Múlt héten sajnos nem tudtam megosztani C. C. Brown: Tania – Örvény a múltba c. könyvből a részletet. De ma hosszabb részletet hozok nektek. Remélem tetszeni fog nektek.A mostani részben épp arról szól, hogy miként ismerkedik Tania a leendő munkahelyével.
C. C. Brown:
Tania – Örvény a múltba
Tartalom:
Almási Tania egy rendkívüli lehetőséget kap a dél-angliai tengerparton működő Living Coasts víziállatkerttől, így néhány hónapra Torquay-ba költözik. A tenger fölött magasodó állatkert helyén száz éve még az angol arisztokrácia társasági életének központja, a Marine Spa épülete állt. Egy éjszakai, egyéni mentőakciója alkalmával a sziklák alatt kavargó örvény a mélybe, vagyis 1893-ba sodorja. Így veszi kezdetét egy izgalmas, kalandokkal átszőtt utazás, ahol egy okostelefon fontos szerepet kap, de számtalan bonyodalom okozója is. Hogyan sikerül áthidalnia az évszázados különbségeket? Izgalmas hajsza, kalandos utazás, szerelem, humor, és felhőtlen kikapcsolódás, legfőképp az olvasónak!
ENGEDÉLLYEL
– Köszönöm, kellemesen utaztam. Örülök, hogy itt lehetek - válaszoltam, miután a dundi hölgy megropogtatta csontjaim.
– Renata vagyok, ennek a teamnek a vezetője. Sokat leszünk majd együtt – karolt belém, aztán bekísért a nagykapun, ami az állatkertbe vezetett.
– Szeretném az összes állatot személyesen bemutatni neked, de most erre nincs idő, inkább csak gyorsan elintézzük a formaságokat, körbevezetlek, aztán tiéd a délután! – nevetett Renata, csak úgy rázkódott az egész teste.
– Az irodában felveszem az adataid, ruha méret satöbbi, a menüt majd a napirendet is megbeszéljük, amit általában tartunk.
Közben folyamatosan, körkörösen mentünk le a sziklák között, egy kiépített úton. Fölöttünk, általam még soha nem látott madarak repkedtek. Kopasz kisember jött velünk szembe, kis talicskát tolva maga előtt, nadrágszára duplán fel volt hajtva, a legalább két számmal nagyobb bakancsot kacsázó léptekkel próbálta magán tartani.
– Á, Josè! Bemutatom Tania-t, aki nálunk fog dolgozni egy ideig.
A kisember letette a talicskát, melyben valószínűleg az állatok alól kiszedett alom volt, megtörölte kezét a nadrágszárába, majd felém nyújtotta.
– Részemről a megtiszteltetés szép hölgyem!
Mosolyogva továbbállt rakományával.
– Josè a beszerzési igazgató – magyarázta Renata, mire kikerekedett a szemem, és picit elszégyelltem magam a férfi után nézve.
Abban a hitben voltam, hogy Josè egy egyszerű segédmunkás, aki az állatok helyét takarítja.
– Igen, igen drágám – mosolygott anyáskodva Renata.
– Nem minden az, aminek látszik. Itt mindenki, mindent csinál. Nincs hierarchia a tevékenységek között. A csoportvezetők, és igazgatók is megfogják a munka keményebbik végét, ha szükséges. Remélem, ez nem jelent neked gondot?– fordult szembe velem, mikor az irodához értünk.
– Ó, dehogyis! Épp ellenkezőleg! – válaszoltam hevesen.
Az apró iroda, ahová beinvitált Renata, otthonos kis kuckónak tűnt. Kávé Illat terjengett a levegőben. Színes bögrék a polcokon, mindenki nevével ellátva, a falon rengeteg kép a pingvinekről, fókákról, a munkálatokról, amikor az objektum felépült. Mosolygó karácsonyi csoportképek, és egy kép, amelyen egy hatalmas épület állt, valószínűleg a Living Coasts helyén. Méltóságteljesen emelkedett a szikla tetején, alatta a tenger habjai fodrozódtak. Sokáig néztem, és elmerengtem, ez a fantasztikus építmény vajon miért nincs már többé?
– Látom téged is megragadott a látvány – lépett mellém Renata a képre nézve.
– Igen, nagyon szeretem a régi épületeket.
– Ez volt a Marine Spa, 1851-ben épült, és száz évig ez a hely volt Torquay, sőt az angol Riviéra közösségi életének központja. Óriási fürdő, hatalmas bálteremmel, ahol a nyaraló előkelőségek színe, java megfordult. Cárok, grófok, hercegek, színészek, és ünnepelt színésznők látogatták e helyet. Micsoda élet volt itt.. – tekintete a messzibe révedt, mintha ő maga is részese lett volna ennek az előkelő társaságnak.
Néztem a képet, odaképzeltem a pávatollas hölgyeket, az elegáns urakat, ahogy teázgatnak, táncolnak, napfürdőznek, vagy pletykákat suttognak a szomszédjuk fülébe.
– Aztán 1971-ben lebontották egy sajnálatos, halálos baleset következményeként – ült le Renata nagyot sóhajtva.
– Mi történt? – fordultam el a képtől.
– Egy fiút beszippantott a medence leeresztő pumpája. Guy Hendersonnak hívták, alig volt tizennégy éves. A társaival érkezett. Tűvé tettek mindent, miután eltűnt, aztán csak, este találták meg, mikor leeresztették a vizet… Szomorú, nagyon szomorú eset volt. A bontást már amúgy is latolgatta a helyi önkormányzat, de ez az eset végképp pontot tett az ügy végére. Építettek a helyére egy szórakozóhelyet 1977-ben, amit Coral Island-nak neveztek el. Szép volt, de valahogy mégsem az igazi. 1997-ben lebontották azt is – Renata elmosolyodott.
– Ennyi a történet. 2003-ban nyitotta meg a Living Coasts a kapuját, és az óta folyamatosan fejlődünk. Fókák, pingvinek, halak, vidrák, madarak kerültek évről évre ide. Bővültünk, szépültünk, évről évre. Ma már interaktív játékokkal tudjuk a gyerekeknek érdekesebbé tenni az állatkertet. Így jobban megismerik az állatainkat is. Madárházunk legmagasabb pontja 19 méter. Az akvárium teljes kapacitása 1214 köbméter. Számos díjat nyertünk a bolygónk környezetvédelmének megóvására készített projektjeinkkel, ezzel is felhívva az emberek figyelmét ennek fontosságára. Tehát, térjünk a száraz tények mezejére! – kapott fel egy tollat, és egy kérdőív fölé hajolt.
Még egy pillantást vetettem a Marine Spa elsárgult fotójára, majd válaszolni kezdtem Renata kérdéseire.
Azonnal beleszerettem a környékbe. A ház, amelyben lakhattam, noha kívülről régi, ormótlan kövekkel kirakott épület volt, belülről modern, felszerelt lakást rejtett
A következő napok, hetek hihetetlen gyorsasággal teltek el. Annyi dolgom volt, annyi mindent meg kellett tanulnom az állatkert házirendjéről, hogy csak úgy kavargott a fejem. Mértem a víz hőmérsékletét, PH értékét, és a szűrők állapotát is felülvizsgáltam. Megismertem a karbantartókat, elbeszélgettem velük a medence állapotáról. Lassan mindenki tudta, ki az a barna hajú, külföldi lány, aki nap, mint nap feltűnik a fókáknál. Reggelente együtt kávéztamRenata irodájában a többiekkel, ebédidőben a közeli fish and chips büfében ettem, miközben bámészkodtam, mert mindig volt mit.
A szabadnapom hétvégére esett. Végre volt lehetőségem felfedezni a környéket. Két kollégám, Kathy, és Tom felajánlották, hogy körbevezetnek, megmutatják a látványosságokat. Végül Tom a sziklák közelébe kormányozta a kis csónakot.
– Látod, itt engedik ki az elhasznált vizet az állatoktól – mutatott egy nagy csőre.
– Régen ezen a csövön engedték le az uszoda vizét is. Vigyázni kell, mert itt a szikla alatt sok az örvény.
– Be lehet menni a szikla alá? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Mi már egyszer be is mentünk, ugye Tom? – dicsekedett Kathy.
– Be, de nem mennék be újra.
– Majdnem az életünkbe került – kuncogott Kathy, mintha valami csínytevés lett volna az életveszélyes kaland.
– De miért mentetek be, ha egyszer veszélyes?
Őszintén szólva tudtam a választ. Hiszen húsz évesen én is rengeteg ostobaságot követtem el, és ha megkérdezték miért csináltam, csak annyit mondtam: miért is ne? És ahogy vártam, Kathy csak rántott egyet a vállán.
– Kíváncsiak voltunk mi van ott.
– Itt a kiáramló víz melegebb, mint a tenger hőmérséklete, ezért a vadon élő fókák is itt szoktak tanyázni.
– Ha még egy darabig itt várnánk, akkor biztos találkoznánk az egyikkel. De ha vadon élő fókát akarsz látni, akkor mutatok én neked – s már kanyarodott is el a sziklabarlang bejáratától.
Még visszanéztem a fekete lyuk felé, ahol a víz zölden örvénylett, egyre magasabban, ahogy a dagály közeledett.
– Nyugodtan elkötheted a csónakot is ha van időd, és kirándulni szeretnél – folytatta Tom.
– De mindig használd a mentőmellényt! – figyelmeztetett.
– Ez mind nagyon klassz, bár nem tudom, hogy merném egyedül vezetni.
– Ugyan már! – válaszolta a fiú, és kezembe nyomta a kormányrudat.
– Most te vezetsz.
Először picit megijedtem, de aztán egyre jobban élveztem az irányítást. Megtanultam beindítani a motort, a gyorsítás, lassítás is könnyen ment, mire visszaértünk.
– Azt javaslom, ha kimennél a csónakkal, azért a bokádhoz kösd az egyik madzagot, ami itt a csónak oldalán van. Ha véletlenül a vízbe borulsz, akkor a zsinór megrántásával leáll a motor, és te sem kerülsz távol tőle, vissza tudsz mászni rá.
– Nem tudom, hogy merném, de lehet, majd egyszer kipróbálom – ígértem.
– Renata vagyok, ennek a teamnek a vezetője. Sokat leszünk majd együtt – karolt belém, aztán bekísért a nagykapun, ami az állatkertbe vezetett.
– Szeretném az összes állatot személyesen bemutatni neked, de most erre nincs idő, inkább csak gyorsan elintézzük a formaságokat, körbevezetlek, aztán tiéd a délután! – nevetett Renata, csak úgy rázkódott az egész teste.
– Az irodában felveszem az adataid, ruha méret satöbbi, a menüt majd a napirendet is megbeszéljük, amit általában tartunk.
Közben folyamatosan, körkörösen mentünk le a sziklák között, egy kiépített úton. Fölöttünk, általam még soha nem látott madarak repkedtek. Kopasz kisember jött velünk szembe, kis talicskát tolva maga előtt, nadrágszára duplán fel volt hajtva, a legalább két számmal nagyobb bakancsot kacsázó léptekkel próbálta magán tartani.
– Á, Josè! Bemutatom Tania-t, aki nálunk fog dolgozni egy ideig.
A kisember letette a talicskát, melyben valószínűleg az állatok alól kiszedett alom volt, megtörölte kezét a nadrágszárába, majd felém nyújtotta.
– Részemről a megtiszteltetés szép hölgyem!
Mosolyogva továbbállt rakományával.
– Josè a beszerzési igazgató – magyarázta Renata, mire kikerekedett a szemem, és picit elszégyelltem magam a férfi után nézve.
Abban a hitben voltam, hogy Josè egy egyszerű segédmunkás, aki az állatok helyét takarítja.
– Igen, igen drágám – mosolygott anyáskodva Renata.
– Nem minden az, aminek látszik. Itt mindenki, mindent csinál. Nincs hierarchia a tevékenységek között. A csoportvezetők, és igazgatók is megfogják a munka keményebbik végét, ha szükséges. Remélem, ez nem jelent neked gondot?– fordult szembe velem, mikor az irodához értünk.
– Ó, dehogyis! Épp ellenkezőleg! – válaszoltam hevesen.
Az apró iroda, ahová beinvitált Renata, otthonos kis kuckónak tűnt. Kávé Illat terjengett a levegőben. Színes bögrék a polcokon, mindenki nevével ellátva, a falon rengeteg kép a pingvinekről, fókákról, a munkálatokról, amikor az objektum felépült. Mosolygó karácsonyi csoportképek, és egy kép, amelyen egy hatalmas épület állt, valószínűleg a Living Coasts helyén. Méltóságteljesen emelkedett a szikla tetején, alatta a tenger habjai fodrozódtak. Sokáig néztem, és elmerengtem, ez a fantasztikus építmény vajon miért nincs már többé?
– Látom téged is megragadott a látvány – lépett mellém Renata a képre nézve.
– Igen, nagyon szeretem a régi épületeket.
– Ez volt a Marine Spa, 1851-ben épült, és száz évig ez a hely volt Torquay, sőt az angol Riviéra közösségi életének központja. Óriási fürdő, hatalmas bálteremmel, ahol a nyaraló előkelőségek színe, java megfordult. Cárok, grófok, hercegek, színészek, és ünnepelt színésznők látogatták e helyet. Micsoda élet volt itt.. – tekintete a messzibe révedt, mintha ő maga is részese lett volna ennek az előkelő társaságnak.
Néztem a képet, odaképzeltem a pávatollas hölgyeket, az elegáns urakat, ahogy teázgatnak, táncolnak, napfürdőznek, vagy pletykákat suttognak a szomszédjuk fülébe.
– Aztán 1971-ben lebontották egy sajnálatos, halálos baleset következményeként – ült le Renata nagyot sóhajtva.
– Mi történt? – fordultam el a képtől.
– Egy fiút beszippantott a medence leeresztő pumpája. Guy Hendersonnak hívták, alig volt tizennégy éves. A társaival érkezett. Tűvé tettek mindent, miután eltűnt, aztán csak, este találták meg, mikor leeresztették a vizet… Szomorú, nagyon szomorú eset volt. A bontást már amúgy is latolgatta a helyi önkormányzat, de ez az eset végképp pontot tett az ügy végére. Építettek a helyére egy szórakozóhelyet 1977-ben, amit Coral Island-nak neveztek el. Szép volt, de valahogy mégsem az igazi. 1997-ben lebontották azt is – Renata elmosolyodott.
– Ennyi a történet. 2003-ban nyitotta meg a Living Coasts a kapuját, és az óta folyamatosan fejlődünk. Fókák, pingvinek, halak, vidrák, madarak kerültek évről évre ide. Bővültünk, szépültünk, évről évre. Ma már interaktív játékokkal tudjuk a gyerekeknek érdekesebbé tenni az állatkertet. Így jobban megismerik az állatainkat is. Madárházunk legmagasabb pontja 19 méter. Az akvárium teljes kapacitása 1214 köbméter. Számos díjat nyertünk a bolygónk környezetvédelmének megóvására készített projektjeinkkel, ezzel is felhívva az emberek figyelmét ennek fontosságára. Tehát, térjünk a száraz tények mezejére! – kapott fel egy tollat, és egy kérdőív fölé hajolt.
Még egy pillantást vetettem a Marine Spa elsárgult fotójára, majd válaszolni kezdtem Renata kérdéseire.
Azonnal beleszerettem a környékbe. A ház, amelyben lakhattam, noha kívülről régi, ormótlan kövekkel kirakott épület volt, belülről modern, felszerelt lakást rejtett
A következő napok, hetek hihetetlen gyorsasággal teltek el. Annyi dolgom volt, annyi mindent meg kellett tanulnom az állatkert házirendjéről, hogy csak úgy kavargott a fejem. Mértem a víz hőmérsékletét, PH értékét, és a szűrők állapotát is felülvizsgáltam. Megismertem a karbantartókat, elbeszélgettem velük a medence állapotáról. Lassan mindenki tudta, ki az a barna hajú, külföldi lány, aki nap, mint nap feltűnik a fókáknál. Reggelente együtt kávéztamRenata irodájában a többiekkel, ebédidőben a közeli fish and chips büfében ettem, miközben bámészkodtam, mert mindig volt mit.
A szabadnapom hétvégére esett. Végre volt lehetőségem felfedezni a környéket. Két kollégám, Kathy, és Tom felajánlották, hogy körbevezetnek, megmutatják a látványosságokat. Végül Tom a sziklák közelébe kormányozta a kis csónakot.
– Látod, itt engedik ki az elhasznált vizet az állatoktól – mutatott egy nagy csőre.
– Régen ezen a csövön engedték le az uszoda vizét is. Vigyázni kell, mert itt a szikla alatt sok az örvény.
– Be lehet menni a szikla alá? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Mi már egyszer be is mentünk, ugye Tom? – dicsekedett Kathy.
– Be, de nem mennék be újra.
– Majdnem az életünkbe került – kuncogott Kathy, mintha valami csínytevés lett volna az életveszélyes kaland.
– De miért mentetek be, ha egyszer veszélyes?
Őszintén szólva tudtam a választ. Hiszen húsz évesen én is rengeteg ostobaságot követtem el, és ha megkérdezték miért csináltam, csak annyit mondtam: miért is ne? És ahogy vártam, Kathy csak rántott egyet a vállán.
– Kíváncsiak voltunk mi van ott.
– Itt a kiáramló víz melegebb, mint a tenger hőmérséklete, ezért a vadon élő fókák is itt szoktak tanyázni.
– Ha még egy darabig itt várnánk, akkor biztos találkoznánk az egyikkel. De ha vadon élő fókát akarsz látni, akkor mutatok én neked – s már kanyarodott is el a sziklabarlang bejáratától.
Még visszanéztem a fekete lyuk felé, ahol a víz zölden örvénylett, egyre magasabban, ahogy a dagály közeledett.
– Nyugodtan elkötheted a csónakot is ha van időd, és kirándulni szeretnél – folytatta Tom.
– De mindig használd a mentőmellényt! – figyelmeztetett.
– Ez mind nagyon klassz, bár nem tudom, hogy merném egyedül vezetni.
– Ugyan már! – válaszolta a fiú, és kezembe nyomta a kormányrudat.
– Most te vezetsz.
Először picit megijedtem, de aztán egyre jobban élveztem az irányítást. Megtanultam beindítani a motort, a gyorsítás, lassítás is könnyen ment, mire visszaértünk.
– Azt javaslom, ha kimennél a csónakkal, azért a bokádhoz kösd az egyik madzagot, ami itt a csónak oldalán van. Ha véletlenül a vízbe borulsz, akkor a zsinór megrántásával leáll a motor, és te sem kerülsz távol tőle, vissza tudsz mászni rá.
– Nem tudom, hogy merném, de lehet, majd egyszer kipróbálom – ígértem.
Ha tetszett a beleolvasó, itt megvásárolhatod a könyvet.
