Megjelenik május elején!
Felelős szerkesztő: Világos Beatrix
A borítót saját festménye felhasználásával Balogh Franciska tervezte.
A könyvről
„Nagyon szeretlek […. ] és ez annyira fontos, hogy az az apróság, hogy éppen hol vagyok, nem változtat rajta egy szemernyit sem.”
Réczey Kata regénye felnőtteknek szóló mese. Mese az időről, veszteségről és gyógyulásról. Vajon hol kezdődik a jelen? És meddig tart a múlt? A különböző idősíkokban, párhuzamosan kibomló történetek szereplői akarva-akaratlanul átjárókat keresnek, hogy téren és időn át kalandozva találkozhassanak önmagukkal.
Minden család története titkokat rejt, és minden történet a maga módján titokzatos. Legtöbben alig tudunk valamit elődeink, felmenőink mindennapi életéről, az őket izgató kérdésekről, választásaikról, tévedéseikről. A családi legendákban egy-egy kontextusából kiszakított esemény mitikus lenyomata marad csak ránk, mint megfejtésre váró üzenet. A Hollóskert kódfejtésre hív, és őszinte szembenézésre kényszeríti e kérdésben az olvasót: mennyit tudok a családomról?
A szerző túláradó örömmel ír a létezés megannyi csodájáról, a folytonosan változó, mégis állandó, biztonságot nyújtó kertről, a soha meg nem unható tóról, az öreg fákról, ugyanakkor bátran nyúl olyan tabusított témákhoz is, mit a vetélés, a mentális betegségekkel való küzdelem, vagy az eutanázia.
A történet szálai egyre többször fonódnak egymásba, a mintát maga a szövés adja, de csak a végén rajzolódik ki a kép: az idő oldás és kötés, az idő, ha úgy akarjuk a szövetségesünk.
Boldizsár Ildikó és Geréb Ágnes ajánlója
Azokat a meséket szeretem legjobban, amelyekben a látható és láthatatlan világok között olyan erős kapcsolódás jön létre, hogy fellazulnak – vagy még inkább eltűnnek – a világok közötti határok. Réczey Kata lélegzetelállító regényében emberek, madarak és fák nyílnak meg egymásnak, hogy legbensőbb titkaik feltárásával összekössenek bennünket a világmindenséggel – és saját önvalónkkal. Időn és téren átívelő utazás ez, az élet győzelme a sötétség fölött.
Boldizsár Ildikó
Réczey Kata könyvet írt. Ezer éve ismerem őt, a családjával együtt. Elolvasom. Az elején megpihenek, hosszasan. Lassú a tempó, lassan ereszt bele a történetbe. Olyan érzés, mint amikor bábaként odaérek a szüléshez, de még csak a nő teste tudja, hogy valami eget rengető készül. Persze én is tudom, hiszen megtapasztaltam sokszor. Egyszer csak berobban a történés… Így vitt magával Kata a saját világába. Fantázia, filozófia, alternatív gyógymódok, élet, halál, átváltozás.
Sehol semmi erőszak. Néhol csöpögősen édes – talán annak, aki nem ismeri Katát. Nekem csak savanyú a szőlő... Hiszen így élnek ők. Valóság. Könyvajánlás ez? Nem. Semmiről sem állítanám, hogy válogatás nélkül, minden embert megszólít, ez a könyv se mindenkinek való. Nekem igen. Belefeledkeztem…
Geréb Ágnes
Rövid idézet a kötetből
A szerzőről
A szerző fotóját Köves Gergely készítette.
Egész életében mások történetei között élt, és szavakkal dolgozott. Pszichológusként mindig a lélek sebeinek legmélyebb, rejtett okát kutatta, választott tudományterülete határvidékein járva. Gyerekeinek sok ezer órát mesélt mások könyveiből. Évtizedeken keresztül gyűjtögette a tapasztalatokat a valóságból és az írt betűkből, hogy megírhassa saját regényét.
Beleolvasó
I.
– Alszanak már?
– Csak Szofi. A többiek még mindig fel vannak dobva a délutáni felfedezéstől. De nekem sem fér a fejembe az egész.
– Mi olyan furcsa rajta? – lépett közelebb a férfi.
– Az mindenképpen különös, hogy többször is jártunk a kertben, és nem vettük észre a házat. Jó, nem szálltunk partra, de azért nézelődtünk. Persze lehet, hogy nyáron bujábbak voltak a növények, és a bokrok meg a fák lombja eltakarta a házat. De igaziból már nyáron is csodálkoztam.
– Miért?
– Nem értettem, hogy lehet, hogy soha eddig nem vettem észre azt a kertet. Pedig én tényleg minden nyarat itt töltöttem születésemtől fogva. Elhiheted, hogy elég sokszor csónakáztam el a faluig. Hogy lehet, hogy nem vettem észre ezeket az öblöket? Meg egyáltalán, magát a kertet. Hatalmas fák nőnek benne, komolyan, még nagyobbak, mint nálunk, pedig már a mieink is óriásiak. És tudod, hogy én észre szoktam venni a fákat.
– Ez tényleg különös – válaszolta Gellért elgondolkozva. – Na, majd holnap megnézzük magunknak ezt a titokzatos kertet és házat. De most gyere, üljünk le. Hosszú volt a nap, elfáradhattál.
– Elfáradtam, igen, de azért itt még elfáradni is szeretek. Jó lesz leülni, csak előtte lemegyek még egyszer a partra. Te nem jössz? – nézett kérdőn a férjére, de ő fázósan megrázta a fejét.
– Brrr. Nekem már hideg van hozzá. De itt várlak. Töltök neked addig egy pohár bort.
Lelle elnevette magát. Tudhatta volna. Gellért benti ember. Hidegben, esőben, sötétben nem vonzza a kinti világ. Ő bezzeg fütyült rá, hogy milyen az idő. Lehetett bármilyen fogcsikorgató hideg vagy szürke, esős locspocs, akkor is jobb szeretett kint lenni, mint bent a házban. Magára vette hát a kabátját, és kilépett az éjszakába. Először nem sokat látott, de a szeme gyorsan megszokta a sötétet. Ahogy kiért a ház fölé hajló fák árnyékából, feltűntek a túlparton pislogó kis fények. A nádas sötéten hajolt a fényes fekete víztükör fölé. Az ég felhős volt, nem látszottak a csillagok. Az északi szél borzongató hideget fújt, nem is emlékeztetett a délutáni langymeleg szellőre. Lelle fázósan húzta össze magán a kabátot, és belefúrta a szemét az éjszakába.
Milyen más ez a víz nyáron! Olyankor annyira hívogató a tó. Júniustól augusztus végéig majdnem minden nap úszott, csak az erős hullámverés tarthatta vissza. A hideg nem bírta távolmaradásra, bár a tökéletes az volt, amikor nemcsak tükörsima volt a víz, de langymeleg is, és bársonyosan simogató. Ilyenkor annyira jó volt ott bent a mélyben egyedül. Alatta a mélység, fölötte a kék ég, és körös-körül senki, csak néha egy alacsonyan repülő sirály. Már a befelé sétálást is nagyon élvezte. Lassan ment, úgy, hogy a víz ne is fodrozódjon körülötte, belemártotta a kezét, és kicsorgatta a tenyeréből. Simogatott, és visszasimogatta a tó. Aztán ráfeküdt a víz tetejére, és lassan tempózni kezdett. Időtlen pillanatok voltak ezek, szaladtak a gondolatai, némán hömpölyögtek benne, és észre sem vette, hogy mire is gondol, csak azt tudta, hogy valami jóra, ami feltöltötte és repítette, és ez a szárnyalás hajtotta őt előre a vízben. Ilyenkor annyira érezte, hogy él, hogy van, pont ott és pont úgy, ami neki való. Egyedül volt, de a gondolataiban azok jártak, akik betöltötték a szívét és az életét. És közben úszott, mozdult a karja, a lába, megvolt a lélegzetvételek nyugodt ritmusa, nem volt semmi erőlködés, csak áradt, lebegett, suhant. Ilyenkor nehéz volt visszafordulni a part felé. Sokkal jobban szeretett befelé úszni, a semmi közepén bele a nagy mindenségbe, ahol közel s távol nincs egy lélek sem. Ha megfordult, már kevésbé volt övé a szabadság, pedig még messze volt a part, mély volt a víz, és ugyanazok voltak a mozdulatok. Persze megfordult mégis, és kiúszott, mert kint volt mindenki, aki számított. Aztán kisétált a vízből, érezte a bőrén a víz szagát, bársonyos tapintását, és lassan kiért a hétköznapokba. Hát ezt tudta a tó. Lelle moccanatlanul állt, és mélyen magába húzódott. Emlékezett. Aztán lassan kiszakította magát az ábrándozásból, és sarkon fordult. Visszament Gellérthez a meleg és világos házba.
II.
Corvus ilyenkor nekilelkesedve magyarázott, Johanna pedig feszült figyelemmel hallgatta a férfi eszmefuttatásait.
– A fák régóta foglalkoztatják az emberi képzeletet, és ami talán még fontosabb, komoly vonzerővel bírnak – fejtegette Corvus –, lévén az élet, a megújulás, a tudás és az öröklét szimbólumai. Annyi mindent mondanak róluk. Az idő fája. Az élet fája. A tudás fája. A világfa. Jelképezik magát az embert, de az emberi életutat is: növekednek, virágba borulnak, termést hoznak, végül megöregszenek és meghalnak. Végigkísérik az emberi élet állomásait, készül belőlük bölcső és koporsó is. Ugyanakkor a hosszú életű, hatalmas fák évről évre megújuló lombjukkal, viharoknak ellenálló életerejükkel és holtig való növekedésükkel az időt és a múló időt legyőző életet testesítik meg. Belenőnek az idő világába és évgyűrűikkel vallanak korukról. Egy vén fa őrzi a múltat. Maga a teljes idő.
– Ez lehet a lényeg – tűnődött Johanna. – Hogy a fák ismerik és értik a folytonosságot. Könnyű nekik, hiszen hosszan élnek, és ha ki is dönti őket a szél, sokszor még a gyökerükről is képesek újra kihajtani. Mi emberek, itt lenn a földön, anyagba zárva, nem tudjuk, hogy nekünk is hosszú az időnk. Egy életnyi időtartamban gondolkozunk. A testünk valóban olyan sérülékeny és esendő. Meghalunk és elporladunk, ha lejár a kiszabott időnk. Szerintem a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy más perspektívában is nézhetnénk a dolgokat. Nem látunk rá az életek láncolatára. De annyi történet van, ami csak akkor nyer értelmet, ha feltesszük, hogy nem a születéssel vagy a fogantatással kezdődött. Kell, hogy legyen valami az eleje előtt is. Olyan sokszor látom, hogy egy ember története nem magyarázható meg a személyes élettörténete eseményeivel. Nem látni a sebet, amiben sérült. A fák segíthetnek visszamenni azokba a régmúlt időkbe, ahol megsebződtünk, és ahol a legkönnyebben helyre lehetne igazítani a sérüléseket. Ha ott gyógyíthatnánk, ahol a seb keletkezett, sokkal hatékonyabb lenne a munkánk.
– De nemcsak az időt ismerik jobban, mint mi – fűzte hozzá Corvus. – A lét örök körforgásában a fa az összekötő az anyagi és szellemi minőség, a föld és az ég között. Mivel ágaik az égbe nyúlnak, gyökereik pedig a földbe kapaszkodnak, a fák az ég és a föld, a halandók és a halhatatlanok, az alvilág és a felsőbb szellemvilág közötti kapcsolatot is szimbolizálják. A legtöbb kultúrában – lelkesedett bele egyre jobban a mondandójába – a világ tengelye is egy fa, ami jelképezi a szellemvilágba való emelkedés útját. A fa így a világok közötti átjárók, a világok közötti kommunikáció szimbóluma. A sámánoknak a világfát kell megmászniuk ahhoz, hogy mindhárom világot végigjárva sámánná válhassanak…
– Azt hiszem, ez lehet a kulcs – válaszolta Johanna felhevült arccal. – A fák ismerik az átjárókat, amiket mi, emberek, itt lenn a földön elfelejtettünk. Ha megtalálnánk ezeket és beléphetnénk rajtuk, átjutnánk egy olyan világba, ahonnan magasabb perspektívából, új látószögből figyelhetnénk meg a bajok forrását. Biztos vagyok benne, hogy ez a megértés a valódi gyógyítás kulcsa…
III.
Gellért és Lelle követték Liza tekintetét, és megpillantották a madarat. Egy hatalmas, fekete holló ült némán a ház bejárata fölötti kiugró kőpárkányon, és valóban őket nézte. Bíborka és Liza megrettenve Lelle kezébe kapaszkodott, Szofi viszont szemmel láthatóan nem ijedt meg tőle. Inkább felmutatta neki a tenyerét, amiben egy apró, kőből faragott madár feküdt.
– Nézd, mi van nekem! Olyan, mint te, látod? – szólította meg a madarat, és az, mintha csak neki akart volna válaszolni, mély hangon felrikoltott.
Klong. Klong.
Szofi szélesen elmosolyodott, és közelebb lépett a házhoz. Gellért óvó mozdulattal fölé hajolva követte. Nem akarta megakadályozni a kislány és a holló barátkozását, de tartott tőle, hogy a hatalmas madár akaratlanul is kárt tesz a csöpp lányban. Lelle a két másik kislány kezét fogta, és lenyűgözve figyelte a jelenetet. Szofi, tekintetét áhítatosan a hollóra szögezve egyre közelebb lépett a házhoz, és végül már közvetlenül a bejárati ajtó előtt állt. Ekkor a madár széttárta szárnyait, és egyetlen halk hussanással leszállt a földre, a kislány lába elé. Szofi elbűvölve nézte a csillogó fekete tollú madarat. Leguggolt mellé, és közvetlen közelről sötét szemébe nézett. A nagy madár és a kislány percekig nézték egymást szótlanul. A ház sarka mögül közben hangos csörtetéssel felbukkantak a fiúk is, akik már nem tudták mire vélni a többiek késlekedését, de az elébük táruló látványtól földbe gyökerezett a lábuk, és most valamennyien némán bámulták Szofit és a hatalmas éjfekete madarat.
Megrendelhető a kiadó webáruházában:
