Kollár Betti
Kosársuli
Kollár
Betti, A vonzás törvénye-sorozat szerzője,első három kötetével,
A
vonzás törvényével, A vonzás szépségével és az Álmomban
megleltelek című történeteivel pillanatok alatt belopta magát az olvasók
szívébe: hatalmas szakmai és közönségsikert aratott.
Első
regényéért elnyerte a Dugonics András Irodalmi Díjat.
Könyvei több tízezer példányban keltek el, Betti pedig a
Z-generáció egyik legnépszerűbb romantikus szerzőjének számít.
Negyedik regénye az idei év és a karácsonyi könyvvásár egyik
legjobban várt újdonsága. Kollár Betti 2015-ben kezdte el írni a Kosársulit
a Wattpaden.A vonzás törvénye mellett ez a legnépszerűbb és legtöbbet
olvasott írása a könyves közösségi felületen.
A történet november 8-án átdolgozott kiadásban,
nyomtatásban is megjelenik!
Kollár Betti: Kosársuli
Dedikált
példányok is előjegyezhetőek!
2022. december 3-án 15 órától exkluzív
könyvbemutató, közönségtalálkozó és dedikálás a Lurdy Moziban!
A szerzővel Viszkok Fruzsi influenszer beszélget.
Jegyinformáció és további részletek hamarosan a
Magnólia Kiadó Facebook oldalán!
Fülszöveg
Török Luca
életének legjobb éveire készül, miután felvették álmai iskolájába, a Budapesti
Kosársuliba. Egy sor kihívást állít maga elé: teljesíteni a délutáni edzéseken,
bekerülni a csapatba, beilleszkedni az új osztályába és barátokat találni.
De van, amivel ő sem számol. Például az új padtársával, a céltudatos és kitartó
Konráddal, aki ugyanannak a csapatnak szurkol, és mivel balkezes, a könyökük
néha összekoccan írás közben.
Vajon hogyan
sikerül Lucának az új érzések, a szerelem, a tanulás és a sport között
egyensúlyoznia?
Kollár
Betti 2015-ben kezdte el írni a Kosársulit, ami A vonzás törvénye
című regénye mellett mára az egyik legolvasottabb történetének számít a hazai
Wattpaden.
Moly
A szerzőről
1998-ban
született Budapesten, szociológiából szerzett diplomát.
2015-ben
indította el blogját, melyen fiataloknak szóló romantikus történeteket tesz
közzé mind a mai napig. Első regénye, A vonzás törvénye elnyerte a
Dugonics András Irodalmi Díjat. Betti eddig megjelent művei (2020: A vonzás
törvénye, 2021: A vonzás szépsége, 2022: Álmomban megleltelek)
mostanra közel húszezer példányban keltek el, a Z generáció egyik legnépszerűbb
romantikus szerzőjének számít.
Kollár Betti az írásról
„Azt mondják, sokszor akkor
talál ránk valami jó, mikor a legkevésbé számítunk rá. Én is így voltam az
írással. 10 év versenyszerű kosarazás után megsérültem, és elveszítettem a
legnagyobb szenvedélyemet. Akkoriban azt hittem, sosem találok másikat, de
aztán elkezdtem írni. Először kíváncsiságból és öngyógyítás céljából, aztán
egyre jobban megtaláltam önmagam ebben a tevékenységben. Az írás számomra
egyszerre hobbi, szenvedély és munka. Segít lazítani, segít megbirkózni a nehéz
helyzetekkel és folyamatosan fejlődésre sarkall. Mindig erőt ad, ha írhatok az aktuális
problémáimról, amikkel éppen küzdök, és ezek mind-mind helyet és szerepet
kapnak az írásaimban, így minden történetemben ott vagyok én és egy darabka
belőlem. A történeteimmel az a célom, hogy szórakoztassam az olvasóimat,
segítsek nekik kikapcsolódni, illetve olyan problémákat jelenítsek meg, ami
foglalkoztatja őket, hogy aztán találhassanak bennük olyan apró tanulságokat,
ami a hasznukra válhat, vagy amit el tudnak raktározni és esetleg később
alkalmazni.”
Részlet a regényből
1. FEJEZET
„Mindig lehetünk átlagosak és csinálhatjuk azt,
»amit csinálni kell«. Én nem ezért vagyok itt,
nem szeretnék átlagos lenni.”– Kobe Bryant
Lélekszakadva vágtatok át a Keleti pályaudvaron.
Csak két dolgot tudok. Az egyik, hogy az ötödik vágányról indul a vonatom, a másik pedig, hogy késésben vagyok. Sajnos amit nem tudok, ennél jóval több. Például nem tudom, hol is van az ötödik vágány, és hogy merre kellene keresnem. Azonkívül fogalmam sincs, hogy is néz ki az osztályom, akikhez éppen tartok. Totál homály számomra, hogy milyen lesz a gimi, találok-e barátokat, és az is, hogy miért nem húzós bőröndbe pakoltam sporttáska helyett. Alapvetően nincs bajom a változásokkal. Szerintem izgalmas, mikor az ember kilép valami olyanból, amit már megszokott, amit jól ismer, és újba, ismeretlenbe kezd. Persze ettől még az is jellemző rám, hogy rendesen túlizgulom a változásokat. És bár félek, mégis az egész testemen úrrá lesz az a jóleső, bizsergető érzés, mikor arra gondolok, hogy mindjárt elutazom a gimnáziumi gólyatáborba (már persze ha egyáltalán megtalálom, honnan indul a vonat). Arról nem is beszélve, hogy nem akármilyen középiskolába vettek fel! A közé a szerencsés 48 diák közé tartozom, akik ebben az évben felvételt nyertek a BKEG-be, hivatalos nevén a Budapesti Kosárlabdázók Egyesületének Gimnáziumába. Jó kis hangzatos név, igaz? Bár ha az ember a rövidítését próbálja meg kimondani, leginkább olyan, mintha brekegne, vagy épp kibukna belőle egy büfi, ezért a köztudatba budapesti Kosársuli néven került be. Magyarországon számos hasonló iskola létezik (KEG, egy fokkal jobb, így egy elcsukló hangú békára emlékeztet, nem pedig egy háromfogásos vasárnapi ebéd után bennrekedt gázok szájon át történő kitörésére), de Budapesten csupán egyetlenegy. És én mindent feltettem rá, hogy bekerüljek. Jó, igazából nem mindent. Anyuék nem engedték, hogy mindent vagy semmit alapon csak ezt az egy helyet jelöljem meg, és más kosársulikat sem választhattam, mert lakóhely szerint kell jelentkezni abba, ahova tartozunk. Szóval így került a nagy álom, a BKEG az első helyre, utána meg olyanok, mint a Veres Pálné és a Madách. Az előbbibe a nagynéném, az utóbbiba a nagybátyám járt. De engem őszintén szólva egyik sem érdekelt, hisz oda szerettem volna bejutni, amit az első helyen jelöltem meg. Ezzel szerintem mindenki így van. Még ha a második esetleg az a hely, amire azt mondod, „jó lesz ez is, ha nem jönne össze az első”, a harmadik és további iskolák már tuti azok, amiket kétségbeesésedben és kényszerből választasz. Mert alapvetően mindenki az első helyre akar bekerülni. Szóval az elmúlt két évben keményen edzettem, mindent beleadtam a meccseken és próbáltam a tanórákon is minél jobban teljesíteni. A BKEG ugyanis évente csak négy osztályt indít, 12 fővel (merthogy ennyi egy teljes kosárcsapat), így aki szeretne bekerülni, annak nagyon komolyan kell vennie a dolgot. Számít a hetedikes és nyolcadikos tanulmányi eredmény, az edzői ajánlás, a mérkőzéseken nyújtott teljesítmény, az írásés szóbeli felvételik. És pontosan ez az oka annak, hogy a mai nap kapcsán van bennem az izgalom mellett félelem is bőven. De azt hiszem, ez teljesen érthető. Az osztálytársaim valószínűleg mind tehetségesnél tehetségesebb játékosok, talán mindegyikük zseni a maga módján. Alig várom, hogy megtudjam, kikkel fogom eltölteni az elkövetkezendő négy évemet, mert egy kezdetleges állapotban lévő Facebook-csoportnál egyelőre nem rendelkezem többel. Tízévesen hallottam először erről az iskoláról. A 15. kerületi, pestújhelyi Tasnády általánosba jártam, és annak a csapatában játszottam. A kettővel fölöttem lévő, akkor hetedikes évfolyamban volt egy rettenetesen tehetséges fiú, aki mesélt nekünk arról, hogy a Kosársuliba fog felvételizni. Akkoriban ő volt a példaképem. Irányító akart lenni, és emiatt én is, csakhogy ő egészen más szinten állt, mint bárki a suliban. A kosárlabdában egy csapatból egyszerre öten állnak pályán: egy irányító, két bedobó és két center. Az irányító irányítja a támadásokat, és lényegében mindennel képben kell lennie. És miután megismertem a Tasnády eltökélt irányítóját, próbáltam minél több trükkjét és mozdulatát elsajátítani, kértem, hogy tanítson, meséljen nekem a Kosársuliról, és árulja el, mit kell tennem azért, hogy én is bejuthassak. És most, négy évvel később itt nyargalászom fel-alá a pályaudvaron, mint egy fejvesztett csirke, és csak remélni tudom, hogy valami csoda folytán odatalálok a hamarosan induló vonathoz. Azt hittem, ki lesz táblázva valahol, ezért nem csekkoltam előző este a neten, de vagy túl izgatott vagyok, és nem veszem észre, vagy eldugták előlem a tájékoztató táblákat… Eszembe jut a tegnap este, mert elalvás előtt, a sötétben pont azon méláztam, hogy holtbiztos, hogy ma el fogok tévedni. Úgy gondoltam, elvégre nincs azzal gond, ha Török Luca, leendő 9/b-s tanuló már a gólyatábor előtt eltűnik, mert eltéved a pályaudvaron. Tényleg nincs, mert ez legalább rám vallana. És tessék. Már a táblát sem találom, amire ki van írva, hogy mi merre. Soha nem tájékozódtam jól, a bárhol és bármikor eltévedés képességét valószínűleg apától örököltem. Néha mintha direkt csinálná, az a kétségbeesett és összezavarodott arc, amit olyankor vág, mikor elfelejti, hol parkolt le, és nem talál vissza az autóhoz, vagy mikor GPS segítségével sem sikerül eljutnia A-ból B-be, mégis túl őszinte ahhoz, hogy megjátszott legyen. Nem tud tájékozódni, hát aztán. Ettől még ő készíti vasárnap reggel a legfinomabb lágy tojást, engedi, hogy akár késő este is befészkeljem magam mellé a kanapéra, és elaludjak a tévé előtt. Ráadásul ilyenkor a karjába kap, és felvisz a szobámba ahelyett, hogy felébresztene. Ő a jó zsaru, aki mindig szelíden reagál, ha rossz jegyet viszek haza, és azt mondja, majd kijavítom. És mikor nagyon fáradt vagyok, de muszáj hajat mosnom, átveszi tőlem a hajszárítót és megszárítja a hajamat.
Anya ápolónő, így sokszor dolgozik estig vagy éjszakai műszakban, míg apa kicsi korom óta fixen fél ötkor hazajön az önkormányzati hivatalból, és ha úgy van, útközben engem
is felszed a sulinál. A gondolataimba merülve fordulok körbe a pályaudvaron. Tuti, hogy ez nem életem legkönnyebb próbatétele. Inkább az lehetett, mikor apával versenyeztünk, hogy ki tudja előbb elpusztítani a szülinapi túrótorta szeletét. Vagy mikor a szobám falát festettük, és vitába keveredtünk, hogy ki tud hamarabbés precízebben körbefesteni egy konnektort. De még a legutóbbi, általános iskolás év végi dobóverseny is könnyebben ment, mint tegnap este az elalvás. Miután hajnalig forgolódtam az ágyamban, majd a plafont bámulva mantráztam magamban, hogy „aludj el, aludj el, aludj el!”, végre sikerült valahogy álomba szuszakolnom magamat. Ettől nyilván annyira fáradt voltam negyed hétkor, hogy arra sem emlékszem, hogy kinyomtam az ébresztőmet. Pedig kinyomtam. Szóval az egész megkoronázásaként reggel még el is aludtam. Arra keltem csak fel, amikor anya háromnegyed hétkor aggódva rontott be a szobámba, hogy késésben vagyok. Ekkor persze kipattantak a szemeim, és csak átkozni tudtam a tegnap esti Lucát, aki azzal a teljesen abszurd és röhejes ötlettel állt elő, hogy ő majd egész éjjel virraszt. Pizsamában nyargaltam ki a szobámból nyíló fürdőszobába, megmostam az arcomat és a fogamat, majd kapkodva felrángattam a kedvenc kék farmer sortomat, hozzá pedig a szerencsehozó piros-fehér csíkos pólómat. Fürgén lófarokba kötöttem valamivel váll alá érő, vörösesszőke hajamat. Egészen kicsi korom óta vágytam hullámos hajra, de egyszerűen olyan szögegyenes, hogy ha anya be is süti, akkor se marad úgy fél óránál tovább. Annyira igaz, hogy mindenki olyan hajtípusra vagy -színre vágyik, amilyenje pont nincsen. Néha még most is eszembe jut, hogy milyen szép lenne néhány nagy hullám, de állandóan copfban hordom, és kezdem elfogadni, hogy bizony nem leszek már természetesen göndör. Tiszta szerencse, hogy szeretem előző este összekészíteni a táskámat és kitalálni, mit fogok másnap felvenni, mert így legalább ezzel nem kellett a nagy sietségben bajlódnom. Felkaptam a hátamra a kistáskámat, a vállamra pedig a megpakolt edzőtáskámat. Anyától kaptam egy barackos Túró Rudit a szendvicsem mellé (ez a kedvencem, és váltig hiszek benne, hogy ha van valami, ami szerencsét hoz, akkor ez az), meg persze egy puszit és az ellenérzéseitől függetlenül magabiztos jókívánságokat.
– Ne ugorj ki a vonatból! – figyelmeztetett előrelátóan, mire összevont szemöldökkel néztem rá. Apa halkan felnevetett mögöttem, majd óvatosan rám kacsintott.
– Anya. Miért ugranék ki?
–Mert, mondjuk, otthagyod valamelyik cuccod a peronon– magyarázta, és tény, hogy ez a kép már nem is áll annyira távol tőlem.
– Majd időben észreveszem – ígértem.
– És vigyázz a balatoni örvényekkel!
– A Balcsiban vannak örvények? Tudod, mit? Mindegy, vigyázok – vágtam rá sietve, mert láttam rajta, hogy még mondana valamit, és jobbnak láttam gyorsan megelőzni. Apa eldobott a Keleti pályaudvarig, de nem tudott sehol leparkolni, így nem kísért be.
– Felejthetetlen gólyatábort, bajnok! – intett, mikor kiszálltam, majd gyorsan visszasorolt a hétfő reggeli dugóba. És így kerültem ide. Vállamon a fekete-piros edzőtáskámmal, kezemben a hálóba bújtatott, kinti kosárlabdámmal. Egy pillanatra megakad a tekintetem a távolban lévő, kék alapon fehér információs pont feliraton, de nincs merszem megkérdezni, merre van az ötödik vágány. Megtalálom egyedül is, tuti, hogy itt van valahol, szóval előbb vagy utóbb, de meglesz. A hatost, a hetest, a nyolcast és a kilencest rögtön a bejárattal szemben láttam, úgyhogy először csekkoltam a hatalmas kivetítőn, esetleg nem rosszul emlékeztem-e, mégis onnan indul a vonatom, de nem volt ekkora mázlim. Aztán úgy voltam vele, abból nem lehet baj, ha jobbra megyek, így először is arra kerültem meg a középső vágányokat. De egyre inkább elbizonytalanodom, hogy jó irányba tartok-e, vagy hogy egyáltalán vannak-e még errefelé vágányok, ezért visszafordulok. Akkor rájövök, hogy mégiscsak okosabb lenne megnézni, mi van erre. Reménykedve forgolódom, de persze akkor sem ismerném fel az osztálytársaimat, ha mellettem állnának. A Facebook-csoport egy dolog, és tény, hogy megnéztem mindenkit, de egy profilkép a Földközi-tenger partján, vagy épp hárompontos dobás közben mégsem ugyanaz, mint a pályaudvaron állva. Tétován pillantok a barna gumiszíjas karórámra, az azonban teljesen váratlanul ér, hogy amíg azt számolom, mennyi időm maradt még értelmetlenül fel-alá kóborolni, szabályosan felkenődöm valakire. Az ütközéstől elejtem a kosárlabdámat és hátratántorodom.
– Elnézést! Bocsánat! – kapok a labda után, de csak jól rátaposok az idegen lábára. Sietve hátralépek egy nagyot, és sűrű bocsánatkérések közepette felnézek. Kábé velem egyidős fiúval találom szemben magamat, aki éppen lehajol a labdámért.
– Semmi vész – egyenesedik ki. – Szintén Kosársuli?
.jpg)
.png)
