Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Gombos László - ("A könyv írása közben nálam nem az volt a cél, hogy megsimogassam az egómat, ő köszöni, jól van…")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Gombos László írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az felkérésemet. Írónak A hidegháború és még 30 év c. könyve jelent meg , amit a Smaragd Kiadó oldalán lehet megrendelni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Első dolgom az volt, hogy előre elolvastam az összes kérdésedet, hogy rendezett válaszokat adhassak. Ezek iszonyatosan jó kérdések. Végigolvastam őket és WOW. Itt ülök és alig várom, hogy leírjam végre a válaszaimat. Remélem az olvasók is dörzsölik a tenyerüket, hogy mi lesz ebből. Én személy szerint több dolog miatt is imádom a jó kérdéseket. Na de nem húzom tovább az időt… Szóval, óvodás koromban még nem tudtam olvasni, de imádtam a képes történelemkönyveket. Rengeteget nézegettem őket. Otthon egyre több képes történelemkönyvet kaptam, ezeken kívül Richard Scarry humoros képes könyvei voltak nagy kedvencem, amit gyakran előszedtem. Aztán általánosban megtanultam olvasni. Ezek a történelemkönyvek pedig nem csak szaporodtak és sokasodtak, de kategóriákba is kerültek. Mivel a kedvenc képes történelemkönyvem az első világháborúig tartott, így már kisgyerekként ismertem az időrendi sorrendet. Általános iskola alsós koromban az őskor és az ókorral kezdtem, utána jött negyedikes koromban a magyar honfoglalás és ezzel beléptem a középkor világába. Általános iskola felsőben a középkortól és az 1848-as forradalomig tartott a fő érdeklődési köröm (hazai és egyetemes történelemben). A monarchia időszaka már túlzottan szerteágazó fejlődést hozott, úgyhogy annak a feldolgozása középiskolai időszakra esett. De közben már jött az első és a második világháború. Középiskola első két évében nagyjából 25 könyvet olvastam el a második világháborúról, lényegében minden akkoriban könnyen beszerezhető könyvet, amit csak a boltban meg tudtam venni. Aztán 16 évesen kiszemeltem magamnak A hidegháború titokzatos története című művet…

A hidegháború és még 30 év  c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Először is a második kérdésedre válaszolnék. (Mert így folytatásos a történet.) 16 évesen egy nyaralás alkalmával kaptam a fent említett könyvet. A legnagyobb döbbenettel olvastam el.  Úgy voltam vele, hogy a kapott könyvben bár nincsenek források megjelölve és elég fura a stílusa, de ha az olvasottaknak csak a fele igaz, akkor a hidegháború nem egy passzív, kémkedős, atombombák üres fenyegetésében eltelt időszak volt, hanem egy rendkívül eseménydús kor, rengeteg hatalmas változással. A szovjetek aktivitása rendezett és tudatos volt, de legfőképpen majdnem teljesen globális. Ráadásul az Egyesült Államok se volt akkora szent, mint amilyennek akkoriban a közbeszéd tartotta. Úgyhogy alig vártam, hogy vége legyen a nyaralásnak, haza mehessek, és végre utána nézhessek az olvasott információknak. Először csak három, szúrópróba szerűen kiválasztott új információnak néztem utána és mind a három stimmelt. Volt nagy megdöbbenés. Addig azért ódzkodtam ettől a témakörtől, mert dög unalmasnak tartottam, hogy ki után kémkedtek, zsibbadtam a kémsztorik álizgalmas egyhangúságától. De a könyv tisztázta, hogy a kémsztorikat inkább a sajtó kergette. És a könyvnek ebben igaza volt. Úgyhogy elkezdtem tüzetesen több forrásból utána nézni a hidegháború eseményeinek, a főbb eseményekre már 2006-ban is találtam több forrást, de a mellékes eseményekről alig volt egy-egy forrás, némelyikről egy sem. De így is dokumentumfilmeket néztem, újságokat olvastam, az akkoriban még gyerekcipőben járó internetet böngésztem. És egyre tisztább lett a kép: a megvett könyv kiegészítésekre és forrásokra szorul, de stimmel...

Így utólag végigolvasva rájöttem, hogy a második kérdésedre végül is nem válaszoltam. 15 évig tartott az írás folyamata.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Logikusan és röviden: semennyire. De egy dologgal mindenképpen ki kell ennek egészülnie. A modernkori történelem témaköre lehetőséget ad jóslatokra. A témában nem sok könyv íródott, főleg nem magyar nyelven, de ami van, amellett a Delphoi Jósda elbújhat. Úgyhogy a könyvemben tudatosan odafigyeltem, hogy ne úgy tűnjön, mintha a Harry Potterben a jóslástanórán ülnénk. Úgyhogy nem jósolgattam se jövőbeni háborúkat, se pénzügyi válságok kitörési időpontjait. Egy-egy jövőbeni veszélyre felhívtam a figyelmet, de ez a több mint 250 oldalból 10 sort se tesz ki.

Hogy miért tart jóslástanórát a témában számos író? Mert ha bejön valamelyik jóslat, akkor majd ettől okosnak érezheti magát. A könyv írása közben nálam nem az volt a cél, hogy megsimogassam az egómat, ő köszöni, jól van…

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Az írási fejlődésemre visszatérve, általános iskola elején írtam egy rövidebb mesét, pár oldalon, de utána az oktatás annyira kiölte belőlem az írási vágyat, annyira elrabolta az időmet, annyira meggyűlöltette velem az olvasást, hogy sok évre elhallgattak a múzsák. Sokáig gondoltam úgy, hogy életemben nem leszek író. Szó se lehet róla. Csak történelmi könyveket voltam hajlandó előszedni szabadidőmben. Általános iskola ötödik osztályban megkaptam a fent említett könyvet, a Harry Pottert, ami megszerettette velem az olvasást. Enélkül, az olvasás megszeretése nélkül, nem lennék az, aki.

Kedves olvasó! Hogyan folytatódik a művem megírásának története? A könyvemből kiderül…

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Igen. Egy társszerzővel közösen írt regényre gondoltam. Persze történelmi témakörben. De regényt teljesen másképp kell írni, arról még sokat kell tanulnom. Remélhetőleg az írótárstól tanulok is eleget. A témaköre olyan rendhagyó lesz, amilyen még nem jelent meg.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Nagy megnyugvás volt. Mielőtt leadtam a kéziratot a nyomdának, megvolt a lektor, a nyelvi átnézés, a tördelés és én emiatt elolvastam egymás után zsinórban tízszer. És be kell vallani, hogy egyszer elolvasni fantasztikus, kétszer elolvasni zseniális, háromszor elolvasni nagyon király, de tízszer elolvasni fárasztó…

Egyszer 250 oldal, de tízszer, az már 2500 oldal. A tízszeri elolvasás után megnyugvás.

Nem gondolkodtál még írói álnéven?

A történelmi tényirodalom műfajában az álnév egyenlő a megbízhatatlansággal és a komolytalansággal. Úgyhogy számomra szigorúan tilos.

Ha írok is egy másik könyvet, remélem nem lesz olyan ciki, hogy írói álnevet kelljen használnom.

Az írókat megnyugtatom, vicceltem… Értem a logikáját az álneveknek, de ez inkább romantikus/erotikus/kalandregényeknél szokás. Lehet, az van mögötte, hogy az olvasók valami nagyon „kúl” arcot képzeljenek a sikkes név mögé, nem egy fáradt háziasszonyt, aki egyévnyi író-szerkesztő birkózás után végre kiadta a könyvét. Minimum olyat képzeljenek el, aki géppuskával futkorászik Afrikában (vagy a Holdon). Úgyhogy oda kell egy frankó álnév, mint J. J. Tollking, vagy T. B. Colting. Ami még indokolhatja az álnév használatát, hogy ez a divat. Vagy az is lehet indok, hogy az erotikus regények írói nem szeretnék tudatni a környezetükkel, hogy milyen eseményekről fantáziálnak. De az én műfajomban a legerotikusabb terület a szexuális forradalom.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Amióta könyvíráson gondolkodok, azóta igen. Ez abból a szempontból egyszerű műfaj, hogy nem kell benne történeteket kitalálni, karaktereket felépíteni, beszélgetéseket összehozni. A történet kitalálásban nem vagyok jó, se párbeszédek írásában. Úgyhogy további könyvet csak társíróval együtt vagyok hajlandó megírni, főleg mivel történelmi regény lesz a következő könyvem műfaja (ha lesz következő könyvem).

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

A nyomdában látni a kinyomtatott könyveimet elsőre nagy izgalommal járt. Sokkal szebb volt, mint amilyennek valaha is elképzeltem. Azonnal beleolvastam, a kiadóm (Smaragd Kiadó) kérte, hogy legyen pár előre dedikált példány, ezeket dedikáltam is, remegő kézzel. Amint hazaértem a könyv egy példányával (a többit a kiadóm vitte el rá pár napra eladásra) azonnal elolvastam kinyomtatva is. Nyomtatás után elolvasni teljesen más, számos olyan hibát is felfedez az ember a helyesírásban, a tördelésben, a megfogalmazásban, amiket gépen nem látott. Mert a nyomtatott könyvnek más a hangulata, helyenként más kép vagy szöveg illik hozzá, mint azt bárki is előre gondolná. Ezért is jó, hogy A hidegháború és még 30 év könyvem megélte a második kiadást, mert az elsőt szerencsére gyorsan elkapkodták. Másrészt azért is örültem a második kiadás lehetőségének, mert így 10 oldallal többet tudtam adni az olvasóknak (amit pluszba hozzáírtam 2022-ben a 2021-es első kiadáshoz).

A második kiadásnál már jóval több példányt nyomtattunk, az első kiadás volt számomra a próba, a könyvpiac próbája és a nyomtatás próbája. A második kiadásos könyv esetében a nyomdában már otthonosan mozogtam. A másodikból több példányt vittem magammal a nyomdából, mert sok könyvbemutatót terveztem és tudtam, hogy ott fogy majd tőlem is néhány darab. Másrészt volt több olyan könyvtár, ami személyesen tőlem vásárolta meg a könyvemet.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Eleinte tudatos, aztán, amikor belelendülök, impulzív. De egy ilyen műfajú könyvnél nem ennyire egyszerű a dolog. Mert a belelendülés is csak tények alapján történhet meg és a tényeket több forrásból ellenőrzöm. Így a nagy meglendülés rendszerint egy-két mondatig tart. Aztán jöhetnek az újabb dokumentumfilmek, újabb könyvek és igazolásképp újabb újságcikkek. Egy nap alatt, ha írtam fél oldalt, akkor már óriásit haladtam a könyvvel. Gyakrabban volt, hogy csak két mondat jutott egy napra vagy annyi sem. Ha például kételkedtem egy forrás megbízhatóságában, akkor át is ugrottam az adott forrást, de ez mondjuk harminc fölöslegesen elolvasott oldalt jelentett (az adott forrásból).

De sosem úgy ültem neki a könyv írásának, hogy én most támadni fogom a könyvben a szovjeteket, az amerikaiakat vagy bárki mást. Ahogy esett, úgy puffant. Ha a források egybehangzóan állították (dokfilmek, könyvek, fotók, újságcikkek), hogy az amerikaiak Vietnamban vegyszerrel permetezték a dzsungelt (plusz a helyiek településeit) és emiatt a későbbiekben fél millió torzan született vietnami gyermek jött a világra, akkor közöltem az olvasókkal, hogy az Egyesült Államok emberiség elleni bűnt követett el. De nem úgy ültem le, hogy én most jól besározom az amerikaiakat, hagytam, hogy önmagukat sározzák be. Ahol összességében jót cselekedtek, azt is ugyanúgy közöltem az olvasóval. Nem gyártottam nagy értékítéleteket, hogy az egyik fél jó, a másik meg rossz. Végül is elmondható, nem volt előre tervezett, csak azt tudtam, hogy a jelenkorig el szeretném hozni a történelem fonalát…

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Most kezembe kellett vennem a könyvemet, hogy megmondjam, mik a kedvenc részeim. De tulajdonképpen a kedvenc részeim mindig a legfrissebb bekezdések, mert számomra mindig az az aktuális újdonság. Együtt tanulok az olvasókkal. De amit kiemelten szeretek, második kiadásból az a rész, ahol bemutatom a világ pozitív irányú változását.

Kéttípusú részt volt nehéz megírni, az egyik, ahol háborút vagy polgárháborút, tömegmészárlást kellett végignéznem egy-egy mondathoz vagy bekezdéshez. Utána le kellett nyugodnom és tényszerűen az olvasó elé tárni anélkül, hogy belementem volna a véres részletekbe, szóval, hogy a könyv olvasható maradjon, de persze úgy, hogy egyben mégse legyen érzéketlen…

A másik típusú rész, amit nehéz volt megírni az 1990 utáni időszak, mert 1989 és 1991 között összesen közel 140 országban volt rendszerváltás szintű változás, vagy forradalom, vagy háború, vagy egyéb alapvető politikai átalakulás. Ráadásul a világ népessége is robbanásszerűen nőtt. Ebből adódóan 1990 után annyi változást kellett egyszerre végigkövetni, hogy az lényegesen nagyobb feladat lett, mint amilyen a hidegháború időszaka volt.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

A történelmi eseményeket igyekszem úgy beválogatni a könyvbe, hogy a legnagyobb események, a legjelentősebb változások mindenképp benne legyenek. Továbbá azokat az eseményeket igyekszek beválogatni, amiről tudom, hogy egy távoli térség történetét alapvetően meghatározta. Tudom, hogy sokaknak irrelevánsnak tűnik, mondjuk az angolai szovjet-amerikai csatározás, de meghatározta a térséget és az 1970-es években a Szovjetunió és az USA külpolitikáját is nagyban lekötötte. Ráadásul, ha a későbbiekben Angolának nagyobb jelentősége lesz, akkor jó lesz az olvasóknak, hogy tudnak róla pár mondatot. Másrész, ha valaki nagy világutazó, vagy angolai cserediákkal találkozik és beszélgetni szeretne vele, vagy üzletkötő és afrikai vállalatokkal is foglalkozik, akkor is konkrét haszna van a fejezetnek. De persze mindig odafigyelek, hogy olyan hosszúságban írjak ezekről, hogy a nem érdeklődő olvasók ne unják el magukat. Ezért is van az, hogy egyes országokban lezajlott események csak 3-5 sort kapnak a könyvben. (Így születnek a történetek a könyvben – a kérdésre válaszként.)

Az inspirációt eleinte volt, hogy a véletlen adta. Például volt, hogy Szudánról már nagyon akartam hasznos információkhoz jutni és az akkori kedvenc újságomban pont aznap, amikor ez megfogalmazódott bennem, több oldalas cikk jelent meg Szudánról. Ilyen, amikor az érdeklődés keresi a tudást. Ilyen, amikor valakiben van annyi alázat, hogy kérdéseket tegyen fel, ahelyett, hogy azzal etetné önmagát, hogy ő már mindent tud.

A magyar oktatási rendszer két dologra ösztönzi a gyerekeket, az egyik, hogy maradjanak csöndben az óra 44 percében, és amikor felszólítja őket a tanár, akkor az egy percükben valami óriási bölcsességet mondjanak. Ez két dologtól fosztja meg a gyerekeket: a csoportmunkától (azt nem lehet csöndben végezni) és attól, hogy megtanuljanak kérdezni. Ezért is van az, hogy ennyire örülök a jó kérdéseknek, ez kivételes. Másrészt önmagamon is tudom, hogy csak akkor fejlődtem az élet bármely területén, amikor volt bennem annyi alázat, hogy kérdéseket tegyek fel. Aztán előbb-utóbb meg is találtam rá a választ. Aki nem tesz fel kérdéseket, az választ sem kap soha. A „hülye” szó helyett, használható az is, hogy „nem tesz fel kérdéseket”, ezért nincs szerencséje a gondolkodásban.

Az egyik legnehezebben megválaszolt kérdésem, hogy Japán mitől került válságba az 1990-es évek elején és miért tart a válság máig? Erre a kérdésre több mint fél évet vártam, kerestem a választ, mire meglett. A második kiadásban ez már benne van. (Szóval az inspiráció nálam így jön – a saját kérdéseimmel, de most éppen a Te kérdéseiddel kedves kérdezőm.)

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Mivel személyes felelősség nagyon magas a történelmi tényirodalom kategóriájában, így a kéziratot csak 100%-osan kész szakaszban mutatom meg, ami azt jelenti, hogy csak akkor olvashatják el, amikor már megvolt a részemről minden. Utána jön a külső vélemény. Ez természetesen azt jelenti, hogy ilyenkor újra átnézem az egészet, de a tartalom az én személyes felelősségem, ha úgy alakul, akkor a büntetőjogi felelősségem is. Ezt nem is akarom megosztani a szerkesztőmmel vagy bárki mással. Emiatt tartalmilag csak akkor nyúlok bele a kedvükért, ha tudják bizonyítani az adott forrás helytelenségét és az ebből adódó tartalmat helytelennek találjuk. De ilyenre nem került sor egyszer sem. Nyilván a helyesírási hibákat, megfogalmazási hibákat közösen javítgatjuk. A lektor ilyenkor az egyetlen, akinek adok érdemi beleszólást a tartalomba. A lektorom egy ghánai egyetemi tanár, aki Magyarországon végezte a doktori tanulmányait (és ezzel lett ő otthon egyetemi tanár). Angol nyelvre lefordítottam a könyvet, ő pedig átnézte az angol verziót. Igazából, amit kért, hogy lényegesen több forrást tegyek bele és több helyen jobban fejtsem ki az eseményeket (egyébként akkoriban még csak 860 forrás volt benne, most 1400, szóval tettem hozzá). Továbbá, hogy puhítsak a stíluson, helyenként legyen kevésbé ostorozó, ezt is megtettem.

Mint olvasmányt, mindig a barátnőmön tesztelem. Az első kiadásnál olyan barátnőm volt, aki nem tudta, hogy ki az a Kádár János vagy Nagy Imre, én pedig pont olyannal akartam leteszteltetni a könyvem érthetőségét, akinek halvány, lila gőze sincs a történelemről. Ez azért kellett, mert olyanoknak is íródott a könyv, akiknek akkori barátnőmhöz hasonló széleskörű történelmi ismeretei vannak. Persze a szakmai közeg számára is jó egyben átlátni ezt a korszakot, vagyis három korszakot: a hidegháborút (1945-1989), az USA egyeduralmának húsz évét (1989-2009) és a sokpólusú világot (2009-től máig).

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Büszke volt a csapat. Mivel mindenki nagy menedzselő, úgyhogy rá is álltak a könyvem reklámozására. Kérdezték, hogy megvegyék-e a könyvet, de mondtam, hogy ne. Piaci alapon akartam látni, hogy tényleges olvasók kezében mit jelent, mennyi fogy, milyen következményekkel jár…

Egy-egy könyvbemutatómra is eljöttek. Egyértelműen a könyvírásban voltak eddig a legtámogatóbbak, bármit is tettem. Ez jó irány, de a könyvtárat azért nem én akarom feltölteni.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Ha a cikk még decemberben jelenik meg, akkor karácsonyi mézeskalácsevés várható tőlem ebben az évben. Továbbá két ünnep közötti maradékevés. Utána pedig a már sok éve szokásos elő szilveszteri salsa buli, szilveszteri salsa buli és szilveszter után pár nappal csütörtökön megtartom 2023-as évben az első csoportos salsa órámat. Mert mellékállásban salsa tanár vagyok. Mellék-mellék állásban író.

Írói szempontból, ami várható, hogy ha az olvasóim felfedezik a könyvben az ajándék-potenciált és/vagy rájönnek a nemzetközi piacon működő hazai cégek, hogy jó ötlet ilyen könyvet vásárolni az üzletkötőiknek, mert csak kellene valamit tudniuk a világról, ilyen esetekben elfogy a második kiadás. Ez, helyet csinál a piacon a harmadik kiadásnak. A harmadik kiadás újabb 15 oldallal bővül és benne lesz a 2022-es orosz ukrán háború is. Plusz egy történelmi regényt is tervezek, mert találtam a második világháborúban egy olyan humán aspektust, amit még nem dolgoztak fel, főleg nem magyar nyelven…

A könyvet itt lehet beszerezeni:

Smaragd Kiadó

Beleolvasó: Lana V.Asol: A folyó túloldalán - ("– Maguk emberek? Ezen felnevetett. – Közel sem! – Akkor mik? – Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz!")

Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvéből is hozok nektek beleolvasót, szintén az ünnepekre való tekintettel dupla részt lehet elolvasni, nemrég megjelent könyvből. A könyvet a Helma kiadónál lehet beszerezni.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

Egy szürkébe öltözött férfi vonult el előttünk a kíséretével, néhány jól öltözött hivatalnokkal, ha jól sejtettem. A kapálózásommal magamra vonhattam a figyelmét, mert megállt és egyenesen felém fordult.

– Ő lenne az uralkodó? – csodálkoztam rá arra a fiatal férfire, akit láttam. Egészen biztosan nem őt raboltam ki.

A tekintete, az arca dermesztően hűvös, az íriszének kékje pedig olyan eleven volt, hogy azt hittem, káprázik a szemem. Sötét, vállára omló haj keretezte rideg, szigorú arcát. Nálam talán, ha tíz évvel idősebb lehetett, de nem tudtam pontosan megbecsülni, mert az arca szinte merev maradt.

Végigmért, majd egy cseppet sem hízelgő kifejezést öltött magára. Dühös lettem, és álltam a tekintetét. Nem szólt egy szót sem, de a pillantása elidőzött a sérülésemen, majd újra az arcomat vizslatta. Aztán hátat fordított és ott hagyott, nem törődött többet velem.

A nő visszataszigált a szobába, levette a ruhámat, és a vállamat vizsgálta.

– Hoznom kell kötszert, de ha elmozdulsz, kulcsra zárom az ajtót.

– Felőlem! – vontam vállat. Úgyis az ablakon keresztül mennék, ha újból szökni kívánnék. De most nem kívántam. Elfáradtam, fájt a hátam és a fejem az eséstől, és a vállam is kezdett szörnyen lüktetni.

Míg magamra maradtam, elővettem a gyümölcsöt és beleharaptam. Sajnos csak egy maradt épen, a többi összenyomódott. Nem féltem, hogy mérgező, ki termesztene otthon mérgező gyümölcsöket? Az ízével kapcsolatban elég vegyes érzéseim lettek. A külseje szörnyen keserű volt és csípte a nyelvem, talán meg kellett volna hámoznom, mielőtt beleharapok. A belseje viszont lédús volt és édes. Az íze pedig nagyon karakteres, semmihez sem tudtam hasonlítani.

– Csodálatosan finom! – állapítottam meg magamban.

Mire kiettem a gyümölcsöt a héjából, az öreg nő is visszatért egy tálcával. Amikor észrevette a kezemben a gyümölcs héját, megint nagyon dühös lett.

– Te ostoba, ostoba leány! Hát senki nem mondta még neked, hogy a mi oldalunkon semmilyen ételt nem ildomos megenni!? – förmedt rám, majd újra elviharzott.

A szavai gondolkodóba ejtettek.

– Mégis, milyen oldalról beszél? Csak nem... Nem... Az nem lehetséges!

Míg vártam, beburkolóztam a takaróba, mert szörnyen fáztam. A hideg beette magát a csontjaimba, és ezen a takaró melege sem változtatott sokat.

A nő nagyon feldúltan érkezett vissza, a szájának vékony vonala és a szemei ideges rángatózása biztosított afelől, hogy most rossz fát tettem a tűzre.

De most már én is szerettem volna rájönni, hol vagyok. Kezdtem sejteni, hogy nem azok találtak rám, akik kerestek, és az sem biztos, hogy ők tudnak róla, hogy bajban vagyok. Csak ki kell derítenem, hol vagyok, és minél előbb meglépnem.

– Tibordban vagyok? – kérdeztem.

Válaszul csak egy kemény pillantást kaptam, közben a nő elkezdte letekerni a kötésemet. De nem adtam fel.

– Vagy Gerbonban? – próbálkoztam tovább, ha esetleg lejjebb sodort a víz.

A nő idegesen felszisszent.

– Fel sem fogod, hogy mekkora bajba sodortad magad, igaz? – kérdezett vissza nyersen.

– Itt ülök, átlőtt vállal, szóval azért van elképzelésem róla – feleltem neki vissza.

– Erről beszélek, te lány! – fogta meg a gyümölcs héját, majd visszadobta az ágyra.

– Mérgező? – néztem rá elhűlve.

Szemügyre vette a sebet, én pedig szemérmesen eltakartam addig magamat.

– Hogy jutottál ki a Palotából?

– Maga sem válaszolt egy kérdésemre se – mutattam rá, hogy így nem leszünk rendben.

Villogtatta a zöld szemeit, de közben mérlegelt.

– Túl fogod élni, de most már nem mehetsz vissza.

– Hova vissza? – csaptam le rá.

– Hogy jutottál ki a Palotából? Őrök voltak a folyosón. Hogy lehet, hogy nem láttak?

– Nem arra mentem – feleltem egyszerűen. – Miért vigyáznak rám őrök?

– Nem rád, hanem az uralkodóra vigyáznak. Merre mentél akkor?

– Az ablakon át.

A nő megállt a mozdulatban, és hitetlenkedve nézett rám.

– Magasságos Marine! Elment az eszed?! – hüledezett, amikor rájött, hogy nem viccelek.

– Mi ez a hely? Milyen uralkodóról beszél? Az Alsó Birodalom királya egy vénséges vén pacák. Akivel én találkoztam, alig lehetett harminc.

– Ez nem az Alsó Birodalom. Mi IrHiernek hívjuk.

– Sosem hallottam róla...

– A túloldalon vagy, fogd már fel! – szólt rám indulatosan.

– Minek a túloldalán? – kérdeztem félve, de már tudtam a választ.

– Az Urvi túloldalán.

Mintha nem fáztam volna így is eléggé, most még a vér is megfagyott bennem. Megszédültem. és a gyomromban eszeveszett idegesség kezdett rángatózni.

– Meghaltam? – kérdeztem rémülten, mire a nő kicsit erősebben fogta meg a vállamat. Belém nyilallt a fájdalom, és dühösen pillantottam rá.

– Ha meghaltál volna, ezt éreznéd? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem valószínű... – ismertem el.

Valami növénypépet tett a sebre, majd ügyes és gyors mozdulatokkal áttekerte.

– Nézd meg, tönkretetted ezt a szép ruhát, pedig igazán jól állt... – bosszankodott magában.

– Túl nagy volt – dünnyögtem. – Hogy jutok vissza? – kérdeztem.

– Nem figyelsz, leányom?! Nem mehetsz vissza! Ettél a napgyümölcsből, az most már ideköt.

– Hogy, hogy ideköt? – értetlenkedtem. De nem vethette a szememre senki, a folyó túloldaláról csak mesék keringtek. Senki sem tudott semmi biztosat.

A nő megdörgölte a homlokát.

– A mi birodalmunkban nem halandóknak való ételek vannak. Ha egy halandó eszik belőlük, többé a halandó ételek nem fogják táplálni, de ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott. – Nem kellett volna... De, mindent szépen, sorjában. Mi a neved leányom?

– Stella – feleltem. És közben erősen foglalkoztatott, hogy értette azt, hogy halandó.

Erre a nő szemei elkerekedtek, elhátrált egy lépést és csendben megjegyezte:

– Csillag...

– Igen, azt jelenti – vontam meg a vállam. – Magát, hogy hívják?

– Emerald. Én felelek ezért a palotáért, benne érted is. Vendég vagy, nem fogoly, viselkedj is úgy! Többé meg ne lássalak az ablakban vagy fákon lógni! Értsd meg, a régi életednek vége, ha sikerülne is visszajutnod, nem maradnál életben. Most már itt a helyed.

– Mit fogok én itt csinálni?

– Egyelőre felépülsz, addig kitaláljuk. Figyelmeztetlek, az uralkodót semmi szín alatt ne zavard!

– Morcos fickónak tűnt – jegyeztem meg, visszagondolva arra a szoborszerű arcra.

– Razel négy birodalomért felel, súlyos terhek nyomják a vállát! Újra mondom, ne merészeld zavarni, mert megjárod!

– Jól van, jól van! Meghúzom magam! Kérdezhetek még valamit?

– Ki vele!

– Maguk emberek?

Ezen felnevetett.

– Közel sem!

– Akkor mik?

– Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz! – dobott egy másik ruhát az ágyra, egy égszínkéket. A másik jobban tetszett, de belebújtam, eddig se nagyon volt lehetőségem válogatni. Ez is túl nagy volt rám.

– Démonok? – nyögtem. A név olyan baljóslatú volt, és kezdtek bennem felelevenedni a rémmesék, amikben a démonok egyáltalán nem kötötték be egy idegen ember sebeit.

– Mi elvineknek hívjuk magunkat. Állj fel! – utasított. – Túl vékony vagy.

Fintorogtam, szerintem nem volt semmi baj az alakommal. Voltak nálam sokkal vékonyabb zsebesek is.

Emerald végighúzta az ujját mindkét oldalamon, és a ruha mintha összeugrott volna. Eltátottam a szám. Ez tényleg mágia.

Kérdések hada tolongott a fejemben, és most, hogy ezt láttam, a következőt fel is kellett tennem.

– Az elvinek és az emberek milyen viszonyban vannak?

– Mágia választ el tőletek, te mit gondolsz? – nézett rám élesen.

– Tényleg csinálnak az elvinek olyasmit, amiket az emberek beszélnek?

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma kiadó

 

Beleolvasó Zara Zhavon: Shalini (A pokol vízén élni")- ("A lány tekintete a résre tapadt, amit az izompacsirta böhöm teste nem takart ki az ajtóból. Egy hatalmas ugrást követően félrehúzta a fejét, hogy az imbolygó férfi keze alatt elférjen. Egy erős lökés az oldalába segített tágítani az ajtó és a behemót közötti szűk rést."

Nemrégiben osztottam meg veletek mostanában megjelent Zara Zhavon:Shalini (A pokol vízén élni) c. könyvéből egy kis részletet. Most pedig dupla részt hozok nektek az ünnepek miatt. Ha tetszett a részlet, kérlek, ha tudsz, hagyj nyomot. Köszönöm.

Jó olvasást!

Zara Zhavon:

Shalini

(A pokol vízén élni)

Tartalom:

Egy ​szebb jövőért, a múltad démonjaival kell megküzdj.

Veled is megtörtént már, hogy zavaros rémálomból riadva nem tudtad hol vagy? Agyad zakatolva kergette az emlékeket, vajon hol hajtottad párnára a fejed?

Szemed megakad valamin, derengeni kezd, hogy nyaraláson vagy egy idegen apartmanban, egy barátodnál aludtál egy görbe este után, esetleg a TV zajára nyomott el az álom a kanapén.

Sára hiába keresi az ismerős tárgyakat, hiába kutat elméje legmélyebb bugyraiban, minden idegen a szobában, ahol ébredt. Barátságtalan, idegen férfiak törnek rá, és ráncigálják főnökük elé.

Miért hozták ide? Ki ez a férfi és mit akar egy átlagos sorsú lánytól? Megszabadulhat-e a luxus fogságából? Kibír-e újabb és újabb pofonokat? Ki Shalini, és hogyan nyom pecsétet Sára életére? Egy feszített tempójú, izgalmas kalandsorozat nyomán megismerhetjük egy lány kivételes akaraterejét és elszántságát. Végig kísérhetjük élete legnehezebb időszakán, és izgulhatunk, hogy elég erős legyen legyőzni a belé vert rettegést, egy rendkívüli férfi szerelméért

ENGEDÉLLYEL

***

Sírva ébredt lidérces álmaiból. Riadtan nézett körbe, kereste a bambuszbungaló megszokott, szellős falait.

– Nem álom volt – tört elő belőle megállíthatatlanul a zokogás.

Miután elfogytak a könnyei, és már képtelen volt magát tovább sajnálni, az előző nap elé dobott levesre tévedt a tekintete. Étvágya most sem volt, de keservesen korgott a gyomra. Ez az ismeretlen főzet volt az egyetlen ehetőnek tűnő dolog a jelenlegi, idegen akarat által szűkre szabott életterében. Lassan lehajolt a tálért, és gyanakodva beleszagolt. Jó illata volt. Erőt vett magán, és elkezdte szürcsölni a kihűlt zöldséglevest. Ami az előző naphoz képest mit sem változott, az az enyhe szédülés, vagy inkább émelygés volt.

Közelgő lépések zaja zökkentette ki gondolataiból. Felpattant, és megvetette a lábát az ágy kemény matracán.

A szoba egyetlen kijáratánál egy ugyanolyan öltözetű és hasonló testfelépítésű férfi állt, mint aki arcon csapta. Egy rongydarabot vágott a képébe, ez esetben a pofont előzékenyen mellőzve.

A vakságtól megriadva rántotta le arcáról a textilt, és egy szabályos rúgással fejbe küldte az előtte állót.

A pasas kissé kibillent az egyensúlyából.

A lány tekintete a résre tapadt, amit az izompacsirta böhöm teste nem takart ki az ajtóból. Egy hatalmas ugrást követően félrehúzta a fejét, hogy az imbolygó férfi keze alatt elférjen. Egy erős lökés az oldalába segített tágítani az ajtó és a behemót közötti szűk rést. Épp kilépett volna a folyosóra, amikor hosszú, fekete haját nagy erővel megrántották. Iszonyú erővel vágódott hanyatt. Rontott volna ismét az eltervezett irányba, de a fekete ruhás a nyakánál fogva hajította vissza az ágyra. Épp hogy a matracot érte, már talpon volt újra.

A túszejtő szeme összeszűkült, ahogy elöntötte egóját ért sérelmei okán a düh. Akkorát rúgott talpával az ágy szélébe, hogy annak fémváza meghajlott. A lány hanyatt esett rajta, és ismét beverte fejét a falba.

– A főnök látni akar. Nem örülne, ha előtte véresen puffadtra verném az arcod – jegyezte meg döcögős angolsággal. – Vedd fel a ruhát! – mutatott a rongydarabra. – Két perced van.

Sarkon fordult, és elhagyta a zárkát.

A lány összeszorított fogakkal feküdt a priccsen. Egy pillanatra egészen barátságosnak tűnt a szoba, majdnem biztonságosnak.

Ez meg mi a fene? – tartotta maga előtt a hosszú szabású, testhez simuló, fekete ruhát.

A földön heverő tűsarkú szandálra is elkerekedett szemmel pislogott.

Ebben nem lehet futni! – kapta fel az egyiket.

Egy hatalmas ütéssel leverte a sarkát az ágy szélén, majd a másik mellé hajította. A ruha anyagát fogaival combközépnél megkezdte, és leszakította az alját.

Miért pont a thai box edzéseken spóroltam? Komolyabban kellett volna vegyem a versenyeket – fonta össze hosszú, fekete haját.

Mire elkészült, ismét fordult a kulcs a zárban.

– Ne már! Egy harmadik? – esett kétségbe az újabb fekete ruhás láttán.

– Hallottam, hogy veled sok a baj – nézett végig a lányon, majd a darabokban lévő tűsarkún.

A fickó megrántotta a vállát.

Végre lesz remény a szökésre – biztatta remegő lábait mozdulásra.

Tiszta fehér falak keretezték a szűk folyosót, amelyről több ajtó is nyílt. A bulldogképű megragadta, és maga után rántotta.

– Ezek a hülye szűk járatok – szitkozódott, mikor egy lendületes kanyarban újra belerúgott csupasz lábujjaival a falba.

A következő folyosón természetes fény csillant. Apró melegséggel öntötte el az anyatermészet fényes ujjainak melengető simogatása, reménysugarat adva világvége hangulatának. A fájdalommal felkarján mit sem törődve próbált kipillantani a sietősen távolodó ablakokon, de a vakító napfénytől semmit nem látott.

Belökték egy ajtón. Modern stílusban berendezett hálószobában találta meg újra egyensúlyát. Szeme lassan hozzászokott a természetes fényhez.

Az nem az égbolt, hanem a tenger – hunyorgott tovább az ablak irányába.

Még mindig nem múlt el az imbolygás. Visszaemlékezett az építmény eddig bejárt folyosóira, a lecsavarozott bútorokra.

– És nem a tengerparton vagyunk – bicsaklottak meg térdei.

Arra, hogy a menekülés lehetősége elillant, görcsbe rándult a gyomra, azt hitte összeesik. Zsibbadásnak indult karja emlékeztette rá, hogy lesz, aki megtartsa remegő lába helyett. Kirántotta felkarját az enyhe szorításból. Könnyű győzelem volt, hisz az egyetlen létező kijáratban egy konditerem bajnoka állt, széles vállával elfedve a szűk ajtót, ami sehova nem vezetett.

A kanapéról ismeretlen alak állt fel. Szürke zakót viselt, amely alól kilátszott a lilás árnyalatú ing gallérja. Az elegáns frizura viselője harmadakkora volt, mint bárki, akivel eddig a hajón találkozott. A közeledő alakban felismerte azt az indiai származású férfit, akivel még a szigeten, a tengerparton sétálva szóba elegyedett.

– Megismersz? – kérdezte hibátlan angollal a tengerparti ismerős.

– Meg.

– Mondtam, hogy még viszontlátjuk egymást – húzta mosolyra a száját, miközben alaposan végigmérte a lányt.

– Meghívhatott volna inkább egy kávéra.

A férfi elmosolyodott.

– A rendőrség keresni fog! A szüleim és a munkaadóm már biztosan jelezték az eltűnésemet.

– Jelezték – nézett ki a férfi az ablakon. – Még nem zárták le az ügyedet, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy fizetés nélkül távoztál.

– Miért tettem volna? Munkahelyem volt ott.

– Az ilyen máról holnapra élő kalandorok esetében bármi előfordulhat.

– A szüleim nem hagyják annyiban, ha nem kapnak hírt rólam.

– Bizonyára jelentős lesz a telefonszámlájuk – nézegette patyolat tiszta körmeit.

Mereven bámulta az elegáns férfit, nem jött ki hang a torkán.

– A tengerparton már bemutatkoztam, de megteszem még egyszer, hátha akkor nem gyakoroltam rád akkora hatást, hogy megjegyezd a nevem. Hastin vagyok, ők pedig a segítőim – mutatott az ajtónállóra.

– És én miért vagyok itt?

– Te nem a kényelmemről, hanem a szórakoztatásomról fogsz gondoskodni – jött a válasz kissé kiokosító hangnemben.

Hastin bólintott, mire a gorilla sarkon fordult, és kilépett az ajtón. Az indiai végignézett a lányon, majd megindult felé.

Nem kattant a zár – rántotta fel maga mögött az ajtót, majd ezzel a lendülettel nekirohant a folyosón elébe lépő őrnek.

Lepattant az útjában tornyosuló férfi mellkasáról, és hanyatt vágódott. Erős kezek a nyakánál fogva segítették fel a földről, alsó végtagjai akadálytalanul lifegtek a levegőben. Ujjait nyújtogatva igyekezett a saját lábára állni, mert ebben a lenge testtartásban erősen fuldoklott. Ájulása pillanata előtt hangos puffanás kíséretében a földre vágódott. A padlón csúszva a szoba közepén lévő ágy lábában talált fékre. Nyakához emelte kezét, és sípolva próbált újra levegőhöz jutni.

– Mégis mire számítottál? – kérdezte Hastin kimérten, mikor áldozata hörgése a levegőért való küzdelem során kissé enyhült.

– Nem számítottam semmire – sípolta lehajtott fejjel. – Nem átgondolt terv volt – vágott ököllel a padlóba, majd talpra állt.

– És ha nem áll senki az ajtóban, hova futsz?

– Körbenézek. Talán úszom egyet a medencében vagy beülök szaunázni – izzott fel gyilkos indulatoktól a lány méregzöld szeme.

Hastin mohó vággyal a tekintetében indult legújabb vagyontárgya felé.

A lány akaratlanul is hátrálni kezdett, de egy idő után nem volt hova, falnak ütközött. Hiába próbált elhajolni, nem volt merre kitérni Hastin ajka elől. A nyakát ért kéretlen csóktól dühödt indulattal lendült térde a férfi oldalába.

Hastin eltántorodott pillanatnyi szándékától.

– Na erre nem számítottam – nyögte az oldalát fogva. – Inkább csak kapálózni szoktak, meg segítségért kiáltani – mondta olyan őrült mosollyal az arcán, hogy a lány ereiben megfagyott a vér. – Tálcán kínálva csak az ételt szeretem – egyenesedett fel most már teljesen. – Hol marad a könyörgés és rimánkodás?

Hastin a fekete hajzuhatagba mart, majd gyomorszájon vágta áldozatát. A lány nem esett össze az ütéstől, elég erős és edzett volt talpon kibírni, de figyelmét elterelte, és a második ütés az arcát érte. Elsötétült előtte minden. Reflexből még feje elé kapta a kezét, így a harmadik ütés kisebb erővel érte. Minden kínja ellenére felpattant, és odébb ugrott két lépést.

– Hát neked sosem elég a verésből? – kerekedett el a férfi arca. – Előbb vagy utóbb úgyis megtörsz, mint mindenki – sziszegte a fogai között.

Hastin az indulattól fújtatva az ajtóra nézett.

– Persze! Hívj segítséget, mert nem bírsz el egy nővel.

A férfi szemében a gyűlölet lángja lobbant. Kihúzta az övét a nadrágjából.

A lánynak csak arra maradt ideje, hogy alkarját az arca elé kapja.

– Fogsz te még félni és könyörögni! – lendült az öv csatos vége.

A lány felhasított húsa alól kicsordult a vére, és végigfolyt a karján.

– Te is megtanulod, hogy hol a helyed ezen a hajón! – csapott le újra a bőrövvel.

Próbálta minél jobban összehúzni magát, és védeni a fejét a záporozó ütésektől. A következő csapás már csak az öv súlyával érte a magzatpózba összekuporodott lányt. A hajába markoltak, és odébb rángatták. Hallotta egy fiók koppanását, majd fémes tárgy hűvöse zsibbasztotta halántékát. Próbálta volna elfordítani a fejét, és megnézni mi az, de a férfi erősen tartotta a hajánál fogva. A fülétől néhány centire halkan kattant a závárzat.

Múltját idéző boldog képek peregtek előtte filmszalagon. Testvérei egymásra homokot dobálva kergetőztek a homokos strandon, szülei vidám bohócoknak öltözve énekeltek egy szülinapi torta fölött, nagymamája rövid morgolódás után puszit nyomott sárral összekent homlokára.

Messziről, nagyon messziről egy férfi hangját hallotta. Arra lett figyelmes, hogy minden porcikája fáj, tépik a haját, és valaki ordibál a fülétől néhány centire.

– Miért nem könyörögsz az életedért? – bicsaklott meg a férfi eszelős hangja.

Várta, hogy az indiai lőjön, hogy túl legyen végre ezen az egészen, aztán azt csinálnak a testével, amit akarnak, csak előbb engedjék ki belőle. Rántott egyet a testén, hátha elsül végre az a pisztoly, hátha be tud még egy utolsó ütést vinni ennek a beteg állatnak.

– Még küzdenél? Nem vérzel még elég sebből? – tűnt el az eszelős őrület a férfi hangjából. – Úgy is megtörlek! Még téged is megtörlek. Most nem menekülsz olyan könnyen a halálba, mint legutóbb, Shalini!

A fegyver markolatával a lány arcába vágott.

Csak zajokat és fényfoszlányokat érzékelt a körülötte lévő világból. Erős karok emelték fel a földről.

– Mi legyen vele, uram? Dobjam a vízbe?

– Vidd a szobájába. Lássátok el a sebeit, és hozd fel nekem a karmolós szőkét.

Folyt.köv.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Smaragd Kiadó

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Bakos Péter - ("Általában van egy heuréka pillanat. Beugrik egy ötlet vagy egy jelenet, és eköré alakul ki pár hét alatt egy teljes sztori fejben.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Bakos Péter írót, hogy meséljen kicsit magáról, és könyvéről a Tudattestekről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. A könyvet Bakos Péter írói odalán oldalán tudjátok beszerezni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Ez a kérdés mindig zavarba hoz, mivel nem szeretek magamról beszélni. Munka mellett írok hobbi szinten, amennyire az időm engedi, mert párom és kisfiam számomra az elsők. Teljesen átlagos életet élek, amiből szeretem kihozni a maximumot. Szeretek fotózni, kirándulni, főzni és sütni is, így lehet, hogy egyszer saját szakácskönyvet is megjelentetek majd. 

A Tudattestek  sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Mivel a történet lényegében egy kitalált világban játszódik, így a kutatómunkára nem kellett sok időt fordítanom. Helyette a világépítés vett el több időt. Amikor a könyvet írtam, akkor olyan helyen dolgoztam, ahol egy hetet dolgoztam egy hetet pedig otthon voltam, így elég jól tudtam haladni, és körülbelül öt hónap alatt végezni.

A történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Szeretek a fantáziára hagyatkozni, ami ebben a könyvemben szabadon szárnyalhatott. 

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Valamikor gyerekoromban kezdődött,  az iskolás éveimben.

Akkor még minden történetet kis, vonalas füzetbe írtam. Arra már nem emlékszem,  hogyan kezdődött, csak arra, hogy milyen jó érzés volt leülni  és írni. 

Más zsánerben is  tervezed kipróbálni magad? 

Velem az a baj, hogy mindenevő vagyok. A legtöbb író beáll egy zsánerre , és az határozza meg őket, az lesz az ismertetőjük. Én szeretem a romantikát, fantasyt, sci-fit, drámát, thrillert, krimit. Talán csak a horrort nem, de persze írtam már horrort is.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Egyszerre felszabadító és nehéz is. Jó érzés befejezni, de tudom, hogy ilyenkor az egész még csak vázlatszerű, és a munka igazi része hátra van. Át kell olvasni többször, javítani, ahol kell, majd átadni egy lektornak, akivel elölről kezdődik minden. Majd jön a szerkesztő, korrektor, előolvasó, és így tovább. Amikor befejezek egy történetet máris belevágnék a következőbe, mert a fejem zsong a rengeteg ötlettől, de tudom, hogy még várnom kell velük.

Sokan írói álnevet használnak. Te miért döntöttél úgy, hogy mégis saját néven jelenjenek meg az írásaid?

Kezdetben álnéven írtam, de aztán rájöttem, hogy felesleges, mert saját néven kell felvállalni azt, amit írok. Talán, ha olyat írnék, ami nem megszokott. Például erotikus regényt, akkor lehet,  használnék álnevet.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Én minden zsánerben szeretnék írni. Tudom,  ez nem előnyös, mert aki olvas, és megszereti a könyvem, az hasonlót vár el tőlem.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Izgalmas és kiábrándító. Az első könyvemnél azt hittem,  na,  most berobbanok. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a piac túlzsúfolt, és marketing nélkül az egész semmit sem ér. Ez a megvilágosodás segített abban, hogy ne várjak csodát. Minden megjelenés várakozással teli, de most már nem a hírnév érdekel, hanem az alkotás. Éppen ezért minden megjelenés izgalmas  és varázslatos.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás,  vagy impulzív?

Szeretem megtervezni, de akik írnak, tudják, hogy tervezni nagyon nehéz, mert rengeteg egyéb tényező van. 

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Kedvenc mindig van. Szeretem a csipkelődős, vicces jeleneteket egy-egy karakter között, mert én is ilyen típus vagyok. Ha egy ilyen részt sikerül jól megírnom, akkor az hamar kedvenccé  válik. Az intim, erotikusabb részeket nehéz megírni. Azok kicsit távol esnek a komfortzónámtól.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Általában van egy heuréka pillanat. Beugrik egy ötlet  vagy egy jelenet, és eköré alakul ki pár hét alatt egy teljes sztori fejben. Ezután, ha már túl sok az információ, akkor leírom, csiszolom, alakítom, ami sokszor hetekig tart.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít? Kik szólhatnak bele a szöveg, a történet alakulásába?

Őszinte leszek veled. Mivel nem tartok olyan szinten, mint amilyenen szeretnék, ezért csak a párom és a legjobb barátom, akik először olvashatják a kéziratot, de mivel ők eléggé elfogultak, így csakis a szakemberek véleménye számít.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Párom nagyon támogat, és örül neki. Szerencsére maximálisan mellettem áll, és számíthatok rá. 

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Erre az évre nem tervezek több megjelenést. A  Tudattestek című könyvemnek van három előzmény része  és két folytatása, amiket szeretnék megírni a következő pár évben. Valamint rengeteg más történet is kavarog, alakul bennem, amik közül szeretnék egyet a Tudattestek második része mellett megjelentetni jövőre.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Book Dreams Kiadó

Előolvasás: Arbi Herds: Veszélyes igazságok - ("Összességében ez a könyv nagyon bejött nekem, szívesen olvasnék még többet az írónőtől, remélem, folytatja az írást, mert van benne plusz, amiét érdemes olvasni.")

Szeretném megköszönni Arbi Herds írónőnek, hogy megjelenés előtt elolvashattam a könyvét a Veszélyes igazságok címmel. Az írónő honlapján le lehet tölteni ingyen a könyvet, szívből ajánlom nektek. Igazi romantikus erotikus történetet kaptam kézhez, jó volt elmerülni benne, a vége meg… Áhh, hagyjuk is…

Arbi Herds:

Veszélyes igazságok

 Tartalom:

Sophie már mindent előre megtervezett.

Miután édesapja és nővére tíz évvel ezelőtt magára hagyta őt és édesanyját, akit pár évre rá szintén elveszített, semmi más nem lebegett a szeme előtt, csak az előre eltervezett élet elérése. Aztán minden megváltozik, mikor nővére visszatér egy idegen férfi oldalán.

Az addig tudatosan irányított élete fenekestül felfordul. Szembe kell néznie családja titkaival, és olyan érzéssekkel, amilyeneket még sosem tapasztalt. Sophie kénytelen megkérdőjelezni mindent, amit eddig helyesnek gondolt.

Rájön, hogy az igazság nem csak veszélyes, de tönkre is teheti az egész életét.

Véleményem

4/5

Tyűha, ez aztán nagyon ott van. Annyira, hogy majdnem buszon maradtam. Ajánlom! Mindig is szerettem a romantikus erotikus könyveket. Abi Herds nagyot alkotott. Kikapcsolt, teljesen belefeledkeztem az olvasásban, annyira magával ragadt. Nem mondom, hogy tökéletes, de megéri elolvasni. Kiindulásnak jó. Sőt! Ezek után szívesen olvasnék még többet az írónőtől. Colint eleinte nem csíptem, ez van. Érdekes stílusa van. Érződik rajta a titokzatosság. Egyik percben akarja Sophie-t, másik percben meg elküldi a ... Tudjátok. Ezt nem igazán tetszett. Viszont történet előrehaladtával kezdenek titkok nyomasztóvá válni. Egyre érdekesebb szereplők kerülnek be a történetben. Nagyon rég olvastam már ebben a zsánerben történetet. Jól esett a lelkemnek. Izgalmas, titokzatos, fülledt erotikával van megspékelve ez a történet. Kikapcsolt, megfogott.

Összességében ez a könyv nagyon bejött nekem, szívesen olvasnék még többet az írónőtől, remélem, folytatja az írást, mert van benne plusz, amiét érdemes olvasni tőle. Veszélyes igazságok című történetet eltudnék képzelni egy sorozatot is aká, vagy esetleg elbírt volna az utolsó oldalon pl két-három évvel későbbi részt, hogy vajon mi történt velük. A történet végére olyan érzésem volt, hogy nem teljesen zárult le az egész, hiába derültek ki a borzalmas titkok, még mindig van valami...

Négy csillagot fogok adni, mert annak ellenére, hogy nagyon tetszett, szerettem olvasni, én úgy érzem, van még hova fejlődnie az írónőnek. Az alap már meg van, zsáner is, amit remélem, nem változtatja meg. Érdemes írnia. Mert végre azt mondhatom, hogy nem lett a képembe tolva túlságosan a titkok, rejtélyek és főleg a kibontakozása, kellően fel lett építve a történetet. 

Szívből ajánlom, akik szeretik a romantikát, titkokat, rejtélyeket. 

Itt található  meg a könyv:

Arbi Herds írói oldala

Emberek a borítók mögött! Bánki Szilvia, aki megtervezte Aurora P.Hill írónő eddigi megjelent Serbeniai Krónikák sorozat borítóit. - ("Szeretem, ha illusztrációt is kell készíteni egy borítóhoz, de kapott anyagból vagy fotóból is nagyon szívesen megszerkesztem az adott borítót. " )

Emberek a borítók mögött! rovatomban ezúttal Bánki Szilviát kérdeztem a borítótevezéseiről, a kedvenc témáiról, az első sikereiről. Szilvia egyszerre művész, illusztrátor és grafikus, valamint többek között Aurora P. Hill írónő sorozatának borítóit alkotta. Szeretném megköszönni, hogy elfogadta a felkérésemet egy interjúra.

Egy borító, egy egész világ! 

Jó olvasást kívánok!

Kérlek, mesélj arról, hogyan jött a borítókészítés ötlete és mióta foglalkozol vele?

2002-ben kezdődött minden, amikor Budapesten a KHP marketing ügynökségtől megkeresett egy volt kolléganőm, hogy a grafikai munkákban segítségre van szükségük. Annyit tudtak rólam, hogy rajzolok és festek, viszont a grafikai programokat nem ismertem. Mint gyakornok megtanultam náluk a kiadványszerkesztést, és a grafikai tervezésbe is beletanultam. Később az OKJ-s grafikusi képzést is elvégeztem. Itt kezdődött minden.

A neved Bánki Szilvia. Van álneved is? Miért pont ezt választottad, honnan jött az ihlet?

A saját nevemet és egyéni vállalkozóként a Sylvia Art&Design nevet is használom. Mivel Ausztriában élek, ezért olyan céges nevet találtam ki magamnak, amit az osztrákok is ki tudnak ejteni, illetve nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét. A cégnevemben a grafikai és művészeti tevékenységem is megjelenítettem.

 Milyen témában szeretsz dolgozni? Van egy kedvelt irányod, esetleg mindegy, milyen univerzumban/stílusban alkotsz? Illetve el szoktad olvasni a könyvet, amihez a borítót készíted?

Szeretem, ha illusztrációt is kell készíteni egy borítóhoz, de kapott anyagból vagy fotóból is nagyon szívesen megszerkesztem az adott borítót. Többféle témában terveztem már borítót, nincs kimondottan kedvenc témám.

Az, hogy elolvasom-e az adott könyvet, változó. Például tördeltem több száz oldalas könyvet a vasúti biztonsági berendezésekről, őszintén bevallom, azt nem olvastam el. 

A tördeléshez nem szükséges a könyvet elolvasni. Pont erről beszélgettem nemrég egy grafikus barátnőmmel, hogy ő sem olvassa el a szöveget. A tördelésnél az elválasztásokra figyelek, hogy ne maradjon a sor végén egy szál árválkodó betű, vagy a lap alján fattyúsor. A sorok egalizálása is megoldható olvasás nélkül. Viszont volt olyan könyv, amivel alig haladtam a tördeléskor, mert azon kaptam magam, hogy már megint olvasom a szöveget ahelyett, hogy tördelnék. 

Hobbiként gondolsz rá, vagy esetleg ez munka?

Nekem ez munka. Grafikusként és illusztrátorként dolgozom. Nemcsak könyvborítókat tervezek és könyvet tördelek, hanem arculattervezéssel, reklámanyagok készítésével, kiadványszerkesztéssel és weboldal készítéssel is foglalkozom.

Milyen érzés volt számodra, amikor először felkértek? Hogyan élted meg azt a pillanatot, amikor a kész termék a kezedben volt?

Nagyon szeretem a kiadványszerkesztést, azon belül is egy könyv elkészítése a legnagyobb élmény. Minden alkalommal nagyon örülök az újabb lehetőségnek. Most nagyon erősen vissza kell gondolnom, hogy mi volt az első könyv, de ha jó emlékszem, "A gitáreffekt kézikönyv" volt az. Előtte magazinokat tördeltem.

Átlagban mennyi idő alatt van kész egy tervezés, és milyen színekkel szoktál dolgozni? Kapsz hozzá támpontot, hogy hogyan is kellene kinéznie egy borítónak?

A tervezés időtartama függ attól, hogy mennyire bonyolult a kérés a borítóval kapcsolatban. A könyv szerzőjének általában van elképzelése. Van, aki egész konkrét tervezettel keres fel, van, aki szabad kezet ad.

 A borító tematikáját ki dönti el? Mennyi beleszólásod van abba, hogy mi szerepeljen a képen? Általában együtt tudsz dolgozni az írókkal?

Pozitív tapasztalataim vannak, eddig mindig gördülékenyen együtt tudtam dolgozni az írókkal. Úgy gondolom, hogy ez a tervező és az író közös alkotási folyamata.

Először mindig meghallgatom a kérést, azután átgondolom, hogyan lehetne megvalósítani. Az elrendezésben vagy színekben pedig javaslatot adok.

 Eddigi munkáid közül melyik volt számodra a legkönnyebb és a legnehezebb? Van kedvenced?

Mindegyik könyvborító időt és energiát igényel. El kell mélyedni a témában, átgondolni, ötletelni. Nem tudnám megmondani, hogy melyik volt a legkönnyebb vagy legnehezebb.

A mostani kedvenceim Aurora P. Hill könyvei. Mindegyik könyvborítót nagy élmény volt elkészíteni. A történet is magávalragadó. 

 A kiadó mennyire szól bele a munkádba? Jobb, ha pontos instrukciókat kapsz, vagy szereted, ha rád bízzák a feladat részleteit?

Legtöbbször magánkiadású könyvekkel találtak meg, vagy a megrendelővel kellett egyeztetnem a részleteket. Arra még nem volt példa, hogy a kiadó beleszólt volna a munkámba.

 Hogyan látod magad mondjuk 5 év múlva? Fogsz még borítókat tervezni?

A tervezés, az alkotás mindig is az életem része volt, egész biztosan öt év múlva is ezzel fogok foglalkozni.

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan. – Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm. A nő pedig újra lenyomta a fejemet. – Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.")

Ma egy beleolvasót hozok nektek Helma Kiadó oldalán lehet beszerezni Lana V. Asol: A folyó túloldalán c. kötet, mely nemrég jelent meg. Ebből a kötetből fogok hozni egy kis részletet, kedvcsinálónak. Igyekszem folyamatosan hozni részleteket belőle.

Jó olvasást!

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

1. fejezet

A palota

Ágyban ébredtem, és egy pillanatra már azt hittem, hogy a sajátomban. Ahogy megmozdultam, éreztem a húzódást a jobb vállamban. Hirtelen öntött el az emlékezés, az utolsó kép, hogy a folyóba esem. Felültem, szemrevételeztem a környezetem. Nagyon nem a saját, koszos kis szobámban voltam. Ez egy tágas, díszes szoba volt.

– Istenekre! – A kandallóban ropogott a tűz. A vállamból már nem állt ki nyílvessző, és a saját ruháimat sem találtam. Kicsúsztam az egyébként nagyon kényelmes baldachinos ágyból, és óvatos mozdulatokkal belebújtam abba a köpenybe, ami az ágyam mellé volt készítve. Sohasem viseltem még ennyire finom anyagot. Puha volt és kellemes, de fáztam.

– Hol a fenében lehetek? – gondoltam.

Az ablakhoz rohantam, amikor rossz érzés kezdett erőt venni rajtam.

Valami kastélyban lehettem, a kilátás parkra vagy inkább egy kertre nyílt. Undok, borús volt kint az idő.

– Ne, ne, ne... Kihalásztak, és most idehoztak, aztán felelhetek a bűneimért...

Csak azt nem értettem, hogy miért fektettek puha ágyba, és látták el a sérülésem? Nem állt össze a kép. De sürgetőnek éreztem, hogy lelépjek.

Először is, valami ruhát kellett kerítsek. Gyorsan körbenéztem, és az egyik faragott fa ruhásszekrényben találtam párat. A szürkét választottam, abban tudok majd a legkönnyebben kilógni innen. A szívem már a torkomban dobogott, hogy vajon mikor nyitnak rám.

Elképesztő, nem a saját fehérneműm volt rajtam. Ettől dühös lettem, és kétségkívül zavarba is jöttem. De volt most annál nagyobb bajom is, hogy került rám másik alsónemű.

Gyorsan öltöztem, a ruha egy kicsit nagy volt, de nem érdekelt túlzottan. Kilestem még egyszer az ablakon. Pont olyan volt az idő, hogy a francnak se volt kedve kimenni a szabadba, főleg nem az épület párkányán csoszogni. De a folyosó rizikós volt. Minél előbb jutok ki a kertbe, annál előbb vagyok szabad.

A hideg kőpárkány szinte égette a talpamat, és a vállam is fájt, ahogy a karomat mozgattam. De azt is el tudtam viselni, hogy a mászáshoz majd a jobb kezemet is használnom kell. Gyorsan csúsztattam a lábaimat a torony felé igyekezve, közben próbáltam nem tudomást venni az alattam lévő mélységről. Hálát adtam magamban, hogy a csúnya idő ellenére nem fúj a szél. Nem féltem a magasban, de, ha arra gondoltam, hogy egy palota csúszós kőpárkányán sétáljak végig úgy, hogy bármikor rám szakadhat az eső, hát nem voltam éppenséggel nyugodt. A torony úgy csatlakozott a palota falához, hogy a kettő között volt egy kis rés. A hátam a falnak vetettem, a lábaimat pedig a toronynak, és nekinyomva magam araszoltam lefelé.

A kezeimre szinte nem is volt szükség, csak annyira, hogy visszanyomjam magam, ha túlságosan oldalra billennék. Az utolsó métereket ugrottam, és amikor földet értem, elmormoltam egy fohászt az istenekhez.

Mászás közben túlságosan koncentráltam, nem tudtam körbenézni, ezért aszerint tájékozódtam, amit az ablakból láttam. A kertet céloztam meg, s úgy sejtettem, onnan valahogy csak el jutok valami kerítésig. Timoth ezért nagyon szorulni fog. Aztán belém hasított, hogy remélem, Bennek nem lett baja belőle.

Szitkozódtam, majd körbekémleltem, aztán bevettem magam valami gyümölcsösbe. Szaladtam a fák között, de olyan ismeretlen illat csapta meg az orromat, hogy megtorpantam. Finom volt, és aromás, és abból a gyümölcsből áradt, ami a mellettem lévő fákon függött.

Nem lettem volna igazi tolvaj, ha nem szakítottam volna le egy párat. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Körülbelül akkora volt, mint egy tojás, a külseje olyan színű, mint a sárgarépa, az alakja meg nagyjából olyan, mint egy paradicsomé. A ruha zsebébe mélyesztettem, azután rohantam tovább. Már láttam a falat, és nem lettem tőle boldog. Magas kőfal húzódott végig, előtte meg vastag, sűrű, szúrós növény. Közelebb érve megállapítottam, hogy ezen nem tudok átjutni. A sövény tele volt tüskékkel, ezért nem tudtam volna eljutni a falig, de nem szerettem volna rázuhanni se.

– Jól van, csak kijutok valahol... – gondoltam.

Továbbszaladtam, közben pedig egyre jobban fáztam. Cipő nélkül egyszerűbb volt a falmászás, de most azért nagyon jól jött volna egy. Aztán megpillantottam a szabadulásomhoz vezető utat. Egy évezredes tölgy nyújtogatta az ágait a kerítés felé. Onnan már át tudok ugrani.

A sebem miatt nem volt könnyű felkapaszkodni rá, az egész karomba kisugárzott a fájdalom. De nem érdekelt, csak már kint legyek! Reméltem, az ág nem törik el alattam, míg eljutok addig, ahonnan ugorhatom.

– Lyxre, te leány! Jössz le, de azonnal onnan! – rivallt rám egy hang, én meg annyira meglepődtem, hogy lecsúszott a talpam. Kemény volt a becsapódás.

Oldalra fordultam a földön, hátha könnyebben tudok levegőt venni, de egyelőre még nem sikerült a művelet. Az eséstől kegyetlenül megütöttem a hátam, és a tüdőm is összeszorult.

– Magasságos! – sápítozott a nő, akinek a nyomorúságos sorsomat köszönhettem.

– A rohadt életbe... – nyögtem. Fájt mindenem, ráadásul lefüleltek.

A nő segített talpra állni, majd tüzetesen végigmért olyan szúrós szemekkel, hogy már csak dacból is utánoztam. A nő idősnek tűnt, de valahogy még sem volt az. Barna, kissé vöröses haját szoros kontyba fogta, és sötétzöld, remekül szabott ruhát viselt. A szemei elképesztő zöldje szépen harmonizált az öltözettel. De mielőtt elbűvölhetett volna, ki kellett találnom, mit csináljak.

– Mi a fészkes frászt kerestél te azon a fán? Hogy jöttél ki egyáltalán a Palotából? – kérdezte dühösen, közben keményen karon ragadott, és kezdett visszahúzni a Palota irányába. – Nézd meg! A sebed is újra felszakadt! – mutatott a vállamra, ahol most egy nagy vörös folt árulkodott.

– Miért vagyok itt? – kérdeztem nyersen.

– Miért? Hagytunk volna az Urvi partján?

– Urvi? A folyó lenne? Miért hívja így? – töprengtem.

– Jóságos... Még cipő sincs rajtad... – sopánkodott, közben egyre csak húzott befelé. Kíváncsi voltam, mit szól a nyanya, ha lát a Palota falán mászni.

Egész végig dünnyögött, mígnem újra ott találtam magam a palotában.

– Csodálatos... – sóhajtottam.

Nem láttam értelmét elfutni, így már nem szökhettem meg. Inkább mindent megfigyeltem, rögzítettem, ki tudja mi az, ami még a segítségemre lesz.

A Palota hemzsegett a személyzettől, akik úgy néztek rám, mintha valami különlegesség lennék. Biztos nem szoktak hozzá az olyan leharcolt külsejű egyénekhez, mint amilyen most én voltam. Hirtelen mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és lehajtott fejjel várt. Nem értettem, mi bajuk, de az öreg szolgáló erőszakosan lehajtotta a fejemet, amire szinte vicsorogtam. Utáltam, ha valaki kényszerít, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.

Amikor égő tekintettel néztem felé, szigorú, megrovó szemeket meresztgetett rám.

– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan.

– Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm.

A nő pedig újra lenyomta a fejemet.

– Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó