Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Eve Rigel írónőt, hogy meséljen kicsit
magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az
interjúfelkérésemet. Az írónőnek nemrég Kelepce
c. könyve jelent meg, a Trivium Kiadó
oldalán megrendelni.
Íme, az interjú, fogadjátok
szeretettel!
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Május 7-én töltöttem a hatvanadik évemet, és ezzel új korszakba lépek,
mert az igazi élet csak hatvan után kezdődik. Addig csak ízlelgetjük, csipegetjük,
próbálgatjuk, utána viszont már kétségek és félelmek nélkül teljes valójában,
minden örömével és bánatával átélhetjük. Hálás vagyok, mert megélhetem ezt a
kort, sokaknak sajnos ez nem adatik meg.
Eredeti végzettségem szerint szülésznő
vagyok, de ifjonti éveimben az egészségügy számos területét bejártam, sokat tanultam,
sok tudást és tapasztalatot szereztem, sok embert, emberi sorsot megismertem.
Dolgoztam fogászaton, szájsebészeten, sürgősségin, baleseti intenzív osztályon,
érsebészeten, belgyógyászaton, reumatológián, bőrgyógyászaton, később szülésznőként
szülőszobán, terhespathológián, gyermekágyon, csecsemőosztályon, nő- és családvédelemben,
koraszülött intenzív osztályon. Voltam térképrajzoló, amikor még manuálisan
rajzoltuk a térképeket, a víz, a sík és domborzati rétegeket külön-külön
rajzoltuk és raktuk össze, majd elvégeztem a multimédiafejlesztőt és egy
programozói alapképzést is.
Két barátommal, Fazekas Bea (Kyra Potter)
írónővel és Ripp Gábor (Gabriel Wraith) író-szerkesztővel együtt vezetjük a Trivium
Egyesületet, ami a kezdő magyar írók írásoktatásával és a műveik
megjelentetésével foglalkozik. Bea többnyire sci-fit ír, kiválóan beszél
japánul és a japán kultúrát kutatja, Gábor remek író, szerkesztő és lektor. Az
egyesület nevében a Trivium is hármunk barátságára és együttműködésére utal.
Tizenkét éve az édesanyámmal élek, őt ápolom,
miután az édesapám meghalt. Az állapota sajnos egyre romlik, vakon,
összeroppant csigolyákkal, cukorbetegen, huszonegy műtét után az elmúlt három
évben ágyhoz kötött lett, de az elméje szerencsére még ép, így rengeteget tudunk
beszélgetni. Régen elváltam, a két felnőtt lányom már elhagyta a családi
fészket.
Kelepce c. könyved sok
kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
A Kelepce sokkal több kutatómunkát igényelt, mint az eddigi műveim, bár a
Danny Graver néven írt Édentől nyugatra és a folytatása, Az Éden foglyai című
sci-fi regényekhez is sokat böngésztem a netet. A Kelepcében azonban már a
helyszín miatt is sok részletre kellett figyelnem, nem beszélve a cselekményben
felbukkanó egyéb speciális körülményről, mint a repülőgépvezetés, az indián
kultusz vagy a klondike-i aranyláz története.
Maga az írás folyamata nem tartott sokáig,
mindössze két hónap volt, ám utána jött a kötelező háromhetes pihentetés, majd
a javítgatások, a szerkesztés, ellenőrzések és a többi. Előtte az agyalás volt
hosszú, nagyjából fél év, mire minden részletében összeállt a történet, és
minden jelenetet részletesen kidolgoztam.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
A Kelepcében nagyjából fele-fele arányban van jelen, mivel a történet
valós helyszíneken is játszódik, de alapjában egy kitalált szigeten, aminek a
struktúráját én építettem fel teljes valójában. A történetben felbukkanó
események és hivatkozások nagy része is valós, de a köréjük font cselekmény már
fantázia. A fantasy műveimben teljes egészében a fantázia dominál főleg, amikor
a Cherubion kiadónak Worluk világára írtam, ahol alkalmazkodni kellett már
meglévő történetekhez és a világ szabályaihoz. A sci-fi történeteim szintén
fantáziára alapulnak, azokban viszont már valós technológiát is fel kellett
használnom.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
A 90-es években kezdtem írogatni csak úgy magamnak szórakozásból, aztán 1998-ban
hirtelen ötlettől vezérelve egy krimi novellával jelentkeztem a Kiskegyed
novellapályázatára, és meglepő módon több ezer pályázó közül megosztott második
helyezést értem el. Ezután felkértek még három novella megírására, amikért
honoráriumot kaptam. Ezek a novellák meg is jelentek a rövid életű Party magazinban,
majd pár év szünet következett az írásban, mert egy porckorongsérv és az azt
követő műtét évekre kivont a forgalomból. Legközelebb 2004-ben írtam meg az
első regényemet, egy fantasyt, ami azóta is a fiókban, jobban mondva a szekrény
mélyén hever kinyomtatva. Még nem volt erőm hozzá, hogy elővegyem és elolvassam,
de már kezd feléledni bennem a kíváncsiság.
2005-től lett aktív az írói pályafutásom,
amikor a Cherubionnál megjelent a Lélek rejtelmei című novellám a Lélektánc
antológiában, aztán a következő években regények, kisregények, novellák önálló
kötetként és antológiákban. A Kelepce a 18. megjelent művem. Előtte az utolsó
megjelent regényem 2012-ben Az Éden foglyai volt, utána sajnos tíz év kihagyás
következett az írásban, mert az édesanyám ápolása és az itthoni teendők szinte minden
időmet elvitték.
2009-ben alapítottuk az egyesületünket
Karcolat Irodalmi és Művészeti Tehetségkutató Egyesület (KIMTE) néven, és az
írás mellett akkoriban kezdtem elmerülni a szerkesztés és írásoktatás
rejtelmeiben is. Az egyesületet 2017-ben, hatéves szüneteltetés után
felélesztettük, átneveztük Trivium Egyesületre, új célokat határoztunk meg, és megalapítottuk
a kezdő magyar írók számára regényírást oktató, online működő Szemináriumot,
amire minden évben túljelentkezés van, ezért muszáj felvételi
novellapályázattal szűrni azokat, akik legalább közepes szinten birtokolják a
magyar nyelvet és helyesírást, és elfogadható szinten használják a
szövegszerkesztőt. Mindig csak annyi jelentkezőt veszünk fel, amennyivel
tisztességesen bánni tudunk. A mentorok mindenkivel külön-külön, egyénileg
foglalkoznak, nem hasonlítják össze a résztvevők tudását, mindenkinek csak
önmagához képest kell fejlődnie. Idén ősszel, várhatóan októberben már az
ötödik kurzust fogjuk indítani. Az eddig megjelentetett nyertes művek igen
sikeresek lettek.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Eddig többnyire fantasyt és sci-fit írtam – van egy abszurd novellám is,
ez hangoskönyvben is megjelent – épp a krimi az új zsáner, de nagyon jól érzem
magam benne, folytatni fogom, már a következő regényemen dolgozom.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Megkönnyebbülés, szomorúság, elégedettség, veszteségérzés, remény,
visszatérés a fájdalmas valóságba, boldogság. Amíg írok, mindig csak az adott
jelenetre koncentrálok, és ez tudatos. Pontosan meg kell határoznom a jelenet
hosszát, hogy mennyire legyen feszes, mégis informatív. Nem szaladok előre, nem
gondolkodom azon, hogy mi lesz majd húsz vagy negyven oldal múlva. Ha összeállt
a sztori, ha ismerem a végkifejletet, csak szépen végigélem az szereplőim
életét odáig lehetőleg úgy, hogy az olvasó is végig tudja majd élni. A Nílus
gyöngye című filmben van egy remek jelenet, amikor a főhősnő, Joan össze van
zárva egy toronyban Jewellel, és arról beszélnek, hogy lehetne megszökni onnan.
Joan elmondja, hogy az egyik regényében a hősnő egy körömráspollyal kaparta ki
a falat az ablakrács körül. Jewel megkérdezi, hogy mennyi ideig tartott neki,
mire Joan a legtökéletesebb választ adja: másfél oldalon. Nem azt mondja, hogy
két órán át vagy két napig, hanem hogy másfél oldalon. Zseniális. Ez a jelenet
pontosan illusztrálja, hogyan gondolkodik egy író.
Amikor kiteszem az utolsó pontot, úgy érzem,
mintha egy élet végére értem volna, mintha meghaltam volna, de a valós halállal
ellentétben a művemet bármikor elővehetem, újra élhetem, és ez boldoggá tesz.
Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem
gondolkodtál még ezen?
Amikor írni kezdtem, főleg amikor a Cherubion kiadónak írtam, még divat
volt, sőt elvárás angolszász írói neveket használni – azóta ez némileg
megváltozott – így nekem is keresnem kellett egy nevet. Mivel nagyon
szerettem-szeretem a csillagászatot, és eléggé jól ismerem a csillagképeket, a
választásom szinte sorsszerűen a kedvencemre, az Orion csillagkép legfényesebb
csillagára, a Rigelre esett. A Rigel a csillagkép két lábát alkotó csillagok
közül a jobb oldali és télen ragyog a legszebben a délnyugati égbolton, nyugat
felé mutat. Egyébként a hetedik legfényesebb csillag az égen, a Földtől 864,3
fényévre van. Az Eve az Éva egyik angolszász megfelelője. Bizonyos szükségszerű
változtatásokat leszámítva, amikor más írói nevet kellett használnom, ragaszkodtam
az Eve Rigelhez. Öregszem, hiába, no!
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Egész eddigi életemben szerettem kipróbálni magam, olyasmit csinálni, ami
nem szokványos női munka. Itthon például építettem kutyapalotát, szőlőlugast,
teraszt, kerítéseket, kapukat, fóliaházat, falaztam, vakoltam, ácsoltam,
festettem, bútorokat készítettem, metszettem és permeteztem a gyümölcsfáimat, a
szőlőlugasaimat és a rózsáimat, és ez a fajta hozzáállás az írásra is igaz.
Szeretem a nehezebbik végén megfogni a dolgokat, akkor kelti fel a figyelmemet
egy ötlet, ha nem egyszerű megvalósítani, ha eltér az átlagostól.
Szeretem a fantasyt és a sci-fit is, ezért is
írtam a történeteim nagy részét ezekben, de mostanában a krimi fogott meg, és
azt hiszem, az elkövetkezendő műveim többsége is krimi lesz. Minél bonyolultabb
egy történet, annál jobban szeretem. Romantikus művet például képtelen lennék
írni, az nem az én világom.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Az első könyvem, mármint hivatalosan az első megjelent könyvem (valójában
az első könyvem nem jelent meg) a Ragyogás Városa volt a Cherubionnál, és
vegyes sikert aratott. Az olvasóknak vagy nagyon tetszett vagy nagyon nem. Én
örültem neki, szerettem írni, és elégedettséggel töltött el, amikor elkészültem
vele. Annak a műnek el kellett készülnie, és a mai napig büszke vagyok rá. Akkor
még tapasztalatlan voltam (2005-ben) és nem kezeltem jól a kritikákat, de mégis
csodás időszak volt, tanulási, tapasztalatgyűjtési időszak. Rengeteget tanultam
az írásról főként Nemes Istvántól a Cherubion kiadó alapítójától és
tulajdonosától, de Beától és Gábortól is. Hálás vagyok nekik ezért és a kitartó
barátságukért is.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Is-is. Általában impulzív, sőt intuitív, váratlan ötleteken,
benyomásokon, hangulatokon, életérzéseken és álmokon alapul, és ez folyamatosan
része az életemnek. Amikor elkap a semmihez sem hasonlítható életérzés, a
történet elkezd kibontakozni, látni kezdem a környezetet, a szereplők
beszélgetni kezdenek a fejemben többnyire szinkronszínészek hangjain, már tudom,
hogy elvesztem, és hogy ezt meg fogom írni. Így voltam a Kelepcével is, de
annyi különbséggel, hogy ennél a történetnél minden részletét előre meg kellett
terveznem, és szinte jelenetről-jelenetre kidolgoznom, mert nagyon nem volt
mindegy, hogy a jelenetek hogyan követik egymást. Egyébként Mirandát Kéri Kitty
hangján hallottam beszélni, Danielt pedig Epres Attila hangján.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket
nehezen tudtál megírni?
Vannak kedvenc jeleneteim. A Gránitszívben például van egy sorsfordító,
meghatározó jelenet, amin már az írásakor is sírtam, és akárhányszor
visszaolvasom, mindig sírok. Persze csak úgy titokban, ahogy a moziban szipog
az ember, nehogy mások meghallják. A Norstraden Csillagában a csúcsponton az utolsó
nagyjelenet, Az Éden foglyaiban a felszín alatt zajló jelenetek többsége,
általában a pattogós, vitatkozós, humoros dialógusok és az érzelmes jelenetek.
A Kelepcében is van egy érzelmes rész, az is meghat, amikor újra elolvasom,
nagyon át tudom élni.
Olyan jelenetek is vannak, amiket nehezen
írtam meg, általában azok, amiket Worluk világára írtam, amikor igazodnom
kellett valamihez, például, hogy a történetem beleilleszkedjen mások
történeteibe. De gondot nem okozott, szeretem a kihívásokat. Ezen kívül megtörtént,
hogy a szereplőim más irányba akarták vinni a történetet, mint én, és ilyenkor általában
megakadtam. Ha hagytam, hogy vezessenek, könnyen tudtam folytatni.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet,
amihez nyúlsz?
Előfordult, hogy megadott határidőre, muszáj volt megírnom egy
történetet, de rám nem igaz a mondás, hogy az idő a legnagyobb motiváló erő.
Engem frusztrál a határidő, és ha sürgetnek. Ettől függetlenül szinte mindig
határidőre leadtam a művet a kiadónak. Azonban jobban szeretem, ha spontán
kipattan egy ötlet, amit aztán kibonthatok, vagy elvethetek, tőlem függ.
Az első cherubionos novellámat például úgy
írtam, hogy amikor leültem a géphez, csupán az első, mondatkezdő névelő volt
meg, az „A”. Innen bontakozott ki aztán a teljes történet. A lényeg, hogy ki
kell lépni a komfortzónából, a megszokottból, fel kell szabadítani az elmét, és
hagyni, hogy magával sodorjon a képzelet.
Régen zene mellett írtam, hatott rám. A
Gránitszív című regényem írása közben például végig Catameniát hallgattam, legtöbbször
a Coldbound című számukat. Ihletet adott. Az Átutazók írásakor az Ensiferum
Token of Time száma volt hatással rám, pedig a kisregény sci-fi a zene pedig
black metal. Az Éden foglyai alatt sokszor hallgattam Jeff Wayne The Eve of the
War zenéjét. Ma már csend kell az íráshoz, legfeljebb a tv mehet a háttérben
halkan, de muszáj hallanom a saját gondolataimat és a szereplőim hangját. Egy
kép, egy filmbéli jelenet, de sokszor az álom is inspirál. Általában egy
teljesen másik világban játszódó pörgős akciófilmeket álmodok, és előfordul,
hogy egy az egyben emlékszem rájuk ébredés után.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava
számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Legelőször az édesanyámmal beszélem meg a történetet. Jobban mondva én
csak beszélek és beszélek, ő hallgat, néha kérdez, néha oda nem illő dolgokat,
ezek mégis vezetnek, és új ötleteket adnak. Amikor elkészült a művem, Ripp
Gábor láthatja legelőször, egyébként is ő szerkeszti, tőle el tudom fogadni még
azt is, ha valamiért kinevet, bár ez ritkán fordul elő. Az ún. bétázásban nem
hiszek, régen volt részem benne, és hatalmas csalódás volt. Általában nem
szoktam másnak beszélni a történetről, esetleg csak annyit, hogy készül, de nem
teszek ki részleteket belőle, nem írok arról, hogy hány karakternél járok és
hogyan alakul a mű. Amíg írom, azt csinálok vele, amit akarok, a magánügyem. Ha
akarom, egész oldalakat kihúzok, vagy átírok, ha nem vagyok megelégedve vele, dobom
a kukába Nincs gond, senki sem kéri rajtam számon, mivel senki sem tud róla.
Attól a pillanattól fogva, hogy leütöm az első betűt, addig, amíg a mű
megjelenik nyomtatásban, az enyém. Onnantól viszont, hogy az olvasó olvasni
kezdi, már az övé, és nekem semmi közöm hozzá. Neki hoztam létre, el kell
engednem.
A Kelepce tíz év kihagyás után az első
regényem, az édesanyámon kívül senki sem tudott róla, a szerkesztőm, Ripp Gábor
is csak akkor, amikor elküldtem neki, hogy tessék, írtam egy regényt a születésnapomra,
légy szíves, rázd gatyába!
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
A családom elfogadja, hogy írok. Az édesanyám nagyon örül, amikor új
regénybe fogok, és amikor kinyomtatom és felolvasom neki, mert mindig felolvasom
menet közben is és a végén is egyszerre. Ez azért is jó, mert nyomtatásban
mindig jobban észre lehet venni a hibákat, mint a képernyőn, hangosan olvasva
pedig a hangsúly jelzi, hogy a szöveg hol hibádzik. Ha megakadok az olvasásban,
ott valami gubanc van, és javítani kell. A lányaim is elismerik az írói
munkásságomat, de nekik már kevesebb idejük van el is olvasni a műveimet.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Előkészületben van a Lien című sci-fi regényem, egy űropera, amit az elmúlt
években írogattam hébe-hóba, amikor mégis akadt egy kis időm, de még nem vagyok
elégedett vele, így egy darabig még előkészületben is marad. Most egy újabb
regényen kezdtem dolgozni, egy kicsit urban fantasy, kicsit krimi, kicsit
misztikus, kicsit thriller, meglátjuk, mivé növi ki magát a végére. Az biztos,
hogy a Kelepcénél sötétebb és misztikusabb lesz. Gőzerővel agyalok rajta, jól
is haladok, terveim szerint idén ősszel szeretnék előjönni vele.
Trivium Egyesület
Eve Rigel írói oldala
