Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Suzie Great - ("Egy írás befejezése mindig vegyes érzelmeket kelt bennem. Örülök is meg nem is. Ha regényről van szó, hónapokig szinte benne élek a történetben, ezért nehéz megválni tőle. ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Suzie Great írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek A Domb című horror könyve jelent, meg amit Dr. Jekkel Gabriella oldalán lehet beszerezni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

65 éves nyugdíjas, vidéki háziasszony vagyok. A férjemmel 46 éve élünk házasságban. 4 felnőtt gyermekünk és 2 unokánk van. Imádok írni, utazni, kirándulni. Szeretek sütni-főzni és kertészkedni.

A Domb c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

A Domb című regényemhez adatokat, háttérinformációkat a netről gyűjtöttem. Igyekeztem, hogy a kiválasztott helyszínről valós tényeket írjak, ami a képzelet szülte történet mellett ismeretekkel is gazdagítja az olvasót. A könyv megírása előtt olvastam egy cikket, az Usa-beli Nyugat-Virginia államról, fotókat is láttam, és ebbe a gyönyörű tájba képzeltem bele a történetet. A könyv létrejötte a kutatással töltött idővel együtt 3 hónapba telt. Az 50- nél több novellát és 12 regényemet úgy 5 év alatt írtam meg. Naponta írok, több órán keresztül.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Történeteim szinte minden esetben teljes egészében a képzelet szüleményei, egy- két alkalommal a helyszínek és a hozzájuk kapcsolódó ismeretek kivételével.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Pár évvel ezelőtt - amikor gyermekeimtől laptopot kaptam ajándékba -, egy hirtelen ötlettől vezérelve egy másik hobbit is felvettem szabadidős tevékenységeim mellé.

Az olvasás mellett írni kezdtem. Első rövid írásom történetét utcáról befogadott kutyusunk ihlette. Rosszul összeforrt állkapcsa és egyéb nyomok alapján következtettem ki, micsoda rossz sors jutott neki eddig. Az ő elképzelt történetét meséltem el első írásomban.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Már kipróbáltam magam több zsánerben. Ennek hatását eddig csak Suzie Great írói oldalamon mérhettem le, ahol regényeim részleteit és novelláimat folyamatosan posztolom. A Domb című, már megjelent könyvem horrortörténet romantikus szállal. 11 kiadatlan regényem között akad sci-fi, romantikus krimi (humoros hangvétellel), drámai történet, (ami egyben egy korrajz a mai világunkról), családregény(melyben egy devizahitellel sújtott fiatal pár küzd az élet nehézségeivel). Novelláim is különböző hangulatúak. Szinte minden írásomban jelen van a humor valamilyen formában

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Egy írás befejezése mindig vegyes érzelmeket kelt bennem. Örülök is meg nem is. Ha regényről van szó, hónapokig szinte benne élek a  történetben, ezért nehéz megválni tőle. A szereplők időközben közeli ismerősökké, mondhatnám, képzeletbeli családtagokká válnak. Éppen emiatt időnként újraolvasom régebben írt írásaimat is. Ez nemcsak kellemes, hanem hasznos elfoglaltság is. Az írásokban bujkáló hibák felfedezésének kiváló módszere.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Írói álnevem lánykori nevem (Nagy Zsuzsanna) kissé elferdített angol nyelvű változata.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

A DOMB című horroregényem létrejöttét Dr. Jekkel Gabriellának köszönhetem. Valamint a könyv megjelenését is neki és a Little Fox kiadónak.

Dr. Jekkel Gabriella több, mint egy évvel ezelőtt horrornovella pályázatot hirdetett, melyen részt vettem. Beküldött pályázatomat zseniális jelzővel illette, és bíztatott arra, hogy ebben a műfajban próbáljam ki magam egy hosszabb lélegzetű írás formájában. Ennek eredménye A Domb című könyvem megjelenése. A horror novella megírása előtt egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ebben a műfajban írjak.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Egy író számára a leírhatatlan jelző nem létező fogalom kell, hogy legyen, mégis azt kell mondanom, hogy A Domb megjelenésekor olyan érzés fogott el, amit nehéz szavakba önteni. Annak a pár évnek folyamatos vágyálma vált valóra számomra, amit addig az írással töltöttem. 

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Az írás számomra soha nem tervezett. Jön egy ötlet, és amikor belefogok az írásba, igyekeznem kell, hogy ujjaim tarthassák a versenyt a fejemben rohangászó gondolatokkal. Mai napig én magam sem értem azt a folyamatot, ami ilyenkor a fejemben zajlik. Benne élek a történetben.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Köteteimben szinte az összes jelenet a kedvencem, hiszen egyik cselekményéből következik a másik egy bizonyos logika mentén. Ahogy haladok az írással, a karakterek egyre inkább kirajzolódnak, jellemükből adódóan következik, vajon mi fog történni a következő jelenetben. Egyetlen esetben fordult elő, hogy nehezebben írtam meg az adott novellát. Ez Dr. Jekkel Gabriella horrornovella pályázata volt. Nem azért, mert nem jött az ötlet. Éppen ellenkezőleg. A fejemben kavargó ijesztő gondolatok miatt csak világos nappal voltam képes ennek megírására.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Egy-egy történet minden esetben hirtelen jött ötlet következménye. Ezt kiválhatja egy megdöbbentő hír, egy világban lezajlott, sokunkat érintő esemény, és eddig egyetlen esetben egy tárgy is képes volt erre. Kicsi, fehér fogak című, második, még kiadatlan horrorregényem ihletője kisunokám fürdőszobapolcon tartott fogkrémje. Egy esetben éppen rápillantottam. Angolul szerepelt rajta ez a 3 három szó. Az ötlet hirtelen ugrott be, hogy a kicsi fehér fogak egy képtelen helyzetben, akár világméretű problémat is okozhatnának. 

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Írásaim első olvasója minden esetben könyvimádó nővérem. Családtagjaim is szívesen olvassák írásaimat, amikor idejük engedi. Soha nem szólnak bele a történet alakulásába, csak véleményeznek. Valószínűleg igen elfogultak, hiszen minden írásom nagy sikert arat körükben.

 A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Családom tagjai elnéző mosollyal fogadták annak idején, hogy új hobbit választottam magamnak. Viszont a könyv megjelenéséhez gratuláltak és velem együtt nagyon örültek.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Reményeim szerint a Kicsi, fehér fogak című regény megjelenése várható ez év folyamán.

Üzenetem az olvasóknak és főként a nem olvasóknak szól:

Egy jól megírt történet akár sorsunk alakításába is beleszólhat, jobb irányba fordítva azt. Egy pozitív hős példaképünkké válhat. Tetteiből, érzéseiből és gondolataiból erőt, bátorságot  meríthetünk. Rossz irányba tartó gondolkodásmódunk is megváltozhat, ha az a bizonyos írás, amit éppen olvasunk, kellőképpen lélekformáló.

A könyvek kiragadnak bennünket a mindennapi taposómalom szürkeségéből azzal, hogy egészen más világba repítenek. Általuk rengeteg tudást, ismeretet szerezhetünk.

A könyvek világa, az olvasás egy csodálatos világ, melyben érdemes naponta elmerülni.

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Dr. Jekkel Gabriella

Suzie Great írói oldala

Prae Kiadó gondozásban Németh Gábor Dávid: Lebegő arborétum c.verses kötete megjelent. ("A versek belső tájai tehát mérgezve gyógyítják magukat, miközben ebben a pszichológiai-költői burjánzásban nem lehet sose eldönteni, hogy a szépség mikor zabálja magát daganattá vagy fordítva.")

Németh Gábor Dávid

Lebegő arborétum

Megjelent!

Prae Kiadó

Szerkesztette: Deres Kornélia

Borítóterv: Szalay Miklós

A kötetről

Kamillakényszer. Ez a kedvenc szóleleményem Németh Gábor Dávid második kötetében. Pedig nehéz választani, a szerző tényleg virágzáskényszerben van: ontja magából a lírai privátnyelv fétiseit. Ez az elvadult bőség betegség és ellenszer egyszerre, hiszen a kamilla másik neve az orvosi székfű. A versek belső tájai tehát mérgezve gyógyítják magukat, miközben ebben a pszichológiai-költői burjánzásban nem lehet sose eldönteni, hogy a szépség mikor zabálja magát daganattá vagy fordítva. Hogy mikor lesz a jelentés áttétes. Fóbiák, rögeszmék és fantazmák „szellemcsaládfái” a Lebegő arborétum igazi főszereplői, mintha az ember csupán a betegségnyelv parazitája vagy puszta mellékterméke lenne. De miért untatnánk magunkat humanista hétköznapokkal, ha annyi gyönyörű virág nyílik a szorongás kertjében. Nem lehet őket olvasatlanul hagyni. A kamillakényszer fertőző, de ha hörghuruttal vagy más légzőszervi betegséggel küzdünk: inhaláljunk bátran.

(Nemes Z. Márió)

A szerzőről

Németh Gábor Dávid (1994, Budapest) költő, szerkesztő, első kötete Banán és kutya címmel jelent meg (FISZ, 2017).

A Fatima című kamaraopera librettójának szerzője, az előadást a Kolozsvári Magyar Opera mutatta be. Második librettóját az Emmát, a Müpa díjazta.

Könyvbemutatók, dedikálások

Október 1. 17.00-18.00 Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Dedikálás a Prae Kiadó standjánál.

Október 15. 20.30 Margó Irodalmi Fesztivál

Horváth Florencia beszélget Méhes Károllyal, Németh Gábor Dáviddal és Veszprémi Szilveszterrel.

November 4. 18.00 Kis Présház

Kötetbemutató a Lebegő arborétum szerkesztője, Deres Kornélia közreműködésével.

 Versek a kötetből

Kopogó fagy

A fjordból jött szent

tenyeredbe költözött, elfogadta,

hogy részleteket bírsz el magadból.

Titkolod markolásaidat,

és amikor az adrenalintól görcsbe rándul

a csuklód, tenyered árbóccá feszül,

széllel kínálod a takargatottakat.

Félek az elindulástól, attól, hogy a lépésekkel nemcsak

nyomot hagyok a földben, hanem el is ültetek

egy darabot magamból minden egyes mélyedésbe.

Álltatásról nem is beszélve. Veszett ég.

Habzó, gyúrható. Markodban a bárányok ünnepi

lakomává lényegülnek át. Éhes

a tenyered, markodban a gusztus.

A megérkezéskényszer, mint az üdülőövezet

peremén pislogó átkok. A korallzátony néma marad.

A korosztályom körülölel, mint a Saint-Denis-i apátság

szentélykörüljárója. Nem értem szépségüket.

Eltávolodtam a kikötőktől. Jégesőkor mindig attól tartok,

engem keresnek a tengerek, apró, fagyott öklökkel

kopogtatnak minden házon, hátha ajtót nyitok valahol.

Tengerhordás

Elhordtam egy egész tengert.

Vizével a falra festettem elakadt

családi titkokat. Sosem tudtam befejezni

elég gyorsan, az eleje megszáradt és eltűnt,

mire a végére értem.

Elnedvesedtek a felmenők, rajtam a felelősség,

hogy megszárítsam őket, de félek,

más formában száradnak majd,

mint amit ismerek.

Belőlem esznek az álmok,

míg el nem felejtem, hogy éket vertek belém,

vagyis alám: egy örökre nyitva hagyott ajtó,

amin mindenki csak átzuhanni tud,

mint aki hirtelen elmúlt

és tátongásában egyszerre érzi

elmúlt évszázadok markait.

A küszöb helyén érintetlenül fekszenek

a megbotlottak, és várják, mikor préselik át

őket a felejtésbe.

Lassú figyelem

Minden sarok szamárfüles.

Az egész család a sarkokba dugta

a kísérteteket. Éjszakánként megmozdulnak a falak,

minden kődarab, amit megfogtam,

a testem részévé vált. Súlytalanul barangolok,

bonyolult szőnyegen, lassan,

lehajtott fejjel. Néha összekoppannak a figyelmetlenek:

összeütközik régiek és újak gyanúja.

Egymásra nyílnak az arcok,

láthatatlanná tudok válni, ha egy bizonyos módon

néztek rám. Lassan haladok a szamárlétrán,

még szakállt is növesztenem kell,

átokharmatos szőrrel.

Megrendelhető a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod - ("Mit evett Szaddám Huszein, amikor már kiadta több tízezer kurd elgázosítására a parancsot? Nem fájt utána a hasa? Hát Pol Pot mit evett abban az időben, amikor csaknem kétmillió khmer halt éhen? És Fidel Castro, amikor hajszál híján atomháborúba vitte a világot?")

Witold Szabłowski 

Így etesd a diktátorod

„Elgondolkodtatott, hogy mit mondhatnak a történelemről azok, akik ott főztek, ahol éppen fordult a történelem kereke. Mi fortyogott a fazékban, amikor a világ sorsa forgott kockán? Mit láttak a szemük sarkából a szakácsok, akik akkor figyelték, hogy oda ne égjen a rizs, ki ne fusson a tej, meg ne égjen a rántott hús, ki ne folyjon a krumpli főzővize?

Mit evett Szaddám Huszein, amikor már kiadta több tízezer kurd elgázosítására a parancsot? Nem fájt utána a hasa? Hát Pol Pot mit evett abban az időben, amikor csaknem kétmillió khmer halt éhen? És Fidel Castro, amikor hajszál híján atomháborúba vitte a világot?

Befolyásolta-e az evés a politikájukat? Lehetséges, hogy valamelyik szakács az evés varázslata okán szintén szerepet játszott országa történelmében?”

Megjelenik szeptember végén!

Prae Kiadó

 

Fordította: Petneki Noémi

Szerkesztette: L. Varga Péter

Könyvborító: Szabó Imola Julianna

Prae Kiadó, 2022

280 oldal, 3990 Ft.

Fülszöveg

Mit evett Pol Pot, miközben kétmillió kambodzsai éhen halt? Idi Amin valóban fogyasztott emberhúst? És miért volt Fidel Castro egy bizonyos tehén megszállottja?

WitoldSzabłowski négy kontinensen keresztül, az ókori Babilon iraki romjaitól Kenya szavannáin, Albánián és Kubán át a kambodzsai őserdőig utazva felkutatta öt olyan diktátor személyes szakácsát, akik országuk polgárait könyörtelenül elnyomták, éheztették és lemészárolták: az iraki Szaddám Huszeinét, az ugandai IdiAminét, az albán Enver Hoxháét, a kubai Fidel Castróét és a kambodzsai Pol Potét. Meghallgatta történeteiket, miközben édes-savanyú levest vagy kecskehúsos piláfot főztek, rumot ittak és römiztek.

Az Így etesd a diktátorod a többszörösen díjazott lengyel tényfeltáró újságíró ízekben gazdag, olvasmányos és halálosan komoly könyve, amely késhegyre menően mutatja be, milyen az élet a zsarnokság alatt

A szerzőről

Witold Szabłowski (1980) lengyel író, újságíró (Gazeta Wyborcza, TV24, TVP). Írói és újságírói munkájáért számos elismerést kapott, a BeataPawlak Díj és a Brit Pen Club Díj mellett az Amnesty International kitüntetésében is részesült. Az Így etesd a diktátorod megfilmesítési jogát 2021-ben Channing Tatum vette meg, aki sorozatot készít belőle.

Találkozás Witold Szabłowskivala Könyvfesztiválon

Könyvbemutató

Időpont: október 1., szombat 16 óra

Helyszín: Millenáris, D épület, Kner terem

 

Witold Szabłowskival az Így etesd a diktátorod című könyvéről Molnár B. Tamás beszélget.

 

Dedikálás a Prae Kiadó standjánál

Időpont: október 1., szombat 17 óra

Helyszín:G épület / G30-as stand

Részlet a kötetből 

Előétel

„Kezükben a kés-villa? Térdükön a szalvéta?

Ha így van, egy perc türelmet kérek. Még lesz egy kis bevezető.

Mielőtt rátérnénk az étlapra, elmondom, hogy hajszál híján magam is szakács lettem. Húsz-egynéhány éves voltam, nem sokkal korábban fejeztem be az egyetemet. Elmentem meglátogatni a koppenhágai ismerőseimet, és úgy esett, hogy pár nap múlva munkát találtam a városközpont egyik mexikói éttermében. Mosogattam, persze feketén, de négynapi munkával megkerestem annyit, amennyit a pedagógus anyám egy hónap alatt. Ez segített, hogy túléljem az égett zsírszagot, amelyet mosással és mosdással sem lehetett eltávolítani a ruhánkból és a bőrünkből, meg az ízléstelen berendezést: az éttermünkben lépten-nyomon belebotlottunk egy-egy kaktuszba, a falakon műpisztolytáskák lógtak, a fogasokon pedig sombrerók, amiket minden este megpróbált ellopni valamelyik betequilázott társaság tagja. A helyiségekbe lengőajtók vezettek, mint a westernfilmek söntéseibe. Zárható ajtó csak a konyhában volt.

Nagyon helyes. Jobb, hogy a vendégek nem tudták, mi folyt ott.

A konyhában, a fazekaknál iraki kurd szakácsok álltak, cigarettával a kezükben. A tulaj hozta ide őket, egy arab, aki vadonatúj, csilivili BMW-n száguldozott a városban. Ezt a helyet egy öregedő kanadaitól vette meg, aki beleunt abba, hogy mexikói éttermet tartson fenn Koppenhágában. Nem tudom, mennyit fizetett érte, de az üzlet nagyon ment, az biztos.

Hat szakácsa volt. Reggeltől estig mindegyiknek égett a keze alatt a munka. Egyikük sem volt soha Mexikóban, és az a gyanúm, hogy bajban lettek volna, ha a kezükbe kapnak egy térképet, hogy mutassák meg, hol van. Azt sem hiszem, hogy korábban bármelyikük szakács lett volna. De azért megtanultak burritót és fajitát készíteni, mexikói csirkét sütni, és úgy locsolni meg a tacót a szósszal, hogy a szószból ne fogyjon sok, de kinézetre bőséges legyen. Úgyhogy csinálták. Sütöttek. Locsoltak. Az embereknek ízlett, és ez a legfontosabb. „Irakban nincs munka” – tették hozzá, mintha nekem kellene magyarázkodniuk.

Megtanítottak munka előtt füvezni. „Különben nem bírod a melót” – mondták füstöt eregetve. Megtanítottak kurdul tízig számolni. Néhány káromkodásra is megtanítottak, az anyázós legdurvábbra is.

Én meg egész nap kezeltem a három mosogatógépet, kézzel súroltam a hatalmas fazekakat, amikbe beleégett a csirke, és ha volt egy kis szabad időm, a szeméttároló patkányát próbáltam megszelídíteni az ételmaradékokat csalinak használva. Valami filmből vettem ezt a hülye ötletet. Szerencsére a patkány okosabb volt nálam, és esze ágában sem volt a közelembe kerülni.

Kurd munkatársaim nagyon jók voltak hozzám: helyettem tervezték a karrieremet. „Megtanítunk főzni” – ígérték. „Nem fogsz egész életedben mosogatni.”

Én is ebben bíztam. Úgyhogy megtanultam burritót készíteni, csirkét sütni és szószt locsolni a tacóra, pontosan úgy, ahogy ők.

Aztán egy nap megcsörrent a telefonom. Valaki elmondta egy másik étterem séfjének, hogy egy fiú feketén is hajlandó dolgozni. Ez a séf meg akart vásárolni. Ezúttal nem négy, hanem három nap alatt kereshettem annyit, amennyit a pedagógus anyám egy hónap alatt. Ráadásul mosogatóból szakácssegéddé léphettem elő. Gondolkodás nélkül megváltam a kurdoktól, két nappal később pedig fekete kötényt vettem, és odaálltam a gáztűzhelyhez a kicsi, de közkedvelt étteremben, amely a város egyik főutcája, a Nørrebrogade közelében helyezkedett el. Ezúttal ketten uralkodtunk a konyhában: az August nevű tulajdonos és én, Witold, a segédje.

August félig kubai volt, félig lengyel, de Chicagóban nőtt fel, és se spanyolul, se lengyelül nem tudott egy szót sem. Élete jó részét hajószakácsként töltötte a kereskedelmi hajózásban. Az étteremből a nyugdíját akarta biztosítani.

Amíg nem érkeztek meg a vendégek, Augusttal egész normálisan lehetett beszélni, ebédidőben viszont, amikor a nyolc asztalunkból mondjuk hat foglalt volt, belebújt egy démon. A fazekak fortyogni kezdtek, repkedtek a tányérok, August pedig üvöltött. Vulgárisan sértegetett szinte mindenkit a személyzetből – a legtöbbet persze a felesége kapta, aki egyben a bárvezető és August üzlettársa is volt.

– August – mondtam neki a soron következő dühkitörése után –, ha egyszer is így fogsz szólni hozzám, földre dobom a kötényemet, és elmegyek.

Elmosolyodott.

– Witold, én egész életemben a konyhában dolgoztam. Tudom, kivel kiabálhatok, és kivel nem. – Látta az arcomon, hogy csodálkozom, úgyhogy hozzátette: – Egész nap ketten húzzuk az igát négy négyzetméteren. Te vagy az utolsó, akivel össze szeretnék különbözni.

Szóval kontrollálta a haragját! Átvillant a fejemen, hogy szakács helyett ugyanolyan sikeres diplomata is válhatott volna belőle. Először láttam, milyen ravaszul és okosan képesek eljárni a szakácsok.

Amikor a vendégtérbe visszatért a nyugalom, August is lecsillapodott. Ilyenkor a tengerről mesélt, mert ott töltötte a fél életét, és hiányzott neki. A meséiben delfinek voltak és bálnák, viharok és magányos vitorlázók, akik mellett hatalmas hajójával haladt el. Trópusi szigetek voltak bennük, meg a hideg Grönland. Vagyis az egész világ. Amikor nem voltak vendégek, August fantasztikusan kedves, intelligens, jó humorú fazonná vedlett át. Aztán újra jöttek a vendégek. És megint rájött az ötperc.

Hónapokig figyeltem a hangulatváltozásait. Minden nap együtt főztünk, az új étlap fogásainak megtervezésében is segítettem neki. Varázslatos volt, úgy éreztem, mintha a Mona Lisát festenénk kettesben. August erre a napra egy üveg töményet hűtött be. Késő éjszakáig ültünk a konyhában, én vágtam neki a húst és a zöldséget, ő meg egyre rafináltabb kompozíciókat készített belőlük.

A hasonlóság viszont ezzel véget is ért. Leonardónak nem kellett minden nap újból és újból megfestenie a Monáját, mi viszont minden nap tucatszámra ismételtük az August étlapján szereplő fogásokat.

August megtanított a helyes késtartásra, hogy ne vágjam el az ujjamat. Meg arra, hogyan vegyem ki a zsömléket a sütőből anélkül, hogy megégetném magam. Megtanított steaket sütni, salátákat és csodafinom póréhagyma-krémlevest készíteni. Sőt, még arra is megtanított, milyen testtartásban bírom ki az egész napos állást a konyhában.

De arra is megtanított, hogy ha a vasárnapi büféreggeli után, amiről híresek voltunk, marad a tányéron valami drágább gyümölcs, például málna, licsi vagy szürkésfehér lepellevelekbe bugyolált, aranyló földicseresznye, akkor megmossuk, és rátesszük a következő vendég tányérjára.

– Túl drága ahhoz, hogy kidobjuk – magyarázta, amikor meglátta az arcomra kiülő döbbenetet.

Egy nap aztán öt perc alatt megtelt mind a nyolc asztalunk, és az ajtóban is állt a sor. August robbant.

– Baszki, te rohadt lajhár! – kiáltott rám. Úgy látszik, csak egy bizonyos fokig tudta kontrollálni a mérgét. – Mit bámulsz? Vedd már ki a zsömléket! – folytatta az üvöltést.

De a kötényem már ott hevert a földön.

August néhány nappal később felhívott, és még valami bocsánatkérés-féleség is kicsúszott a száján. Nem mintha különösebben rokonszenvezett volna velem, egyszerűen csak szuperolcsó munkaerő voltam, és megérte volna neki, hogy visszamenjek.

Nekem viszont nem volt kedvem megint belekerülni az érzelmi hullámzásába. Riksás lettem, turistákat szállítottam Koppenhágában. Fél év múlva visszatértem Lengyelországba, és újságíró lettem.

Az viszont egy életre belém vésődött, hogy lenyűgözőek tudnak lenni a szakácsok, akik költők, fizikusok, orvosok, pszichológusok és matematikusok egy személyben. A legtöbbjüknek nagyon izgalmas az élettörténete, bár ez a munka kiégeti az embert. Nem mindenki alkalmas rá, és én vagyok erre a legjobb példa.

Évekig írtam egy újságba társadalmi-politikai témákról. Nem tudtam, hogyan váljon ismét az életem részévé a konyha, bár végig vonzott valami a szakácsokhoz. Azután egy nap megnéztem Kerekes Péter szlovákiai magyar rendező filmjét, a Gulyáságyút. A katonaszakácsokról szólt, és szerepelt benne BrankoTrbović, aki Jugoszlávia osztatlan uralkodója, Josip Broz Tito marsall személyi szakácsa volt.

Ő volt az első diktátorszakács, akit életemben láttam. Ekkor mozdult meg bennem valami.

Elgondolkodtatott, hogy mit mondhatnak a történelemről azok, akik ott főztek, ahol éppen fordult a történelem kereke. Mi fortyogott a fazékban, amikor a világ sorsa forgott kockán? Mit láttak a szemük sarkából a szakácsok, akik akkor figyelték, hogy oda ne égjen a rizs, ki ne fusson a tej, meg ne égjen a rántott hús, ki ne folyjon a krumpli főzővize?

Hamar felmerültek a következő kérdések is. Mit evett Szaddám Huszein, amikor már kiadta több tízezer kurd elgázosítására a parancsot? Nem fájt utána a hasa? Hát Pol Pot mit evett abban az időben, amikor csaknem kétmillió khmer halt éhen? És Fidel Castro, amikor hajszál híján atomháborúba vitte a világot? Melyikük szerette a csípőset, melyikük a sótlan ételeket? Melyikük evett sokat, és melyikük turkált csak az ételben? Melyikük ette angolosan a bélszínt, melyikük jól átsütve?

Aztán jöttek az utolsó kérdések: befolyásolta-e az evés a politikájukat? Lehetséges, hogy valamelyik szakács az evés varázslata okán szintén szerepet játszott országa történelmében?

Nem volt választásom. Annyi kérdésem gyűlt össze, hogy meg kellett találnom az igazi diktátorszakácsokat.

Útra keltem.

Négy évig dolgoztam ezen a könyvön. Közben négy földrészt jártam be: a kenyai szavanna Isten háta mögötti falucskájától az ókori Babilon iraki romjain át a kambodzsai őserdőig, ahol az utolsó Vörös Khmerek rejtőznek. A világ legkülönlegesebb szakácsaival zárkóztam be egy konyhába. Főztem velük, rumoztam és römiztem. Együtt piacoztunk, együtt alkudtuk ki a paradicsom és a hús árát. Kenyeret és halat sütöttünk, ananászdarabokkal ízesített édes-savanyú levest és kecskepiláfot főztünk.

Nehéz volt szóra bírnom őket. Volt, aki még mindig nem dolgozta fel azt a traumát, hogy olyan embernek főzött, aki bármikor megölhette. Mások hűen szolgálták a rezsimeket, és máig nem hajlandók kiszolgáltatni a titkaikat, még a konyhatitkokat sem. Megint másoknak egyszerűen nincs kedvük felidézni sokszor nem könnyű emlékeiket.

Külön könyvet írhatnék arról, hogyan bírtam őket vallomásra. A leghosszabb ilyen munkám több mint három évig tartott. De siker koronázta. A konyhaajtón keresztül nyertem bepillantást a 20. század történelmébe. Megtudtam, hogyan élhetünk túl nehéz időket. Hogyan etethetünk egy őrültet. Hogyan anyáskodhatunk felette. Sőt, még azt is, hogy egy megfelelő pillanatban kieresztett szellentés megmentheti egy tucatnyi ember életét.

Végül, de nem utolsósorban a szakácsokkal folytatott beszélgetések során megértettem, hogyan születnek a diktátorok. Ez fontos tudás abban a korban, amikor a Freedom House amerikai szervezet jelentése szerint harminckilenc országot diktátorok kormányoznak. Ráadásul a számuk nőttön nő. Kedveznek a csillagok a diktátoroknak, úgyhogy érdemes minél többet tudnunk róluk.

Hát akkor még egyszer...

Kezükben a kés-villa? Térdükön a szalvéta?

Rendben. Már hozom is a harapnivalót.”

Előrendelhető a kiadó webáruházában

Prae Kiadó 

Exkluzív könyvbemutató és dedikálás a Lurdy házban szeptember 26-án! - ("Veres Attila, a horror és a weird irodalom hazai mestere és nemzetközileg is elismert szerzője egy új novelláskötettel tér vissza majdnem öt évvel a kultikussá vált Éjféli iskolák után.")

Veres Attila: A valóság helyreállítása

Exkluzív könyvbemutató és dedikálás a Lurdy házban szeptember 26-án!

 

Időpont: 2022. szeptember 26., hétfő, 19 óra

Helyszín: Lurdy Mozi (Budapest IX., Könyves Kálmán krt. 12-14.)

A szerzővel Csepelyi Adrienn író, műsorvezető, a WMN Magazin újságírója beszélget.

 Esemény

A rendezvényen Veres Attila korábbi köteteit is megvásárolhatják az érdeklődők exkluzív kedvezménnyel!

A belépőjegy ára magában foglalja az új kötet árát.

A könyv ezen az eseményen érhető el először, még a kereskedelmi forgalomba kerülése előtt!

Jegyek kaphatóak a Ticketportal országos hálózatában:

Veres Attila „A valóság helyreállítása” | TICKETPORTAL belépőjegyek karnyújtásra - színház, zene, koncertek, fesztiválok, musicalek, sport

Ugyanaz a város, mégsem ugyanaz a világ.

Egymás mellett létezünk benne, de más és más valóságokban.

Veres Attila: A valóság helyreállítása

Új novelláskötettel tér vissza Veres Attila, a horrorirodalom hazai mestere. A valóság helyreállítása egy héttel a szerző amerikai debütálása előtt jelenik meg a Könyvfesztiválra.  A benne található tizennégy történettel a rövid idő alatt közönségkedvenccé, sőt, kultikussá vált alkotókorunk legsürgetőbb kérdéseire keresi a választ. Írásaiban elmosódik a határ valóság és fikció, regény és novelláskötet, horror és szépirodalom között.

A valóság helyreállítása nem csak az ősz, hanem 2022 legfontosabb hazai SFF könyves megjelenése. Igazi crossover darab, a szépirodal-mat kedvelők is rajonganak majd érte.

A kötetben megtalálhatóak a korábban, különböző antológiákban megjelent novellák, és olyan történetek is, amelyek kifejezetten a The Black Maybe-hez íródtak, valamint néhány vadonatúj, sehol máshol nem publikált novella.

Megjelenik szeptember 27-én!

Agave Könyvek kiadó

Fülszöveg

Veres Attila, a horror és a weird irodalom hazai mestere és nemzetközileg is elismert szerzője egy új novelláskötettel tér vissza majdnem öt évvel a kultikussá vált Éjféli iskolák után. Ezekben a történetekben a démoni megszállottság járvány; a szerelem kutyaharapás; a komédia iszonyat – a valóság pedig csak hit kérdése.

A valóság helyreállítása a széthullás állapotairól szól. Szétesnek benne életek és közösségek, hitek és világok. Mi, akárcsak a szereplők, keressük a helyünket ebben a szétszakadó világban, és ha nem találjuk, akkor eltűnünk a semmiben.

A kötet tizenöt írásában Veres korunk legsürgetőbb kérdéseire keres választ a világ értelmezésével kapcsolatban. A történetek azonban rólunk szólnak és az országról, amelyben élünk – vagy sokszor csak létezünk. A lapokon elmosódik a határ az eksztázis és az iszonyat, a valóság és a fikció, a regény és a novelláskötet, a horror és a szépirodalom között.

A szerzőről 

Veres Attila Zsoldos Péter-díjas író, forgatókönyvíró. 1985-ben született Nyíregyházán, a Pécsi Tudományegyetemen végzett film szakon, és fél évet töltött az Oslói Egyetemen ösztöndíjasként. Magyarországon és külföldön is dolgozik filmforgatókönyveken.

Első, Odakint sötétebb című regénye 2017-ben jelent meg, ami azóta a magyar horror egyik mérföldkövévé vált. Egy évvel később, 2018-ban Éjféli iskolák címmel novelláskötetet írt, ami mostanra ugyancsak kultikusnak számít a műfaj rajongói körében, ráadásul az ebben található írásokra figyelt fel a nemzetközi színtér is: először a The Valancourt Book Of World Horror StoriesVol. 1-ban jelent meg Attilától egy novella Amerikában, majd 2022 őszén The Black Maybe címmel önálló novelláskötettel debütált. A gyűjteményt a horror legnagyobb nevei méltatták, például írt hozzá ajánlást Brian Evenson, LairdBarron és Nathan Ballingrud is, miközben a nemzetközi könyvszakmában fontos PublishersWeekly szaklap elismerő kritikát közölt róla.

Szabadidejében Attila kedveli a furcsa történeteket, az izgalmas, új tájakat és a bakelitlemezeket.

A szerzőkötetei az Agave Kiadónál:

Veres Attila

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Dee Dumas és Takács J. Mátyás - ("Felbuzdulva az első könyv okozta élményen, megállapodtunk Ritával egy új könyv elkészítésében is, aminek az alap vázát már el is kezdtük kidolgozni. ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban két szerzővel készítettem interjút Dee Dumas-szal és Takács J. Mátyással beszélgettem. A két szerző, akik közösen írták meg a Játszma című könyvüket, mely való esemény ihlette történet. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadták a felkérésemet!

Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, meséljetek magatokról, mit lehet tudni rólatok?

DD: Én 2019 óta saját vállalkozásomban dolgozom, van egy webáruházam, illetve 2021 őszén indult el a saját kiadóm, ahol igyekszem kezdő íróknak segíteni, hogy el tudjanak igazodni a könyvkiadás labirintusában. Az írás nagyjából 2010 környékén kerített hatalmába és 2014 decemberében meg is jelent az első regényem, a Marokkói szerelem első része, akkor még az Álomgyár Kiadó gondozásában. Az utolsó megjelent könyvem már a saját kiadómnál látott napvilágot 2021 májusában, A herceg háremében címmel. Mint ahogy a címek is mutatják eddig a romantika kedvelőinek kedveztem, ám idén szeptemberben, egy zsánerváltás következménye után, jön a Játszma című könyvünk, ami igazából egy átmenet lesz a romantika és a krimi között.

TM: Vidékről származom, 15 éve vagyok rendőr a fővárosban. Fő hobbim az olvasás, valahonnan innen is jöhetett ez az írás iránti érdeklődés. Mióta az eszemet tudom rendőr szerettem volna lenni. A 15-ből 13-at kábítószer bűnözés elleni területen dolgoztam, annak különböző szegmenseiben. Volt szerencsém belelátni sok egyéb fajta bűncselekmény-típusba és másfajta elkövetői körökbe is, de valahogy ez maradt a szívem csücske. 

A könyvetek sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

DD: Valójában én már elkezdtem egyszer ezt a könyvet és igazából be is fejeztem, ám mielőtt a nyomdába került volna, a sors összehozott Matyival. Aztán leültünk beszélgetni és ő, szinte a harmadik mondatával meg is semmisítette az én jól felépített könyvemet. De nem bánom, mert végre egy olyan ember keze is benne van a történetben, aki átélt bizonyos dolgokat, és nagyon nagy szerencsém volt, hogy szinte első kézből értesülhettem a kábítószercsempészek és dílerek mocskos világáról. Úgyhogy tulajdonképpen a kutatómunka nagy része az maga a társam volt. Kezdetben azért egymásra kellett hangolódnunk, nekem elég nehezen ment belelátni a bűnözők fejébe, és nem is volt minden zökkenőmentes, de nagyjából a könyv felénél szerintem elég jól összecsiszolódtunk. A végén már szinte fél szavakból is értettük egymást.

TM: Részemről inkább az emlékek felidézését jelentette, a könyvben szereplő sok-sok esemény más-más ügyekben külön-külön részletekben történt meg, természetesen annyit változtattunk a részleteken, hogy semelyik ügy ne legyen konkrétan felismerhető. Az írás maga meglepően gyorsan zajlott, valamikor januárban találkoztunk Ritával először, és körülbelül május elejére már kész is voltunk. Utána már csak a finomhangolások, javítások zajlottak. Ebben azért fontos szerepe volt annak, hogy amikor Ritával átbeszéltünk egy-egy részt, gyakorlatilag napokon belül küldte is a leírt részeket, aminek a sebessége engem ámulatba ejtett. Bevallom őszintén néha fel kellett kötnöm a gatyát, hogy tudjam tartani a tempót. Nálunk is nagyon sok szempontból feszített a tempó, de azért a könyvírás sebessége a kötetlensége ellenére mégis meglepően kemény tud lenni.

A történetben mennyire van jelen a fantázia és a valóság?

DD: Azt mindenképpen szögezzük le, hogy ez a könyv, ahogy az eddigi történeteim is, teljesen fiktív. Úgy ahogy le van írva a sztori, sosem történt meg. Nyilván azért van valóságalapja, hiszen például a regényben szereplő csempész útvonal egy létező útvonal. Illetve van még a történetben egy-két valóságon alapuló rész, gondolok itt a rendőri részekre, melyek abszolút valóságosak,de erről nem mondanék többet, hiszen nem szeretném lelőni a poént.

TM: Ahogy Rita is említette, a könyvben szereplő esemény ebben a formában és sorrendben sose történt meg, azonban én azt gondolom, meglepődne az olvasó, hogyha látná, hogy mennyi mindenben kapcsolódik a történet a valósághoz. Természetesen van benne egy kis fantázia, főleg a romantikus helyszíneknél, de maga a bűnügyi résznél igyekeztünk a lehető leghitelesebbek maradni, még ha ez esetleg néha a népszerűség rovására is megy. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan rész lesz, ahol azt tapasztalhatja az olvasó, hogy itt miért nem ez vagy az történt, de én kifejezetten nem szerettem volna, ha egy közhelyekkel telerakott pacsuli készül el, és szerencsére ebben Rita is abszolút partner volt. Olyan könyvet igyekeztünk írni, ami a szakmai oldal felé is hiteles tud maradni, és a „civil” olvasót is szórakoztatja. Úgy érzem egy pengeélen táncoltunk, hogy ez sikerüljön, nagyon kíváncsian várom a visszajelzéseket.

Miről szól, illetve kiknek ajánlanátok?

DD: Ha egy mondatban kellene elmondani szerintem annyi elég lenne, hogy a kábítószercsempészek, dílerek és a rendőrök „harcáról” szól, egy fiatal férfi szemszögéből nézve. Én igazából mindenkinek ajánlom, mert szerintem tanulságos, bár kissé nyers és szókimondó az eddigi regényeimhez képest.

TM: Egy klasszikusnak mondható, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket elkövető bűnözőről szól. Egészen a fiatal korától a teljes pályáját bemutatja. Szeretném kiemelni, hogy itt nem az utcai terjesztő, átlagemberek számára is érzékelhető karaktert igyekeztünk bemutatni, hanem egy igazi beszállítói rendszert, illetve annak működését, összefonódásait, illetve azt, hogy egy ilyen személy a misztikuma ellenére mégis mennyire átlagos valójában. Szívesen ajánlom bárkinek, akit érdekel ez a terület, de szívesen ajánlom azoknak is, akik csak egy könnyed szórakoztató krimire vágynak, mert valahol ez volt a cél, hogy ilyen stílusban mutassuk be ezt a világot.

Mikor kezdtetek el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

DD: Én nagyjából 2010 környékén kezdtem el, hobbi szinten, tulajdonképpen a magam szórakoztatására. Abban az időben ápolónőként dolgoztam egy budapesti klinika koraszülött intenzív osztályán, ami lelkileg sokszor elég megterhelő volt. Kellett valami, ami kicsit kikapcsol egy nehéz nap után. Igazából mondhatnám azt is, hogy egyfajta terápia volt számomra az írás.

TM: Nekem ez volt az első, ahogy korábban említettem inkább az olvasás oldalán voltam eddig. Nem tudom, hogy mennyire maradok ezen a területen, ez nyilván nagyban függ attól, hogy meddig érzem azt, hogy hiteles történeteket tudok vagy tudunk összerakni, illetve nyilván függ a visszajelzésektől is. Engem egyelőre szórakoztat a dolog, remélem minél tovább így is marad.

Más zsánerben is tervezitek kipróbálni magatokat? 

DD: Nálam ezt most pont egy zsánerváltás közepén kérdezted meg. Én eddig a romantika világában utaztam, a Játszma viszont inkább már krimi. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

TM: Nem, én nem igazán. Nem érzem magam annyira kreatívnak, hogy egyéb, számomra ismeretlen területen is garázdálkodni merjek.

Milyen érzés volt számotokra, amikor befejeztétek a kéziratot?

DD: Huh, nem is tudom így hirtelen… Szerettem Matyival dolgozni, még akkor is, amikor úgy éreztem, hogy feladom, hiszen olykor soknak éreztem civilként elfogadni bizonyos dolgokat. Azt hiszem, az a legjobb szó, hogyha azt mondom, ürességet éreztem. Szerettem írni ezt a történetet, mert más, mint az eddigiek. A karakterek is hozzám nőttek, pedig nem olyan szerethetőek. Talán ezt a történetet volt a legnehezebb elengedni, mert adott valami pluszt, amit eddig hiányoltam magamból.

TM: Egyszerre megkönnyebbülés, hogy összeraktuk, és kész egy ekkora munka, másrészt egyfajta hiányérzet, hogy akkor most ezután mi lesz. Érdekes, mert ez az érzés abszolút ugyanolyan volt, mint amikor egy-egy nagyon nagy ügyet megcsináltunk. Ott az elégedettség, és az, hogy valamit letettünk az asztalra, másnap mégis egy kicsit „üresen” ébred az ember, hogy most akkor hogyan tovább.

Miért pont ez az írói álnevetek? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtatok még ezen?

DD: Egy hozzám közel álló ember hívott mindig Dee-nek, úgyhogy számomra ez adott volt. Olyan vezetéknevet igyekeztem találni mellé, ami nem tucat és inkább francia, mint angol, hiszen abból olyan sok van. De ugye a francia nevek elég kimondhatatlanok, ezért próbáltam úgy válogatni, hogy ne csak passzoljon a Dee-hez, hanem könnyű legyen kiejteni, így jött a Dumas.

TM: Nekem ez nem álnév. Régebben még gondolkodtam rajta, de mióta már többször nyilatkoztam vezetőként a saját nevemen, nem éreztem hogy bármi értelme lenne álnevet használnom. Plusz kicsit úgy voltam vele, hogy talán ez igazolja, hogy nem teljesen légből kapott a történet, amit leírunk.

Mindig is ebben a zsánerben szerettetek volna írni?

DD.: Én romantikus zsánerben kezdtem, de mindig is szerettem volna kipróbálni a krimit. Most pedig adódott egy lehetőség és éltem vele, közben pedig nagyon élveztem. Úgyhogy egy darabig biztos ebben maradok.

TM: Igen, én csak ebben gondolkodtam. Mindig is hiányoltam az ezzel a témával kapcsolatos krimiket. Sok emberöléssel, politikával kapcsolatos könyv jelenik meg, de csak a valódi komoly kábítószer terjesztőkkel kapcsolatos szórakoztató krimi nem nagyon. Szerettem volna bemutatni, hogy nem csak a vértől lehet egy krimi izgalmas.

Milyen érzés volt, amikor az első könyvetek megjelent?

DD: Először fel sem fogtam, hogy az én könyvemet tartom a kezemben. Borzasztóan izgultam, szinte remegtem, miközben úgy éreztem lebegek. És tulajdonképpen így a hetedik regényemnél sem változott a helyzet. Igazából ez az érzés leírhatatlan.

TM: Nekem ez lesz az első, nagyon várom már, bevallom, őszintén nagyon izgulok, főleg a visszajelzések miatt. Annak ellenére, hogy volt az életemben pár rázós szituáció, valahogy most mégis eléggé izgulok. Rita ki is nevetett ezért, mert neki már ez rutinból megy.

Természetes vagy tudatos folyamat számotokra az írás vagy impulzív?

DD: Egy kicsit mindhárom, azt hiszem. Igazából mindig egyfajta ösztön az, amiből később egy új történet születik. Elég csak egy szín, egy illat, egy szó, ami köré fel lehet építeni egy regényt. Ez utána átcsap tudatosságba, hiszen át kell gondolni, mit is szeretnék írni. A Piszkos alku tulajdonképpen így született meg. Amikor már tudom, hogy mit akarok, akkor viszont teljesen természetes az egész folyamat, mintha hónapokig ezen a regényen járt volna az eszem, csak leülök és írok.

TM: Erre nem tudok konkrétan válaszolni, mert nagyon rutintalan vagyok benne, de ha mindenképp választani kéne, akkor az impulzív felé hajlanék erős tudatos vonásokkal.

A köteteitekben vannak kedvenc jeleneteitek? Vagy volt olyan, amit nehezen tudtatok megírni?

DD: Nem tudnék kiemelni egy kedvenc jelenetet egyik könyvemből sem. Valamiért minden jelenet kedvenc, hiszen így ad egy kerek egészet. Viszont a Játszmánál voltak részek, amiket nehezen írtam meg. Egyrészt, mint ahogy már említettem, civilként teljesen másképp láttam dolgokat, mint ahogy egy rendőr, másrészt pedig bizonyos részek lelkileg érintettek nagyon rosszul.

TM: Persze, több ilyen is van, főleg amiket megéltem a másik, a rendőri oldalról. (megj: a könyv nagyrészt bűnözői szemszögből mutatja be az eseményeket). Nem szeretném lelőni a poént, ezért nem konkretizálnám a jelenetet, legyen elég annyi, hogy ott, ahol rendőr is van a történetben, az különösen közel áll a szívemhez.

Hogyan születik meg egy-egy történetetek? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúltok?

DD: Eddig könnyű dolgom volt, kitaláltam, leírtam és megszületett a sztori. A Játszmánál más volt a helyzet, ott kellett egy társ, akire támaszkodni tudtam. Tulajdonképpen Matyi volt, aki inspirált, és nem engedte, hogy feladjam. Illetve nagyon sok filmet, dokumentumfilmet néztem, ahonnan azért egy kis ihletet is merítettem.

TM: Ahogy mondtam is, nekem az a 13 év ezen a területen nagyon impulzív volt, rengeteg inspirációt tudtam abból meríteni. Sok olyan dolgot tapasztalhattam meg, amit nemhogy civil emberek, de még rendőrök is kevesen tapasztalhatnak meg, és ezért hálás vagyok a sorsnak. Ezek sokszor nehéz pillanatok voltak, de visszanézve, mindegyikből nagyon sokat lehetett tanulni, és be kell vallanom, jó részét kifejezetten élveztem is.

Kik láthatják először a kéziratot? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, a történet alakulásába?

DD: Eddig ez a személy a szerkesztőm volt, az utolsó könyvemnél viszont a társam. Nagyjából fejezetenként haladtunk. Ő elolvasta, véleményezte, hozzáírt, noszogatott és ez így volt jó. Számomra az ő szava volt, ami ennél a regénynél számított. Aztán amikor elkészült, természetesen a szerkesztő következett, akinek a szavára szintén mindig adok.

TM: Nekem elsőre a feleségem, majd édesapám és a párja olvasták el, és mondták el róla a véleményüket. Ezen kívül pár kollégám, és az általam nagyon kedvelt Réti László író és kolléga véleményét kértem ki, ami alapján némi változtatásokat eszközöltünk, de a történet érdemi részén már nem változtattunk.

A családotok miként fogadta a hírt, hogy könyvet írtok, sőt meg is jelent?

DD: Az első könyvemet a férjem szorgalmazta, hogy adjuk ki… És velem örült. Most is örül és büszke rám, amint megjelenik egy újabb regényem, de mára már szinte természetesnek veszi, hiszen ez a hivatásom.

TM: Az én családom nagyon meglepődött, és nagyon örült is neki. Nincs a családunkban író, így nagy szó, hogy sikerült ezt végigcsinálni, és hogy egyáltalán belefogtam. Kíváncsian várják a végeredményt. 

Mit üzentek az olvasóitoknak, mi várható még tőletek az idén?

DD: Mivel itt az ősz, és a Játszma szeptember közepén érkezik, így idén már nem jelenik meg új történet tőlünk. Viszont tervben van egy újabb közös regény, ami ha jól halad a közös munka, jövő nyár környékén érkezik majd. Matyi elárulta a lényeget ezzel kapcsolatban, de a többi egyelőre maradjon a mi titkunk.

TM: Felbuzdulva az első könyv okozta élményen, megállapodtunk Ritával egy új könyv elkészítésében is, aminek az alap vázát már el is kezdtük kidolgozni. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy abban is kábítószerrel kapcsolatos témát járunk körül, és egy albán-szerb elkövetői körrel lesz kapcsolatos, mellyel párhuzamosan ebben már a rendőri oldalt is igyekszünk bemutatni. Én szeretném kérni, hogy aki elolvasta a könyvet, és ideje engedi, valamilyen formában juttasson el részünkre egy visszajelzést, hogy abból is tanuljunk.

A könyv itt tudjátok előjegyezni:

Soraya Kiadó

Dee Dumas írói oldala

Előolvasás: Dee Dumas és Takács J. Mátyás: Játszma - ("Ajánlom azoknak, akik olvastak már Dee Dumas-tól könyveket, és szívesen kipróbálnának egy új zsánerű könyvet főleg, hogy közös könyvet írt Takács J. Mátyással.")

Szeretném megköszönni Dee Dumas-nak és Takács J. Mátyásnak, hogy elolvashattam Játszma című könyvet, mely Soraya Kiadó gondozásában fog megjelenni. A történet megtörtént események ihlették.

Dee Dumas-Takács J. Mátyás

Játszma

Tartalom:

Martin, boldogan éli a gondtalan fiatalok életét egy előkelő budai házban a szüleivel. Az életében már mindennapossá váltak az éjszakai bulizgatások és a csinos lányok.

Ám egy váratlan tragédia összetöri őt és elindul lefelé a lejtőn, ahonnan – úgy tűnik – nincs megállás. Belekeveredik a kábítószercsempészet világába és egy szempillantás alatt veszít el mindent, ami számára fontos volt, köztük a legértékesebb dolgot, a szabadságát.

A férfi átértékeli az életét és igyekszik kilábalni a teljesen szétesett világából, de próbálkozásait sikertelenség övezi. Egészen addig, amíg fel nem bukkan egy múltbéli ismerős, aki munkát ajánl neki.

Martin életét tragédiák és sikerek, hullámhegyek és hullámvölgyek övezik. Vajon a férfi képes lesz végre talpra állni, vagy örökre az alvilág csapdájában marad?

Dee Dumas és Takács Mátyás közösen megírt, valóságos események ihlette története, a társadalom egyik legnagyobb problémáját tárja fel az olvasóknak, a lehető legrealisztikusabb módon, mely nem csak a fiatalokat érinti.

Véleményem:

4,5/5

Hát sajnos nem a kedvencem lett ez a történet, eleinte nehezen indult be az egész. De aztán, ahogy haladtam úgy fogytak az oldalak. Martin eleinte elkényeztetett ficsúrnak gondoltam, de szülei halála után minden megváltozott. Igazából innen éreztem, hogy valami fog majd történni vele. Hiszen egyik rossz döntést hozta, a másik után. Sajnálom, hogy ennyire megváltozik az élete. Egy rossz hibás döntés miatt, mely később ez határozza meg az élete alakulását. Érdekes volt olvasni, hogy miként tudd egy ember ennyire megváltozni. Mennyire tudd megváltozni az ember, hogy lát-e kiutat a rossz döntések alól. Ez egy intő példa, hogy miért ne hozzunk meggondolatlanul hibás életre szóló döntést. Ez iskola példája lehetne ez a könyv.

Végére sem tudtam igazán megkedvelni. Már csak, azért is szerettem volna, tudni mi történik a főhősünkkel. Maga a történet tetszett, mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen, ha valaki rossz döntést hozz, hogyan éli meg. A történet vége kissé meglepett, nem igazán erre számítottam. Nem kis pirinyó csavart dobtak be a történet végére.

Miért is adok 4,5 csillagot? Mert Dee Dumas írásait ismerem, viszont Takács J. Mátyásét sajnos nem. Most olvastam először közös írásaként az A játszmát, és azt érzem, hogy Mátyásnak írnia kellene több történetet, mert látok benne potenciált. Sőt egy önálló regényt is eltudnék képzelni. Meg aztán a vége olyan, hogyan nem gondoltam volna, hogy folytatása lesz.. Vagy lesz-e egyáltalán. Ajánlom azoknak, akik olvastak már Dee Dumas-tól könyveket, és szívesen kipróbálnának egy új zsánerű könyvet főleg, hogy közös könyvet írt Takács J. Mátyással. Őszintén megmondom Dee Dumas regényeit nagyon szeretem, a romantikus lelkét. De érdekes volt ez a könyv is, mely Takács J. Mátyással írt közösen.

Szívből köszönöm a lehetőséget és remélem nem egyszeri alkalom volt a közös munka. További sok sikert kívánok!

A könyvet itt tudjátok előjegyezni,

mely 2022.okt.17-én jelenik meg.

Soraya Kiadó