Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban két szerzővel készítettem interjút Dee Dumas-szal és Takács J. Mátyással beszélgettem. A két szerző, akik közösen írták meg a Játszma című könyvüket, mely való esemény ihlette történet. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadták a felkérésemet!
Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!
Kérlek,
meséljetek magatokról, mit lehet tudni rólatok?
DD: Én 2019 óta saját vállalkozásomban dolgozom, van egy webáruházam,
illetve 2021 őszén indult el a saját kiadóm, ahol igyekszem kezdő íróknak
segíteni, hogy el tudjanak igazodni a könyvkiadás labirintusában. Az írás
nagyjából 2010 környékén kerített hatalmába és 2014 decemberében meg is jelent
az első regényem, a Marokkói szerelem első része, akkor még az Álomgyár Kiadó gondozásában.
Az utolsó megjelent könyvem már a saját kiadómnál látott napvilágot 2021
májusában, A herceg háremében címmel. Mint ahogy a címek is mutatják eddig a
romantika kedvelőinek kedveztem, ám idén szeptemberben, egy zsánerváltás
következménye után, jön a Játszma című könyvünk, ami igazából egy átmenet lesz
a romantika és a krimi között.
TM: Vidékről származom, 15 éve vagyok rendőr a fővárosban. Fő hobbim az
olvasás, valahonnan innen is jöhetett ez az írás iránti érdeklődés. Mióta az
eszemet tudom rendőr szerettem volna lenni. A 15-ből 13-at kábítószer bűnözés
elleni területen dolgoztam, annak különböző szegmenseiben. Volt szerencsém
belelátni sok egyéb fajta bűncselekmény-típusba és másfajta elkövetői körökbe
is, de valahogy ez maradt a szívem csücske.
A könyvetek
sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
DD: Valójában én már elkezdtem egyszer ezt a könyvet és igazából be is
fejeztem, ám mielőtt a nyomdába került volna, a sors összehozott Matyival.
Aztán leültünk beszélgetni és ő, szinte a harmadik mondatával meg is
semmisítette az én jól felépített könyvemet. De nem bánom, mert végre egy olyan
ember keze is benne van a történetben, aki átélt bizonyos dolgokat, és nagyon
nagy szerencsém volt, hogy szinte első kézből értesülhettem a
kábítószercsempészek és dílerek mocskos világáról. Úgyhogy tulajdonképpen a
kutatómunka nagy része az maga a társam volt. Kezdetben azért egymásra kellett
hangolódnunk, nekem elég nehezen ment belelátni a bűnözők fejébe, és nem is
volt minden zökkenőmentes, de nagyjából a könyv felénél szerintem elég jól
összecsiszolódtunk. A végén már szinte fél szavakból is értettük egymást.
TM: Részemről inkább az emlékek felidézését jelentette, a könyvben szereplő
sok-sok esemény más-más ügyekben külön-külön részletekben történt meg,
természetesen annyit változtattunk a részleteken, hogy semelyik ügy ne legyen
konkrétan felismerhető. Az írás maga meglepően gyorsan zajlott, valamikor
januárban találkoztunk Ritával először, és körülbelül május elejére már kész is
voltunk. Utána már csak a finomhangolások, javítások zajlottak. Ebben azért
fontos szerepe volt annak, hogy amikor Ritával átbeszéltünk egy-egy részt,
gyakorlatilag napokon belül küldte is a leírt részeket, aminek a sebessége
engem ámulatba ejtett. Bevallom őszintén néha fel kellett kötnöm a gatyát, hogy
tudjam tartani a tempót. Nálunk is nagyon sok szempontból feszített a tempó, de
azért a könyvírás sebessége a kötetlensége ellenére mégis meglepően kemény tud
lenni.
A
történetben mennyire van jelen a fantázia és a valóság?
DD: Azt mindenképpen szögezzük le, hogy ez a könyv, ahogy az eddigi
történeteim is, teljesen fiktív. Úgy ahogy le van írva a sztori, sosem történt
meg. Nyilván azért van valóságalapja, hiszen például a regényben szereplő
csempész útvonal egy létező útvonal. Illetve van még a történetben egy-két
valóságon alapuló rész, gondolok itt a rendőri részekre, melyek abszolút
valóságosak,de erről nem mondanék többet, hiszen nem szeretném lelőni a poént.
TM: Ahogy Rita is említette, a könyvben szereplő esemény ebben a formában és sorrendben sose történt meg, azonban én azt gondolom, meglepődne az olvasó, hogyha látná, hogy mennyi mindenben kapcsolódik a történet a valósághoz. Természetesen van benne egy kis fantázia, főleg a romantikus helyszíneknél, de maga a bűnügyi résznél igyekeztünk a lehető leghitelesebbek maradni, még ha ez esetleg néha a népszerűség rovására is megy. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan rész lesz, ahol azt tapasztalhatja az olvasó, hogy itt miért nem ez vagy az történt, de én kifejezetten nem szerettem volna, ha egy közhelyekkel telerakott pacsuli készül el, és szerencsére ebben Rita is abszolút partner volt. Olyan könyvet igyekeztünk írni, ami a szakmai oldal felé is hiteles tud maradni, és a „civil” olvasót is szórakoztatja. Úgy érzem egy pengeélen táncoltunk, hogy ez sikerüljön, nagyon kíváncsian várom a visszajelzéseket.
Miről szól,
illetve kiknek ajánlanátok?
DD: Ha egy
mondatban kellene elmondani szerintem annyi elég lenne, hogy a
kábítószercsempészek, dílerek és a rendőrök „harcáról” szól, egy fiatal férfi
szemszögéből nézve. Én igazából mindenkinek ajánlom, mert szerintem tanulságos,
bár kissé nyers és szókimondó az eddigi regényeimhez képest.
TM: Egy klasszikusnak mondható, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket
elkövető bűnözőről szól. Egészen a fiatal korától a teljes pályáját bemutatja.
Szeretném kiemelni, hogy itt nem az utcai terjesztő, átlagemberek számára is
érzékelhető karaktert igyekeztünk bemutatni, hanem egy igazi beszállítói
rendszert, illetve annak működését, összefonódásait, illetve azt, hogy egy
ilyen személy a misztikuma ellenére mégis mennyire átlagos valójában. Szívesen
ajánlom bárkinek, akit érdekel ez a terület, de szívesen ajánlom azoknak is,
akik csak egy könnyed szórakoztató krimire vágynak, mert valahol ez volt a cél,
hogy ilyen stílusban mutassuk be ezt a világot.
Mikor
kezdtetek el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
DD: Én
nagyjából 2010 környékén kezdtem el, hobbi szinten, tulajdonképpen a magam
szórakoztatására. Abban az időben ápolónőként dolgoztam egy budapesti klinika
koraszülött intenzív osztályán, ami lelkileg sokszor elég megterhelő volt. Kellett
valami, ami kicsit kikapcsol egy nehéz nap után. Igazából mondhatnám azt is,
hogy egyfajta terápia volt számomra az írás.
TM: Nekem ez volt az első, ahogy korábban említettem inkább az olvasás
oldalán voltam eddig. Nem tudom, hogy mennyire maradok ezen a területen, ez
nyilván nagyban függ attól, hogy meddig érzem azt, hogy hiteles történeteket
tudok vagy tudunk összerakni, illetve nyilván függ a visszajelzésektől is.
Engem egyelőre szórakoztat a dolog, remélem minél tovább így is marad.
Más
zsánerben is tervezitek kipróbálni magatokat?
DD: Nálam ezt most pont egy zsánerváltás közepén kérdezted meg. Én eddig a romantika világában
utaztam, a Játszma viszont inkább már krimi. Meglátjuk, mi sül ki belőle.
TM: Nem, én nem igazán. Nem érzem magam annyira kreatívnak, hogy egyéb,
számomra ismeretlen területen is garázdálkodni merjek.
Milyen érzés
volt számotokra, amikor befejeztétek a kéziratot?
DD: Huh, nem is tudom így hirtelen… Szerettem Matyival dolgozni, még akkor
is, amikor úgy éreztem, hogy feladom, hiszen olykor soknak éreztem civilként
elfogadni bizonyos dolgokat. Azt hiszem, az a legjobb szó, hogyha azt mondom,
ürességet éreztem. Szerettem írni ezt a történetet, mert más, mint az eddigiek.
A karakterek is hozzám nőttek, pedig nem olyan szerethetőek. Talán ezt a történetet volt a
legnehezebb elengedni, mert adott valami pluszt, amit eddig hiányoltam
magamból.
TM: Egyszerre megkönnyebbülés, hogy összeraktuk, és kész egy ekkora munka,
másrészt egyfajta hiányérzet, hogy akkor most ezután mi lesz. Érdekes, mert ez
az érzés abszolút ugyanolyan volt, mint amikor egy-egy nagyon nagy ügyet megcsináltunk.
Ott az elégedettség, és az, hogy valamit letettünk az asztalra, másnap mégis
egy kicsit „üresen” ébred az ember, hogy most akkor hogyan tovább.
Miért pont
ez az írói álnevetek? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtatok még
ezen?
DD: Egy hozzám közel álló ember hívott mindig Dee-nek, úgyhogy számomra ez
adott volt. Olyan vezetéknevet igyekeztem találni mellé, ami nem tucat és
inkább francia, mint angol, hiszen abból olyan sok van. De ugye a francia nevek
elég kimondhatatlanok, ezért próbáltam úgy válogatni, hogy ne csak passzoljon a
Dee-hez, hanem könnyű legyen kiejteni, így jött a Dumas.
TM: Nekem ez nem álnév. Régebben még gondolkodtam rajta, de mióta már
többször nyilatkoztam vezetőként a saját nevemen, nem éreztem hogy bármi
értelme lenne álnevet használnom. Plusz kicsit úgy voltam vele, hogy talán ez
igazolja, hogy nem teljesen légből kapott a történet, amit leírunk.
Mindig is
ebben a zsánerben szerettetek volna írni?
DD.: Én romantikus zsánerben kezdtem, de mindig is szerettem volna
kipróbálni a krimit. Most pedig adódott egy lehetőség és éltem vele, közben
pedig nagyon élveztem. Úgyhogy egy
darabig biztos ebben maradok.
TM: Igen, én csak ebben gondolkodtam. Mindig is hiányoltam az ezzel a
témával kapcsolatos krimiket. Sok emberöléssel, politikával kapcsolatos könyv
jelenik meg, de csak a valódi komoly kábítószer terjesztőkkel kapcsolatos
szórakoztató krimi nem nagyon. Szerettem volna bemutatni, hogy nem csak a
vértől lehet egy krimi izgalmas.
Milyen érzés
volt, amikor az első könyvetek megjelent?
DD: Először fel sem fogtam, hogy az én könyvemet tartom a kezemben. Borzasztóan
izgultam, szinte remegtem, miközben úgy éreztem lebegek. És tulajdonképpen így
a hetedik regényemnél sem változott a helyzet. Igazából ez az érzés
leírhatatlan.
TM: Nekem ez lesz az első, nagyon várom már, bevallom, őszintén nagyon
izgulok, főleg a visszajelzések miatt. Annak ellenére, hogy volt az életemben
pár rázós szituáció, valahogy most mégis eléggé izgulok. Rita ki is nevetett
ezért, mert neki már ez rutinból megy.
Természetes
vagy tudatos folyamat számotokra az írás vagy impulzív?
DD: Egy kicsit mindhárom, azt hiszem. Igazából mindig egyfajta ösztön az,
amiből később egy új történet születik. Elég csak egy szín, egy illat, egy szó,
ami köré fel lehet építeni egy regényt. Ez utána átcsap tudatosságba, hiszen át
kell gondolni, mit is szeretnék írni. A Piszkos alku tulajdonképpen így
született meg. Amikor már tudom, hogy mit akarok, akkor viszont teljesen
természetes az egész folyamat, mintha hónapokig ezen a regényen járt volna az
eszem, csak leülök és írok.
TM: Erre nem tudok konkrétan válaszolni, mert nagyon rutintalan vagyok
benne, de ha mindenképp választani kéne, akkor az impulzív felé hajlanék erős
tudatos vonásokkal.
A
köteteitekben vannak kedvenc jeleneteitek? Vagy volt olyan, amit nehezen
tudtatok megírni?
DD: Nem tudnék kiemelni egy kedvenc jelenetet egyik könyvemből sem.
Valamiért minden jelenet kedvenc, hiszen így ad egy kerek egészet. Viszont a
Játszmánál voltak részek, amiket nehezen írtam meg. Egyrészt, mint ahogy már
említettem, civilként teljesen másképp láttam dolgokat, mint ahogy egy rendőr, másrészt
pedig bizonyos részek lelkileg érintettek nagyon rosszul.
TM: Persze, több ilyen is van, főleg amiket megéltem a másik, a rendőri
oldalról. (megj: a könyv nagyrészt bűnözői szemszögből mutatja be az
eseményeket). Nem szeretném lelőni a poént, ezért nem konkretizálnám a
jelenetet, legyen elég annyi, hogy ott, ahol rendőr is van a történetben, az
különösen közel áll a szívemhez.
Hogyan
születik meg egy-egy történetetek? Van valami inspiráció, ihlet, amihez
nyúltok?
DD: Eddig könnyű dolgom volt, kitaláltam, leírtam és megszületett a sztori.
A Játszmánál más volt a helyzet, ott kellett egy társ, akire támaszkodni
tudtam. Tulajdonképpen Matyi volt, aki inspirált, és nem engedte, hogy
feladjam. Illetve nagyon sok filmet, dokumentumfilmet néztem, ahonnan azért egy
kis ihletet is merítettem.
TM: Ahogy mondtam is, nekem az a 13 év ezen a területen nagyon impulzív
volt, rengeteg inspirációt tudtam abból meríteni. Sok olyan dolgot tapasztalhattam
meg, amit nemhogy civil emberek, de még rendőrök is kevesen tapasztalhatnak
meg, és ezért hálás vagyok a sorsnak. Ezek sokszor nehéz pillanatok voltak, de
visszanézve, mindegyikből nagyon sokat lehetett tanulni, és be kell vallanom,
jó részét kifejezetten élveztem is.
Kik láthatják
először a kéziratot? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik
beleszólhatnak a szöveg, a történet alakulásába?
DD: Eddig ez a személy a szerkesztőm volt, az utolsó könyvemnél viszont a
társam. Nagyjából fejezetenként haladtunk. Ő elolvasta, véleményezte, hozzáírt,
noszogatott és ez így volt jó. Számomra az ő szava volt, ami ennél a regénynél
számított. Aztán amikor elkészült, természetesen a szerkesztő következett,
akinek a szavára szintén mindig adok.
TM: Nekem elsőre a feleségem, majd édesapám és a párja olvasták el, és
mondták el róla a véleményüket. Ezen kívül pár kollégám, és az általam nagyon
kedvelt Réti László író és kolléga véleményét kértem ki, ami alapján némi
változtatásokat eszközöltünk, de a történet érdemi részén már nem
változtattunk.
A családotok
miként fogadta a hírt, hogy könyvet írtok, sőt meg is jelent?
DD: Az első könyvemet a férjem szorgalmazta, hogy adjuk ki… És velem örült.
Most is örül és büszke rám, amint megjelenik egy újabb regényem, de mára már
szinte természetesnek veszi, hiszen ez a hivatásom.
TM: Az én családom nagyon meglepődött, és nagyon örült is neki. Nincs a
családunkban író, így nagy szó, hogy sikerült ezt végigcsinálni, és hogy
egyáltalán belefogtam. Kíváncsian várják a végeredményt.
Mit üzentek
az olvasóitoknak, mi várható még tőletek az idén?
DD: Mivel
itt az ősz, és a Játszma szeptember közepén érkezik, így idén már nem jelenik
meg új történet tőlünk. Viszont tervben van egy újabb közös regény, ami ha jól
halad a közös munka, jövő nyár környékén érkezik majd. Matyi elárulta a
lényeget ezzel kapcsolatban, de a többi egyelőre maradjon a mi titkunk.
TM:
Felbuzdulva az első könyv okozta élményen, megállapodtunk Ritával egy új könyv
elkészítésében is, aminek az alap vázát már el is kezdtük kidolgozni. Talán nem
árulok el nagy titkot azzal, hogy abban is kábítószerrel kapcsolatos témát
járunk körül, és egy albán-szerb elkövetői körrel lesz kapcsolatos, mellyel
párhuzamosan ebben már a rendőri oldalt is igyekszünk bemutatni. Én szeretném
kérni, hogy aki elolvasta a könyvet, és ideje engedi, valamilyen formában
juttasson el részünkre egy visszajelzést, hogy abból is tanuljunk.
A könyv itt tudjátok előjegyezni:
Soraya Kiadó
Dee Dumas írói oldala
.jpg)