Megjelenés: szeptember 5.
Fordító: Rusznyák Csaba
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 336 oldal
Leírás
Fülszöveg
Egy buliból hazafelé tartva a tizenhét éves Ivy és jövendőbeli expasija majdnem elgázolnak egy meztelen, fiatal nőt egy fákkal övezett út közepén. És ez csak a kezdete az egyre hátborzongatóbb eseményeknek. Ivy hamarosan meghökkentő dolgokra figyel fel otthon is: egy döglött nyulat talál a kocsibejárón, majd anyja bizarr főzetét a kertben elásva, de kisvártatva előkerül egy gyermekkori kincses doboza is a szülei gardróbszéfjéből.
Hamarosan a felszínre bugyognak Ivy titkolózó anyja múltbeli titkai. Mit követett el annak idején? És mi van, ha a természetfeletti erők, amelyekkel tinédzserkorában dacolt, most visszatérnek, hogy mindkettejüket kísértsék? Ivynak válaszokra lesz szüksége, ha el akarja kerülni a vészesen közelgő sötétséget. A részben Ivy jelenkori, külvárosi otthonában, részben pedig anyja mágiával átitatott, 1990-es évekbeli Chicagójában játszódó történet boszorkányos lendülettel, letehetetlenül száguld izgalmas befejezése felé.
Melissa Albert regénye titkokkal, hazugságokkal, rossz döntésekkel és veszélyes mágiával szőtt paranormális fantasy, ami a horror eszköztárából sem rest válogatni.
A szerzőről
Melissa Albert a Hazel Wood-sorozat (The Hazel Wood, The Night Country, Tales from the Hinterland) New York Times és indie bestsellerszerzője, valamint egykori könyvkereskedő és YA-irodalmi blogger. Műveit több mint húsz nyelvre fordították le, és szerepelt a New York Times Figyelemreméltó gyerekkönyvek listáján. Családjával Brooklynban él.
Mások a kötetről
“Mintha minden sora titkos varázsigéket rejtene. Csak úgy lüktet a mágiától, és bűvkörébe vonja az olvasót is.” - V. E. Schwab
„Senki nem képes úgy szőni a történetébe mágiát, sötétséget és a női lét valóságát, ahogy Albert teszi.” – Kristine Cashore
Idézetek a kötetből
„Túl gyorsan mentünk. Túl közel rohantak a fák, mellettünk az ágak egybemosódva suhantak tova a fényszórónk csóvájában. – Nate! – Megragadtam az ülést. – Nate! – Negyedórája még az évzáró bulin voltunk, egymás nyakába borulva ugrabugráltunk, nekem pedig végig az járt a fejemben, hogy szakítanom kellene vele. Méghozzá itt és most. Szakítanom kellene vele rögtön. De akkor a tenyerébe simította az arcomat, és azt mondta, szeret, én meg annyira leblokkoltam, hogy még egy félhazugságot sem tudtam kinyögni viszonzásul.”
„Ötéves koromban apám elveszítette a kulcsait a sötétben, valahol a kocsma és a lakásunk között. A kezében cipelt az oldalán, lélegzete sörgőzös felhőket rajzolt a fagyos levegőbe. Közel egy kilométert sétáltunk a tó felől fújó hideg szélben, ő a nyitott munkáskabátjában, mert kimelegedett, én meg a szivárványocskás széldzsekimben dideregtem, mert apám hajlamos volt elfelejteni, hogy a gyerekek nőnek és időnként új kabátra van szükségük. Általában novemberre járt, mire kaptam egy megfelelő méretű télikabátot. Apám jókedve gyorsan elpárolgott, amikor megérkeztünk a bejárati ajtóhoz, és nem tudta kinyitni. Miközben ő a főbérlő csengőjét nyomkodta, én kicsusszantam a karjából, és sétálni kezdtem. Félúton vissza a Green Man Tavern felé egyszer csak rákanyarodtam a tök sötétben a koromfekete fűre, lenyúltam és felkaptam a kulcsait egy kis üregből, ahová beejtette.”
„A kitörni készülő vihar minden ablaknak statikus, gonosz sötétséggel feszült neki. A Marionban dúló vihar ellenben elcsitult. Mint kiderült, a halál az egyetlen, ami elég nagy és elég éhes, hogy minden szorongását magába nyelje, és csak nyugalmat hagyjon maga után. Fent, a saját külön olvasósarkában Marion átfutotta azt a fejezetet, amelyet a halott kutató olvasott. Egy összefoglaló volt a könyvtár első lakójáról – John Howlettről, egy különc hadianyaggyártó-örökösről, aki szédítő lázálomházat épített, majd harmincéves korában meghalt – és a cselédlányról, akire mindenét ráhagyta. A cselédlány csak rövid ideig élvezhette pozícióját a ház úrnőjeként, ugyanis meggyilkolták. A tettes valószínűleg az elhunyt gazdag úr unokatestvére lehetett, a nő halála után ugyanis rá szállt az örökség. A könyvben arra jutottak, hogy a nő valószínűleg megérdemelte a sorsát: az általános vélekedés szerint ő ölte meg a munkaadóját, és ő írta át a végrendeletét is. A tulajdonos egykori cselédei szerint szeretők voltak, vagy ami még megbotránkoztatóbb: egy okkultista és tanítványa. A teljes igazság a történész szerint még különösebben festett: Howlett volt a tanítvány, a nő pedig egy bujkáló okkultista, aki a halálbüntetés elől menekült el Baltimore-ból, és egy hírhedt bőrkötésű mágikus könyvön dolgozott. Ha ez az istentelen könyv létezett is valaha – ami a történész szerint valószínűtlen –, bizonyára rég elégették. Egyesek szerint azonban az okkultista elrejtette a házban. A személyzet, más történészek és a Howlett House vendégei is eredménytelenül keresték éveken át.”
