Néhány hónappal ezelőtt Szabó Tamás: Holdvíz c.kötetéből már
hoztam nektek beleolvasót. De most újra hozok egy kis részletet ezúttal a cápás
jelenetből. Három részletet mutatok nektek, bízom benne, hogy tetszeni
fog.
Szabó Tamás:
Holdvíz
Tartalom:
Zolit, a burokban nevelkedett, milliomos egyetemista ficsúrt sokkolja a hír: „örökölt” egy 16 éves lánytestvért apja, a néhai KGB-tiszt után! A két tinédzser kapcsolatát nagyban befolyásolja, hogy külön nőttek fel, nem is tudva egymásról. A báty tanácstalan; hogyan viszonyuljon a hányatott sorsú, öntörvényű kis vadóchoz, aki egyből felforgatja az ő nyugodt életét?
Mikor a lány minden addiginál nagyobb zűrbe keveredik és eltűnik Brazíliában, a fiú kénytelen otthagyni mindent; Noémi után ered, majd a Polícia korruptságát látva maga kutatja fel a húgát. Vajon képes felnőni a feladathoz, és egyedül megmenteni őt? Túlélik a testvérek könyörtelen megpróbáltatásaikat távol az otthonuktól, vagy elbuknak az alvilággal, a természeti erőkkel, illetve az önmagukkal vívott harcban, hogy beteljesedjék a családi karma?
ENGEDÉLLYEL
Hajnalodott. Két nap telt el azóta, hogy otthagytam Noémit a bóján. Tovább kell mennem! A szárazföld csábítóan közel lapult. De éreztem, hogy ez az utolsó néhány kilométer keményebb lesz, mint az eddigi szakasz együttvéve. Óriási akaraterőre volt szükségem ahhoz, hogy visszacsobbanjak a tengerbe, és folytassam az utat. Küzdöttem a fájdalom, a fáradtság és a beletörődés ellen. Olybá tűnt, mintha már évek óta küzdeném magam előre ebben a keserű-sós világban. Halászhajók horgonyoztak előttem, párszáz méterre lehettek... Ismét egy nagy csobbanást érzékeltem a szemem sarkából. Odakaptam a fejem. Egy pillanatra mintha láttam volna egy sötétszürke test körvonalait. De nem voltam biztos benne, hogy az, aminek gondolom. Talán csak a kimerültség űzött gonosz tréfát a képzeletemmel. Az érzés, hogy nem vagyok egyedül, minden eddiginél erősebb volt. A part felé néztem... Istenem, pedig már olyan közel járok hozzá!
Megismétlődött a csobbanás néhány méterrel előttem; ezúttal szinte felrobbanni látszott a víz. Most már éreztem is a felszín alatt a nagy valami által keltett lökéshullámot. Ide-oda forgolódtam. Nem láttam, de tudtam, hogy itt van valahol a közelben. Talán alattam. Az apró hullámok szeszélyesen kergették egymást körülöttem, ám valami kitűnt közülük. Nem illett ide. Bár ugyanolyan szürkéskék színe volt, mint otthonának, az óceánnak, nem a víz részét képezte. Merthogy az áramlattal és a hullámokkal ellentétesen haladt.
Ez a valami egy háromszög alakú uszony volt. Hol lassan, hol sebesen mozgott, néha eltűnt, máskor pedig magasan a felszín fölé tornyosult. Körülöttem ólálkodott, és én fáradtam követtem a tekintetemmel.
Most már semmi kétség. Itt van... Figyel engem. Érzékeli minden egyes mozdulatomat. Lebuktam a víz alá. A búvárszemüvegem bepárásodott, de így is láttam rajta keresztül azt a nagy, félelmetes testet. Tízméternyire lehetett. Ott volt, aztán beleolvadt a mélység sötétjébe…Vajon milyen faj lehet? A jövevény elnyújtott nyolcasokat írt le körülöttem. Elúszott mellettem, aztán visszajött. Ez rám vadászik... Becserkészett engem! Biztosan régóta követ. Talán csak egy delfin.Egyre csak szűkültek azok a nyolcasok körülöttem.
– Ne! Menj innen, hagyj békén, menj... Talán még a szívverésemet is hallja. Ekkor nagy sebességgel elúszott mellettem. A hátúszója nyílegyenesen szelte a habokat. Felsikoltottam, és belélegeztem egy nagy adag vizet. A farokúszója nem föl-le irányban mozgott, hanem a halakra jellemző oldalirányú, söprő mozdulattal. Vagyis akkor ez nem delfin. Hanem egy cápa. Iszonytató, fekete félelem szállt meg. A Miatyánkot kezdtem el motyogni. Tudtam, nem az én zsírtalan, szárazföldi húsom az ő ermészetes tápláléka. A legtöbb cápa összetéveszti az embert egy fókával. Legrosszabb esetben belém fog harapni... Ám hiába észleli, hogy a cupákom nem megfelelő a számára, és hiába hagy békén ezután, egyetlen próbaharapás is végzetes lehet idekint, ebben a legyengült állapotban. Ismét jött, de most abból az irányból, amire nem számítottam. Hozzám is ért, fájdalmasan súrolva fedetlen lábfejemet, ahol már nem takarta a búvárruha. A bőre rendkívül érdes volt; sokezer éles, apró, fogas pikkely fedte. Mintha csiszolópapír lett volna. Így kóstolt belém először. Vérfelhő lebegett körülöttem a bőrünk súrlódása nyomán, és ez csak fokozta a ragadozó vadászösztönét. Egyre magabiztosabb lett a mozgása. Egy nagy hullám megemelt, így fölülről jobban ráláthattam. A kurva életbe… mekkora!
Bepánikoltam. Tudatszűkült állapotban kapálóztam a part felé. Hátulról támadott, alulról bökte meg az orrával a csípőmet, és felfordított. Mintha csak egy mozdony jött volna nekem. Megpördültem a tengelyem körül, s éreztem, hogy egy pillanatra kiemelkedem a felszín fölé. Mikor aztán észbe kaptam, láttam, hogy ismét a víz alatt vagyok.
A könyvet itt tudjátok megvenni: