb források – ez ösztönözte a színházkutatót a két világháború közötti litván zsidó színház történetének feltárására.
Ina Pukelytė monográfiájában bemutatja, milyen éles szakadék tátong a két zsidó kultúra között – a mindennapi életben használt jiddis inkább az alsó- és a középosztály nyelve volt. A jiddis tömegeknek szánt népszínház ezért népszerű, míg a héberhez művészi kihívások társultak, avantgárd, kísérletező műhelynek számított.
Az elmúlt évben Kaunas volt Európa egyik kulturális fővárosa. Egyik projektje a két világháború közötti multikulturális Kaunas újra felfedezése. Ez a program ráirányította az emberek figyelmét arra, hogy Kaunas soknemzetiségű város volt, akárcsak Litvánia többi városa, de ezt több mint fél évszázadon keresztül elhallgatták. A kép, hogy ez látszólag egy nagyon litván város, megfelelt a posztszovjet történelmi emlékezet táplálta elképzelésnek.
A Litvák Kulturális Fórumon elhangzott, hogy a litván zsidók a litván identitás szerves részei. A litván szókincs, a konyha és más területek elválaszthatatlanul kapcsolódnak a zsidó kultúrához. A holokauszt tragédiája nemcsak a litvániai zsidók kilencven százalékát pusztította el, hanem traumatizálta az itt élőket és hatással volt kollektív tudatukra, amit még mindig nem dolgoztak fel teljesen. Hiszen az identitásuk, történelmük egy része megsemmisült. Ezért a litvákok hagyományainak felidézése elsősorban a litvánoknak fontos, azoknak, akik jobban meg akarják ismerni történelmüket és benne önmagunkat.
A kaunasi lakosok csaknem egyharmada zsidó volt. A városban a második világháború előtt kórházak, borbélyok, szabók, nyomdák, színházak, sportklubok, gyárak, mozik, könyvtárak és könyvesboltok működtek, amelyeket zsidók alapítottak. Kaunasban az élet minden területén, többek közt a város zenei életében is komoly értékeket teremtettek a két világháború között. A zenészek többsége zsidó származású, köztük Európa szerte ismert művészek: Hofmekler és Stupeliai.
Ez a könyv tisztelgés azok előtt, akik itt éltek, létrehozták ezt a várost és építették jövőjüket, ami olyan drasztikusan megszakadt.
Litvánia háború előtti több mint 200 000 fős zsidó lakosságának mintegy 90 százalékát ölték meg a nácik, többségüket litván kollaboránsok segítségével. Több mint 800 litván ember található a Világ Igazai között. Jelenleg mintegy 5 000 zsidó él Litvániában.
Részlet a regényből
A könyv néhány szereplője valós személy,
azonban a regényben elmesélt történet a képzelet szüleménye.
Másnap Rachel későn ébredt, a szobájába kérte a reggelit és sötétedésig az ágyában maradt. Amikor készülődni kezdett, valaki kopogott a szobája ajtaján. Boris állt előtte.
– Hogy érzi magát, zoluska? – kezdte negédesen. – Miért nem mondta, kedves, hogy ilyen gondja akadt? Gondoskodtunk volna arról, hogy megvédjük.
– Semmiség – legyintett a művésznő. – Egyedül is megoldottam.
– És méghozzá hogyan! – Boris sietősen egy összehajtott újságot vett elő a zsebéből. – A Dienos naujienų címoldalán van, fényképpel együtt! Ilyen megtiszteltetés még soha nem érte a Zsidó Színházat. És most, hála önnek, itt vagyunk, à la une!
Boris megpróbálta megölelni a művésznőt, de Rachel csak pislogott és a kisimított újságlapokat nézte.
– Mi ez? Egy szót sem értek belőle, ez litvánul van.
– Így van! Egész Kaunast érdekli a története, nem csak a zsidókat, el tudja képzelni? – Boris lelkesen hadonászott az újsággal, majd ismertette a művésznővel a cikket:
„Végül a szerelmes férfi fenyegetni kezdte a művésznőt. Leveleiben az összes olyan beláthatatlan következményekről írt, amelyek az engedetlen művésznővel megtörténhetnek. A művésznőnek meg kell halnia. Az ismeretlen megfenyegette, hogy megfojtja, lelövi, megöli... De még ez sem volt elég. Ekkor döntött úgy, hogy a tettek mezejére lép. Társaival a nyílt utcán támadták meg a művésznőt. Az egyik előadás után sárral fröcskölték le. Kövekkel is megdobálták. Következő alkalommal pedig valeriana-cseppeket öntöttek az arcára, amikor a Népházba tartott. Az sem mentette volna meg, ha nem lép ki az utcára. A levél szerzőjét még akkor sem kapták el. Továbbra is írt, találkozni akart a művésznővel, egyre csak új és újabb ijesztő támadással fenyegetőzött.“
– Ez micsoda? – a művésznő alig hitt a fülének.
– Az interjúban az újság az ön szavait idézi.
– Milyen interjú?
– Na, azt nem tudom. Tegnap este itt a szállodában ünnepeltették magukat. Megértem, akkora volt a stressz, hogy nehéz visszaemlékezni. Az igazat megvallva, mit számít, ha ez nem teljesen az, amit mondott? Az a lényeg, hogy most már a mi színházunkról, mi az, hogy a mi színházunkról, a színpad sztárjáról, Rachel Bergerről fog beszélni egész Kaunas! És ez azt jelenti, hogy esélyünk lesz megduplázni a bevételt. Rochuska, zoluska, ránk mosolygott a szerencse! Amint véget ér az ünnepi hét, újra munkához látunk, és megígérem, hogy a honoráriumát megduplázzuk! – fuvolázta Boris.
Rachel megpróbált rájönni, hogy mi változhatott meg itt egyetlen éjszaka alatt. Mit fecseghetett össze ő tegnap este a sok pezsgő után? Még hogy kövekkel dobálták, Valeriana cseppeket öntöttek az arcára? Ez melyik előadásból van? Vagy netán saját maga találta ki ezeket? Így vagy úgy, most meg kellett őriznie méltóságát és megmutatni a furfangos Boriuskának, hogy hol a helye.
– Igen, Boris. Nekilátunk a munkának, de csak azzal a feltétellel, hogy a társulat minden tagja, még a zenekar is nagyobb részt kap a bevételből.
– Mais bien sûr – Boris nem ellenkezett.
Borisnak sikerült kiszimatolnia, hogy kinek köszönhetően menekültek meg a művésznők, és megígérte, hogy a zenekar tagjai a hanuka alkalmából kapnak egy nagyobb összeget. És ha sikerülne még egy pár ilyen bennfentes információt összehozniuk, akkor nem fogom maguktól sajnálni és biztosan megduplázom a fizetségüket, mondta a színésznőt megmentő zenészeknek. Hiszen nekik sem könnyű, ha ilyen dolgok történnek. Mindenesetre egy ilyen népszerű társulatnak megfelelő körülmények között kell játszania. Eddig rá kellett kényszeríteni magukat, már amennyire lehetett, hogy egy ilyen káposztaszagtól bűzlő színházban dolgozzanak. Már lefoglaltam az Állami Színházat, és a további előadásokat csak olyan teremben rendezzük, amilyet a színházunk megérdemel.
Hasonlóan beszélt a színházba készülődő Rachelhez is.
– Rochuska, zoluska, fel kell frissítenie a gardróbját – azzal letett a kisasztalra egy köteg litast. – Hiszen mostantól nem tizenéves csikókat, hanem komoly újságírókat kell az ujjai köré csavarnia. Megfelelően kell képviselnie minket.
Rachel lelkiismeretfurdalás nélkül elvette a pénzt, és megkérte Borist, hogy várja meg a folyosón, a pénzt pedig biztonságos helyre rejtette. Amikor átlépte a színház küszöbét, már meg is bizonyosodhatott arról, hogy egyetlen éjszaka alatt sztár lett belőle. A hátsó művészbejárónál korábban nem látott, különböző életkorú, mesterkélten vigyorgó, nyakkendős férfiak várták. Mindenki interjút akart tőle kérni, azonban Boris, aki utat vágott Rachelnek az újságírók között, azt ígérte, hogy csak az előadás után lesz lehetőség a beszélgetésre.
– Azonban most arra kérjük a szerkesztő urakat, hogy fogják a tiszteletjegyeiket és távozzanak az előcsarnokba. A művészeknek összpontosítaniuk kell.
És valóban, ahogy elterjedt a pletyka az ártatlan áldozatról, a színházban már nem volt elég hely a nézőknek, akik mind a szerencsétlen lányt szerették volna látni. Boris a rendőrséghez fordult, és megkérte őket, hogy segítsenek a színházba benyomuló embereket kordában tartani. Izgatottan rohangált fel-alá a sorok közötti lépcsőn és a legjobb helyekre ültette a színház lehetséges mecénásait. Miközben a színpadon folyt a dráma és a nézőtéren a publikum a könnyeit hullatta, Boris már lázasan annak az Új Zsidó Színháznak a költségvetését forgatta a fejében, amelyet Kaunasnak akart felépíteni. Vajon végül tényleg sikerülhet megvalósítani legnagyobb álmát, hogy saját színházépülete legyen? A legjobb világítással, kitűnő akusztikával rendelkező modern, a legjobb európai színházakkal egyenértékű intézmény, amely olyan, akárcsak a Fuchs építette színház Németországban? A gondolattól, hogy Münchenbe menjen a legjobb színpadi építészekkel tárgyalni, Borist elöntötte az izzadtság. Úgy döntött, hogy nem osztja meg a látomását senkivel, talán csak öreg pártfogójával és mesterével, Lanasszal, de az a nyomdász, aki egész életében csak az oroszokkal boltolt, ugyan mit tudna neki tanácsolni?
Míg ilyen gondolatok gyötörték, befejeződött az ünnep előtti utolsó előadás. Boris elégedetten kísérte ki a vendégeket, kellemes ünnepeket kívánt nekik és elindult gratulálni a művészeknek. Rachel a virágok erdejében várta az újságírókat, de Boris elzavarta őket, mondván, hogy meg kell védenie a nő magánszféráját. Miután megnézték az előadást, a firkászok kiszaladtak a színházból, hogy újabb történeteket hajszoljanak.
Amikor a reggel óta tartó felfordulás némiképp lecsillapodott Rachel körül, a művésznő engedelmesen a vállalkozóba karolt, és elindultak a taxi felé. A kijáratnál egy fiúcskára lett figyelmes, aki szomorúan nézett rá. Nem, ez nem a rendőrségen lévő kettő közül volt az egyik. Ő volt a harmadik, akinek sikerült elbújnia a kapualj sötétjében. Diáknak nézett ki. Amikor rájött, hogy a művésznő felismerte, a gyerek gyorsan megfordult és eltűnt. A taxiból Rachel a kiürült utcákat fürkészte. Úgy tűnt, mintha már száz éve lakna ebben a városban. A piac felé néhány falusi szánja haladt el karácsonyi áruval megrakodva, itt-ott az ablakokban magányos lelkek nézelődtek kifelé. Az emberek mindenhol ugyanolyanok, sóhajtott Rachel, és a szegények és bajbajutottak megpróbáltatásaira gondolt. Milyen jó, hogy a színház és az ő színházuk ilyen együttérző, és megvigasztal mindenkit, a fiatalokat, az öregeket, a szegényeket, de még a gazdagokat is. Rachel bízott művészi küldetésében, amelynek célja az embereknek nyújtott vigasz volt. Nekitámasztotta a fejét az ablaknak és lehunyta a szemét.
Ettől a magasztos szereptől eltekintve nagyon magányos volt. Nem értette, hogy az örök zsidó magányosságától vagy a szerelem iránti megmagyarázhatatlan vágytól sajognak csontjai. Mindenesetre holnap este testvérei között lesz, és a földre visszatérő világosságért fog imádkozni. Reményteli hangulatban kívánt boldog hanukát Borisnak, aztán bement a szobájába.
Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:
.png)
