Ismerjük meg közelebbről a meseírókat! Tollas Tímea - ("A kötetemben olvasható történetek mesés elemekkel egészülnek ki, azonban misztikus és sokszor borzongató hatást érnek el az olvasók körében. Az előszó után még egy kis figyelmeztetés is található, amelyben felhívom a figyelmet bizonyos mellékhatásokra, amelyek a vérfagyasztó mesék olvasásakor utat találhatnak felénk.")

Régen hoztam már meseíróktól interjút, ezúton Ismerjük meg közelebbről a meseírókat! rovatomban Tollas Tímea írónőt kérdezgettem, hamarosan megjelenő mesekönyvéről, Borzonka: Bűvös mesék tárháza címmel. Írónőnek van már egy megjelent kötete a Porcukor: 40 gramm motiváció címmel. Ezúttal megismerhetjük írónő ezen az új oldaláról, mint meseíróként. Fogadjátok szeretettel az interjút!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Tollas Tímea vagyok, közgazdászként végeztem a Budapesti Gazdasági Egyetemen 2022 januárjában. Az elmúlt évek során újság- és szövegíróként több ismert női magazinnak írtam cikkeket különböző témákban, amelyekkel mindig ki tudtam fejezni magamat, ez pedig hosszútávon örömmel töltött el. 2021-ben jelent meg az első könyvem, a Porcukor, amely témáját tekintve motivációs könyv. Ebben a fiataloknak szerettem volna iránymutatást adni, kiutat mutatni a szürke és sokszor nehéz élethelyzetekből.

Igazi kis polihisztornak tart a környezetem, ugyanis nem csupán újságíróként tevékenykedem, hanem mellette még ezer más dologgal is foglalkozom. Saját weboldalam van Tollas Tímea, amelyen blogot is vezetek különböző témákban.

Ha mindez még nem lenne elég, 2023 szeptemberétől a jogi kart is megcélzom, mert egyrészt kihívásokból sosem lehet túl sok, másrészt pedig kiskorom óta érdekel az ügyvédi szakma, ahogyan a mesék bűvös világa is.

Úgy gondolom, hozzám ez a műfaj áll igazán közel. A folyamatosan tenni akaró személyem és a kreativitásom, megfűszerezve egy nagy adag fantáziával pedig varázslatos meséket hozott létre, amelyek tele vannak szarkazmussal és tanulsággal.

Milyen érzés gyermekeknek meséket írni? Te magad is olvasol meséket?

A mesekönyv kifejezés becsapós lehet sokaknak, ugyanis nem egy átlagos mesekönyvről van szó és éppen ezért nem is kifejezetten gyermekeknek ajánlom. A könyv hátsó borítóján látható egy nagy varázsüvegcse, amelybe a 16-os karika van belevésve, nos nem véletlenül!

A kötetemben olvasható történetek mesés elemekkel egészülnek ki, azonban misztikus és sokszor borzongató hatást érnek el az olvasók körében. Az előszó után még egy kis figyelmeztetés is található, amelyben felhívom a figyelmet bizonyos mellékhatásokra, amelyek a vérfagyasztó mesék olvasásakor utat találhatnak felénk.

Nagyon euforikus és különleges érzés alkotni, főleg meséket. Tini koromban csak úgy faltam a boszorkányos tematikájú, Fiúk kizárva! sorozat könyveit, amelyekkel mindig tudtam és akartam is azonosulni. A mese egy bűvös műfaj, amelyben sosem kell túlmagyarázni dolgokat vagy éppen történéseket. Ilyenkor elengedhetjük magunkat, miközben hagyjuk, hogy egy új énünk törjön a felszínre.

Gyerekkorodban volt kedvenc meséd?

Nagyon jó és egyben fogós kérdés, mert több is volt, de amit kifejezetten kiemelnék mindegyik közül, azok a Grimm testvérek rémes meséi. Amikor ezeket a történeteket olvastam, szó szerint mindig libabőrös lettem.

Véleményem szerint akkor igazán izgalmas és fordulatos egy mese, ha van benne élet és erő. Váratlanság, fordulatok és a való világtól történő teljes elrugaszkodás! Ezek pedig mind jellemzőek voltak a Grimm fivérek alkotásaira, így bátran mondhatom, hogy szerintem íróként még inspiráltak is fiatalabb koromban.

A meséidhez vannak saját illusztrált képek, ha nincsenek, akkor milyen együtt dolgozni egy illusztrátorral? Saját illusztrált képek, megalkotására mi inspirál? Mesélnél kicsit bővebben?

Igen, a kötetben összesen 8 mese található és természetesen mindegyikhez került egy vagy akár több, gyönyörűen kivitelezett, egyedi illusztráció is. Amikor készen voltam az összes mesével, egy mára már jó barátommá vált, eredetileg farmerek festésével foglalkozó művészt kértem fel a képek kivitelézéséhez.

Szilágyi Anita illusztrálta a meséket és ami nagyon fontos volt a munkánk során, hogy folyamatosan tartottuk a kapcsolatot egymással. Leírtam neki, akár egy oldalon keresztül, hogy miről is szól az adott mese, milyen ötleteim vannak a karakterek megalkotásához és a színvilághoz. Anitával öröm volt együtt dolgozni, hiszen fél mondatokból értett engem és valahogy ráérzett tudat alatt, hogy mit is szeretnék pontosan.

Amikor elkészült és átküldte az első illusztrációkat, alig tértem magamhoz a csodálkozástól. Az általam elképzelt mesebeli szereplők pontosan ugyanúgy festettek, mint ahogyan a képzeletemben elsőként megelevenedtek.

A borítót Hargitai Emma alkotta meg, aki szintén elképesztő munkamorállal és tempóval tett eleget a kívánságaimnak. Büszkén mondhatom, hogy egy igazán minőségi, gyönyörűen kivitelezett mesekötetet tarthatok most a kezemben, amelyet összetartó csapatmunkával alkottunk meg.

Mennyi ideig tart egy mesetörténetet megírni?

Szerintem ez abszolút egyénfüggő, mert vannak, akik gyorsabban dolgoznak, csak úgy ömlik belőlük a mondanivaló és az üzenet. Olyanok is akadnak, akik akkor tudnak igazán maradandót alkotni, ha nyugalom és teljes csend veszi őket körül, ők  általában többet szöszölnek egy-egy mesével, ha csak nem egy nagy regényről van szó.

Én az előbbiek táborát erősítem, mindig rengeteg mondanivalóm volt, már kicsi koromtól kezdődően. A Borzonkát egy éven keresztül írtam és mindig öröm volt folytatni egy-egy félbehagyott történetet.

Mit gondolsz, a meseíróknak mennyire nehéz a helyzetük?

Sajnos úgy gondolom, hogy íróként mindig nehéz lesz a dolgunk. Sokan nem ismerik el a mese műfaját, irigyeink pedig folyamatosan lesznek, azt el kell fogadni, hogy mindenkinek sosem fogunk tudni megfelelni. De nem is kell. Talán én is most értettem ezt meg és minden írót erre bíztatok: Merjetek nagyot álmodni és véghez vinni azt, bármi áron!

Miért éppen a Üveghegy Kiadónál jelent meg a mesekönyved? Milyen velük a közös munka? Hogyan viszonyulnak a mesezsánerhez?

2022 nyarán készültem el teljesen a mesekönyvemmel, ekkor fedeztem fel a kiadók listájának sorában az Üveghegy Kiadót. A honlapjukon láttam, hogy fogadnak kéziratokat, ráadásul szimpatikusnak tűnt az íráshoz és alkotáshoz való hozzáállásuk és a munkamoráljuk is.

A kéziratom beküldése utáni harmadik héten kaptam választ tőlük, a Harry Potter világának varázsos környezetéhez hasonlították a könyvemet és azt mondták, látnak benne és az írásmódomban is fantáziát. Én személy szerint nagyon elégedett vagyok velük, csak jót tudok mondani róluk és a kezemben tartott, igényesen kivitelezett könyvemről is.

A gyerekeknek, hogy tetszik a mese, amit írsz? Milyen visszajelzéseket kaptál a szülőktől, ill. gyerekektől a történeteidre?

Mivel 16 éves kor felettieknek ajánlom, ezért főként ettől a korosztálytól kaptam visszajelzéseket eddig, illetve meglepő módon még a 30-50 közötti korosztálytól is. Nagyon sokan jegyezték meg azt, hogy egészen egyedi a látásmódom és a kreativitásom, már ami a karakterek megformálását illeti.

Voltak, akik borzongva hívtak fel, miután egy egész estéjüket a könyvem olvasásának szentelték. Azt mondták, nem bírták letenni és úgy érezték, mintha ők is a részesei lennének a varázslatnak, amely a könyv lapjairól egyenesen a szemük előtt elevenedett meg.

Milyen további mesekönyvek megjelenése várható tőled a jövőben? Jelenleg dolgozol valamin?

Anyukámmal még kicsi koromban együtt kezdtünk el írni egy mesét, amely több misztikus szálon futott. Zárójelben megjegyeznék annyit, hogy az a történet még nem került publikálásra, de nagy vágyam és tervem a jövőre nézve, hogy ezt is megvalósítsam. Az akkori weboldalamon heti rendszerességgel tettem belőle közzé apróbb részleteket, folytatásos jelleggel, amelynek nagy sikere volt nemcsak a barátaim és osztálytársaim, de a tanáraim körében is.

Zárásképpen, mit üzennél a jelenlegi/jövőbeli olvasóidnak?

Azt, hogy merjenek nagyokat álmodni és mindent megtenni annak érdekében, hogy egyszer a legvadabb fantáziájuk is valóra válhasson! Semmi sem lehetetlen, csak akarat, erő és kitartás kell hozzá!

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Tollas Tímea weboldala

Tollas Tímea írói oldala

Libri

Üveghegy Kiadó

 

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Pető Zoltán - ("Mivel írásaimban hangsúlyozottan jelen van a misztikum, egyesek akár arra is gondolhatnak, hogy mindez lényegében „fantasy” vagy olyasmi, ami nem reális. De ha a realitás tágabb fogalmába beletartozónak gondoljuk a képzeletet, az álmokat sőt, a látomásokat is, akkor beszélhetünk arról, hogy írásaim „mágikus realista” stílusúak – ez a fogalom azonban, meglehetősen bizonytalan és jelentése is vitatott, így szívesebben használom a „misztikus történelmi” kifejezést. ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Pető Zoltán írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak megjelent két könyve több kiadónál, a Rejtett hold és Szepessy gróf különös esete és egyéb misztikus történetek című novelláskötetei. (Ebook-formátumban.) Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Üdvözlöm a kedves olvasókat! Történelem és esztétika szakokon végeztem az ELTÉN, később az eszmetörténet és a filozófia irányában tanultam tovább, politikatudományokból szereztem Phd-t, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Jelenleg a Közszolgálati Egyetemen dolgozom, ahol eszmetörténeti, politika és államelméleti kutatásokkal foglalkozom, publikációkban és előadásokban.  Számomra a tudomány és az irodalom feltételezi egymást: a tudomány hangsúlyozott racionalitását némileg kiegyensúlyozza az irodalmi alkotásokban megjelenő szabad fantázia. Úgy gondolom, a múlt megismeréséhez elengedhetetlenül szükség van a képzelőerőre. Ugyanakkor – némely esetben – jót tesz a múltban játszódó fantázia-történeteknek is, ha valamiféle beazonosítható történelmi alappal bírnak.

A Rejtett hold és a Szepessy gróf különös esete és egyéb misztikus történetek c. könyveid sok kutatómunkát igényeltek? Meddig tartott az írás folyamata?

A Rejtett hold egy rövid, bemutatkozó novelláskötet volt a Black Aether kiadónál, amelyet három évvel követett a tizenöt hosszabb novellát és néhány verset tartalmazó Szepessy gróf a Trivium Egyesületnél. A novellák írását nem ma kezdtem, nem is egyszerre írtam meg az összeset, hanem életem különböző szakaszaiban született egy-egy (néha több) írás, így a megjelent novellák változatos stílusjegyeket hordoznak. Tetten lehet érni azt is, ahogyan új hangulatokkal, megközelítésekkel, írástechnikákkal próbálkoztam. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a két kötet novellái egy közel húsz évet felölelő időszakban születtek. Mivel a novellák háttere erősen kidolgozott, a kutatómunka minden írásom vonatkozásában megtalálható. Szerencsére, foglalkozásomból adódóan ez sohasem jelentett problémát: a novellák megírására nem ritkán inspirál egy-egy korszak eszmetörténete, filozófiai vallási, vagy materiális kultúrája.

Forrás: Pető Zoltán írói oldala

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Az írásaimban foglalkozásomból és érdeklődésemből adódóan is nagy súllyal jelenik meg a történelem, a különböző eszmék képviselete, a filozófia, a vallás, de egy-egy korszak politikatörténetének is igyekszem rendesen utánajárni. Mivel gyakran jelennek meg a Brit-szigetek, elég sok kutatást végeztem a Tudor-korral kapcsolatosan, illetve az ókor és a középkor közötti átmenettel is foglalkoztam: a rómaiak kivonulása és a kelta királyságoknak a germán hódítók elleni harcával. Éppígy, a Magyarországon játszódó események esetében is, legyen az időszak a középkor, vagy éppen a jelenkor, igyekeztem a történeti és gyakran földrajzi, szociológiai adatoknak is utánajárni.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a képzelet élénk igénybevételének híján az írások egyrészt „szárazak” maradnak, másrészt pedig, nem lesz valami attól hitelesebb, hogy az összes misztikus, irracionális vagy mágikus elemet száműzzük a történetből. Ez sokkal inkább az író világképéről árulkodik, mintsem a „valóságról” – ami nézetem szerint sokkal gazdagabb annál, minthogy meg lehetne fosztani minden rejtélyétől. Mivel írásaimban hangsúlyozottan jelen van a misztikum, egyesek akár arra is gondolhatnak, hogy mindez  lényegében „fantasy” vagy olyasmi, ami nem reális. De ha a realitás tágabb fogalmába beletartozónak gondoljuk a képzeletet, az álmokat sőt, a látomásokat is, akkor beszélhetünk arról, hogy írásaim „mágikus realista” stílusúak – ez a fogalom azonban, meglehetősen bizonytalan és jelentése is vitatott, így szívesebben használom a „misztikus történelmi” kifejezést.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Novellaírással már sokkal korábban elkezdtem foglalkozni, mint tudományos munkával, kutatással, körülbelül húsz éve (vagyis 16 éves koromtól kezdve) írok, kisebb-nagyobb megszakításokkal, az utóbbi néhány évben komolyabban és nagyobb intenzitással. Valószínű, hogy az önkifejezés illetve a teremtés vágya vezetett már korán az íráshoz, kezdetben rajzoltam, festettem is, sőt a zenével is megpróbálkoztam. A művészet, mint olyan számomra mindig is valami olyasmit jelentett, amely az ember magasabb rendű képességeiből fakad: van valami benne, ami specifikusan emberi, ugyanakkor, a „semmiből való teremtés” révén össze is köti az embert a természettel, de még inkább azzal, amit „természetfelettinek” nevezhetünk.  William Blake, egy angol költő és festő írta a 19. század első felében: a művészet számára istentisztelet.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Elég sokféle stílusban írok, néha pontosan az jelenti a nehézséget bizonyos olvasóim számára, hogy nehéz bekategorizálni egyetlen „zsánerbe.” Azért vannak olyan jellegzetességek, amelyek nagyjából jellemzik a stílust: a történeteim általában (de nem mindig) a régmúltban játszódnak és jelen van bennük egy racionálisan nem megoldható rejtély, vagy egy misztikus-természetfeletti elem. A hangulat többnyire borongós, melankolikus, egy-egy írásomban kimondottan horrorisztikus is lehet – ugyanakkor a thrillerek, krimik stílusjegyei is megjelennek itt-ott. Mivel ilyen sokféle zsánert érintek inkább arra törekszem, hogy sajátosan eklektikus stílusomat tökéletesítsem.

Forrás: Pető Zoltán írói oldala

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Mindig egyfajta megkönnyebbüléssel tölt el, ugyanakkor van bennem egy bizonyos szorongás is, hogy elég jó-e, sikerült-e képességeimhez mérten megvalósítani a kitűzött célt. A kézirataimat sokat szoktam utólag is javítani, bár olyasmire is van példa, hogy a későbbiekben már egyáltalán nem nyúltam bele egy kész műbe.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Egy ideig gondolkoztam azon, hogy álnevet használok, de végül is elvetettem az ötletet. Nem láttam értelmét annak, hogy angolszász vagy valamilyen másféle fantázianéven írjak: egykor, a 90-es, 2000-es években szokás volt álnéven írni, főként a fantasy és a sci-fi zsánerekben, ma azonban már elég sok magyar szerző ír a saját nevén.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

A „zsáner” vonatkozásában mindig is követtem az érdeklődésemet: egyszerűen arról írok, olyan elemeket, hangulatokat és stílusjegyeket helyezek el az írásaimban, amelyek egyébként is közel állnak hozzám. Ezt az elvet egyébként az élet minden más területén is próbálom érvényesíteni: a legkevésbé sem akarok megfelelni senkinek, főleg nem az úgynevezett „tömegigényeknek.” Olyanoknak írok elsősorban, akik maguk is képesek átérezni a nem mindennapi hangulatokat, képesek a hétköznapok „realitásától” való elszakadásra.

Forrás: Pető Zoltán írói oldala

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Nem vagyok túlzottan impulzív személyiség, így meglehetősen ritkán állok neki bármit is csinálni tudattalan motivációk alapján. Azonban a különböző „benyomások” és hangulatok gyakran vannak rám mélyebb hatással. Azt, hogy mi az, amit írok, általában megtervezem, de csak nagy vonalakban. Tudom, hogy aznap honnan hová szeretnék eljutni. Természetesen nem tervezek meg minden egyes párbeszédet: ebből a szempontból vannak spontán elemek az alkotói folyamatban, de a kulcsjelenetek már mintegy „szellemképszerűen” előttem vannak akkor, amikor leírom az első betűt.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Igen, vannak kedvenc jelenetek: a novellák egy-egy fordulópontra, vagy csattanóra épülnek fel, egyes csattanókat pedig jobbnak tartok másoknál – ezek mondhatni a kedvencek. Készülő regényeimben is vannak olyan jelenetek, amelyeket érzelmi vagy hangulati intenzitásuk miatt nagyon szeretek. Sokszor írom át egyes kézirataimat: volt olyan novella, amely a végső alakját csak több év átírási folyamatai révén érte el. A regényeket is számtalanszor átírtam, változtattam, általában nem írok „könnyen” – de vannak ez alól kivételek is.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Inspirációs forrás sok minden lehet: könyv, film, bizonyos szerzők vagy gondolatok olvasása, de éppígy a természet jelenségei és bizonyos álmok. Mivel az imagináció képessége nálam eleve elég élénk, saját képzeletvilágomból is inspirálódhatok. De egy-egy számomra érdekes korszak, monda, esemény vagy akár személy is beindíthatja a képzeletet. Emellett vannak bizonyos szerzők, mindenekelőtt H. P. Lovecraft, Clark Ashton Smith és Poe, akik mindig is inspiráltak.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Régebben csak a legszűkebb baráti körömnek küldözgettem az írásokat, manapság igyekszem különböző „béta-olvasóknak” is elküldeni, ha éppen találok olyasvalakit, akit érdekel annyira a könyv, vagy novella, hogy elolvassa. Mivel íróként még nem vagyok túlságosan ismert, ez nem mindig könnyű feladat.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelenik?

Mivel gyerek, illetve fiatalokorom óta írok és foglalkozásom egyébként is az írással kapcsolatos – habár nem novellák, regények írásával – megszokták, hogy ilyesmivel töltöm az időmet. Ugyanakkor azt veszem észre, hogy egy-egy kötet megjelenésekor néha mégis meglepődnek kissé.

Milyen érzés az első könyved megjelenésére készülni?

Rendkívüli érzés – már csak azért is, mert ez a könyv – ha megjelenik – igazi, vagyis „nyomtatott” könyv lesz. Természetesen izgalommal tölt el, hogy sikerült-e megvalósítani a célt – de ez majd kiderül a hozzáértő olvasók visszajelzéseiből.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható tőled az idén?

Az idei évet is intenzív alkotással fogom tölteni. Több olyan, főképpen történelmi témákban kiírt pályázat van, amelyre szeretnék nevezni, de egyébként is azon vagyok, hogy folyamatosan írjak és fejlesszem magamat. A Morningstar Publishing révén sikerült végre eljuttatnom Az aranyjogar című háromrészes regény-sorozatomat a várható megjelenésig, az első kötet megjelenésére azonban csak 2024-elején kerülhet sor. A regény a forrásokban nem bővelkedő avar korban játszódik, és a táltosok misztériumaival éppúgy foglalkozik, mint az Avar Birodalom politikai és kulturális helyzetével, a benne élő népek egymáshoz való viszonyával. Ebben a regényben igyekeztem mind a környezet korhű ábrázolását, mind a misztikumot megjeleníteni. A fiatal kiadóval egyébként nemrégiben ismerkedtem meg. Nagyon szimpatikus volt számomra, a kevéssé ismert szerzőket támogató hozzáállásuk, az, hogy kedvező lehetőséget biztosítanak a megjelenésre, emellett, elkötelezettek a történelmi regény műfaja mellett. Mindenkit bíztatok, aki történelmi regényt ír, hogy érdemes náluk próbálkozni!

Pető Zoltán írói oldala

A 20 éves Agave Könyvek és a Magnólia Kiadó márciusi újdonságai - ("A telet zárjuk, és megkezdjük a tavaszt! A jelszó ezúttal is a szórakoztatóirodalmi sokszínűség")

A telet zárjuk, és megkezdjük a tavaszt! A jelszó ezúttal is a szórakoztatóirodalmi sokszínűség: akad itt második világháborús regény a barátságról, hiánypótló horror novelláskötet, tanár-diák viszonyt boncolgató krimi-thriller, az X-aktákat és a True Detective világát idéző írói kollaboráció, és egy kultikus történelmi regénysorozat első két kötetének felújított változata is. Egy kicsit persze már belecsúszunk az áprilisba, ahol visszatér majd a horror nagyágyúja, Jack Ketchum, de jön Shelley Parker-Chan többszörös díjnyertes történelmi fantasy-ja is.

Samantha Downing: A saját érdekedben

Mesteri thriller az iskolai közösségek és a tanár-diák viszony viszontagságos működéséről az Elbűvölő feleségem szerzőjétől.

Teddy ​Crutcher elkötelezett oktatója a neves Belmont Akadémiának. Ugyan szigorú, de mindig következetes, és kizárólag diákjai érdekeit tartja szem előtt. Nem véletlenül nyerte el az Év Tanára-díjat sem. Ám Teddy szemlélete némileg eltér a megszokottól, különösen a tekintetben, hogy mit lehet, és mit szükséges megtenni, hogy tanulóit a helyes útra terelje. Teddynek ugyanígy megvan a maga nézőpontja arról is, miként kellene működnie a tanári karnak, és a maga részéről készen áll rá, hogy a legteljesebb titokban, a saját akarata szerint formálja át hőn szeretett iskolája sok évtizedes tradícióit.

Amikor egy napon Teddy egyik diákjának édesanyja holtan rogy össze egy iskolai ünnepségen, kezdetben senki sem gyanakszik, ám a jelek egyre inkább afelé mutatnak, hogy a munkaközösség elnökének halála nem szerencsétlen véletlen volt csupán, az események pedig olyan titkokat csalnak a felszínre, melyek végleg felborítják az iskola és az egész város életét.

Samantha Downing 2019-ben robbant be a köztudatba Elbűvölő feleségem című regényével, melyben mesteri thrillert szőtt a házastársi viszony nehézségei köré. A saját érdekedben az iskolai közösségek olykor viszontagságos működésébe enged betekintést, ahol sokszor csupán egy szikra kell, hogy lángra lobbanjanak a lappangó indulatok.

„Samantha Downing sötét és fordulatokban gazdag thrillere végigvezeti az olvasót a Belmont Akadémia folyosóin. Itt sohasem lehet tudni, hogy kiben lehet megbízni, és kitől kell félni.” – Megan Miranda

„Samantha Downing nagyszerű író. Szerintem ez a könyve még az Elbűvölő feleségemen is túltesz.” – Sarah Pinborough

Megjelenés: március 7.

Szerk.: James D. Jenkins és Ryan Cagle: A sötétség szavai – Rémtörténetek a világ minden tájáról

A hiánypótló kötet, mely bemutatta az amerikai közönségnek az azóta a tengerentúlon önálló kötettel is megjelent Veres Attilát.

Egy olasz falu, mely egyetlen térképen sem szerepel; egy spanyol boszorkánynövendék, aki szellemekkel és vámpírokkal tölti az idejét; egy törekvő francia nyomozó, aki nem rest okkult tudást latba vetni a sikerért, vagy épp egy perui író, aki bármit megtenne a hírnévért. Csupán néhány momentum a horror műfajának egyik leggrandiózusabb irodalmi válogatásából, melyhez a Valancourt Books szerkesztői több tucat nemzet majdnem húsz különböző nyelven írt horrorirodalmából válogattak, hogy elhozzák a legkiválóbb történeteket.

A könyv összes idegen nyelvű novellája ebben a kötetben jelent meg először angolul, az eleve angol nyelven írt művek pedig – olyan országokból, mint például a Fülöp-szigetek – ekkor kerültek először kiadásra az Egyesült Államokban. Ráadásul ebben a gyűjteményben debütált a tengerentúlon Veres Attila, az Odakint sötétebb, az Éjféli iskolák és A valóság helyreállítása szerzője, aki azóta már lehetőséget kapott egy önálló novelláskötet megjelentetésére is The Black Maybe címmel.

A sötétség szavai – Rémtörténetek a világ minden tájáról címe nem túloz: példa nélküli vállalkozás, igazi ínyencség a horror műfaj szerelmeseinek.

„A nagyvilág kortárs horrortörténeteinek ez az antológiája cáfolhatatlanul bizonyítja a műfaj nemzetközi népszerűségét az irodalmi önkifejezés terén. […] Ez a könyv kötelező olvasmány a horror rajongóinak.” – Publishers Weekly

„Ez a gyűjtemény az elejétől a végéig kiemelkedő. […] Alapos kutatómunkának és fordításoknak az eredménye, különböző nézőpontokból megírt történeteket mutat be öt kontinensről, az elbeszélő stílusok és költői képek széles választékát képviseli a szerzők nemzetiségétől függetlenül.” – Library Journal

Megjelenés: március 7.

James Patterson & J. D. Barker: A fekete özvegy halála

J. D. Barker és James Patterson harmadik közös regénye ezúttal egyszerre idézi meg a True Detective és az X-akták hangulatát.

1986-ban ​a 22 éves közrendőr, Walter O’Brian borzalmas tetthelyre érkezik Detroit egyik lepusztult negyedében. Egy fürdőszobában megbilincselt, sokkos állapotban lévő lány várja őt, aki egy óvatlan pillanatban önvédelemből végzett az erőszaktevőjével. Mielőtt azonban kihallgathatnák, a lány furcsa módon a kórházba szállítás közben megszökik, és nyomtalanul eltűnik.

Hat évvel később Walter O’Brian, mint a Detroiti Rendőrség egyik legfiatalabb nyomozója egy kegyetlen sorozatgyilkos nyomában jár. Az áldozatokban nem csupán hiányzó ujjaik közösek, de a halálnem is: az orvosszakértői jelentések szerint mindannyian természetes úton vesztették életüket. Walter nem hisz a véletlenekben: az a bizonyos 1986-os este azóta is kísérti, erre a lány épp az első holttest megtalálása előtt tűnik fel ismét az életében. Ráadásul mintha egyetlen napot sem öregedett volna.

James Patterson és J.D. Barker harmadik közös regénye egyszerre idézi meg a True Detective és az X-akták hangulatát, miközben elmosódik a határ valóság és fantázia, szenvedély és megszállottság közt.

„Patterson és Barker valami egészen egyedit alkotott, számos műfaj hibridjét, ami mégis minden ízében működik.” – Book Reporter

„Elragadó elméjű, sötét tehetség.” – Jeffrey Deaver

Megjelenés: március 21.

Steven Saylor: Római vér

Felújított kiadásban indul újra Steven Saylor világhírű Roma Sub Rosa-sorozata rögtön az első két kötettel

Időszámításunk előtt 80-ban járunk, a Sulla-féle polgárháborúk korában. A belső hatalmi viszályok Róma mindennapi hangulatára is rányomják bélyegüket: szakadozik a közbiztonság hálója, minden sarok mögül veszély leselkedik. A helyzetet csak tetézi, mikor egy forró napon a gazdag földbirtokos, Sextus Roscius brutálisan meggyilkolt holttestére bukkannak az egyik bordélyház előtti téren.

A gyilkossággal az áldozat fiát gyanúsítják, a borzalmas bűnre pedig csak egyféle büntetés létezik: halál. A vádat leszegett fejjel viselő fiút a törvény színe előtt a kor népszerű államférfija, Marcus Tullius Cicero veszi védelmébe. Missziója gyakorlatilag reménytelen, épp ezért a Rómában feddhetetlen hírnek örvendő Gordianushoz fordul, aki a város szegénynegyedeiben és fényűző palotáiban kutat bizonyítékok után, hogy alátámassza Cicero igazát, és megmentsen egy, a politikus szerint ártatlanul megvádolt férfit.

Steven Saylor, a történelmi regények amerikai bestsellerszerzője 1991-ben indította útjára kedvenc ókori nyomozója azóta másfél tucat kötetet számláló fordulatos történetét, melynek első darabját, az idehaza is nagy népszerűségnek örvendő Római vért most újraszerkesztett kiadásban tartja kezében az olvasó.

„Klasszikus történelmi rejtély, minden értelemben.” – Publishers Weekly

 „Saylor mesterien szövi egybe az ókori Róma igaz történelmét kitalált polgárainak életével és szerelmeivel.” – Daily Express

Megjelenés: április 4.

Pam Jenoff: Nő kék csillaggal

Felemelő és megható barátságtörténet a második világháború és a holokauszt poklából

1943-ban ​Sadie a krakkói gettó egyik szűk szobájában édesapjával és várandós édesanyjával várja a háború végét és sorsuk jobbra fordulását. Egy nap aztán a várakozás borzalmas módon ér véget: a Harmadik Birodalom katonái sorra gyűjtik be a zsidó lakosokat, hogy munkatáborba hurcolják őket, így a családnak nincs más választása, mint a város alatt meghúzódó csatornarendszerbe menekülni, és megpróbálni ott túlélni.

Krakkó másik felén a Sadie-vel egykorú Ella a németekkel nyíltan kollaboráló mostohaanyja zsarnokságától szenved. Egy nap a piacon járva az egyik szennyvízcsatorna rácsa alatt különös dolgot vesz észre: egy könyörgő szempárt. Ella tudja, hogy veszélyes, amit tesz, mégsem képes cserbenhagyni az ismeretlen lányt.

Sadie és Ella két külön világ, akiket a háború és a holokauszt pokla, személyes veszteségeik és szabadság iránti vágyuk kovácsol össze, bebizonyítva, hogy az igaz barátság ereje nem csupán a társadalmi vagy vallási különbségeket győzi le, de olykor az élet egyetlen kapaszkodóját jelenti.

“Pam Jenoff alapos kutatómunkával megírt regénye egy valószínűtlen és veszedelmes barátságról mesél a második világháború idejéből. Megragadó és aktuális képet ad arról, mennyi áldozatra vagyunk készek a családunkért, akár beleszülettünk, akár magunknak választottuk. És az igazi meglepetés a legvégére marad.” – Jodi Picoult

“A Nő kék csillaggal hátborzongató történet szerelemről, gyászról és túlélésről, miközben egyre alaposabban megismerünk két bátor fiatal nőt. Pam Jenoff ennek a regénynek a megírására született, szenvedélyesen és hitelesen cseng minden mondata.” – Mary Key Andrews

Megjelenés: április 4.

A könyveket itt tudjátok előjegyezni, megrendelni.

Agave Könyvek

Kedvenc idézeteim - Diana Hunt:Őrületbe kergetsz

Az egyik rovatomat szeretném újra feléleszteni ez pedig a Kedvenc idézetek. Jelenleg két platformon is elérhető az idézetes posztjaim. Az egyik instagramon, másik Tiktokon. Kövessétek be mindkettőt, mert folyamatosan fogok feltenni oda is.

Ide pedig Diana Hunt: Őrületbe kergetsz, című könyvből hozok.

Diana Hunt:

Őrületbe kergetsz

Tartalom:

„Megöltem Winklert, mégis ártatlan vagyok.”
Conor Fostert egy brutális gyilkosság helyszínén fogják el. Testét ellepi az áldozat vére, a késen lévő ujjlenyomat tökéletesen egyezik az övével.
Állítása szerint a tettes Lenard. Lenard Axe, nem más, mint elméjének a másik lakója.
Szabadságát ugyan elveszti, de börtön helyett a Bridewood elmegyógyintézet foglya lesz.
Dr Nathalie Lawson vállát súlyos teher nyomja.
Megállapítani, hogy valaki többszörös személyiségzavarban szenved, vagy mesteri színjáték kíséretében csupán hazudik, embert próbáló feladat.
Főleg, ha a doktornő gondolatait más is leköti. Ami eleinte csak furcsa, majd rémisztő érzéseket kelt benne.
Az új beteg és a hátborzongató események között párhuzamot vonni őrültség lenne.
Vagy talán mégsem?

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

NewLine Kiadó

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Zsebmetsző, tolvaj – soroltam. – Szentséges Marine! Tolvaj? – hüledezett. – Igen, tudja, aki elveszi mások tulajdonát. – Tudom, hogy mit jelent az, hogy tolvaj. De itt ettől a rossz szokásodtól meg kell válnod! ")

Megint jócskán lemaradtam a beleolvasóval, ezért egy újabb hosszabb részletet hozok nektek, Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvből.

Lana V. Asol

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az ​Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.

Részlet

Engedéllyel

Összeráncolta a homlokát, az ő szótárában ehhez a kifejezéshez nem társult semmi. Nem úgy, mint nekem. Az életem volt, a testvéreim, barátaim, árulóim...

– Zsebmetsző, tolvaj – soroltam.

– Szentséges Marine! Tolvaj? – hüledezett.

– Igen, tudja, aki elveszi mások tulajdonát.

– Tudom, hogy mit jelent az, hogy tolvaj. De itt ettől a rossz szokásodtól meg kell válnod! – jelentette ki szigorúan.

Felhörrentem.

– Rossz szokást mondott?! Azt hiszi, ez rossz szokás volt? Ez volt a megélhetésem, és higgye el, jobb, mint a bordélyban széttenni a lábamat! – Emerald arca elvörösödött, nem tudom, hogy a méregtől, vagy azért, mert zavarba hoztam, netalán csak meghökkentettem. – Egy árva lánynak nem sok egyéb választása van az életben. Nem mindenki születik ezüstkanállal a szájában! – mondtam ingerülten.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy... hogy mit rejtett a múltad.

– Nem kell sajnálnia. Megvoltam – feleltem rá egy tétova vállrándítással.

– És a nyílvessző? Azt kitől kaptad?

– Egy olyan valakitől, akit a testvéremnek hittem – egészen biztos, hogy nem Timoth lőtt rám, de ő árult el, úgyhogy végérvényben neki köszönhetem.

Csak ő lehet ilyen ostoba... Ezzel a húzásával magát is kinyírta. Ha Ben megúszta és rájön, márpedig rájön, akkor Timoth-nak is lőttek. Az a barom...

De Ben miatt jobban aggódtam, mint miatta. Bíztam a kapcsolataiban, hogy végül csak megúszta!

– Miért akart megölni?

Tanácstalanul megráztam a fejem.

– Jól van leány, aludj, holnap sétálunk egyet!

– Rendben. Jó éjt, Emerald!

– Jó éjt, Stella! – búcsúzott mosolyogva.

Az álom könnyen jött, a folyamatos hideg ellenére. Talán túl könnyen is. Reggel az első dolog, amit megéreztem, az a szomjúság volt, utána pedig a napgyümölcs finom illata. Az ágy melletti kis asztalkán állt. A héját úgy húzták le, mintha négy virág szirma volna, a közepén pedig ott volt maga a gyümölcs, kis cikkekben körberakva.

Olyan erős és csábító volt az illata, hogy rögtön rávetettem magam. Az addig kínzó szomjúság szőrén, szálán eltűnt. Lédús volt ugyan, de lehetetlen, hogy az összes szomjúságomat kioltsa.

Emerald hamarosan megérkezett a reggelimmel, és az aznapi ruhámon is elvégezte az átalakítást. A hajamat kifésülte és feltűzte. Legutóbb kislány koromból emlékszem ilyesmire, a Liliomban nem törődtem vele.

– Köszönöm – néztem rá hálásan. – Azt is, hogy ellátta a sérülésemet, és a gyümölcsöt is.

– Nagyon szívesen, de a gyümölcs nem tőlem volt.

– Akkor kitől? – szeppentem meg, tudatosítva, hogy ezek szerint a szobámba nem csak Emeraldnak van bejárása.

Az elvin megingatta a fejét, hogy ő bizony nem tud a dologról.

Lekísért a kertbe, és séta közben beszélgettünk. Azonban a figyelmemet nem kerülhette el, hogy a többi elvin feszengett a közelemben. Úgy méregettek, mint egy betolakodót, és őszintén az is voltam.

– Elkezdhetném ma a tanulást? Szeretném megismerni a nyelvüket.

– Már ma? – kérdezte meglepetten.

Minél előbb szerettem volna elfoglalni magam valamivel. Eddig minden napomnak megvolt az üteme, és most szörnyen haszontalannak éreztem magam. És aki haszontalan, az meghal. Az emberi világban ez volt a törvény, és kétlem, hogy az elvin birodalomra más szabályok vonatkoznának. A nyelv elsajátítása volt az első és legsürgetőbb feladatom. Ahhoz, hogy hozzáférjek a többi könyvhöz, a kultúrájukhoz, ezt kellett megismernem. A szüleim halála óta magamért voltam felelős. Irena és a fiúk is törődtek velem, de önámítás lett volna azt hinni, hogy önzetlenül tették. Irena azért nevelgetett, hogy keressen rajtam. Nem úgy, ahogy ő gondolta, de végül pénzt vittem a házhoz.

Ben is keresett rajtam, és ő szerelmet is remélt. Így vagy úgy, de mindig csak magamra számíthattam. Itt is egyedül kell kitalálnom, hogyan boldoguljak.

De féltem tőle, hogy ez most nehezebb lesz, mint eddig bármikor. Idegen voltam ebben a világban, és nem láttak szívesen.

Emerald könyveket és írószert hozott, majd elkezdett magyarázni. Figyeltem és jegyzeteltem mindent, amit mondott.

– Árva gyerek létedre okos diák vagy – dicsért meg.

– Attól, hogy valaki elveszti a szüleit, még nem lesz ostoba – feleltem, mert bántónak éreztem, amit mondott.

– Nem így értettem, csak kevés lehet az olyan árva, aki írástudó.

– Az édesanyám tanítónő volt a faluban, ahol éltem – mondtam, és fájó szívvel gondoltam arra a gondtalan időszakra.

Emerald megértően bólintott. Az első hét után magányosabb voltam, mint valaha. Tanultam, és azt hiszem, jól haladtam, de beszélgetni egyedül Emerald volt hajlandó velem.

Az elvinek külsőre nem sokban különböztek az emberektől, de ami egyértelmű ismertető jelük volt, az a szemük színének elevensége. Én az egyszerű barna szemeimmel, ha akartam, se tudtam volna elvegyülni közöttük. Bejárhattam a könyvtárba, és Emerald a falakon belül szabad mozgásteret adott. Nem haladtam olyan jól, hogy olvasni tudjak, de sok könyvben voltak képek, azokat tanulmányoztam. Néhányszor sétálgattam a palotában, de mindenki elkerült. Erről a szokásról akkor tettem le, amikor belefutottam az uralkodóba, aki olyan szemekkel mért végig, hogy rájöttem, csak egy megtűrt vendég vagyok. Nem vártam el senkitől, hogy örüljön nekem, de a hideg közönyük megsebzett. Ebben a világban minden olyan hideg volt, nekem pedig hiányzott a sajátom. A nevetés, a barátok, a Liliom hölgyei, akik mind olyan életrevalóak voltak.

A sérülésem már a harmadik napra teljesen begyógyult, ami két okból is örvendetes volt: az egyik, hogy a kezemet teljes értékűen tudtam használni, a másik, hogy végre vehettem egy forró fürdőt. Az eredmény lohasztó volt, mert úgy tűnt, az elvin birodalomban semmi sem tud egy kis melegséget okozni. Minden, ami szembekerült velem, csak azt harsogta, hogy nem vagyok idevaló.

Emerald kedves volt hozzám, de hétről hétre úgy éreztem, sorvadok. Nem fizikailag, hiszen a testem kigömbölyödött, legalábbis már nem voltam olyan csontos; viszont a lelkem éhes volt. Itt nem lehettek vágyaim, de vágyak nélkül semmi sem vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az utcára vágyom vissza, de most, ha eszembe jutott, hogy mennyire szabad, és a magam ura voltam, fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom.

A napjaim a szobám és a könyvtár közötti ingázásokra szűkültek, és azokra a sétákra, amiket a kertben Emeralddal tettem meg. A palotán kívül nem mentem, és habár az idős elvin azt mondta, hogy nem vagyok fogoly, ez mégis eléggé hasonlított ahhoz.

De vagy ez, vagy a semmi.

A könyvtár felé indultam, beburkolózva egy vállkendőbe, amikor a sarkon megtorpantam, mert meghallottam az uralkodót. Ha csak lehetett, kerültem, mert a kevés találkozásnál, amikor véletlenül belefutottam, már olyan ellenszenvesen pillantott rám, hogy a térdeim is elgyengültek. Nem tartottam magamat egy gyenge nőnek, de ahol mágia van, ott az én erőm semmit sem ér.

– Nem érdekel Em, fogd rövidebb pórázra a halandó kis kedvencedet! Nem akarom, hogy a folyosókon csatangoljon, bárkivel összetalálkozhat! – hallottam Razel ideges és erőteljes hangját. Nem volt kérdés, ki az a kis kedvenc, akiről beszélt. A gyomrom görcsbe rándult és egy lépést elhátráltam.

– Már így sem megy sehová! Mit akarsz, hogy a szobájába zárjam?! – csattant fel Emerald.

Nem akartam hallani a sorsom, inkább visszafordultam, és a kihalt folyosón visszamentem a szobámba. Felhúzott lábakkal kuporodtam össze az ágyon.

– Mit csináljak most? Tényleg bezárnak? – vívódtam a gondolataimmal.

Most fogant meg először az a gondolat, hogy bármilyen rövid élet is várjon rám, talán mégis vissza kellene mennem. Csak egy kis napfényért, mert itt mindig borús volt az idő, és a tavasz ellenére itt a napfény ritka vendég volt. A sétáink alkalmával már felmértem a kertet, s most már biztosra vettem, hogy ki tudnék szökni.

Emerald viharosan lépett a szobámba, és annyira feldúlt volt, hogy a kopogásról is megfeledkezett.

Felemeltem a térdemről a fejem, az elvin pedig egy pár pillanatig csak elgondolkozva nézett.

– Már tudod, igaz?

– A szobafogságot? – kérdeztem vissza. – Igen – sóhajtottam, és úgy éreztem, összetörök. Soha életemben nem voltam ennyit bezárva a négy fal közé, most pedig még az életteremet is elvették.

– Ez nem szobafogság, Stella – ült mellém az ágyra, és gyengéden megfogta a kezemet. – És nem is fog sokáig tartani – most Emerald sóhajtott. – Razel nem akar bezárni.

– Nem, persze! Azért beszél rólam úgy, mint egy háziállatról! – vágtam vissza hidegen.

Emerald arcán sötét árnyék suhant át, nem volt kibékülve a helyzettel. De az uralkodó szava négy birodalomban is parancs volt.

– Tudom, hogy ez nehéz neked, Kedvesem. Beszélek még azzal a csökönyös szamárral. – Meglepett, hogy úgy beszél az uralkodójáról, mintha csak egy kölyök volna. – A napokban vendégek érkeznek a másik három birodalomból, és bizonyos okokból nem volna ildomos, ha Razel közelében egy halandót találnának. Feszült most ő is, de meglásd, ha lezajlik a tárgyalás, engedékenyebb lesz! Kibírod ezt a pár napot, ugye?

Bólintottam.

– Az ablakon keresztül sem fogsz szökéssel próbálkozni, ugye?

– Nem – mondtam, de titkon pont ezen gondolkoztam. – Ha a terhére vagyok, elmegyek. Tudom, hogy ki nem állhat engem.

– Ezt ő mondta? – kérdezte döbbenten az elvin.

– Nem, sosem szólt még hozzám, csak a megvető pillantása ezt sugallja. Jól ismerem az embereket, észreveszem, ha valaki ki nem állhat.

– Az embereket talán, de nem az elvineket! És hova mennél? Emlékeztetlek, hogy az emberek világában számodra már nincs hely.

Magam elé bámultam, és el kellett ismernem, hogy erre a kérdésére nem tudtam, mit feleljek.

– Ott és itt sincs hely... – leheltem magam elé.

Emerald szótlanul bámult egy percig. Ennyi időt adott az önsajnálatra.

– Na, elég volt. Nincs időnk a búbánatra. Aki átlőtt vállal lemászott a palota falán, az pár napot a szobájában is kibír! Gondoskodom róla, hogy ne unatkozz. Jöjj, lányom, gyakoroljunk!

Felkeltem és szót fogadtam, jobb ötletem úgysem volt.

Aztán éjszaka gondoltam egy merészet! Olyankor az elvinek is aludtak, a folyosók némák és üresek voltak. Ilyenkor kedvemre járhattam. Nem kószáltam el messzire, csak a könyvtár felé mentem, legalább ott akartam egy kicsit szabadon lenni, figyelő szemek nélkül.

Számon széles mosollyal lépkedtem tolvajhoz méltó, hangtalan léptekkel, és élveztem, hogy csak én járok a sötét ablakok mellett.

Hát, tévedtem.

Az arcomra fagyott a mosoly, amikor tőlem két méterre a könyvtárból Razel lépett ki, kezében egy könyvvel. Megdermedtem, hogy rajtakaptak, és pont ő, az uralkodó. A szeme a holdfényben jéghidegen villant, én pedig szinte remegtem attól az erőtől, amit sugárzott. Nem a testi ereje rémisztett meg, habár széles vállai a fekete felöltő alatt is edzett, izmos testet sejtettek. A többi elvinnel ellentétben az uralkodóból áradt a mágia. Nem volt látható jele, de a közelében egészen megváltozott a levegő, szinte rezgett, vibrált, talán most az eddiginél is jobban. Tudtam miért. Dühös volt rám. Joggal.

Határozott léptekkel indult felém, én pedig kitértem előle, s a falhoz hátráltam. Általában könnyen fel tudtam mérni az erőviszonyokat, de Razel mellett ehhez még csak gondolkoznom sem kellett. Mellette egy jelentéktelen kis semmi voltam, és a legtöbb, amit tehettem, hogy csendben meghúzom magam, hátha szemet huny a vétkem felett.

De ő nem sétált tovább, egyenesen előttem állt meg. Olyan fenyegetően, mint egy éhes párduc.

– Nekem végem... – lehajtottam a fejemet, nem mertem ránézni, de az udvari etikett egyébként is azt diktálta, hogy az uralkodó előtt fejet hajtsak.

– Minek köszönhetem ezt a kis éjszakai sétát? – mondta fagyosan. Minden szóból kiérződött, hogy visszafogja magát, de erőlködik, én pedig addig hátráltam, míg a hátam a falnak nem ütközött. Razel felém lépett, és olyan közel hajolt, hogy az már bizalmaskodó volt. De engem ez is csak még jobban megrémisztett. – Csak nem önként akarta felmelegíteni az ágyamat? – kérdezte, miközben kezét a falnak támasztotta, s engem a sarokba szorított.

A pulzusom felszökött, és amellett, hogy rettenetesen féltem, dühös is lettem. Az arcom elvörösödött, és most először, amióta IrHierben voltam, melegem lett.

A könyvet itt tudjátok beszerzeni:

Helma Kiadó