Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Kozári Bálint írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak Ami a sötétben rejtőzködik novellás könyve jelent meg, amit a Helma Kiadó oldalán lehet megrendelni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!
Kérlek, mesélj magadról,
mit lehet tudni rólad?
Kozári
Bálint vagyok, 26 éves. Jelenleg Pesten élek és dolgozom, mint
szoftverfejlesztő mérnök. Az írás egészen fiatal korom óta foglalkoztatott, és
régen gyakran gondolkodtam azon, hogy ebből szeretnék megélni. Mostanra pont
fordítva gondolom, mindenképpen azt szeretném, ha az írás mindig egyfajta hobbi
és kikapcsolódás lenne számomra. A munkám mellett rendszeresen tartok foglalkozásokat
a Codecool programozóiskola diákjainak is, szerintem ez a leghálásabb
feladataim egyike.
Ami a sötétben rejtőzködik című
novellakönyv
sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás
folyamata?
Ha visszagondolok, az az érzésem, hogy nagyjából egy évig írtam,
viszont ez meglepően távol áll a valóságtól. 2022 márciusában kezdtem el az
első novellát, és október-november táján fejeztem be az utolsót, szóval
nagyjából fél év volt. Alapvetően az a tapasztalatom, hogy terjedelemtől
függetlenül bármit ír az ember, az kutatómunkát igényel. Azt mondanám, hogy a
novellák közül mindössze a harmadik – az Összetört szívek – igényelt a
hosszához képest relatíve sok kutatómunkát. Sok fizikai jelenségnek mélyebben
utána kellett néznem, amiket nagyjából ismertem, de nem voltam elég biztos a
tudásomban.
Ez a könyv egy sorozat része, hány részesre tervezed?
Szerintem a novellák
világának többségében lenne még mit elmesélni, én pedig szeretem ezeket
bontogatni. A Mélység c. novellában például rengeteg olyan szereplő volt, akik
a főhős történetében csupán mellékszereplők voltak, azonban nekik is megvan a
maguk múltja, jelene és jövője, amik megérnének egy saját írást. Az Evergreen
hőse, Lucas is érdemelne egy folytatást, bár előreláthatólag sosem fogja
megkapni. Ami az utolsó novella – Aaron Hunter, az újságíró – egyik
szereplőjét, Clarissát illeti, az ő eredettörténetét kibontó íráson jelenleg is
nagy erőkkel dolgozom. Persze rengeteg, a novelláktól független ötletem is van,
szóval nehéz megmondani, mi fog ténylegesen megvalósulni, és mi nem.
Gondolt-e már arra, hogy nyomtatott formában adod ki?
Annyira nem foglalkoztat a téma, az én
véleményem az, hogy a nyomtatott forma olyan, mint a szivárvány, aminek nincs
egy arannyal teli üst a tövében. Túl a nyomtatási költségen és a kivágott fákon
egyéb olyan dolgokat is felvet, amikkel nem szívesen foglalkoznék. Régebben
jelent meg egy könyvem nyomtatott formában, és nem meglepő módon minden
ismerősöm dedikált példányt szeretett volna. Nem szeretek dedikálni. Ha lehetek
teljesen őszinte, engem boldoggá tesz, hogy egyelőre csak e-book és hangoskönyv
formájában érhető el.
Történeteidben mennyire van
jelen fantázia és valóság?
Szeretem
azt hinni, hogy nagyjából fele-fele arányban. Ha valamilyen fantasztikus elem
be is kerül valamely írásomba, azért szeretem, ha az attól független részek
továbbra is a valóság, a természet, a fizika törvényeinek megfelelően működnek.
Fontosnak tartom a koherens világalkotást is. A helyszínek sokszor kitaláltak,
leginkább azért, hogy ne kelljen térkép előtt ülve írnom. Ez nekem is ad némi
szabadságot, és közben nem kell azon aggódnom, hogy egy létező település lakói
egy napon panasszal élnek, amiért valótlanul mutattam be az otthonukat. A
legutóbbi novelláskötetem során kifejezetten sokat kísérleteztem a valóságot és
képzeletet elválasztó határvonallal, és megkockáztatnám, hogy az arányok
tekintetében nem lett két egyforma mű benne. Amit még a valóság szempontjából
fontosnak tartok, hogy nagyon sok olyan helyzet vagy interakció van egy-egy történetben,
amit szinte változtatás nélkül a saját életemből emelek át. Szerintem ezek a
beszélgetések, szituációk valóságossá teszik a tetőpontok közti
„intermezzo”-kat.
Mikor kezdtél el írni,
hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Egészen
kiskoromtól kezdve szerettem történeteket elmesélni, akár sajátot, akár már
létező hősök történeteit másképpen. Ez utóbbi valamennyire meg is maradt a mai
napig, szeretek közismert témákat viszonylag egyedi nézőpontból bemutatni. A
Mélység c. novellában például a vallás és az ember kapcsolatát vizsgáltam, az
Összetört szívekben a tudomány határain elmélkedtem.
A
valódi írást, azt mondanám, kamaszkoromban kezdtem. Hogy miért, azt nehezen
tudnám megmondani, számomra valahogy van egy szépsége annak, ha egy kerek,
egész történet összeáll a fejemben, és sikerül megörökítenem. Ha tudnék
rajzolni, biztos inkább lerajzolnám őket, mert az gyorsabban menne. Ennek
hiányában kénytelen voltam azzal főzni, ami a rendelkezésemre állt.
Más zsánerben tervezed kipróbálni
magad?
Egyelőre
nem. Így is elég sok minden keveredik szerintem egy-egy írásomban, ha nem
figyelek oda. Horror, thriller, fantasy, sci-fi… Szerintem az egyik legtisztább
érzés a világon a félelem. Általában, amikor írok, ennek valamilyen formáját
igyekszem átadni az olvasónak. Főleg olyan formáit, amiről tudom, hogy már
mindenki szembesült vele élete során. Pattanásig feszült idegek, mielőtt
kinyitunk egy ajtót vagy egy szekrényt. Sűrű szívdobogás, miközben
végigsétálunk egy sötét folyosón. Vagy az a kellemetlen érzés, mikor látszólag
minden rendben van, de mégis tudod, hogy valami rossz fog történni. Szerintem
ilyen érzések átadására ezek a zsánerek a legmegfelelőbbek, ezért egyelőre nem
tervezek szakítani velük.
Milyen érzés számodra, amikor
befejezed a kéziratod?
Itt
fontos elkülöníteni, mit értünk befejezés alatt. Számomra ugyanis a folyamat
legnehezebb része az utólagos átolvasásokat végigcsinálni. Az elütések,
esetleges helyesírási hibák kijavítása gyors és könnyű folyamat, a probléma
mindig akkor kezdődik, ha stilisztikailag kezdem el javítgatni. Tudom, hogy
akárhányszor olvasom át, mindig lesznek olyan részek, ahol elégedetlen vagyok a
megfogalmazással, a kifejezésmóddal. Gyakran átírom, és következő átolvasásra
rájövök, hogy sokkal rosszabb lett. Azt szoktam mondani, ez a része a könyvnek
sosincs befejezve, csak abba van hagyva. Tehát a kérdésre a válasz: az utolsó
karaktert leütni kellemes, felszabadító érzés. Az utolsó átolvasás végére érni
inkább olyan „végre szabad vagyok”, de közben mindig ott marad egy kis szorongás
is bennem. Tudom, hogyha még egyszer átolvasnám, biztos lenne még valami, amit
megint át akarnék írni.
Hogyan jutottál Helma
kiadóhoz? Illetve, akik szeretnének bejutni mit, kell tenni?
Ebben
sajnos keveset tudok segíteni, valójában a Helma kiadó, azon belül Pregh Balázs
keresett meg 2022 elején. Korábban elértem egy előkelő második helyezést az
évente megrendezésre kerülő Preyer Hugo novellapályázaton, ezért a pályázat
weboldalán azóta is szerepelek a díjazottak között. Balázs ez alapján talált meg,
és kötött össze a kiadó ügyvezető igazgatójával, Dvariecki Bálinttal. Éppen
abban az időben kezdtem a jelenlegi munkahelyemen dolgozni, szóval cseppet sem
terveztem komolyabban visszatérni az íráshoz, a napjaimat kitöltötte a munka.
Viszont mikor Bálint ismertette a Helma kiadó célkitűzéseit, szóba került az
is, hogy igyekeznek látássérültek és vakok számára „fogyasztható” tartalmat
gyártani – ezért főként e-book és hangoskönyv formában adnak ki műveket. Mivel
a menyasszonyom szintén látássérült, azonnal szimpatikus lett a kiadó, és – ha
jól emlékszem – azon melegében rábólintottam a lehetőségre. Vicces tény, hogy
akkoriban nem is volt semmiféle kész mű a kezemben, ezután kezdtem csak el írni
a kötet első novelláját.
Ezt
természetesen azóta sem bántam meg, rendkívül kedves és korrekt emberek
dolgoznak a kiadónál, öröm velük együttműködve haladni. Ami a bejutást illeti,
a Helma kiadó honlapján van egy külön rész új szerzőknek, ahol egy egyszerű
internetes űrlap segítségével lehet jelentkezni.
Nem gondolkodtál még írói álnéven? Ha esetleg írói álneved
van, miért választottad?
Sokat
gondolkodom rajta, leginkább azért, mert írás közben olyan gondolatokat osztok
meg, amiket a mindennapi életben jellemzően nem. Ezért nem is vagyok oda érte,
ha az ismerőseim által ismert Kozári Bálint keveredik az íróval. Viszont ezen
egy álnév aligha segítene, inkább igyekszem a nagy egészre figyelni, és
megpróbálom a saját nevemet írói névvé tenni. Ha eljönne az a pillanat, hogy
többen ismernék a nevemet az írásaim miatt, mint bármi más okból, akkor az
megoldaná a problémát. Persze ha ez valaha be is fog következni, akkor nem
mostanában.
Mindig is ebben a zsánerben
szerettél volna írni?
Nem,
tizenöt évesen még biztosan nem, akkoriban a fantasyt imádtam a legjobban. Szerintem
valamikor tizenhét-tizennyolc éves koromban kezdődött a szerelmem a félelem
érzésével, azóta viszont szinte mindig azon dolgoztam, hogy ezt valamilyen
formában átadhassam.
Milyen érzés volt, amikor
az első könyved megjelent?
Nagyszerű.
Én nagyon szeretek tartalmat gyártani, és mindig úgy vagyok vele, ha mindössze
néhány embernek tetszik vagy okoz pár jó pillanatot, akkor már megérte dolgozni
vele.
Tervezett és
tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Ha
impulzívan írok valamit, akkor tudom, hogy azt sosem fogom megjelentetni sehol.
Most már tudom, de az eddig vezető út sok csalódással volt kikövezve. Az a
probléma, hogyha egy adott érzelmi állapotban megszáll az ihlet, és írok
valamit, ami abban a pillanatban egyébként nagyon jónak tűnik, az pár nap múlva
már egyedül azért fog vállalhatónak érződni, mert én emlékszem arra az
állapotra, amiben írtam. Felelevenít bennem kellemes emlékeket. Más viszont nem
élte azt át, szóval ők simán csak nem fogják élvezni.
Ha
pályázatra írok – vagy bármilyen más formában azzal a céllal, hogy megjelenjen
valahol –, akkor száz százalékban mindent szeretek megtervezni, akár hagyom is
magamban érni heteken át, hogy biztosra menjek: amit ma kitaláltam, az két
hónap múlva is tetszeni fog, nem kell letagadnom.
Nemrég
egy fiatal írópalánta kikérte a véleményemet az írásai kapcsán, nekem pedig
nagy gyengeségem, hogy imádok tanácsot adni. Ő kifejezetten impulzív író,
minden egyes írása egyfajta felfokozott érzelmi állapotban történik, és azt
próbálja megörökíteni. Tetszettek a művei, némelyik annyira, hogy arra
biztattam, foglalkozzon még vele, mert simán lehetne belőle egy novella vagy
regény, ami önmagában is megállja a helyét. A válaszaiból viszont úgy vettem
ki, már nem szeretne tovább foglalkozni ezekkel, nem szeretne változtatni
rajtuk. Sajnos ez jól összefoglalja, miért nem lehet csak impulzívan írni: azok
nem olyan művek, amikkel később szeretnénk foglalkozni. Vagy már nekünk sem
tetszik annyira, vagy pedig nem akarunk rajta változtatni, mert számunkra az
egy adott érzelmi pillanat hiteles megörökítése. Akárhogyan is, általában a
fiókban marad. Ezzel persze semmi gond nincsen, én magam is szoktam hirtelen
felindulásból írni, de mindig előbb tisztázom magamban: ez nem lesz kiadva, nem
fog megjelenni, nem megy pályázatra. Ez csak az enyém.
A köteteidben vannak
kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Szeretem
azokat a jeleneteket, ahol egy olyan érzést próbálok leírni egy
cselekménysorral, amit egyébként nehéz lenne szavakba önteni. A
novelláskötetnél maradva jó példa erre, amikor Lucas a hangok forrását kutatja,
vagy amikor Dick az ágyneműs ládát pakolja ki. Ha azt mondanám, hogy „éreztél
már olyat, hogy keresel valamit, és aztán egyre közelebb és közelebb érsz,
amikor pedig azt hiszed, már nem juthatsz közelebb, akkor még közelebb jutsz?”,
az olyan bugyután hangzik, és szerintem a legtöbb ember nem értené, mire
gondolok. Viszont a cselekménybe ágyazva lehetséges, hogy olyan kellemes,
bizsergető érzést vált ki: „ilyen már velem is volt”.
A
lezárások mindig nehezen mennek. Főleg azért, mert ha rajtam múlna, én sosem
zárnék le semmit, a végtelen folytatásokban hiszek. Ennek ellenére néha erőt
veszek magamon, és úgy fejezek be egy történetet, hogy minden szálat elvarrok.
Hogyan születik meg egy-egy
történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Az
örök kérdés, amire mindenki kíváncsi – én is. Azt mondanám, az ideális folyamat
a következő lenne: találok egy múzsát, egy inspiráló személyt, aki megihlet. Elgondolkodom
rajta, hogy ő milyen helyzetben tudna kiteljesedni. Elhelyezem térben és
időben, és ha úgy érzem, ez kevés, akkor köré álmodok egy világot. Ez a világ
eleinte tökéletesen szinkronban van az illetővel, és adok pár napot az
elképzelésnek: ha bármilyen bonyodalom eszembe jut, ami egy érdekes történetet
eredményezve, akkor elkezdem kidolgozni, egyébként újragondolom a világot.
A
valóságban persze ez ritkán történik meg, sok történetemben egyáltalán nincs
olyan szereplő, akit egy valódi emberről mintáztam, vagy csak egy-egy
mellékszereplő. Ezek a történetek általában egy kisebb fajsúlyú inspirációból
erednek, ez szinte bármi lehet: egy kép, egy kifejezés, egy beszélgetés, amit
hallottam az utcán sétálva… A kötet utolsó novellája esetében például az
egyetlen kiindulási alapom az volt, hogy milyen lenne, ha egy nárcisztikus
személy olyan hatalomhoz jutna, amellyel kiélheti a legvadabb vágyait is.
Emellett tudtam, hogy a maffiáról is szeretnék írni, és szerettem volna egy
Clarissához hasonló karaktert. Mindent ebből raktam össze a tervezés
stádiumában.
Persze
ez még mindig nem a vége, mert előfordul az is, hogy menet közben döntök úgy,
hogy a cselekmény túlzottan lapos, banális, nincsenek benne valódi fordulatok.
Így történt az Összetört szívek esetében is, kénytelen voltam a történet
második felét teljesen átírni. Ha pedig nincs kedvem átírni, akkor egyszerűen
megy a kukába, és az egész folyamat újrakezdődik.
Kik láthatják először a
kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a
szöveg, történet alakulásába?
Jelenleg
senki, de ezen egyébként változtatni szeretnék. A folyamat úgy nézett ki a
legutóbbi kötet esetében, hogy megálmodtam, megírtam a novellát, addig
csiszolgattam, hogy én már valamennyire elégedett legyek vele, ekkor küldtem el
Bálintnak, és ő, mint a kiadó hangja, adott visszajelzést. Mostanság viszont
egyre többet gondolkodom azon, hogy jó lenne néhány olyan ember, akik menet
közben is hozzászólnak, akár fejezetről fejezetre – vagy tartalmi egységről
tartalmi egységre –, és ezáltal már menet közben is formálódhatna a történet a
visszajelzéseik alapján. Persze sok minden máson is szeretnék változtatni a
folyamat kapcsán, de nincs rá garancia, hogy valóban fogok is.
A családod miként fogadta a
hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Nemrég
töltöttem pár napot a szüleimmel, amikor már a kezemben voltak a kérdések,
szóval édesanyámtól megkérdeztem ezt. Azt válaszolta, hogy nagyon örült, és
mindenkinek dicsekszik vele azóta is. Szerintem ez a családom többségére igaz.
A menyasszonyommal, Rékával már jó néhány éve együtt élünk, szóval talán őt
érintette legközelebbről az írás folyamata. Általában este vonultam el írni a
dolgozószobámba, de ezt sosem nehezményezte, mindig mindenben támogatott, és
szinte napi szinten jelezte, mennyire büszke rám – pedig akkor még csupán az
írás stádiumában voltunk, nem is lehettünk benne biztosak, hogy valóban ki lesz
adva. Nyáron a nagy melegben kifejezetten nehezen tudok bármire koncentrálni,
még este is nagyon nyögvenyelősen megy az írás, napi 2-3 oldal helyett már az
is csoda, ha háromnegyed oldalt megírok két-három óra alatt. Emiatt sokat
nyavalyogtam, mert kellemetlennek éreztem, hogy már egy hónapnál is több
eltelt, de még semmit nem tudtam felmutatni a kiadónak az új novellával
kapcsolatban. Réka szerencsére ilyenkor is mindig mellettem volt, és
megnyugtatott.
Mit üzensz az olvasóidnak,
mi várható még tőled az idén?
Ez
a kérdés kifejezetten érzékeny pontra tapintott. Sajnos az idei projektek nem
úgy alakultak, mint év elején terveztem. Korábban egy Helmás podcast során
nyilatkoztam ezekről a tervekről, az új regényötletemről, amelyet meg szeretnék
valósítani. Nem sokkal később bele is vágtam, de az első két-három fejezet után
több okból is kénytelen voltam pihenőpályára tenni ezt a könyvet. Ezután
belevágtam abba a regénybe, amiről már korábban írtam, amely Clarissa
háttértörténetét hivatott kibontani. Ennek már több, mint a fele kész, szóval
nincs kizárva, hogy még az idén lesz belőle egy kész kézirat, amit bemutathatok
a kiadónak. Ha így is lesz, idén már biztos nem lesz belőle kész e-book, szóval
azt mondanám, idén már ne nagyon várjatok tőlem semmit.
Ezt
leszámítva azt tudom üzenni az olvasóimnak, amit általában szoktam ilyen
helyzetben: tartsuk a kapcsolatot! Ha olvastátok a művemet, nagyon hálás vagyok
érte, ha pedig még véleményetek is van róla, ne habozzatok megosztani azt
velem! Az olvasói vélemények alapján tudom felmérni, hogy Titeket mi érdekel,
és nem kevesebbet állítok, minthogy ez befolyásolhatja, hogy bizonyos
történetek milyen sorrendben készülnek el, vagy elkészülnek-e egyáltalán.
Helma Kiadó