Abby Jimenez: A póráz két végén - ("Voltak kedvenc jeleneteim. Ilyen például Jason családja bemutatása, az ismerkedésük fázisai és az sms-ek, hívások. Imádtam.Jason és Sloan olyan aranyosak voltak. ")

Pár hónappal ezelőtt vettem meg Abby Jimenez: A póráz két végén című kötetet. A  Barátnak tartalaknak a folytatása. Az első részben lehetett megismerkedni Sloant és Brandont. Mikor megtudtam, hogy lesz folytatása, már akkor tudtam, hogy kell nekem ez a könyv. Abby Jimenez írónő szuper könyvet alkotott. 

Abby Jimenez:
A póráz két végén

Tartalom:

Két évvel a vőlegénye elvesztése után, úgy tűnik, Sloan Monroe már sosem fog tudni visszatérni megszokott életéhez. Mindent megváltoztat azonban a kóbor kölyökkutya, aki „vigyél-haza” nézésével teljesen leveszi a lábáról. Új kedvence, Tucker mellett végre kezd visszatalálni önmagához, ezért végképp rosszul érinti, amikor a kutyus eredeti gazdája, Jason hosszú hetek után válaszol a leveleire. Tucker gazdája zenész és éppen Ausztráliában turnézik. Na de a lényeg: vissza akarja szerezni a kutyáját, akit Sloan nem akar harc nélkül odaadni.
De mi van, ha ez a Jason igazán szereti Tuckert? Az eleinte flörtölős üzenetváltásaik hosszú telefonbeszélgetésekké alakulnak, és Sloan nem tagadhatja, hogy valami kialakult kettejük közt. Jason szexi, kedves és vicces. Vajon mi történne, ha személyesen is találkoznának? De a valódi kérdés inkább az, hogy a világsiker kapujában álló Jason vajon meddig maradna mellette. Kibírna Sloan egy újabb szerelmi csalódást?


Véleményem
5/5

Az írónőtől nem az első kötete volt, amit olvastam. Hiszen az előző történetnek Barátnak tartalak a folytatása, de ezúttal Sloan történetével indul. Onnan, hogy Brandon meghalt, és két évvel később megismerkedik egy vicces, romantikus pasival. Aki vidámságot hoz Sloan életében, s rájön ideje végre talpra állnia. Fájdalom, az elvesztése, a szerelmünk hiánya nem fog megszűnni, ha megismerkedünk valakivel.  Sloan sokáig nem is gondolt arra, hogy valaha is szerelmes lesz.

Nagyon tetszett a történet. Voltak kedvenc jeleneteim. Ilyen például Jason családja bemutatása, az ismerkedésük fázisai és az sms-ek, hívások. Imádtam.Jason és Sloan olyan aranyosak voltak. Tetszett, egészen addig, míg bele nem szólt Lola. De aztán később, ahogy olvastam a végén, már más szemmel kezdtem nézni rá. Borzasztóan sajnáltam őt, így már világos volt minden.

Kedvencem Tucker, Jason kutyája. S, igen, tényleg vonzza a csajokat. Imádtam ezeket, a részeket, főleg mikor megrágta Sloan fehérneműit. A jókat kuncogtam.

A másik legnagyobb kedvenc részem, amikor Jason felmegy a színpadra, és énekel, Sloannak. Aztán a dal végén elmondja, mit érezz iránta, nah azon elkezdtem pityeregni. Annyira édes volt. Teljesen el tudtam képzelni magam előtt a koncertet, az embereket és Sloant is.

Voltak olyan részek, amiért Sloant fejbe kólintottam volna. De Kristin szuper barátnő, hogy képes volt mindig felnyitnia a szemét. És ez pont jó. Nagyon jó volt Kristinről, Joshról és a gyerekéről olvasni. Nem lettek elhanyagolva, mint más történeteknél szokott lenni.

Mindenesetre a történet vége felé kellett egy kis dráma, hogy mindketten értékelni tudják a másikat, és azt, hogy mi a fontos. De sok minden ki is derül, hogy még sem úgy van, ahogy az elején gondolták, történik. Nekem nagyon bejött, és szívesen olvasnék még az írónőtől további könyveket.

Szívből ajánlom azoknak, akik könnyed kis romantikus történetre vágynak. Ez a történet abszolút nem akar több lenni, mint amit nyújtani akar.

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Álomgyár Kiadó

Bookline 

A napokban jelent meg Trevor Noah: Bűnben születtem című kötet az Agave Könyvek Kiadónál. - ("A The Daily Show világszerte népszerű műsorvezetőjének és a Netflix humorista sztárjának elképesztően vicces, szívbemarkoló életrajzi könyve.")

Trevor Noah: Bűnben születtem
(Born a Crime)

A The Daily Show világszerte népszerű műsorvezetőjének és a Netflix
humorista sztárjának elképesztően vicces, szívbemarkoló életrajzi könyve.

 Megjelent!

 Agave Könyvek Kiadó

Fordította: Huszár András

Trevor Noah Amerika egyik legismertebb televíziós arca, celebje. 2015 óta vezeti a The Daily Showt, az ország egyik legnézettebb közéleti műsorát. Nemrég éppen Barack Obama volt a pandémia miatt online térbe vonult adás vendége. Noah e mellett az ország egyik legnépszerűbb humoristája. Mi magyarok is rendkívül élveztük a Netflixen látható két egyórás performanszát. Érdemes megnézni őket!

Afraid Of The Dark

Son Of Patricia

(Magyar felirattal.)

Noah állandóan teltházas fellépéseivel már az egész világot bejárta. Vállalkozott arra, hogy az idei Grammy-díjátadó ünnepség műsorvezetőjeként lépjen fel.

Életrajzi ihletésű könyve, a Bűnben születtem, a 2016-os megjelenését követően azonnal #1 New York Times Bestsellerré vált, és hónapokig szerepelt a rangos toplistán. A kötetet mindenhol beválogatták az év legjobb olvasmányai közé, elkeltek a megfilmesítési jogai, majd később több irodalmi díjjal is kitüntették. Igazi sikerkönyvnek számít az Amazonon, és jelenleg több mint 400.000 értékelése van a legnépszerűbb könyves közösségi oldalon, a Goodreadsen.
Mindenkinek előszeretettel ajánljuk ezt a felejthetetlen olvasmányt, amire okkal hivatkoznak többen is a 2010-es évek legjobb memoárjaként.

Trevor Noah valószínűtlen úton-módon jutott el a dél-afrikai apartheidből a The Daily Show asztala mögé, és már a születése is bűncselekménynek minősül: fehér svájci apa és fekete xhosza anya gyermekeként jött világra egy olyan időszakban, amikor öt év börtönbüntetéssel sújthatták az ilyen családokat. Szülei vétségének élő bizonyítékaként első éveit zárt ajtók mögött töltötte, mert anyja szélsőséges és nemegyszer abszurd mértékben rejtegette a kormányzat elől, amely egyik pillanatról a másikra elvehette volna tőle. Dél-Afrika fehér zsarnoksága alól felszabadulva pedig Trevor és édesanyja nekivágott a nagy kalandnak, hogy nyíltan, szabadon, a több évszázados viszontagságokon felülkerekedve megragadják új lehetőségeiket.  

A Bűnben születtem főhőse egy rosszcsont kissrác, aki nyughatatlan fiatalemberré érve keresi magát a világban, ahol a puszta létezését is megkérdőjelezik. A könyv nem csak róla szól, hanem rettenthetetlen, lázadó szellemiségű, mélyen vallásos édesanyjával való kapcsolatáról is. Az asszonyról, aki mindenáron ki akarta menteni fiát a nyomor, az erőszak és bántalmazás körforgásából, amely veszélybe sodorta az életét.

A kötetben összegyűjtött tizennyolc személyes vallomás hol fergeteges, hol drámai, de mindvégig nagy hatást gyakorol az olvasóra. Trevor metsző szellemességgel és keresetlen őszinteséggel tárja fel különleges életét, legyen szó arról, hogy hernyót kell ennie az ínséges időkben, emberrablási kísérlet közben kihajítják egy mozgó járműből, vagy megpróbálja ép bőrrel megúszni a gimis csajozás élet-halál harcát. Egy olyan fiú megható, ellenállhatatlanul mulatságos portréja rajzolódik ki az elbeszélésekből, aki veszélyes időkben, egy szétesni készülő közegben tör utat magának, és egyedüli fegyvere az éles humorérzéke, illetve anyja rendhagyó, feltétel nélküli szeretete.

 

Ajánlások

„Izgalmas új önéletrajz… Az egyik pillanatban megijeszt, a következőben elszomorít vagy megnevettet. A könyv Trevor Noah családján keresztül szívszaggató képet fest az apartheid rendszere alatt nyögő Dél-Afrika mindennapjairól. […] A Bűnben születtem azonban nemcsak egy nyugtalanító felnövéstörténet, hanem egyben szerelmeslevél is a szerző fantasztikus édesanyjának.”
The New York Times

Nehéz lenne jobb származástörténetet olvasni egy humorista tollából. […] Trevor Noah hosszú évek alatt bontakoztatta ki a szellemes igazmondáshoz való tehetségét, és viszontagságos emlékei – hol az anyjának segített összekaparni az ételre, benzinre, iskolai kiadásokra, lakbérre elegendő pénzt, hol a mostohaapja, Abel dühkitöréseit kellett épségben átvészelnie – látni engedik a komikus nagyratörő, sikeres pályájának szorongásokkal teli forrását. Úgy szól a mondás: teher alatt nő a pálma. Nem szokás a terhet méltatni, de Noah-nak sikerül ragyogó humort facsarni belőle.”
The Oprah Magazine

„A Bűnben születtem a sötét tüskék és életveszélyes kanyarok dacára lélekemelő olvasmány, mert Noah lényegretörő, közvetlen társalgási stílusban megírt prózában meséli el, hogyan tört utat magának a sok-sok bántalmazás és kiközösítés közepette. […] Sokat nyom a latba, hogy olyan anya nevelte fel, mint Patricia Nombuyiselo Noah. […] A Bűnben születtem tekinthető pazar ajándéknak – nemcsak az édesanyja, hanem
mindannyiunk részére.”
USA Today 

„[Noah] kivételesen bátor anyja segítségével képes boldogulni. […] A köztük lévő szoros kötelék óriási magasságokba repíti történetüket.”
People

„[Noah] túlélésének – sőt, sikereinek – elképesztő története.”
Cosmopolitan 

„Tehetséges mesélőként képes derültséget keltő iróniával fűszerezni drámai elbeszéléseit.”
Entertainment Weekly

 

„Noah elmés és kitárulkozó története egybevág a modern Dél-Afrika históriájával; igaz, hogy a térség lassú nyugatiasodásának köszönhetően némi előjogokat élvezett, meghatározó éveit a szegénység, az igazságtalanságok és az erőszak határozta meg. Noah bármikor elő tud rántani a zsebéből egy-egy lefegyverző poént, és mesterien szövi egybe párhuzamos narratíváit a fejezetek közé ékelt kitekintésekkel. […] A könyv utolsó felvonását képező legmegrázóbb részek (amelyeknek a korábbi fejezetek okosan megágyaznak) kétségkívül bántalmazó mostohaapjához köthetők, ám hasonlóan jelentőségteljesek a sulibulikról, valamint a fehér és fekete gyülekezetek közti különbségekről szóló, hasfalszaggató anekdoták is.”
Publishers Weekly

 

Részlet a kötetből

„Dél-Afrikában nevelkedtem az apartheid alatt, ami elég ciki, mivel vegyes családban nőttem fel, és én voltam a félvér a családban. Anyám, Patricia Nombuyiselo Noah fekete bőrű. Apám, Robert, fehér. Svájci német, ha pontosak akarunk lenni, és hát a svájci németek mindig azok. Az apartheid alatt főbenjáró bűnnek számított szexuális kapcsolatot létesíteni fajok között. Mondanom sem kell, a szüleim ilyen bűncselekményt követtek el. Az intézményesített rasszizmusra épülő társadalmakban a fajok közötti keveredés nemcsak a rendszerben rejlő alapvető igazságtalanságokra hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy a rendszer fenntarthatatlan és értelmetlen. A fajok közötti keveredés bizonyítja, hogy a fajok keveredhetnek… és sok esetben keveredni is akarnak. A fehér és nem fehér szülők gyermekei a rendszer logikai cáfolatát testesítik meg, ezért a fajok közötti keveredés még a hazaárulásnál is súlyosabb vétségnek minősül. Persze, emberből vagyunk, a szex pedig szex, tehát a tilalom senkit nem állított meg. Kilenc hónappal azután, hogy az első holland hajók kikötöttek az Asztal-öböl partjainál, félvér dél-afrikai gyerekek születtek. Amerikához hasonlóan a gyarmatosítók – szokásukhoz híven – maguknak akarták a bennszülött nőket. Viszont Amerikával ellentétben, ahol automatikusan feketévé váltak azok, akiknek az ereiben akár csak egy csepp fekete vér is csörgedezett, Dél-Afrikában a kevert etnikumúakat külön csoportba sorolták: se nem feketék, se nem fehérek, hanem úgynevezett „színesek”. A színesek, a feketék, a fehérek és az indiaiak kötelesek voltak faji regisztrációnak alávetni magukat a kormánynál. Besorolásuk alapján több millió embert toloncoltak ki otthonaikból, és telepítettek át más kerületekbe. Az indiai körzeteket elkülönítették a színesekétől, azt pedig a feketék negyedeitől – és mindhármat elkülönítették a fehérek, lakta kerületektől, ütközőzónaként pedig senki földjéket hoztak létre közöttük. Törvény tiltotta az európaiak és bennszülöttek közötti szexuális kapcsolat létesítését, amit később fehérek és nem fehérek közötti szexuális kapcsolatra módosítottak. A kormányzat egészen abszurd végletekig ment el az új törvények betartatása érdekében. A törvény megszegése öt év börtönbüntetést vont maga után. Külön rendőrosztagok szerveződtek csak azért, hogy ablakokon átleskelődjenek, amit nyilván csak a rendfenntartás krémje tudott elvégezni. Ha pedig rajtakaptak egy fehér és nem fehér párt, Isten irgalmazzon nekik. A rendőrök berúgták az ajtót, kirángatták, összeverték, letartóztatták őket. Vagyis hát, ezt művelték a fekete féllel. A fehér embert kábé ennyivel elintézték:
– Nézze, vegyük úgy, hogy részeg volt, de még egyszer ne forduljon elő, jó? Szép napot! –
Mármint, ha fehér férfi feküdt le fekete nővel. Mert ha fekete férfit kaptak rajta egy ágyban egy fehér nővel, akkor örülhetett neki, ha nem vádolták meg nemi erőszakkal. Kérdezzék meg anyámat, belegondolt-e annak a következményeibe, hogy kevert etnikumú gyermeket hoz a világra az apartheid alatt! Nemmel válaszolna. Volt egy vágya, megtalálta a módját, hogy elérhesse, és aztán elérte. Ilyesmit csak egy rettenthetetlen ember vállalhat el. Mert amint belegondol az ember a következményekbe, azonnal visszakozni fog mindentől. Mindenesetre őrült és vakmerő döntést hozott. Kismillió dolognak kellett jól alakulnia, hogy átcsússzunk a rendszer repedésein, ráadásul ennyire sokáig.”

 

Trevor Noah

 

1984-ben született a Dél-afrikai Köztársaságban. Már tinédzserként szerepelt egy televíziós műsorban, később pedig sokat rádiózott, különböző ismeretterjesztő-, sport- és pletykaműsorokat vezetett. Humorával hamar kitűnt mindenhol, önálló műsoraival

nagy népszerűségre tett szert hazájában. 2011-ben költözött édesanyjával az USA-ba, és karrierje mindmáig felfelé ível. Első dél-afrikai humoristaként lépett fel a The Tonight Showban és David Lettermannél is, majd 2014-ben csatlakozott a The Daily Showhoz, aminek 2015 ősze óta állandó műsorvezetője. E mellett több nagy sikerű stand-up műsort készített már a Netflixszel, Bűnben születtem című életrajzi könyve pedig a New York Times bestsellerlistájának első helyén nyitott, és hónapokon át fent volt az ország nemzeti eladási listáján.

 

A kötet 35% kedvezménnyel kapható a kiadó webáruházában!

April Rose Scott: Velünk végződik - ("Ez a történet annyira szívszorító . Végig sírtam, nagyon a szívembe mart Holly és húga története.")

Szeretném megköszönni April Rose Scott írónőnek, hogy lehetőséget adott elolvasni a nem mindennapi történet a Velünk végződik címmel. Ajánlom nagyon, hogy vegyetek kézbe 200-as zsepit. Zokogni fogtok majd, én legalábbis végig sírtam olvasás közben. Számomra ez a történet az év egyik legjobbja lett.

April Rose Scott:
Velünk végződik

Tartalom:

A ​Velünk Végződik nem egy szerelmi történet, hanem történet a szerelemről. Holly és Ryan szerelme tizennégy éves koruk óta töretlen. Mindketten felvételt nyernek Anglia egyik legnívósabb egyetemére, mellyel mindkettőjük álma valóra válik. A nagy utazás előtt pár nappal azonban kiderül, hogy Holly szeretett húga, Ruby rákos és ez mindent megváltoztat. Holly nehéz döntéseket kénytelen meghozni szerelme és húga érdekében, melynek következményeit képtelen előre felmérni. Szívbemarkoló történetük megmutatja az igaz szeretet és szerelem erejét.

"-Tudod kislányom, van egy mondás. – nagyot sóhajtott és mély, lágy hanggal szólt hozzám – Egy láthatatlan szál köti össze azokat, akiket egymásnak szánt a sors. Néha a szál megfeszülhet vagy összegabalyodhat, de sosem szakad el.

-Bárcsak igaz lenne ez a mondás.

-Igaz, hidd el.

-Csak az a baj, hogy én fogtam és szanaszét téptem a miénket. Nem hiszem, hogy sikerülni fog újra összecsomóznom, ha pedig mégis, akkor sem lesz már a régi, sebzett lesz.

-A csomó a múlt bizonyítéka, hogy valamit nem pont úgy csináltunk, ahogy kellett volna. A csomók tanítanak meg minket egyre jobban és jobban vigyázni a szálra."

Véleményem
5/5

Velünk végződik történet nem egy szokványos romantikus mese. Hanem egy olyan történet mely megmutatja, hogy a szeretet, az önfeláldozás nevében mikre nem képes az ember. Egy történet a fájdalomról, kitartásról és az elvesztésről szól. Hogy a szerelem mennyit képes kibírni. Holly és Ryan életük legnagyobb kalandjára készülnek. Sajnos Holly időközben megváltoztatta a döntését. Nem tart Ryan-el. Az élet rútul elbánt Holly-val, kegyetlen, fájdalmas döntést kellett hoznia, hogy húga mellett maradhasson. Viszont én nem értettem egyet. Esélyt kellett volna adnia Ryan-nek, hogy eldönthessen. Ryan-t pedig atyai pofont kellene adni, mert nem látott át a szitán. Valaki adjon már. Nem látott az orránál tovább.

Ez a történet annyira szívszorító. Végig sírtam, nagyon a szívembe mart Holly és húga története.Mennyi mindent megmutatott, hogy milyen is lehet a testvéri szeretet. Mennyi mindent képes az ember a testvéréért. Képes volt a szerelmét feláldozni. Tiszteltem a döntését. Ryan pedig. Mint mondtam atyai pofon, oszt jó napot. De! Kellett távolság, hogy rájöjjön mit is, akar, illetve akarnak egymástól valójában, az élet mit akar tőlük. Kedvenc jelenetem, amikor irányított csontvelő donorokat keresett. Nem restelt segíteni a körülményekhez képest.

Ez a történet megmutatja, mennyire lehet erős a szerelem, a kitartás egymás iránt. S azt is, hogy mi van, ha kiderül a titok. Van-e megbocsátás ezután? Újra egymásra talál Holly és Ryan? Vajon mi lesz a vége? Sok-sok kérdés, amit a könyvben lelhet választ az olvasó

Nem hiszem, hogy tudnék még ennél többet mondani, mint azt, hogy érdemes elolvasni. Szívből ajánlom, akik szeretik az érzelmes romantikus történeteket, és nem zavar, hogy sírni fog közben.

 

 A könyvet itt tudjátok megrendelni:

 April Rose Scott írói oldala

 DiBook

Időközben instagram oldalon fut egy játék, mely március 6-ig lehet játszani. Öt nyertest fogok kisorsolni.

Instagram játék e-könyvéért

Beleolvasó: Farkas Bíborka: Druidaösvény ( Az istenek akarata 1.) - ("A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem.")

Farkas Bíborka: Druidaösvény (Az istenek akarata 1.) c. könyvéből is hozok nektek hosszabb részletet.

Farkas Bíborka:
Druidaösvény
(Az istenek akarata 1.)



Tartalom:

Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

ENGEDÉLLYEL
BELEOLVASÓ

 

– Azt nem engedem! – Connor szinte haragosan vágta oda a szavakat.
Támaszt keresve bújtam a karjaiba. Csillapítón ölelt át, éreztem, amint fektében meleg, derengő burkot von körém. Lassan, szinte cseppenként szivárgott vissza belém a törékeny békesség.
– Te nem félsz, Mester? – kérdeztem a vállára hajtva a fejemet.
– De igen. Én is félek visszatérni oda, ahol majdnem halálra kínoztak.
Ez eddig eszembe sem jutott. Éreztem, ahogy megborzong.
– És miattam, kell visszatérned… – suttogtam szégyenkezve.
– Nemcsak miattad. Emlékezz, a nővéredet ketten veszítettük el, te pedig akkor még nagyon gyerek voltál! Ne okold magad folyton!
Felrémlett előttem az országúton fekvő, eszméletlen Dana alakja, a föléje hajoló római lovasok, aztán a falum lángokban álló házai. Sírni tudtam volna.
– Biztos, hogy az az egyiptomi nem fog felismerni téged? – kérdeztem aggodalmasan.
– Nem tudom. Remélem – vont vállat a druida. – Kilenc éve nem látott, ráadásul akkor nem volt sem hajam, sem szakállam. – Te kopasz voltál, Mester? – A szemem elkerekedett. Bár hősiesen próbáltam ellenállni, elnevettem magam. Nem akartam elképzelni nagy haja és tömött szakálla nélkül, mégis azonnal megjelent előttem.
– Nemcsak én. Mindenkit leborotváltak – válaszolta Connor fanyar mosollyal. – Úgy néztünk ki, mint a meztelen csigák – tette még hozzá kuncogva.
– Jaj, ne, Mester… – nyögtem fel levegő után kapkodva, mielőtt újra kirobbant volna belőlem a kacagás.
Tudtam, hogy mélységesen tiszteletlen vagyok, mégsem tudtam abbahagyni. Connor sem bírta ki nevetés nélkül; ilyenkor az arca mindig kivörösödött, mulatságos fintorba torzult, és előbb-utóbb még a könnye is eleredt. Elég volt csak egymásra néznünk, hogy újult erővel hahotázzunk fel.
Hosszú percek múlva, megkönnyebbült szívvel, fájó oldalunkat szorongatva nyúltunk el egymás mellett a szénában. A szememet törölgettem, és nem mertem a druidára nézni. Egy kis időnek el kellett telnie, mire meg bírtam szólalni.
– Meztelen csiga… – suttogtam gonoszkodva, ám nem válaszolt. Békésen aludt.
Szikár vállához bújtam, magunkra húzva a viseletes bőrköpenyt. Így már nem tűnt nehéznek elaludni.
Annál keservesebb volt az ébredés. Fáklyafény lobbant az arcunkba, és idegen kezek ragadtak meg, hogy felrázzanak. Először azt sem tudtam, hol vagyok és mi ez az egész. A Mester is csak bámult, mint bagoly a nappali fényben, egy mozdulatot sem tett, hogy megvédje magát. Pedig akik ilyen durván felriasztottak álmunkból, éppen azok a római légionáriusok voltak, akiket eddig sikeresen elkerültünk. A vezetőjüknek látszó, pohos decurio velőtrázóan üvöltözött. Nem értettem, mit akar, de Connor igen.
– Nincs kardunk! – válaszolta az itteniek nyelvén, visszafojtott haraggal. – És tőrünk sincs!
Az ordítozó parancsnok egy beszédes kézmozdulattal felállásra kényszerített bennünket.
– Ne ellenkezz… – mormolta a Mester a fogai között, amíg a légionáriusok talpra ráncigáltak mindkettőnket.
Nem is tudtam volna ellenállni, úgy elzsibbadtam a rémülettől. Értetlenül, szinte kívülről figyeltem, amint az egyik harcos felemeli a két karomat, a másik pedig tüzetesen végigtapogat, kicsit túlságosan sokat időzve a mellem és az ölem tájékán. Övemből diadalmasan húzta elő arasznyi evőkésemet, és a parancsnok felé nyújtotta. Az ingerülten ütötte ki a kezéből. Ugyanez a fickó Connort is végigtapogatta, láthatóan kevesebb átéléssel, mint engem. A Mester övéből előkerült a késem párja, a gyógyító eszközei pedig a bugyorból, a földre szórt holmink közül.
A decurio dühösnek tűnt. Hozzánk egy szót sem szólt, csak rátaposott arra, amit eléje dobáltak az emberei. Kurta parancsszavak csattantak, és a katonák nagy léptekkel kivonultak a gyűlésházból. Vezérük megvető tekintetet küldött felénk, aztán követte őket. Az egész néhány pillanat alatt lezajlott. – Mi… mi volt ez? – dadogtam. A nyelvem alig engedelmeskedett, a fogaim összekoccantak.
Csak most eszméltem rá, micsoda veszélyben forgunk, amíg a légionáriusok el nem hagyják a falut. Márpedig még a közelben voltak, hallottam vasalt lábbelijük csattogását és üvöltözésükön átszűrődve a klánfőnök riadt hadarását.
– Fegyvereket keresnek – válaszolta Connor halkan. Lehajolt, hogy összeszedje földbe taposott eszközeit. – Remélem, senkinél sem találnak, mert akkor mindannyian nagy bajba kerülünk!
– Nem kellene megszöknünk? – suttogtam.
– Gondolod, nem állítottak őröket minden ház elé? Hallgasd csak!
Megmerevedve hallgatóztam, mint valami erdei állat. Túl a hangzavaron, tisztán hallatszott az őrt álló katona lépteinek koppanása a gyűlésház előtt.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem borzongva.
– Kezdjünk el imádkozni! – válaszolta a Mester hidegvérrel.
Kezét végighúzta a hunyorgó parázs felett és a fellobbanó lángokba mártotta az eszközeit, a késeinket, mintha csak otthon ülne a tűz mellett. Legszívesebben megragadtam volna, hogy ordítva követeljem, meneküljünk el innen, mégsem mozdultam meg. Higgadtsága megzabolázta a bennem vacogó, életét féltő állatot.
Vele együtt imádkoztam az Istennőmhöz, a Napharcoshoz, Carnwnhoz és a Bosszúálló Ogmához, hogy védjenek meg bennünket és a falusiakat. Connor gyorsan révületbe esett, láttam távolba vesző tekintetén és lelassult mozdulatain. Ahány Istent a segítségünkre hívott, késével annyi hosszú sebet ejtett tenyerén, vérét pedig a tűzbe hullatta. A tét épp elég nagy volt hozzá, hogy én se vonakodjak követni őt, bár nem adott kést a kezembe. Még nem tudtam, hogyan kell révülni. Minden vágásnál sírtam a fájdalomtól, úgy könyörögtem az Istenekhez, hogy ne engedjenek római kézre kerülni minket. Az idő megszűnt körülöttem, betöltött a kín és a félelem.
Arra tértem magamhoz, hogy egyszerre csend lett. Connor úgy emelte fel a fejét, mint aki súlyos álomból ébred.
– Most már minden rendben. Elmentek.
Reszkető ujjaim közül koppanva esett ki a kés. A Mester gyengéden a két tenyere közé zárta összevagdalt kezemet.
– Ugye, nem tettek kárt bennetek ezek a mocskos körműek?
A főnök nagy sebbel-lobbal lépett be hozzánk, de a vér látványa megtorpanásra kényszerítette.
– Bennünk nem, és úgy látom bennetek sem – válaszolta Connor hidegen. – Tehát nem találták meg a kardokat a házad fedele alatt…
Az öregember pár lépést hátrált ijedtében.
– Ezt meg honnan tudod? Kétszer is keresgéltek arrafelé. Azt hittem, szörnyethalok, de végül másutt folytatták…
– Ezért nem találták! – A Mester felmutatta véres kezemet, aztán a sajátját. – Máskor jobban rejtsétek el őket! Ha nem vagyunk itt, már égne a falu!
A klánfőnök térdre borult előttünk.
– Hogyan köszönjem meg, tiszteletreméltó druida, hogy megvédtetek minket?
– Köszönjétek Avu Úrnőnek, Carnwnnak, a Napharcosnak és Ogmának! – szólt a druida, mindig egy-egy vágásra mutatva a tenyeremen. – Azt pedig senki sem tudhatja meg, hogy kik vagyunk!

***

– Ezt muszáj megtennem, Kicsi Tölgyfa – szólt Connor, szorosra húzva a vékony bőrkötelet egymásra tett csuklóimon. A kötél másik végét a saját kezére tekerte. – Különben senki sem fogja elhinni, hogy a rabszolgám vagy.
Igaza volt. Az erdőben lehetett rejtőzködve haladni, de kiértünk Gratianus legelőjére. Fel kellett vállalnom a rabszolgaszerepet. Nagyot nyeltem, és megindultam a Mester mögött, alázatosan lehajtott fejjel, ahogyan kell. A kötéllel azonban nem boldogultam. Először majdnem ráléptem a druida sarkára, aztán amikor hátra maradtam, úgy megrántott, hogy elestem.
– Meghallgatod egy hajdani rabszolga tanácsait? – fordult vissza hozzám Connor. – Na, figyelj! Ha hozzám igazítod a lépteidet, nem fogsz tántorogni. Csak arra vigyázz, hogy ne gyere túl közel, az tiszteletlenségnek tűnne. A többit már tudod: alázatos tartás, lehajtott fej, és csak akkor beszélsz, ha kérdeznek!
– Rendben, Mester!
– Innentől gazdának szólíts! És ne ijedj meg, ha egészen másnak tűnök majd, mint amilyennek megszoktál!
Igyekeztem úgy mozogni, ahogyan tanította, és csak néha-néha feltekinteni sandán, mint az igazi rabszolgák. Nem tűnt olyan nehéznek. Ha nem féltem volna annyira, talán még mulatságosnak is találom. A legfőbb ideje volt rabszolgává lennem, mert a távolban a legelőn, juhok és marhák között megpillantottam Gratianus pásztorait. Féltem, hogy idejönnek majd, de eszükben sem volt. Olyan mozdulatlanul üldögéltek, mintha aludnának, míg jószágaik szanaszét bóklásztak körülöttük. Apám letörte volna a derekamat, ha annak idején így vigyázok a nyájamra. A druida egy pillanatra megállt, és összehúzott szemmel elnézett a legelők felé.
– Ott volt az Istenek Ligete – jegyezte meg, és már indult is tovább.
A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem.

 Folyt.köv.

Ha tetszett ez a kis részlet a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó

 

Beleolvasó: Claire Robins: Sorsok tükre (Vystera árnyai) - ("Készen állt, érezte a tagjaiban a kellemes bizsergést, a bevetés előtti izgalmat. Bármennyire is szörnyűnek tűnhetett egy hasonló gyilkosság, élvezte ezt az életet. Életeket vett el – de tudta, hogy a nagyobb jó érdekében cselekszik, s ezzel az egyetlen tettével számos más életet megmentett. ")

Beleolvasó következő hosszabb részletét a  Claire Robins: Sorsok tükre c. könyvéből hoztam el nektek.

Claire Robins:
Sorsok tükre

Tartalom.

“Sokféle ​legenda terjengett a Hiúzról és az Árnyakról. Azt mondják, a Hiúz a sivatagi városokat járja vörös csuklyás köpenyében, és gyerekeket ragad el magával. Őket aztán a titkos táborába viszi, és ott mindenféle rituálékkal és főzetekkel halálosztókat nevel belőlük, akik aztán éjszakánként Árnyakként gyilkolják a rosszakat. Ez persze csak rémtörténet volt, amivel a rossz gyerekeket riogatták. Itt azonban, a nyomornegyedben mindenki tudta, kik ők valójában. A Hiúz valóban a sivatagi városokat járta, azonban nem rabolt el egyetlen gyereket sem. Az árvák és szegények közül választotta ki azokat, akiknek elég jó képességeik voltak. Gyorsaság, ügyesség, kitartás… Elég sokan választották a Hiúzt a nyomornegyed helyett. Ő aztán kitanította őket. Igazi Árnyakat nevelt belőlük.”

Az Árnyak évszázadok óta küzdenek a nemesek kapzsisága és zsarnoksága ellen, ám ezúttal sokkal fenyegetőbb veszéllyel kerültek szembe. Ötszáz év telt el, mióta a rejtélyes eredetű varázskönyvnek nyoma veszett, ám most újra előkerült. Azt suttogják, egy másik világból származik, s ördög tudja, miféle szörnyűségeket lehet véghez vinni a segítségével. Kik állnak a titokzatos szertartások mögött, hogyan találtak rá a könyvre, és mi céljuk vele? És mi köze ehhez egy fiatal lánynak, az Árnyak első nemesi származású tagjának? A sorsok tükre minden titkot felfed. Addig is az Árnyak elsődleges célja, hogy megakadályozzák, hogy az összeesküvők használhassák a könyvet, és megóvják Vystera-t más, idegen világok mágiájától.

 

ENGEDÉLLYEL
BELEOLVASÓ

Készen állt, érezte a tagjaiban a kellemes bizsergést, a bevetés előtti izgalmat. Bármennyire is szörnyűnek tűnhetett egy hasonló gyilkosság, élvezte ezt az életet. Életeket vett el – de tudta, hogy a nagyobb jó érdekében cselekszik, s ezzel az egyetlen tettével számos más életet megmentett. Mélyen beszívta a kellemesen hűs éjszakai levegőt, majd elővette a tolvajkulcsát, hogy kinyithassa az erkélyajtót. A szoba fényűző volt. Falait trófeák és állatok lenyúzott prémjei borították, közéjük egy-egy aranyozott keretű festmény és díszes kandeláberek ékelődtek. Az erkély melletti fal előtt kapott helyet a terebélyes, baldachinos, bársony takaróval és selyem párnákkal ékesített ágy. Legalább négyen kényelmesen elfértek rajta. Az ágy egyik oldalán egy szekrény foglalt helyet, rajta már előre odakészítettek egy öblös boroskancsót, mellette több borospohárral, s valamiféle szárított növényt, amiről Nash nem akarta tudni, hogy micsoda. Másik oldalt egy méretes ládikó, rajta súlyos lakattal, a sarokban pedig paravánnal elválasztva a mosakodóhely. Az ággyal szemben gardóbszekrény és néhány polc sorakozott, melyek telis-tele voltak érdekesebbnél érdekesebb tárgyakkal. Volt ott csiszolt drágakő a helyi bányából, aranyszobrok, szelencék, némelyek jól felismerhetően elf és törp származásúak voltak. De helyet kapott mellettük néhány kőből készült ereklye is, talizmánok, súlyos pecsétekkel ellátott tekercsek, még egy kristálygömb is. Nash felhorkantott. Micsoda babonás illető lehet ez a Moneth… Óvatosan körülnézett, hogy talál-e valahol valamiféle rejtett csapdát, esetleg titkos ajtót, de semmi hasonlót nem lelt, csupán a mértéktelen fényűzést. A fejében elraktározott mindent, amit csak tudott, majd csendben az ajtóhoz lépett, s kiosont a folyosóra. Teljesen üres volt. Sehol egy őr vagy cseléd, s úgy tűnt, hogy a vendégek közül sem vette még igénybe senki a szobákat. Amilyen halkan csak tudott, a falhoz lapulva a folyosó vége felé lopakodott. Nem, az egyik szobát mégiscsak használták már. A szemét forgatta a kiszűrődő, félre nem érthető hangok hallatán, s tovább haladt. A folyosó balra kanyarodott, itt csupán a jobb oldalról nyíltak szobák, balra ablakok sorakoztak, ahonnan egyenesen az udvarra lehetett látni. Az ablakokat súlyos függönyök keretezték, előttük széles párkányokat alakítottak ki, ahonnan kényelmesen lehetett kémlelni az udvari történéseket. Nash most épp ezt tette. Kihasználta a hatalmas, egészen a padlóig leérő függönyöket, s az egyik ablak sarkában elhelyezkedett úgy, hogy akkor se vehessék észre, ha valaki mégis erre járna a folyosókon. Az udvar mostanra jobban hasonlított egy kéjbarlanghoz. Fél- és teljesen meztelen emberek vonaglottak és vedeltek, literszámra folyt a bor és egyéb más szeszek. Akadt ott étel is rengeteg, ami csak szem-szájnak ingere volt. Számos heverőt és padot kihozattak az épületből, hogy az előkelőségek kényelmesen mulatozhassanak a szabad levegőn is. Nash biztos volt benne, hogy ha több időt töltött volna a városban ahhoz, hogy többet megtudjon a főnemesekről, most számos igencsak fontos személyt felismert volna. S ahogy jobban végigpásztázta az embereket, megtalálta köztük, akit keresett. Könnyen megismerhető volt hullámos, élénkvörös hajáról, hegyes kecskeszakálláról és a mellkasán lévő méretes tetoválásról. Azt mondják, valami jelentése van azoknak a kusza vonalaknak, de inkább úgy tűnt, viselője egy igencsak kellemetlen heget próbál meg takarni vele. És cseppet sem szégyelli mutogatni, minthogy jelenleg is félmeztelenül ücsörgött az egyik heverőn. Körülötte lengén öltözött vagy teljesen ruhátlan nők sürögtek-forogtak, szőlővel és egyéb egzotikus gyümölcsökkel etették, simogatták, ahol csak érték. Láthatóan tetszett a férfinek… Nash elnyomott egy felmordulást, s unottan, fejét az ablakkeretnek döntve figyelte az eseményeket. Már kezdett elgémberedni a lába, mikor Moneth végre feláll a heverőről, s Nash felkapta a fejét. A férfi még egyszer rávigyorgott a mulatótársaira, némelyikkel váltott még néhány szót, majd egy feltűnően szemrevaló, félmeztelen kurtizán társaságában elindult befelé az épületbe. Nash felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Arra számított, hogy kisebb orgiát fog rendezni a szobában, de így sem rossz, sőt. Összeszedte magát, s lemászott az ablakból, kissé átmozgatta elgémberedett tagjait, s visszaindult a szobába. Csendben elhelyezkedett a paraván mögött, majd elővette a combjához rögzített kecses tőrt. Szerette ezt a darabot, szinte olyan vékony volt, akár egy hajtű, s olyan apró vágásokat és szúrásokat lehetett vele ejteni, melyeket az áldozat meg sem érzett. Főleg ha bódító szerek hatása alatt állt… Belemártotta a tőr hegyét az egyik, táskájában lévő idegméregbe, s várt. A türelem sosem volt az erénye, de nem volt hiábavaló a több éves kiképzés. Hamarosan meg is hallotta a közeledő párocska hangjait, s megfeszült, akár az ugrásra kész ragadozó. Nyílt az ajtó, s belépett rajta Moneth, s szorosan hozzásimulva a nő is. Nash várt, míg becsukták az ajtót, majd hirtelen előbújt, alig észrevehető mozdulattal megszúrta a nő combját, s vissza is húzódott a paraván mögé. Alig egy pillanat volt az egész. Moneth és a nő is meglehetősen ittas volt már, dülöngélve jutottak el az ágyig, ám a férfi képtelen volt tovább megtartani az egyensúlyát, azonnal hátra is vetette magát, s húzta a partnerét is. Pillanatok alatt lekerült róluk a maradék ruha is, s a nő hangosan nyögdécselve vonaglani kezdett a férfin. Nash csak a fejét fogta, és még ez tartotta magát ügyes kurtizánnak… Szerencsére nem kellett sokáig hallgatnia, a méreg a felhevült véráramba kerülve hamar hatni kezdett, s a nő lassanként elvesztette az uralmát a teste fölött. Moneth annyira részeg és tompa volt, hogy ebből semmit nem vett észre, ugyanúgy csókolta, fogdosta és hágta tovább a partnerét, mintha mi sem történt volna. Nash előbújt a paraván mögül, s közelebb sétált az ágyhoz. Ahogy odaért, előhúzta az övéből az egyik tőrét, feltérdelt, s a magatehetetlen nőt egy egyszerű mozdulattal lefordította a férfiről a földre. Moneth erre már felkapta a fejét, s ahogy meglátta maga fölött az orgyilkost, rémülten hátrálni kezdett. Nash lehúzta az arcáról a kendőt, s szélesen, ördögien elvigyorodott, akár egy ragadozó, s amint észrevette, hogy a másik kiáltani készül, a szája elé emelte az ujját, csendre intve őt. A férfi tekintetében halálfélelem csillant, kezét védekezően maga elé tartotta, ám mielőtt akár egy hangot is képes lett volna kiadni, penge villant, s a torkából meleg vér bugyogott elő. Némán tátogott, kezeivel mintha még próbált volna az élet utolsó fonalaiba kapaszkodni, majd hátrabicsaklott a feje, s élettelenül az ágyra hullott. Nash arcában megrándult egy izom, ám aztán teljesen közömbösen nézett végig az áldozatán. Tiszta munka volt. Ha valaha is érzett bármiféle viszolygást a gyilkolástól, az mostanra teljesen kiveszett belőle. Nem lett szívtelen, ó, korántsem lett az. Csupán az könnyítette meg a dolgát, amit eddig látott a világban; a számtalan sanyarú sorsú embert, és amit ők elszenvedtek az ilyen Moneth-féle senkiktől. Ezek már rég halottak voltak, csak még nem tudtak róla. Akkor haltak meg, mikor náluk alacsonyabb származásúakat kínoztak. Egyetlen pillanatra sem sajnálta őket. Megtörölte a tőrét a takaróban, gondosan visszarakta a helyére, majd lemászott az ágyról. A nőre sandított, aki azóta is magatehetetlenül feküdt a földön. A méreg hatása még eltartott egy jó darabig, így volt még egy kis ideje. Képtelen volt egyszerűen csak elmenni, mint aki jól végezte a dolgát. Feltúrta Moneth holmiját, bár a felfordulásban nem volt egyszerű, de megtalálta végül, amit keresett. Az övére csatolva, az ágyban hevert egy kisebb kulcscsomó. Leoldotta, majd végigpróbálgatta a kulcsokat az ágy melletti láda lakatján. Végül az egyik elfordult a zárban, s a lakat nagy kattanással kinyílt. Felnyitotta a láda tetejét, s hamisan elvigyorodott. Épp, ahogy sejtette, tele volt arannyal, drágakövekkel, tömött erszényekkel, és mindenféle csecsebecsékkel. Nem habozott, máris fogott fél tucat erszényt, s egyenként az övére kötötte őket. Már épp elégedetten visszazárta volna a ládát, mikor valami halvány, derengő fényt vélt előtörni az arany közül. Egy apró, vészjelző hang megszólalt a fejében, de képtelen volt hallgatni rá, a kíváncsisága erősebb volt, s elkezdte feltúrni az aranyat. Mégsem képzelődött, valóban fény szűrődött ki közülük, egy alig ökölnyi, faragott márványszoborból áradt. A hasán valamiféle pecsét volt, az bocsátotta ki magából a fényt, pulzált, szinte mintha élt volna. Nash a homlokát ráncolta, kivette a szobrot, ám ahogy közelebb emelte az arcához, hogy jobban megnézhesse, megcsípte az ujját, mintha apró villámütés érte volna. Meglepődött a furcsa érzéstől, ijedtében kiejtette a szobrot a kezéből, s ahogy az földet ért, megrepedt. A repedésből éles, vakító fény tört elő, Nash-nek a szeme elé kellett kapnia a kezét, s mikor a világosság valamelyest halványult, s újra képes volt körbenézni, nagy meglepetésére egy alakot látott a szoba közepén. Olyasmi volt, akár egy elf, vékony, karcsú testű, ám jóval magasabb, talán még emberből sem látott ekkorát, s a feje tetején elágazó szarvak – vagy inkább agancsok? – meredtek hátrafelé. És a szemei… a szemei úgy ragyogtak, akár a csillagok. Megtört volt. Térdepelt, ám a kezei magasan a feje fölött lógtak bilincsbe verve, mintha egy láthatatlan falhoz lenne hozzáláncolva. Nem élő volt, inkább tűnt kísértetnek vagy látomásnak, s Nash óvatosan közelebb kúszott hozzá, hogy jobban megnézhesse, ám ekkor az alak megmozdult, s ő ijedten hátrahőkölt. Amaz mintha álmából ébredt volna, úgy nézett körbe a szobában, akár egy riadt kismadár, mellkasa szaporán hullámzott. Nash ámult, sosem látott még hozzá hasonló lényt, meg akarta volna érinteni, szólni akart volna hozzá. A férfi – vékony, csontos arcából és lapos mellkasából annak tűnt – végül ránézett, tekintete átható, szinte már égető volt.
- Megtörted a pecsétet… - lehelte, a hangja mintha évezredek távlatából szólna, egyszerre volt férfi és női.
- Ki vagy te? – bukott ki Nash-ből az álmatag kérdés, képtelen volt levenni a szemét a jelenésről.
- A nevem Gwychyrrhean. A Rempath egyik driádja vagyok.
- Hogy lehet, hogy még sosem láttam hozzád hasonlót?
- Mi, driádok sokezer évvel ezelőtt, még az első emberek előtt éltünk. Mi vigyáztuk a Rempath csúcsait és Kordrin szent erdeit. Mára már egyetlen élő társunk sem maradt, de sokunk szelleme sosem hagyta el Vystera-t, hogy eskünket megtartva halálunk után is óvhassuk a vidéket.
- Mi történt veled? Hogy kerültél… ide? – pillantott a driád csuklóit tartó bilincsekre.
- Moneth. Évek óta vadászott már ránk, míg végül engem sikerült fogságba ejtenie ebben a bálványban. Ezzel az erőmet fel tudta használni, hogy megkeresse Rempath legtermékenyebb bányáit. – arcán bánat és megbánás suhant át, mintha csak árulásnak tartaná, amit akarata nélkül kellett véghez vinnie – A pecsét tartott fogva a bálvány belsejében, s hogy ezt megtörted, onnan kijuthattam.
- De hisz még mindig rab vagy… - kúszott közelebb Nash, s a bilincseket vizsgálta – Mondd, hogyan tudnám ezeket megtörni?
A driád megmozdította a kezeit.
- Ezeket a bilincseket egy varázslat hozta létre. Hogy eltűnjenek, fel kell olvasnod a bálvány hátán a szöveget. Akkor én is szabaddá válok.
Nash újra felvette a szobrot, ám ahogy megtalálta rajta az írást, egészen kétségbe esett. Sosem látott még ilyen írásjeleket.
- Én ezt nem tudom elolvasni… Nem ismerem ezt a nyelvet…
- Segítek. – mosolyodott el a másik.
Azzal Nash mintha csak megvilágosodott volna, a fejében szinte álomként szavak kezdtek formálódni. Látta, hallotta, érezte őket, sosem hallott még hasonló beszédet, mégis értette a szavakat, tudta, mit kell mondania. És mondta. Maguktól jöttek ki a torkán a hangok, ahogy olvasta a sorokat, a bálvány a kezében vibrált, morajlott. A driád csuklója körül a bilincsek izzani kezdtek, s ahogy Nash a szöveg végére ért, egyszerűen elpattantak, s a férfi végre szabad lett. Alakja ragyogott, ahogy végre kiegyenesedhetett, arca sugárzott a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm, barátom… Kiszabadítottál… - lehelte boldogan, s fejet hajtott a lány előtt
- Örökké hálás leszek neked.
Nash leírhatatlan boldogságot és megtiszteltetést érzett, örömében képtelen volt megszólalni, csak nézte őt áhítattal telve.
- Most vissza kell térnem a hegyekbe. Rendbe kell hoznom, amit általam tönkretettek. Búcsúzom, barátom. Tudd, hogy Rempath hegyei közt mindig menedékre lelsz. És ha eltévednél, egyvalamit jól jegyezz meg… A sorsok tükre minden titkot felfed.
Azzal a driád még egyszer fejet hajtott, majd az alakja elemelkedett a padlótól, felragyogott, s szertefoszlott. Ahogy Nash lenézett a kezére, látta, hogy a bálványból is csupán por maradt, mintha soha nem is létezett volna. Extázissal töltötte el az iménti jelenés, s most, hogy a driád visszatért a hazájába, az érzés is kezdett halványodni, s átadta a helyét a zavarvodottságnak. Mégis mit jelent az utolsó mondat? Mi a csoda lehet a sorsok tükre? Mit akart ezzel mondani?

 

 Folyt.köv.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Claire Robbins írói oldala

Underground Kiadó

 

("- Nekem meg az nem világos, hogy miért nem puffantottak le téged, amikor a kezükben van a fegyver - közöltem hidegen, közben az archeológus az órámra sandítva megnézte az időt, én meg elképedtem. - Mi a fene, ezek időre lőnek? ")- Beleolvasó: Chris Land: Lélekvesztő I.részéből.

 A ma egy kissé hosszabb beleolvasót fogok nektek hozni Chris Land: Lélekvesztő I.részéből. Bízom benne, hogy tetszeni fog ez a rész is nektek.

Chris Land:
Lélekvesztő I.

Tartalom:

Christina ​Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is. Feladata: mivel a kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell derítenie egy Hatsepszut álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a helyi összekötő, az archeológus Raman segítségével.
Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is érdeklődnek a papirusz hollétéről, főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz játékot űz egy-egy elismerésre méltó darabért, továbbá két mindenre elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő is részt vesz a kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk számításait.
Hova tűnt Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?
A jelek a Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a Lélekvesztőt azonban az ókori papok telerakták veszélyes és fondorlatos csapdákkal, melyekkel mindannyiuknak meg kell küzdeniük, akár az életük árán is.
Millió egy titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész…
Rejtélyes halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és érzelmek, egy kis ókori történelemmel megfűszerezve, no és a humor se maradhat el a Lélekvesztő című fordulatokban gazdag kalandregényből.


BELEOLVASÓ
ENGEDÉLLYEL

Amint felbuktak előkerült egy másik, s hogy a férfit némileg megkíméljem tőle, föltápászkodva intettem neki, majd sarkon fordulva a nyakamba szedtem a lábam. Hallottam a mögöttem dübörgő talpak zaját, így hátra se nézve futottam sikátorokon át. Kifulladásig űzött, aztán egy kereszteződésnél beért, elgáncsolt, s amíg megkísérelte lefogni a karjaimat, társa érkezett, aki elszedte volna a batyumat. Mivel egyik se sikerült, mert a gáncsolót orrba nyomtam, a vállpántot pedig nem eresztettem el, az, aki megorrolt rám elmarta a bokám és kirántotta alólam a lábam - vesztére, mert rázuhantam. Megpróbált kimászni alólam, a másik pedig a táskámban lévő tekercset akarta kicibálni. Ahelyett, hogy hagytam volna a táskarablót meglépni, beletérdeltem az alattam lévő ágyékába, erre gyomorszájon vágott, így eleresztve a batyut nyomban kétrét görnyedve eldőltem a porban. Még fel se ocsúdtam igazán, már véget ért a táskámért folytatott küzdelem, amit Raman rendezett le, s lepillantva rám megállt fölöttem. Mielőtt az az alak, aki megütött talpra vergődhetett volna, az archeológus lehajolt hozzá, hogy szóvá tegye: - A magad súlycsoportjával kezdj ki legközelebb, és tanuld meg tisztelni a női nemet. Amint fölfogta az arab a lényeget, bronzemberem egyetlen váratlan mozdulattal elintézte őt, aztán felsegített. - Húzd ki magad, úgy könnyebb.
- Időt kérek - rebegtem, mire füttyszó hasított a légtérbe, melyre a régész duplafüttyel válaszolt, én meg kódoltam az üzenetet: - Ez annyit jelentett, hogy itt vagyunk.
- Úgy valahogy - helyeselt, míg a keresztutca csendjét távoli kiáltozások és lábdobogások verték fel. Követtem a férfit, aki másodpercek alatt elérte a sikátor végét, majd óvatosan a hangok felé pislantott, így érdeklődéssel a szememben én is arrafelé tekintettem.
Ezúttal Lahoud volt pácban, őt ketten kergették, de a núbiai jelentős előnyre tett szert az üldözőkkel szemben. Lövés dörrent és a lövedék iszonyú sebességgel becsapódott a fölöttünk magasodó falba, amiből kiszakadt egy darab, nyomában vakolat és festék hullott a talajra. Összerezzentem, Raman pedig időveszteség nélkül visszasodort a biztonságot nyújtó sikátor sötétjébe. Kisvártatva Lahoud farolt be, ekkor dördült el a második lövés: a golyó elsüvített a núbiai mögött, s a háttérben csapódott be. Visszhangzott a szűk tér, szállongó por keletkezett Gamal fejénél. - Gyerekek, nyomulnunk kell valamerre - sápítozott, aztán szúrós szemeket vetett rám. - Jön Omar haverod, és nemigen értem, miért bukik rád ennyire az a pacák.
- Nekem meg az nem világos, hogy miért nem puffantottak le téged, amikor a kezükben van a fegyver - közöltem hidegen, közben az archeológus az órámra sandítva megnézte az időt, én meg elképedtem. - Mi a fene, ezek időre lőnek?
- Arra - nyomta kezembe a táskám, és félreértettem volna, ha nem mutat a sikátor másik oldalára. Rémületem is nagyobb volt annál, hogy vitatkozzak vele, így gyors ütemben elértem az utca végét, ahonnan fölhangzott a harmadik irtózatos dörrenés. Megcsapott a lövedék szele, ami pont az orrom előtt vágódott a vályogtéglába, félig-meddig megsüketítve.
- Na, süssetek ki valamit, és ne szarakodjatok, mert be vagyunk kerítve - darálta Lahoud. Visszaaraszolva hozzájuk fölpislogtam az utca mentén elhelyezkedő falra, áthajítottam a batyum a túloldalára, s amint csörömpölés jelezte, hogy földet ért, a núbiait megmászva akartam följutni rá, de a férfi visszatartott: - Várj, először én, az ilyen kertekben kutya is szokott lenni. A régész másodpercek alatt föltornászta magát a fal tetejére, majd eltűnt, aztán halk füttyszó jelezte, hogy mehetünk. Gamal bakot tartott, átlendültem leugrottam, s épp Raman mellett landoltam, akinek két marka közé szorult egy kutya két füle, hogy a fejét leszorítsa a földre, az eb szűkölt, és a hátsó lábaival egyvégtében próbált kiszabadulni keserves helyzetéből. Amikor Lahoud majdnem feldöntött, nekiálltam: - Te, figyelj már, ha ezek ilyen közel voltak hozzánk és tényleg ki akartak nyírni minket, akkor nagyon kellett igyekezniük, hogy még csak véletlenül se találjanak el bennünket. Az arabok a fal túloldalán keresgettek, én pedig a táskámat kutattam, amire ráleltem a kutya alatt. Kicibáltam alóla, majd az archeológus tekintetébe mélyedtem, aki fojtott hangon közvetített: - A kert végében kimászhatsz, mi meg elcsaljuk őket a másik irányba.
- A tekercsnek már úgyis lőttek - súgta Lahoud, erre a hátizsákom csatjához kaptam.
- Azért vigyázz rá - hagyta jóvá a régész is a dolgot, így távoztam. 

*

Az utca fényei kigyulladtak már, amikor fogtam egy konflist, elvitettem magam a Karnak templomhoz, s hiába volt záróra, bejutottam. A bejáratnál kosfejes szfinxsor fogadott, aztán elértem az előcsarnokot, mire kiszélesedett a tér: balra néhány pálma mögött apróbb romok, jobbra egy csarnokban méretes királyszobrok. Miután elhaladtam II. Ramszesz nálam ötvenszer nagyobb kolosszusa előtt, csatlakozott hozzám egy lekonyult hosszúfülű kecske, majd a második kaputorony tömegénél betévedtem egy magas papiruszvirágokkal díszített oszloprengetegbe. Távolabb obeliszk hívta fel magára a figyelmet, melynek nyúlánk alakja belefúródott a csillagos égbe. A pülon félelmetes méretei úgy nehezedtek rám, mintha óriások lennének, a lámpákkal itt-ott megvilágított hüposztil csarnok fény-árnyék játéka nyomasztott. Ekkor ráleltem egy idegenvezetőre, aki a másik kaputoronyhoz terelte a csürhét, míg bőszen magyarázta betanult szövegét: - Tehát itt látjuk Hatsepszut és Thutmózisz obeliszkjeit, a botanikus kert után pedig elérünk a Szent-tóhoz, melyet a Nílus táplál…
Amint behatároltam a teret, áthaladtam a templom legtitokzatosabb részén, ami egy rejtélyes szentélybe vezetett, melyben egykor maga Amon isten lakott, a teremtő és kiismerhetetlen. Ezzel szemben terült el a kísérteties kert, s míg arra kaptattam, kajla követett. A botanikus kert négyszögletes, megnyúlt, ablakszerű részekből tevődött össze, mély sötétség lappangott benne, előtte kisebb kőfalak vetettek árnyékot, így a legalkalmasabb helyszín volt a találkozó szempontjából. Kiválasztottam a legjobb helyet, ami elég eldugott volt ahhoz, hogy észre ne vegyenek, s feltelepedtem a fal tetejére. A megbeszélt időben senki se jelent meg, de öt perc múlva három alak tűnt fel. Amint közelebb értek, tekintetüket végighordozták a romokon, s mihelyt Omar meggyőződött róla, hogy rajtuk kívül egy árva lélek sincs ott, türelmetlenül járkálni kezdett. Samír pálinkásüveggel a kezében egy pálma alatti falra mászott fel, a harmadik arab a vele átellenben elhelyezkedő bemélyedésben húzódott meg, negyedik társuk a tó felől érkezett, aztán leült egy kettétört oszlop talpazatára. Tisztán láttam őket, s a palesztin néha annyira megközelített, hogy alig volt köztünk pár méter. Súlyos csend ereszkedett a kert előterére, csak Omar léptei alatt súrlódtak olykor a kövek. Elviselhetetlenül meleg éj köszöntött be, rettentő hőség terpeszkedett a templom falai közt. Néha felsejlett ugyan valami szellőféle, ami másodperceken belül bejárta a zegzugos részeket, majd mintha nem is lett volna, elillant a titokzatos feketébe burkolózó szentélyből. Raman olyan nesztelen bukkant elő a sötétből, mint az árnyék, hirtelen megjelenő alakját beragyogta a holdfény. Omar Asour fordult, ám a mozdulatlan alak láttán zavartan megállt.
- Remélem, egyedül jöttél - kukkantott a háttérbe, felmérve a mögötte álló terepet, amit nagyjából megvilágított a lábánál megbúvó lámpa. Felfelé szüremlő fénye viszont rávetült az arcélükre, így azt is láttam, hogy a két férfi tekintete a pillanat törtrészéig keresztezi egymást, majd tétován továbbsuhanva pásztáz. Mivel régészem nem fárasztotta magát válaszadással, Omar hangjában megéreztem a feszültséget: - Elhoztad a térképet?
- Ha jól értelmeztem, egy emírrel van itt dolgom, nem veled.
- És naivan az hiszed, hogy a birtokában van az, ami neked kell - húzta őt a palesztin, akinek arcán tisztán látszott a csalódás, ahogy hitetlenkedve megingatta a fejét. Omar szavait csend követte, s fel se figyelt rá, hogy amint az agresszor lehuppant a helyéről, az egyik oszlopnál mozdul valaki, de az éjszaka leple eltakarta az árnyékban meghúzódó teremtést.
- Köss üzletet, amíg teheted - ajánlotta Asour. - Én megkapom tőled a tekercset, cserébe átnyújtok néhány életet, többek közt ott van Webster, akinek nem bocsáthatom meg, amit tett. Aligha sejti, milyen valójában egy palesztin férfi, de miután kedvemet töltöttem vele megtanítom a rendre - nyomta szövegét, szavai azonban hamar eloszlottak a légtérben. A fenyegetés mégis egyértelműen hangzott, s az archeológus pillantása félreérthetetlenül rám siklott, közben újra árnyék lebbent az oszlopnál, majd tovább surrant a falnál.
Omar folytatta: - Lásd a nagylelkűségem, Xantoszt is visszaszolgáltatom, hisz’ még a legutolsó arab nővel se ér fel. Bevallom, kipróbáltam, noha egy kivénhedt birkát se adnék érte, így a tied, rólad feltételezem, hogy használt állapotban is visszaveszed. 

A régész szótlanul tűrte a megalázó szavakat, zsebre dugott kézzel állt, sziklaszilárd nyugalom tükröződött az arcán. Ezt már Omar se bírta idegekkel, s a kezdeti harag dühödt vaddá tette. Először azt hittem, menten nekiesik a férfinak, de amint ismét ránézett, valami októl fogva lehiggadt tőle, pedig ahogy láttam, nem állhatta türelmes modorát, béketűrő viselkedését. Asour önmagát hergelte, míg a közelben gyufa sercent, hogy pillanatnyi lángja fénnyel töltse be a körülötte lévő teret. Ezt a másodpercet választotta az árnyalak arra, hogy kihasználva a helyzetet lesöpörje az oszlop talpazatán ülőt, keze a magasba lendült, de a váratlan világosság megzavarta őt, így visszaosont a helyére. Ha Omar nem is, az agresszor mintha fölfigyelt volna a szokatlan jelenségre, bár maradéktalanul élvezte a két férfi jelenetét, ezért újfent a sötétképűre tekintett, aki nem maradt adósa: - De térjünk a tárgyra, mennyit ígért a sejk a tekercsért? Hajlandó vagyok én is fizetni, illetve az előbb említetteket megtoldom egy kis alamizsnával, fogadd előlegként - dobott Raman felé egy érmét. Bronzemberem nem mozdult, hagyta, hogy az érme csengve a lába elé hulljon, s ott pörögve megállapodjon. Ezt a kihívást már magára se vette, ekkor Samír mögé lépdelt, meghúzta az üveget, letette a kőre, majd megkerülve őt megvárta, míg a társai is közelebb mennek, és közrefogják áldozatukat, akár oroszlánok a gazellát. A régész békésen szemlélődött, meg se próbálta kivágni magát a szűkülő körből, így Omar kezéből kicsúszott az irányítás, amit akaratán kívül a sebhelyesnek engedett át. - Vedd le azt a rongyot, vagy én tépem le rólad. Az archeológus eleinte nem moccant, aztán levette a burnuszt és odadobta Samírnak. Félig nyitott ingét kirántotta a nadrágjából egy alak, megmotozta, ezalatt az agresszor is átvizsgálta a ruhát, majd ingerülten a földre dobta. - Velem szórakozol, Raman? Helytelenül teszed, nem tanultad még meg? Pedig mintha lett volna rá alkalmad, ha jól emlékszem. Azt is látom, hogy a görögöt lecserélted egy másik európai lotyóval, eszerint lebecsülöd az arab nőket, amit meg fogsz bánni - intett, erre két társa hátracsavarta régészem karjait, közben Samír kikapta övéből a tőrét, hogy a penge ledermedjen a férfi nemesebbik szervénél, aki meghátrált volna, őrei viszont nem engedték, így ökölbeszorított kézzel ő is korrigálta a helyzetét.
- Senkit nem becsülök le - mondta, s hangján nem érződött zavar.
Samír ezt meg se hallotta. - Tökös gyereknek képzeled magad, de megoldjuk a gondodat. Csak négyen ütköztünk meg egyszerre, a sötétben rejtőzködő alak remegő árnyéka elárulta, hogy elkapta őt a röhögőgörcs, Raman bizonytalanul felém pillantott, s mialatt a zsebemben kutattam, a palesztin is közelebb óvakodott hozzájuk. - Mit akarsz? A sebhelyes felelet helyett kioldotta a férfi övét, s amint lehúzta nadrágján a cipzárt, hirtelen sürgős lett nekem és az árnynak, de bronzemberem is hátralépett volna, ha kétoldalról nincs ki tartsa. Előkotortam pár pénzérmét, az egyiküket elhajítottam, a kőre esett, csilingelve pörgött egyre gyorsabban, végül elhallgatott. Mivel nem keltette fel a figyelmet, a markomban lévő pénzt már dühből vágtam volna a legközelebbi falhoz, de több dolog is meggátolt benne. A régész nemet intett, az árnyalak, akinél már nehezményeztem, hogy túl sokáig áll egyhelyben, halk neszezés után lenyomta a szipákoló arabot, majd a testet az oszlopkőre fektette. Raman éles hallásának köszönhette vagy rendkívül fejlett érzékszerve tudatta vele, hogy a templomban rajtunk kívül van még valaki, mert enyhén félrebillentette a fejét, és a szeme sarkából felfedezte a jövevényt, közben Omar félrelökte előle az agresszort, aztán felemelte a mutatóujját, így a két arab elengedte őt. Amikor a férfi rendbe szedte magát, a palesztin felvette a kövön heverő érmét, hátrébb lépkedett, a lámpa fényénél futó pillantást vetett rá, majd bronzemberem felé hajította.
- Ez a százas szerencsét hoz neked. Lenéztem markomban a pénznemre, és felfogtam a sötétképű tettét, ami távol állt a megalázástól, inkább a logikára alapozott. Raman mozdult, de belső énem tiltakozva felsikoltott, erre lebénult, s nem lett árulóm, mert az idegen magyar érme a lába elé hullott. Omárban mégis gyökeret vert a gyanú, hogy a közelben vagyok, ugyanis a terepet vizslatva megfordult a saját tengelye körül, s mivel minden szempár az engem oltalmazó sötétet szemlélte, az se tűnt fel senkinek, hogy Lahoud alakja kivált a háttérből, ezalatt a palesztin bevégezte a teljes fordulatot, de a férfi helyett már a núbiaival társalgott: - Szóval Webster, Xantosz…

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

NewLine Kiadó

Chris Land írói oldala

New York Times-bestseller, az Agave Könyvek Kiadónál Pam Jenoff: Elvesztek Párizsban

New York Times-bestseller!

Pam Jenoff: Elvesztek Párizsban
(The Lost Girls of Paris)

Megtörtént eseményeken alapuló történelmi regény a II. világháborúban tevékenykedő női titkos ügynökökről
– egy sikerszerző tollából.

Megjelenik március 23-án!
Agave Könyvek Kiadó oldalán

Fordította: Török Krisztina   

1946, Manhattan: Grace Healey egy hétköznap reggel munkába igyekezvén átvág a New York-i Grand Central pályaudvar nagycsarnokán, és belebotlik egy gazdátlan bőröndbe. Kíváncsiságtól hajtva belekukkant, és egy borítéknyi fényképet talál benne. A tucatnyi női portré annyira megragadja, hogy a csomagot zsebre vágva sietve visszatuszkolja a bőröndöt a pad alá, és már szalad is a dolgára.

Hamarosan megtudja, hogy a bőrönd tulajdonosa Eleanor Trigg volt, aki a második világháború alatt az angol titkosszolgálatnál női ügynökök hálózatát szervezte. Az ügynöknőket a megszállt Európában vetették be futárként és rádiósként, közülük azonban tizenketten soha nem tértek haza, sorsukat homály fedi. Grace megpróbálja felgöngyölíteni ezeknek a nőknek a történetét. Nyomozása egy Marie nevű ifjú anyához vezet, aki veszélyes franciaországi küldetése során a barátság, hűség és árulás útvesztőjében maga is kis híján odaveszett.

Pam Jenoff regénye a második világháborúban tevékenykedő női titkos ügynökök köreibe repíti az olvasót. A valós eseményekre épülő történetben feltárul előttünk ezeknek a merész és hősies nőknek a háborúban betöltött fontos szerepe, miközben a szerző magával ragadóan mesél bátorságról, testvériségről és a legnagyobb vészben tanúsított túlélő erőről is.

Blörbök

„Megtörtént eseményeken alapuló regény, ami három bátor, mindenre elszánt nő történetét mutatja be a második világháború egyik kevésbé ismert fejezetét taglalva.”
Martha Hall Kelly, az Orgonalányok New York Times bestseller-szerzője

„Alapos kutatásokon alapuló, magával ragadó történet. Lenyűgöző mese ismeretlen nőkről és lányokról, akik segítettek megnyerni a háborút.”
Lisa Wingate, az Elrabolt életek New York Times bestseller-szerzője

„Egy lebilincselő rejtély és egy elbűvölő hősnő avatja letehetetlen olvasmánnyá az Elvesztek Párizsbant.”
Kate Quinn, az Alice hálózata New York Times bestseller-szerzője

Pam Jenoff

Számos nagy sikerű történelmi regény szerzője. A George Washington Egyetemen szerzett bachelor diplomát nemzetközi kapcsolatok szakon, majd a Cambridge-en kapta meg a master diplomáját történelem szakon. Később a Pennsylvania Egyetemen jogászként végzett. Jenoff regényeit a Pentagonnál töltött ideje alatt szerzett élmények és tapasztalatok, valamint a Külügyminisztériumban végzett diplomata munkája ihleti, többek közt az utóbbi intézmény képviseletében ő felelt Lengyelországban a Holokauszt megemlékezésével kapcsolatos ügyekért amerikai oldalról. Jelenleg a férjével és három gyermekükkel Philadelphia mellett laknak, ahol az írás mellett jogot tanít.

Részlet a kötetből

„A bőrönd eltűnt.
Grace mozdulatlanul állt a Grand Central előcsarnokában a pad előtt, ahol reggel a bőröndöt hagyta, körülötte áramlott, hömpölygött a délutáni tömeg. Egy pillanatra azt gondolta, hogy talán csak képzelte az egészet. De a fényképek, amelyeket abból a bőröndből emelt el még reggel, ott voltak a kezében. Vagyis akkor valaki elvitte vagy arrébb rakta, míg ő munkában volt.
Önmagában nem is lett volna abban semmi meglepő, hogy a bőrönd már nincs a pad alatt. Elvégre órák teltek el azóta, hogy itt látta. Miért is ne jöhetett volna érte a gazdája? Csakhogy így a fényképek rejtélye és az egész ügy még izgalmasabbá vált. A képekre nézett, és eszébe jutott, hogy milyen rémesen kezdte érezni magát, amiért elvette őket.
– Elnézést – szólított le egy mellette elhaladó hordárt.
– Igen, asszonyom? – kapta a kezét vörös kis fejfedőjéhez készségesen a férfi.
– Egy bőröndöt keresek.
– Ha a csomagmegőrzőben van, szívesen elhozom magának. – A kezét nyújtotta. – Elkérhetem a cédulát?
– Nem, nem így értettem. Nem a sajátomról van szó. Reggel volt itt egy bőrönd, ez alatt a pad alatt – mutatta. – Azt szeretném kideríteni, hová lett. Barna bőr, írás volt az oldalán.
– Ha nem a magáé, akkor miért keresi? – meredt rá értetlenül a hordár.
Jó kérdés, konstatálta magában Grace, és már majdnem megemlítette a fényképeket, de aztán mégis jobbnak látta hallgatni róluk.
– Csak a gazdáját szeretném megtalálni – mondta végül.
– Cédula nélkül nem segíthetek. Esetleg kérdezze a talált tárgyaknál – javasolta a hordár.
A talált tárgyak egy szinttel lejjebb volt, egy dohos kis zugban, világokra a fenti nyüzsgéstől. Ősz pofaszakállas, mellényes, simléderes sapkás öregember üldögélt a pult mögött, és újságot olvasott.
– Egy bőröndöt keresek. Barna, az oldalán írás van, krétával – mondta Grace.
– Mikor veszítette el? – forgatta a szája sarkába a kialudt szivarvéget az öreg.
– Ma.
A férfi a hátsó helyiségbe ment, hallatszott, ahogy pakolászik, majd a fejét ingatva tért vissza.
– Semmi.
– Biztos benne? – próbált Grace a válla felett bekukkantani a hátul terjengő félhomályba, hogy lássa az elkallódott gazdátlan táskákat és bőröndöket.
– Ja – rántott elő az öreg egy vaskos nyilvántartást a pult alól. Fellapozta. – Amit ide behoznak, azt ebbe feljegyezzük. Az elmúlt nap során nem érkezett bőrönd.
Grace azon tűnődött, akkor vajon miért ment hátra előbb személyesen megnézni.
– Gyakran veszítenek el az emberek ilyen nagy tárgyakat? Bőröndöket?
– Meglepődne, mi mindent hagynak el a népek – bólogatott a férfi. – Táskákat, dobozokat. Biciklit. Még kutyákat is.
– És minden itt végzi?
– A kutyákat kivéve. Azokat a városi menhelyre viszik. Ha meghagyja a nevét és az adatait, értesítjük, amint valaki behozná a táskáját – tette még hozzá.
– Grace Flemming – adta meg gondolkodás nélkül a lánykori nevét. Egy pillanatra elszégyellte magát. Máris kitörölte volna Tomot az életéből, mintha a házasságuk meg sem történt volna?
Gyorsan beírta a penzió címét a nyilvántartásba a megfelelő helyre. Aztán sarkon fordult, és visszament a lépcsőn a földszinti előcsarnokba. Még egyszer elsétált a padhoz, és jól megnézte a bőrönd helyét. Talán a gazdája jött vissza érte. Bűntudat hasított belé, ahogy elképzelte, mint nyitja fel a táskát a nő, és keresi benne hiába a fényképeit.

Grace bizonytalanul szorongatta az elárvult képeket. Esetleg leadhatná őket a talált tárgyaknál. Elvégre nem az övé, és akkor lezárhatja ezt az egészet. De valami miatt fontosnak érezte őket. Az ő felelőssége, hogy kikerültek a bőröndből, és most a tulajdonos miatta nem érti, mi történhetett velük. Az is lehet, hogy kiborult, amiért elvesztek. Szóval mivel Grace vette el a kis csomagot, az ő felelőssége visszajuttatni a gazdájához.
De hogyan? A bőröndnek nyoma veszett, nem tudja, kié, vagy ki vitte magával. Pontosabban, javította ki magát, egy név állt az oldalán, az a krétával odafirkált egyetlen szó. Trigg, idézte fel magában. Az is az eszébe jutott, hogy a fényképeken vízjel látható: O’Neill’s, London. A bőrönd Angliából érkezett. Vagy legalábbis a képek. Talán a brit konzulátusra kellene bevinnie.
Ám a nagy óra a csarnok közepén már fél ötöt mutatott, kezdett ritkulni a munkából igyekvők tömege. A konzulátus is bizonyára bezárt már. Grace hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát. Haza akart menni a penzióba, a saját szobájába, ahol közel két napja nem járt, beülni egy kád forró vízbe, és elfelejteni az egészet.
A gyomra is korgott. Elindult az állomásról az utca túloldalán lévő kávézó felé. Ruth’s, így hívták, bár az ajtó felett a neonfelirat th-ja kiégett. Ma este semmi fellengzős steakvacsora. Igazából le kellene végre állnia ezzel, hogy folyton házon kívül étkezik, keresnie valami rendes boltot, ahol bevásárol, és a penzió konyháján főzni, hogy félre is tehessen valamennyit. A takarékosság korábban sohasem jellemezte a mindennapjait, az elmúlt hónapokban itt a nagyvárosban kellett lassan beletanulnia, ha ki akart jönni a kis fizetéséből a magas költségek mellett.
A szinte teljesen üres pulthoz ült.
– Egy grillezett sajtos szendvicset kérek, és egy Pepsit – szólt oda a szőke felszolgálónőnek, miután gondolatban összegezte a pénztárcája tartalmát, és konstatálta, hogy futja rá.
Míg a pincérnő kiengedte az üdítőjét a gépből, Grace tekintete a pult feletti tévéképernyőre tévedt. Épp a főpályaudvar képe úszott be elé, arról a nőről beszéltek, akit aznap reggel halálra gázoltak az épület előtt.
– Hangosítsa fel – szólalt meg hirtelen még az elemi udvariasságról is megfeledkezve.
– A baleset reggel kilenc óra tíz perckor történt – mondta épp a hírolvasó. Alig néhány perccel azelőtt, hogy ő odaért.
Majd egy női arc villant a képernyőn, hátrafogott sötét haj, komor vonások.
– Az áldozat brit állampolgár, Eleanor Triggnek hívták.
Grace ledermedt. Ugyanaz a név, amit a bőröndre írtak. A balesetben meghalt nő fényképeit emelte el.”

A kötet 35% kedvezménnyel előrendelhető, március 23-ától pedig kapható a könyvesboltokban!
Agave Könyvek Kiadó