2021. május 22., szombat

Gregus Gábor: Megjelöltek - ("Számomra az írótól ez az első kötete és azt hiszem későbbiekben is szívesen olvasnék könyvet tőle.")

~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm Gregus Gábornak, hogy lehetőségem nyílt elolvasni a Megjelöltek című könyvét. A könyvet Mogul Kiadó gondozásában jelent meg. Azt kell, hogy mondjam igen egyedi történetet, kaptam kézhez. Nem sok leírás van, így képzeletem nem szabhatott határt az olvasás közben. Ilyen is ritka, hogy így olvassak. Szeretem, ha van leírások, de ez mintsem változott semmit. Sőt!

 Gregus Gábor:
Megjelöltek




Tartalom:

A szürke város szélén egy titokzatos társaság gyűlik össze minden évben, hogy tagjai megmérkőzzenek egymással, életre-halálra. Miért teszik ezt? Miért pont ők? Mitől mások, mint a hétköznapi emberek?

Egy fiatal férfi is e közösség tagja. Rég leszámolt már minden illúzióval, és feladta reményét, hogy valaha normális életet élhet. A bosszú hajtja csupán. Egészen addig, amíg meg nem pillant egy lila hajú lányt társai között. Talán ő jelentheti számára a menekvést kiüresedett életéből. De az ősi ceremóniák szerint működő gyülekezetet nem olyan egyszerű otthagyni.

Egy történet barátságról, szerelemről, gyűlöletről, bosszúról, párbajokról, és az élet értelméről. A titokzatos erővel megáldott, vagy épp megvert alakok, mindannyian keresnek valamit, ami számít. Éppen úgy, mint az átlagos emberek. Vannak köztük jók és rosszak, illetve olyan is akad, aki a világ végét hozhatja el az ezeréves energiával.



Véleményem
4/5

Mit is mondhatnék erről a könyvről, egy érdekes történetet olvastam…

Amikor megkaptam a könyvet, nem gondoltam volna, hogy egy régi ezer éves sorozatra fog emlékeztetni. Jó volt visszaemlékezni és gondoltam egyet majd újra belenézek, de addig is fogtam a könyvet, elolvastam.

 Az életet élni kell, nem olvasni róla.

Mindenesetre, elég sokáig tartott elolvasni, és nem azért mert unalmas volt. Csupán annyi, hogy nem fogott meg annyira. Sokszor félre kellett tennem, de így is annak ellenére, hogy nem fogott meg, húzott magához, hogy olvassam tovább. Hajtott a kíváncsiság, hogy mi lesz Szikrával, Herceggel, Indigóval és Pöröllyel. Na meg a többiekkel. Annak ellenére, hogy az egész kötet filozofálásból áll az egész, ez a része sokkal jobban tetszett. Ezeket szerettem olvasni.Egyedül Szikra és Pöröly beszélgetései tetszett, Indigó, ahogy később belépett Szikra életében. 

Milyen ironikus az idő viszonylagossága, amikor hosszú évszázadoknak egy másodperc alatt lesz vége, ha valaki egy adott pillanatban nem bizonyul elég gyorsnak…

Kedvencem Szikra, szerettem őt olvasni, a gondolatai, az érzései olyan emberi. Nem volt sablonos, nem voltak ismétlődő, felesleges mondatok. Egyszerű, letisztult történetet kaptam, amin nem kellett sokat agyalni rajta. Inkább az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy melyik jobb, élni vagy meghalni? Igazából meghalni sokkal könnyű, de élni még nehezebb. Gördülékeny, olvastatta magát, noha, ahogy fentebb említettem mindig félre kellett tennem… Nem mondhatom, hogy rém unalmas volt. Sőt!Számomra az írótól ez az első kötete és azt hiszem későbbiekben is szívesen olvasnék könyvet tőle.Viszont a vége elég gyorsan vége is lett. Azt hittem ennél részletesebb lesz a vége vagy legalább kapunk egy kis részletet későbbiekben, hogy mi lesz a szereplőkkel. Vagy esetleg a történet során miért kell/kellett harcolniuk, mi ennek az értelme. Igazából ez hiányzott benne, a magyarázat az egészre.De mégis élvezhető, könnyed kikapcsolódást nyújt, aki szereti az ilyen fantasy történeteket. Annak szívből ajánlom. 

 

A könyvet itt tudod megvenni:

Mogul Kiadó

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához? – Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán. – Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! ")

 Ahogy megszokhattátok, hozom ma is Aurora Lewis Turner: A hatalom köve című könyvéből újabb részletet. Hogy tetszett az előző? Vártátok a következőt? Vajon most mi fog történni a mai részben?

 

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve


Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán…

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

 

– De ha nem sikerül, akkor visszaviszlek a palotába, felmarkolom érted a zsákmányt, és elválnak útjaink.

– Rendben! – bólintott egyet Olivia tudván, hogy ez volt az egyetlen esélye. – Akkor éppen itt az ideje, hogy elengedj...

– Vincent. A nevem Vincent – felelte a férfi egy sóhajjal, miközben ujjaival lefejtette Olivia tagjairól a köteleket. Amint ezzel megvolt, Sebastian, a bagoly felé fordult, és ennyit mondott:

– Te maradj itt! Figyeld a városból jövő mozgást. Ha a többiek elindulnának nélkülem, légy a segítségükre! Elintézem ezt az ügyet hamar, és találkozunk a Révnél! – Erre csupán a bagoly izgatott huhogása felelt. Vincent felsóhajtott, majd a lányra nézett, és válaszként ennyit mondott a fán ülő, szemeit kerekítő állatnak:

– Nem lesz vele baj! Tudom, hogy tartsam kordában az efféle fehérnépet!

– Indulunk? – kérdezte Olivia sürgetően, hiszen sejtette, hogy nem lehetett túl közel az a hely, ahol a férfi elhagyta a kardját. – Hány napi járásra van innen a hely?

– A hely – válaszolta Vincent kék szemeit forgatva –, kérlek szépen két percre van tőlünk, úgyhogy készülj fel arra, hogy hamarosan be kell vetned a tárgyaló képességedet azért, hogy visszaszerezd nekem Gladiót!

– Már alig várom! – porolta le a lány a ruháját némi szarkazmussal hangjában. De aztán valami érdekesség vonta el a figyelmét. A férfi egy tarisznyát húzott elő, ami a derekára erősített övre volt kötve. Előhúzott belőle egy fekete kavicsot, és ezt mondta:

– Itt az idő!

– Ez mi? – kérdezte Olivia, de nem kapott a kérdésére szóbeli választ, hiszen Vincent megragadta a kezét, majd a követ egy pillanat alatt a földhöz vágta. Az egy éles pukkanással szétdurrant, mire a lány tátott szájjal nézte végig, ahogy szétvált a köd, majd egyre kerekdedebb formát öltött magára. Végül pedig egy körben, mintha csak egy ablak lenne, egy város képe kezdett felsejleni előttük. Vincent továbbra is a lány kezét fogva tuszkolta át őt a látomáson keresztül egy domboldalra. Ő is követte Oliviát, aki még mindig nem jutott szóhoz. A lány ugyanis a dombról egy várost pillantott meg egy széles folyó partján feküdni. A következő pillanatban hátranézett, de mögötte már csupán egyetlen füstszerű képződmény jelezte, hogy valaha volt ott egy átjáró, aminek segítségével eljutottak odáig. Vincent egy magabiztos mosollyal az arcán feldobta, majd elkapta a markában lévő tarisznyáját, s ennyit mondott:

– Ezek utazókövek. Az egyik barátom, Noah készítette őket. A tudományának hála tudunk utazni azon helyek között, ahol már jártunk, és ahol elkészítette ezeket a köveket.

– Fantasztikus! – mosolygott Olivia egyet előrelépve a város felé. Még mindig el volt ámulva a látottaktól, ami miatt megbabonázva lépdelt le a dombról, hogy egyenesen a város felé vegye az útját.

 

Olivia nem látott még olyan élénk, nyüzsgő helyet, mint amilyen a város volt. Az megannyi színével, hangjával, zajával, nevetésével tárult fel a lány előtt. Macskaköves utcái bevezettek a fából készült házak rengetegébe, ahonnét mindenhonnan az utcára ömlött a fény, a szórakozás, a zene és az alkoholmámor hangja. A lányt egyértelműen elbűvölték a látottak, de útitársa közömbösen haladt végig a jól ismert utcákon. Olivia szájából pedig önkéntelenül hangzott el a következő kérdés:

– Hol vagyunk?

– Észak-Galandrinban.

– Hogy hol? – kérdezett vissza a lány, de hallását nem a házakból kiszűrődő zene tompította.

– Észak-Galandrinban, Lynxben – felelte Vincent. – Ez itt a Rablók Városa. A királyuk szemet huny néha a rablók, martalócok, fosztogatók tevékenysége felett. Úgy van vele, hogy az embereinek valahol ki kell élnie heves vérmérsékletét. Sokan járnak hát ide.

A szavait mintegy nyomatékosítva tört ki az egyik házból egy férfi, aki félmeztelen volt, az egyik kezében kardot, a másikban pedig rumosüveget tartott. Hangosan ordibálva rohant ki onnét, de hogy mi lehetett a baja, azt egyikőjük sem tudta. Olivia egy lépéssel közelebb húzódott Vincenthez, aki ezt egy mosollyal vette tudomásul, majd megkérdezte:

– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához?

– Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán.

– Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! – felelte Vincent szarkazmussal hangjában, de Oliviának nem akadt arra lehetősége, hogy kimagyarázza magát, ugyanis a férfi az egyik faház felé fordult, és a fénytől átitatott ajtónyíláson azonnal belépett az ivóba.

 

Olivia szorosan követte útitársát, mire meglátta a benti történéseket. Ott mindenhol faasztalok álltak faszékekkel, a helyiség jobb oldalán pedig egy hosszanti bár húzódott végig. Ott lenge ruházatú hölgyek szolgálták ki a vendégeket. A ház végében egy lépcsősor vezetett fel annak belsejébe. Olivia nem tudta a tekintetével követni az odafent történteket, hiszen lent zajlottak valójában az események.

A terem végében egy asztal mögött néhány ember ült, miközben egy hosszú sor várakozott előttük. Ők is beálltak a sorba, Olivia Vincent mögé állt, miközben egyedül a férfi széles hátát látta, így megpróbált oldalról kilesni, és onnan figyelni a történéseket.

A helyiségben az asztaloknál mindenhol literszámra folyt az ital, ott csoportokba verődve ittak a kétes kinézetű emberek. Mind mosdatlannak, szakállasnak, rendezetlennek tűnt. Az arcukra egyfajta pír ült ki, amit Olivia eddig csak édesapja arcán látott egy-egy ünnep alkalmával. Szorosan közelebb húzódott Vincenthez, mivel hosszú, barna, hátára omló haja ellenére érezte a mögötte sorakozó ember alkoholbűzös leheletét a saját tarkóján visszacsapódni. Már-már ott tartott, hogy arcát Vincent hátának nyomja, amikor a férfi kilépett mellé, és így a lány is szembekerült egy érdekes jelenettel. Az asztalnál egy hasas férfi ült, kerek fején kalapot viselt, hosszú bajusza tűként állt ki arcából. Barna szeme értetlenséget tükrözött. A fickó mellett ott ült egy nő is, akinek hosszú, barna haja, barna szeme, szép, nőies alakja volt. Nem viselt magán semmi mást, csupán egy olyan felsőt, mely a hasát szabadon hagyta, valamint egy bőrnadrágot. Látványosan felcsillant a hölgy tekintete, amikor meglátta a jóképű Vincentet.

– Hej, de gusztustalan életet éltek mostanában! Csak nem, hogy toboroztok? – kérdezte a fekete hajú, kék szemű férfi egy magabiztos mosollyal az ajkán, miközben egyértelműen látta az ott lévők múltját és jövőjét.

– Muszáj, barátom. Mostanában a királyunk kevés teret hagy a hozzánk hasonlatos, szegény, jóembereknek, akik saját erejükből boldogulnak.

– Persze, mások javain... – tette hozzá a kék szemű férfi, mire a köpcös férfi ezt a hangnemet nem tűrve felpattant az asztal mögül, és ennyit mondott:

– Mindenki abból él, amiből tud! Mi más vagyonából, te a hókuszpókuszodból, más másból... – ezzel tekintete Oliviára vetődött, mire megkérdezte:

– Ki ez a kishölgy?

– A kísérőm – vont vállat Vincent.

– Hát, mi lett azzal a szőkével? Talán ráuntál a ti nagy szerelmetekre? – ült ki látványos rosszindulat a férfi arcára, majd a szintén felálló hölgy fenekébe csípve ennyit szólt.

– Nem olyan az, mint az én Gabriellám! – mosolygott a nőre a rabló, majd nagy, zsíros kezeit átvetve annak vékonyka derekán közelebb húzta magához az asszonyt.

– Galambom, adj egy csókot a te Gusztávodnak! – erőltette le húsos nyelvét a nő torkán, aki aztán Olivia legnagyobb meglepetésére egy pofonnal jutalmazta a szemtelenséget.

– Részeg vagy te! Te anyaszomorító! – kiabálta a nő, aki egy erős mozdulattal ellökte magától a férfit. – Majd ha kijózanodsz, adok én neked!

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Líra

Moly

2021. május 20., csütörtök

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Ivády Orsolya - ("Olvasóként is szeretem a változatos történeteket, a romantikustól kezdve a fantasyig, horrorig bármi jöhet, így íróként is célomnak tartom, hogy kipróbáljam mindet.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Ivády Orsolya írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek Sabrina és az Utolsó kívánság könyve jelent meg eddig, amiket az Ágenda Kiadó oldalán és Ivády Orsolya írói  oldalán lehet megrendelni.

Íme az interjú, fogadjátok szeretettel.

 


Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Egy teljesen átlagos ember vagyok. Napközben dolgozok, gyereket nevelek, háztartást vezetek, este pedig írok.

A Sabrina és Utolsó kívánság című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Mielőtt belekezdek egy történet írásába, a helyszín az, amit biztosra letisztázok. Szeretek utánaolvasni, esetleg ismerősöket megkérdezni egy-egy ország, város szokásaival, hagyományaival kapcsolatosan. Az, hogy mennyi idő alatt készül el, a könyv terjedelmétől és a kutatómunkától is függ.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Mindkettő jelen van, de többnyire a fantáziára bízom a történet alakulását. Általában személyes tapasztalatokat, élményeket is megjelenítek a könyvekben.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Már egészen korán, az általános iskola 7., 8. osztályában kezdtem írni, többnyire novellákat. Akkoriban nagy Bravó újság rajongó voltam, és a benne szereplő történetek, meg a saját tini életem inspirált.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Mindenképp. Olvasóként is szeretem a változatos történeteket, a romantikustól kezdve a fantasyig, horrorig bármi jöhet, így íróként is célomnak tartom, hogy kipróbáljam mindet.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Olyan, mint amikor a gyerek kirepül a családi fészekből. Dédelgettem, nevelgettem, de egyszer a saját lábára áll. Egy-egy könyv befejezése után kell egy kis szünetet tartanom, hogy teljesen el tudjam engedni.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Az Ivády Orsolya név az anyakönyvezett nevem. Korábban gondoltam rá, hogy ha egyszer úgy alakul, hogy könyvem jelenik meg, lesz írói nevem, de végül maradtam a sajátomnál.

 

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Alapvetően romantikus ember vagyok, így egyértelmű volt számomra, hogy elsőnek ezzel próbálkozom.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Azt nem lehet leírni. Egyszerre voltam boldog, izgatott és egy kicsit féltem is, hogy milyen fogadtatásban lesz része.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Tervezett annyira, hogy egy alaptörténetet kitalálok, de a továbbiakban az alakítja saját magát.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Mindkettő van. A Sabrina az a fajta könyv, amibe van néhány személyes élményem, így azokat könnyű volt megírni és a mai napig, ha elolvasom, mosolyt csal az arcomra. Ezzel szemben az Utolsó kívánság nagyon nehéz volt. Többször is félre kellett tennem, mert érzelmileg nagyon megérintett.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Nagyon sok mindenből tudok ihletet meríteni. Legyen az egy ember az utcán, egy film, zene, bármi. Írás közben mindig olyan zenét hallgatok, ami a készülő könyv hangulatának megfelelő, így könnyebben át tudom venni a hangulatot. Tehát mondhatom azt, hogy a zene inspirál a leginkább.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Elsőként a közeli ismerőseim vagy a család olvassa. A férjem nem szokta olvasni, de minden egyes mozzanatot meg beszélünk, és elsősorban az ő véleménye az, amire sokat adok.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Örültek neki. Anyukám tiniként is bátorított az írásra, így számára nem volt annyira meglepő vagy váratlan, hogy meg is jelent. Egyébként a gyermekeim a legbüszkébbek rám.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén? 

Rengeteg ötletem van, ami nem biztos, hogy az idén mind meg is valósul, de nagyon igyekszem. Remélhetőleg a nyár elején megjelenik a harmadik könyvem is.

 

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Ripszám Alexandra - ("Megfoghatatlan és talán nem is lehet ezt az érzést leírni. Megkönnyebbültem, hogy kész, vége, alkottam valamit, ugyanakkor a mindennapos rutin, hisz az alkotás egy folyamatos, állandó dolog, ami jelen van az író életében, véget ér.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Ripszám Alexandra  írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak két könyve Trauma– Egy család tragédiája és Trauma – Egy hazásság tragédiája címmel jelent meg eddig, amiket az Underground Kiadó és Mogul Kiadó oldalán lehet megrendelni.

Íme az interjú, fogadjátok szeretettel.

 


 

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad? 

Először is köszönöm szépen a felkérést! Átlagember vagyok, mint bárki más, aki elmegy melletted az utcán. Dolgozom, vezetem a háztartást, olvasok, amikor időm engedi és nem utolsó sorban, a fennmaradó időmben írok. Szociális munkás végzettséget szereztem, így munkámnak köszönhetően találkozhattam olyan emberekkel, akiknek élethelyzetük cseppet sem mondható kellemesnek, egyszerűnek. Alkotásomra sok esetben ez is nagy hatást gyakorol.

 

Trauma című sorozatod sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata? 

A kötetek nem igényeltek komoly kutatómunkát, tanulmányaimat használtam fel az adott élethelyzetek valós ábrázolásának elősegítésében.

Az írás folyamata, a történet megalkotása nem igényelt hosszú időt, mondhatnám, hogy ez volt a legegyszerűbb fejezete a könyvkiadásnak. A gondolatok egymást követően özönlöttek, alig győztem a laptop klaviatúráját csattogtatni.

 

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A történet teljesen fiktív. Természetesen az említett élethelyzetek, események sajnos bárkivel megtörténhetnek, ezek lélektani levezetésében alkalmaztam a tanultakat, a különféle esettanulmányokat. A helyszíneket, ahol a történet játszódik, a valóságból emeltem át. A lakások, házak mind-mind olyan helyszínek, ahol jártam már, vagy éppen, ahol élek.

 

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély? 

Miután megtanultam a szavakat papírra vetni, már alkottam. Eleinte verseket, aztán rövidebb-hosszabb történeteket, melyeket füzeteim hátuljába jegyeztem fel. Középiskolásként is folytatódott ez a szenvedély, de akkor még szó se volt könyvkiadásról, mindössze egy hobbi volt. Ezt a hobbit egyetem alatt magam mögött hagytam, egyetlen értékelhető alkotásom a szakdolgozatom volt ebben az időszakban. Az áttörésig egészen 2018-ig kellett várni. Ekkor érkezett el a pillanat, amikor laptopom elé ültem, és elkezdtem írni a Trauma sorozat első részét, az Egy család tragédiáját, melyet ebben az évben követett az Egy házasság tragédiája.

 

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad? 

A következő megjelenésre váró kötetem, mely teljesen elhatárolódik a fent említett könyvektől, leginkább pszichológiai thrillernek nevezném. Kicsit új, kicsit régi zsáner. Talán úgy fogalmaznék, hogy ugyanaz, de teljesen más. Ezt majd az olvasók eldöntik. A kicsit távolabbi jövőben viszont mindenképp tervezem egy történelmi regény kiadását. Ennek kutatómunkája már javában zajlik, a történet körvonalazódott, már csak kerek egésszé kell tennem.

 

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod? 

Megfoghatatlan és talán nem is lehet ezt az érzést leírni. Megkönnyebbültem, hogy kész, vége, alkottam valamit, ugyanakkor a mindennapos rutin, hisz az alkotás egy folyamatos, állandó dolog, ami jelen van az író életében, véget ér. Pont, mint amikor kezedbe fogsz egy remek könyvet, ami teljesen magával ragad, és kiolvasod. Büszkeséget éreztem és boldog voltam.

 

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

A könyvkiadás idején még Ripszám Alexandra volt a nevem. Nem gondoltam álnévre, őszintén szólva, eszembe sem jutott. Időközben férjhez mentem, és a Ripszám nevet magam mögött hagytam, így a következő kötet már, ha szigorúan vesszük, álnéven lesz kiadva.

 

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni? 

Nem feltétlenül, sosem kategorizáltam az írásaimat. Mondjuk úgy, nem én kerestem ezt a zsánert, a zsánert jött, bekopogtatott az ajtón, és mint egy szellem, beosont. A fülemhez hajolt és ontotta magából a történetet. Tudom, ez egy kissé elvont megközelítés

 

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Nagyon izgatott voltam, tűkön ülve vártam a pillanatot, előtte napokon keresztül aludni se tudtam. Elmondhatatlan extázis volt a megjelenés pillanata, olyan, amilyet mindenkinek át kellene élnie. A munkád elismerése, a learatott gyümölcs, amit gondosan, szeretettel nevelgetsz. Elképesztő volt.

 

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Az első két kötet impulzív volt. Ömlöttek a gondolatok, én pedig csak írtam és írtam. Magával ragadt és nem tudtam, és persze nem is akartam behúzni a féket. A következő regény tudatosabb volt, igyekeztem előre felépíteni minden apró részletét. Ez a kötet az előzőktől eltérően több kutatómunkát igényelt, igyekeztem minden részletét hitelesen visszaadni a leendő olvasónak, ami remélem sikerülni is fog pár hónapon belül.

 

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni? 

Hosszasan tudnék erre a kérdésre válaszolni, és tartok tőle, az egész cselekményt le is írnám így, vagy úgy. Kötetekre bontanám ezt a kérdésedet, azt pedig tovább egy kedvenc és egy nehezen megírt jelenethez.

Az első kötet esetében a kedvenc jelenetem, habár megjegyezném, nagyon nehéz választanom, talán a végkifejlet, az összecsapás teljes egésze. Amikor megírtam, bíztam benne, hogy az olvasók elégtételt kapnak azokért a sérelmekért, amiket a főhőseink addig elszenvedtek.

Legnehezebben megírt rész nem feltétlenül volt, inkább mentálisan volt kihívás a könyvben olvasható abúzus bemutatása.

A második kötet számomra legkedveltebb jelenete az utolsó fejezetekben található, amikor a két főszereplő útja újra egy vágányra ér.

A legnehezebben megírt részlet pont az ezt megelőző időszak leírása volt, a magány és egyedüllét, szenvedés, nélkülözés lapra vetése.

 

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz? 

Az első kötet története egy dialógus által született meg. A képzeletemben egyszer csak megjelent egy jelenet, egy vita apa és lánya között. Általában szelektálok az ötletek között, ez viszont beette magát a fejembe. Gondolkodni kezdtem rajta, vajon milyen köntösbe bújtathatnám ezt a jelenetet? Lassan megszületett a gondolat, a történet fő csapásvonalai, ezután pedig csak fogalmaznom kellett.

A második kötet ötlete az első folytatásaként adott volt.

A következő, megjelenésre váró könyv története is hasonlóképp született meg. Itt is egy jelenet volt, ami először megszületett a fejemben egy éjszakai műszak során. Reggelre, mire végeztem, kitaláltam a történet vázlatát, a gerincét.

Történelmi témában készülő regényem kicsit más. Ott maga az alapgondolat, a gerinc jött létre először, idővel ehhez kapcsoltam az idegszálakat, hogy azok életre kelthessék a történet velejét.

 

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába? 

A kéziratokat először kicsit távolabbi ismerősöknek szoktam kiadni próbaolvasásra, ezt követően javításra, véleményezésre. Minden kritikát meghallgatok, sok esetben kérdések merülnek fel ilyenkor az előolvasókban, ezeket szeretjük átbeszélni. Szívesen fogadom a véleményüket, változtatási javaslataikat, melyeket, ha nem ütköznek a saját logikai elképzeléseimbe, meg is szoktam fogadni.

 

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Az első könyvem titokban készült, szinte a megjelenés pillanatáig, egyedül a férjem tudott róla. Miután találtam kiadót, és megkezdtük az együttműködést, akkor a szűkebb baráti körnek is elárultam a tervem. Meglepettséget láttam az arcukon, de velem örültek, megjelenés után az elsők között olvasták a regényt. Az előolvasóimat persze már korábban beavattam, de kérésemre nem híresztelték a dolgot.

A második kötet készültét már jóval többen tudták.

A családom és barátaim támogató közösség, amiért roppant hálás vagyok nekik.

 

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén? 

Az interjú során többször is említettem a nyár elején várható megjelenést pszichológiai thriller kategóriában. Ennek a kötetnek Az elveszett tanú lesz a címe, pontos megjelenésről majd a Facebook   oldalon talál híreket a kedves olvasó. Amennyiben minden a terveim szerint alakul, év végére, jövő év elejére tervezek még egy kiadást. Ez a kötet kicsit visszakalandozik a Trauma sorozathoz, annak egy előzménykötete lesz, ugyanakkor a sorozattól független, önálló regényként is abszolút megállná a helyét. Címéről információt még nem tudok elárulni, úgy érzem, még nem találtam ki a befutót. A történelmi témában íródó regényem várható megjelenése jövő év vége, hacsak nem szól közbe egy másik történet, amit még ennél is jobban meg szeretnék írni. Remélem, sikerült kedvet csinálnom a jövőbeli megjelenésekhez, illetve a már megjelentekhez, ha még nem “randevúztak” a kedves olvasóval!

 

Még egyszer köszönöm a megkeresést! További szép napot kívánok minden kedves olvasónak!

 

Én köszönöm az interjút.

2021. május 17., hétfő

Beleolvasó: Chris Land: Lélekvesztő I. - (- De az Isten is azt akarja, hogy vedd meg. - Majd később lebeszélem róla. ")

Chris Land: Lélekvesztő I.részéből hozok újabb részletet nektek a blogomra. Már nem sok van az első részből, hamarosan a második részéből fogok hozni részleteket. Addig is a bejegyzésem alatt találhatjátok a vásárlási linket.

Chris Land:
Lélekvesztő I.




Tartalom:

Christina ​Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is. Feladata: mivel a kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell derítenie egy Hatsepszut álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a helyi összekötő, az archeológus Raman segítségével.
Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is érdeklődnek a papirusz hollétéről, főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz játékot űz egy-egy elismerésre méltó darabért, továbbá két mindenre elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő is részt vesz a kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk számításait.
Hova tűnt Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?
A jelek a Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a Lélekvesztőt azonban az ókori papok telerakták veszélyes és fondorlatos csapdákkal, melyekkel mindannyiuknak meg kell küzdeniük, akár az életük árán is.
Millió egy titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész…
Rejtélyes halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és érzelmek, egy kis ókori történelemmel megfűszerezve, no és a humor se maradhat el a Lélekvesztő című fordulatokban gazdag kalandregényből.


ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET


 A kairói reptéren rahedli ember tolongott és borzasztó zűrzavar uralkodott a váróban, közben az atyát követve kiértem az utca forgatagába, ahol a helyzet mit se változott. Autók dudáltak, az eladók dicsérve árulták a portékájukat, s úgy meglepett egy gyerekekből álló csoport, hogy a papot is elvesztettem. Utána kutatva a szemem összetalálkozott egy burnuszt viselő férfi pillantásával, akinek koszos arca egyetlen másodpercre hirtelen átfutó félelmet keltett bennem, aztán az alak ellenállhatatlan és lehengerlő mosolyt küldött felém, ami még inkább nem tetszett, pedig ahogy jobban megnéztem őt, akár ellenállhatatlannak is titulálhattam volna az illetőt. Körülbelül száznyolcvan centi magas teremtés volt, poros burnusza fölül feszült rajta, alatta egy fehérnek alig mondható nadrágot és inget viselt. A fejét konyharuha borította, amit levett, így elővillant rövidre nyírt hollófekete haja, mégis inkább barna írisze és bronz bőrszíne vonzotta a szemem. Magabiztosságot sugározva higgadtan állta a tekintetem, ahogy végigmértem, türelem és nyugalom áradt belőle, mégis kikerülték őt az emberek, talán széles övében tündöklő tőre miatt. Ez viszont végképp nem foglalkoztathatta, mert úgy támasztotta felhúzott egyik lábával az oszlopot, mintha attól félne, hogy az kidől nélküle, s az egész épület ráomlik a jelenlévőkre.
Ekkor elém penderült egy gyermek, amely Kairó elmaradhatatlan eleven és nyüzsgő tartozéka, s talán a seregtől maradt le. Csíkos, pizsamaszerű öltözékben ricsajozott előttem, mintha az életét fenyegetném, s egyetlen szót üvöltözött felém: - Ajua!
Végül rájöttem, nekem kell a segítség, ugyanis mindenáron rám akart sózni egy pamut alsógatyát. Csillogó fekete szemeivel fürkészett, göndör haja fürtökben csüngött alá, kreol bőrében csak a foga fehérje világított. Szutykos arcáról és ruhájáról a mosópor-reklámok jutottak eszembe, aztán tisztáztuk, hogy velem arabul nem sokra megy, én vele magyarul semmire, így megállapodtunk az angolban, és végre közölhettem: - Nincs szükségem férfifehérneműre.
- De az Isten is azt akarja, hogy vedd meg.
- Majd később lebeszélem róla.
A gyerek tűnődve elővett egy dobozos Colát, felbontotta, meghúzta, erre lecsorgott az állán a fél adag. Amikor rájött, hogy figyelem, újra nekikezdett: - Ajua! Tessék, most Mira akarja, hogy megvedd, fizesd ki a felét, tíz font - nyújtotta az üres kezét. - Nusz na nusz.
Miután bambán próbáltam megfejteni a szavait, ő rohamot intézett ellenem, minitájfunt produkálva megállíthatatlanul cibálta a karom, és Istent hívogatta, világosítsa meg az elmém. Kevéske szabad pillanatomban akartam lehámozni magamról a gyermeket, sikertelenül. Zsebembe kotorva markába nyomtam pár piasztert, így tágra nyitotta a szemeit. - Mi ez? Ezért csak fél korty jár, ez az izé húsz font, azért mondtam, hogy nusz na nusz, azaz fele-fele.
- Idd meg, nekem nem kell, bár megmutathatnád, hol kerül annyiba.
A Mira nevezetű Szutykoskának angyali bájvigyor terült el az arcán és felnézett rám. - Majd máskor megmutatom, szóval kell a naci? Ne finnyáskodj már, nem mindegy, mit hordasz?
- Ne húzogasd a ruhám - söpörtem el a kezét.
- Hogy képzeled ezt? - kiabálta és bokán rúgott.
- A szentségit, beárullak Istennek, ha ilyen rossz vagy.
- Azt próbáld meg - fenyegetett, aztán durcásan rám nézett, és odébbállt a következő szavak kíséretében: - Tudd meg, hogy egész Keleten nélkülem nem mész semmire.
- Mit csinál itt? Már taxit is fogtam - tűnt fel a közelemben Credo, hogy odavezessen.
Amint beültünk a fekete-fehér kocsiba, egy nem mindennapi figura fogadott, aki hátratekintve üdvözölt, de nem tudtam eldönteni, vajon tényleg nekem magyaráz-e, mert kancsalsága nem tűrt határokat. A bal szeme enyhén jobboldali párti, míg jobbja furcsa baloldali pózt vett fel, közben megveregette a vállam, szélesen vigyorgott, ilyenkor a szemei jobbra-balra ugráltak, majd előkapott egy strucctoll porolót, leporolt, aztán kedélyesen megismételte az üdvözletét arabul: - Ah-laan!
- Ah-laan wah sah-laan! - viszonozta papom.
- Én is azt akartam mondani - böködtem az atyára.
- Khalim vagyok, Miss, üdvözlöm Kairóban, máris indulunk a Hiltonba - taposott a gázból a fékbe, mert előttünk egy taligát húzó fiú vágtatott át az úton, így a sofőr ráfeküdt a dudára.
Ekkor Credónak szegeztem a lehetetlen kérdést: - A Hiltonba megyünk?
- Oda, de ha így haladunk, az életben nem érünk el a szállóba.
- Ezek az európaiak folyton rohannak - döcögött a bandzsi, egyik szemével az utat fürkészve, másikkal a blúzom kivágására lesve. A pap jókora összeget ajánlott neki, ha a rövidebb utat választja, így lassan kibontakozott előttünk a Nílus partján épült tízemeletes szálloda.
Már a csarnok homlokzatát színes mozaikból kirakott hieroglifák díszítették, s ahogy beléptünk az épületbe, meglepően tágas tér fogadott: éttermek, kávézók, üzletsorok. A recepciónál elég nagy zsivaj támadt, amint odaértünk, mert egy kövér, szakállas, sasorrú arab követelte az igazgatót. Szélesen gesztikulálva rázta a kezét, minek következtében aranyszegélyes kaftánja addig röpködött rajta, míg bele nem akadt a fejét borító hosszú lepedőbe, erre három megszeppent muzulmán nő zúdult rá, akiknek csak a szemük látszott ki a higábból, őket követte két megtermett alak, a testőr szerepét betöltve. Miután Credo beszélt a recepcióssal, hozzám is szólt pár keresetlen szót: - Várjon itt, amíg tisztázok egy-két dolgot.
Követtem a tekintetemmel a papot, aki egy nyugalmasabb helyet választott a telefonáláshoz. Épp visszafordultam a pulthoz, hogy részese legyek a további eseményeknek, amikor meglöktek, így belebotlottam az előttem fekvő bőröndbe, s egyensúlyomat vesztve már elvágódni készültem, de egy hájas kéz elmarkolva visszatett az eredeti helyemre. Felnéztem a megmentőmre, aki maga Sasorr volt. - Al hamdu lillah. Hála istennek, remélem nem esett baja. Természetesen a kellemetlenségért majd kárpótolom, ej, még be se mutatkoztam, Khalifa Muzaffar ibn Sakkak a nevem. Megbocsát, tisztelt hölgyem - mondta, és egy európai ruhát viselő arabhoz lépett, akit én a Hilton vezetőjének néztem.
- Van egy kis gond - tért vissza Credo. - Maga itt fog lakni a Hiltonban, nekem hely hiányában a Mena House adatott, ám amint fölszabadul egy szoba a szállodában, korrigáljuk a helyzetet. Most fölliftezünk, és még eligazítom pár tisztázásra szoruló kérdésben.
Elkérte a kulcsot, felmentünk a lakosztályba, s amint ketten maradtunk, átadott egy térképet, hogy rögvest belekezdjen: - Miután berendezkedett, elmegy a bazárba és körülnéz.
- Gondolja, hogy ott lesznek a keresett régiségek?
- Elképzelhetőnek tartom, de most ne vegyen semmit, majd később. Ha talál valami hasonló tárgyat ahhoz, amit látott, azt tetesse el, mert, hogy szól a mondás? „Omne, quod est nimium, vertitur in vitium”, vagyis „minden, ami túlzás, bűnre vezet”. Azért adok egy köteg egyiptomi fontot, ha netán szüksége lenne rá, de alkudni kötelező. Amíg ön a piacot járja, én kapcsolatot teremtek az összekötővel. Ne keressen, én fogom hívni telefonon, még az is előfordulhat, hogy ma este meglátogatom… Még valami: a helyiek előnyben részesítik az európai nőket, ezért ha netán zaklatnák, legyen erélyes és elutasító, mert egyes arabok tolakodóan rámenősek lesznek, ha az érdeklődésnek csak parányi szikráját felfedezik az emberen - állt fel. Odacammogott a hátizsákjához, a vállára dobta, és Isten áldását kérve magamra hagyott.

*


Miután kipakoltam, elindultam lefelé. Épp az előtéren vágtam át, amikor futó pillantásom átsuhant a várón, s mintha fél másodpercre ugyanaz a férfi láttam volna köztük, aki a reptéren az oszlopot támogatta, de hiába keresgéltem őt újra, nem leltem rá, így a bazár felé vettem az irányt. Az utcán embertömegek, lárma, zaj mindenütt, a térkép is feleslegesnek bizonyult, végül egy turistarendőr segített ki szorult helyzetemből, s jócskán délutánba hajlott az idő, mire betértem a bazárba. Már az ötödik bolton vergődtem túl, amikor a közeli ajtónyílásból kirontott a tulaj és betessékelt az üzletébe. - Nézzen körül, rengeteg csodálatos portékám van. Látom, kedveli a régiségeket, akad itt alabástrom- és dioritszobrocska, amulettek, fajanszok, porcelánok - és ahogy mondogatta, azonmód tette fel a pultra. 

 

Folyt.köv.:

A könyvet itt lehet beszerezni:

2021. május 15., szombat

Maradj otthon! 21. rész - Fumax Könyvkiadó ("Ha tudtok, van rá módotok, rendeljetek a kiadó keresztül köteteket. Támogassátok őket vásárlással.")

Maradj otthon! 21. rész következik, a rovatomban Fumax Könyvkiadót szeretném nektek bemutatni. Egyúttal segíteni szeretnék azzal, hogy néhány könyvet ajánlok nektek, amiket én szívesen elolvasnék. Ha tudtok, van rá módotok, rendeljetek a kiadón keresztül köteteket. Támogassátok őket vásárlással.





 Andy Weir:
A Hail Mary-Küldetés

Tartalom:

Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.

A hazánkban is lehengerlő sikert aratott A marsi – Mentőexpedíció és az Artemis után a #1 New York Times-bestsellerszerző Andy Weir ismét lélegzetelállító útra hív a világegyetem mélyére eddigi talán legizgalmasabb könyvében.

 

 Andy Weir:
Artemis


Tartalom:

Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

A marsi sikerlista-vezető szerzője, Andy Weir újabb lenyűgöző főszereplőt alkotott, Jazz történetét pedig a rá jellemző humorral és tudományos alapossággal írta meg. Az Artemis filmes jogai már a könyv bejelentésének napján elkeltek, a 20th Century Fox és a New Regency máris dolgozik az adaptáción.


 A. M. Aranth:
Oculus

(Oculus 1.)

Tartalom:

Mit ​tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.


 A. M. Aranth:
Propheta

(Oculus 2.)


Tartalom:

Rabszolgánál ​is kevesebb voltam. A saját apám adott el gyerekkoromban. A szabadságot hírből se ismertem. De az a lény, amelynek hatalmába kerültem, más sorsot szánt nekem. A kezembe adta az igazságot. S kezembe adta magát az Avalont.
Öt év telt el. Egyesek harcosként tekintenek rám, mások a leendő elnököt látják bennem, és neveztek sok mindennek: voltam már ellenség, hazug, ribanc és áruló.
Én magam már azt se tudom, ki vagyok. Számomra a szabadság szolgálat.

Évek teltek el az oculus-rendszer bukása óta, ám a változás a remélt béke és harmónia helyett pusztán további romlást hozott magával. Az Avalon egymásra acsarkodó országokra esett szét, a fagyos északon egy hatalomra éhes császár emelkedett fel, keleten egy primitív parancsokat követő, fenyegető gépi tudat hadai gyülekeznek, az egykori rabszolgák pedig régi uraik torkának estek. A káosz útjába egyedül a bolygó leghíresebb embere, Truth Dunn állhat, akinek nemcsak az ellenség hordáival, de a saját maga állította törvényekkel és önnön lelkiismeretével is meg kell küzdenie. Ám még vár rá a harc, amelyik mind közül a legkeményebbnek bizonyulhat…

A. M. Aranth Oculus című nagy sikerű regényének évek óta várt folytatása mellbevágó fordulatokkal, drámai módon zárja le a történetet.

 Dan Wells:
Nincs veszíteni valód
(John Cleaver 6.)

Tartalom:

A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.

De már nem sokáig.

Ez itt az én történetem. Annak is a vége.

A John Wayne Cleaver-sorozat utolsó, lehengerlő felvonásában Dan Wells antihőse végső leszámolásra készül a Sorvadtakkal. A Már nincs vesztenivalód a fiatal sorozatgyilkos történetének váratlan fordulatokban bővelkedő, döbbenetes lezárása.

 

Dan Wells:
Nem vagyok sorozatgyilkos-A teljes trilógia
(John Cleaver 1-3)

 

Tartalom:

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, John kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

 

 A könyveket itt tudjátok beszerezni:

Fumax Webshop


Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) - ("– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! – Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? ")

A következő beleolvasóm Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) című könyvéből nem hoztam rég részletet belőle. Ez sajnos az én hibám, kissé elhanyagoltam. Ezért kicsit hosszabb részletet fogok hozni nektek.  Az előző részeket megosztom veletek, csak a címre kell kantitáni és elolvashatjátok.

 Korábbi részletek:

Beleolvasó 1.rész 

Beleolvasó 2.rész

 

Farkas Bíborka: 
Druida ösvény 
(Az Istenek akarata 1.)

Tartalom:

 Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. 
Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem. 
Beli szekere már magasan járt az égen, amikor hosszú kőfallal találtuk szemben magukat. Kétembernyi is lehetett, tetején karók meredeztek. 
– Ez az udvarházhoz tartozik – szólt hátra Connor. – Nemsokára elérjük a kocsmát, amiről beszéltem neked. Az Istenek segítsenek meg bennünket! 
Lehajtottam fejem, és esdekelve fordultam az Istenekhez, vezessenek minket, hogy minden úgy történjen, ahogyan elterveztük. 
A kocsmának egy szurtosnak tűnő, nagy kunyhó adott helyet. Csálé tetejét vastagon borította a moha. Még sosem jártam ilyen útszéli tavernában. Azt hittem, tele lesz részegekkel, akiktől nem tudunk majd megszabadulni. 
Amint Connor nyomában beléptem, néhány oldalpillantással igyekeztem szemügyre venni a helyet, ahol olyan sok minden eldőlhet majd. A szalmával felszórt ház padjai üresen álltak, a borszagú asztalokon legyek mászkáltak. A kocsmáros, egy tagbaszakadt, javakorabeli férfiú, unottan üldögélt a fal mellé támasztott boros amforák között. 
– Békesség neked, jóember! – köszöntötte a Mester. 
A kocsmáros felkászálódott és kényelmesen elénk ballagott. 
– Békesség neked is, látó uram! Mit hozhatok? Van jó galliai borom, mézsöröm! 
Connor lezöttyent az egyik padra. Kinyújtóztatta a lábait, mint aki sokat gyalogolt. Én magamról elfeledkezve majdnem odaültem a pad másik végére, ám Connor még idejében lerántott a földre, anélkül, hogy a vendéglátónk észrevette volna. Lábaimat átkulcsolva, alázatosan ültem le a szalmába, szememet lesütöttem, és feszülten figyeltem minden elhangzó szóra. 
– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! 
– Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? 
– Ennek a mihasznának? – bökött rám Connor. – Legfeljebb egy kis vizet. Mást nem érdemel. 
Szíven ütöttek a szavai, és az is, ahogyan mondta őket. Tudtam, hogy most szerepet játszik, olyan átéléssel, ahogyan énekelni szokott, mégis végtelenül furcsán hangzott ez az ő szájából. 
A kocsmáros egy tálka vizet lökött elém, mint valami kutyának. Meleg volt, a szám összeragadt a szomjúságtól, de összekötözött kézzel sehogy sem tudtam a tálat felemelni. Végül kénytelen voltam nekihasalni. 
A Mester eközben a bugyorból előhúzta a Fák Népétől kapott eledelünket. 
– Ha már ennivalód nincs, derék kocsmáros… Hogy is hívnak? 
– Seianusnak – felelte a férfiú, Connor elé téve a sörös kupát. 
– Szóval, jó Seianus, remélem, nem bánod, ha előveszem a magamét! – Azzal a druida kibontotta a kenyeret és a sajtot, elővette a kését, majd komótosan hozzálátott. – Egyszerű eleség, de nekem megteszi. 
Aztán a kocsmárosra nézett, aki ott állt az asztalunk mellett, és figyelte, ahogyan Connor eszik. 
– Megkínálnálak, derék Seianus, ha nem vetnéd meg… 
– Nem illendő együtt ennem egy magamnál rangosabbal… – szabadkozott ő, de már le is ült a Mesterrel szemben. Magának is töltött a sörből. – Végre, hogy jött valaki, már majdnem felfordultam unalmamban… 
– Akartam is kérdezni, hogyhogy nincsenek vendégeid? Vagy inkább estére gyűlnek be? 
– Ne is mondd, látó uram! – rázta a fejét a kocsmáros tele szájjal. – Hetek óta alig van itt valami mozgás. 
– De hát miért? Országút mellett vagy, meg aztán a nagybirtok is itt a szomszédban… Londinium sincs messze. 
– Az új légió az oka, uram, verje meg őket a Tizenkét Isten! – tört ki Seianus elkeseredve. – Behurcoltak magukkal valami lázas kórságot Galliából! Legalább maradtak volna a seggükön, de ezek összejárták a környéket! Az uraságnál is voltak, meg nálam is. Pár héttel ezelőtt végül elkezdtek hullani a népek. Az asszony összecsomagolt, és elment Londiniumba a fiunkhoz. Erőszakoskodott, hogy menjek vele, de hát hogy hagyhatnám itt a kocsmát! Az útonjárók kirabolnák, még tán fel is gyújtanák! Hát nincs igazam? – hadonászott a kocsmáros felhevülten. 
Borzongva hallgattam a szavait. A mozdulatlan pásztorokra gondoltam, kinn a legelőn. Lehet, hogy halottak voltak? 
– De igen, igazad van – mondta Connor lassan, elgondolkodó arccal. 
Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben: ha itt egymásnak adják át a kórságot, akkor talán meg kell változtatnunk a tervünket. 
– A birtokon sok a beteg? 
– Tudom is én! Nem voltam odabenn hetek óta – vont vállat Seianus. 
– És mi van Anicetosszal? – tette fel a kérdést a druida. Közben nagyot harapott a kenyérből. – Már nem jár ide esténként iszogatni? 
– Vagy három napja nem láttam! Pedig itt az egész hétre való bora – intett a kocsmáros hátra, az amforák felé. – És még tartozik nekem a múlt havival is! 
– Lehet, hogy ő is megbetegedett? 
– Azt nem hiszem – legyintett Seianus –, olyan szívós az öreg, mint a bakancstalp! De mit érdekel téged Anicetos? 
– Régi cimborám, még Londiniumból. Miatta tettem meg ezt a hosszú utat. 
Seianus csodálkozva bámult a Mesterre. 
– Anicetos újabban már látókkal is üzletel? 
– Amennyiben a látónak akad a fogára való áruja! – hunyorított Connor ravaszkásan. – Egy kis friss hús… 
– Aha, értem – bólintott a kocsmáros. – Szóval neki hoztad a rabszolgát! 
– Látom, van ész a fejedben, derék Seianus. 
A kocsmáros elvigyorodott. 
– Megnézhetem? Az én hátamat is melengethetné egy ilyen süldőlányka, ha már az asszony itt hagyott... 
Összeszorult a gyomrom ijedtemben. Nem mertem feltekinteni. 
– Megmutathatom. De nem akarnám másnak eladni. Állj fel, te kenyérpusztító! – rántotta meg Connor a kötelet. 
Nehézkesen talpra álltam. A lábam nyomorúságosan remegett. A druida a botja végével lesodorta fejemről a szürke csuklyát és rám parancsolt, hogy nézzek fel. 
– Hű, micsoda kék szemek! – jegyezte meg Seianus, miközben felkelt a helyéről. – És micsoda fürtös haj! 
Kétségbeesett pillantást küldtem a Mester felé, amikor a férfi lekapcsolta vállamról a rabszolgaköpenyt. Connor úgy átnézett rajtam, mintha tényleg rabszolga lennék. A kocsmáros körbejárt, tapogatott. Érintésétől újra és újra összerándultam. 
– Nagyon jó… – dörmögte. Belenézett a számba. – Milyen szépek még a fogai is! Szerencsés fickó ez az Anicetos… 
Aztán váratlanul hozzám fordult: 
– Hány esztendős vagy? 
– Ti...tizenhárom – dadogtam szemlesütve. 
– Na és voltál már férfival? – lökött oldalba vihogva. 
Csak a fejemet ráztam meg elvörösödve. Seianus csettintett a nyelvével, mintha jó bort ízlelgetne. 
– Honnan való vagy? – faggatott tovább. 
– Kernow-ból hoztam – szólt közbe a Mester. – Meggyógyítottam az egyik törzsfőnök fiát, az adta. 
– Miért nem tartod meg magadnak?

 

Ha tetszett ez a kis részlet, a könyvet, itt tudod megrendelni: