Megint hoztam nektek egy kis Beleolvasót Megyeri Judit: Holttest az Ambróziában(Rózsakői rejtélyek 1.)c.könyvből. A könyv napokban meg is jelent és meg vásárolható a NewLine Kiadó webshopján.
Megyeri Judit:
Holttest az Ambróziában
Részlet a hamarosan megjelenő könyvéből
6. rész
Délután lett, mire
végeztek a rendőrök a helyszíneléssel. Dorka, aki a kávézót takarította, kis
híján hisztériás rohamot kapott, amikor meglátta a vérrel szennyezett bokszot,
és kijelentette, hogy ő semmi pénzért nem megy a közelébe. A többi alkalmazott is
csak az orrát húzta. Flóra inkább hazaküldött mindenkit, hogy ne kelljen a
sopánkodásukat hallgatnia, és egyedül állt neki a kármentesítésnek.
Gumikesztyűvel és forró vízzel felszerelkezve lépett oda a bokszhoz, aztán percekig csak ácsorgott. Neki sem fűlött jobban a foga a dologhoz, mint Dorkának, pedig a rendőrök elvittek mindent, ami a holttest közelében volt. A padról a párnákat, az asztalról a kis tálcát a cukor- és a sószóróval, még a szalvétatartót és azt a csöpp vázát is, amibe előző nap rakta bele a piacról beszerzett jácintokat. De a padon és az asztalon így is csúf, vörösesbarna foltok éktelenkedtek. Flóra összeszedte magát, és nekilátott a sikálásnak.
Fél óra múlva kezdett kijönni a béketűréséből. Hiába súrolt-suvickolt, a foltok halványodtak ugyan, de nem akartak teljesen eltűnni. Türelmetlenül söpörte félre a haját izzadt homlokából, és azon gondolkozott, melyik tisztítószert próbálja még ki, amikor nyílt az ajtó.
– Zárva vagyunk! – kiáltotta.
– Sebaj, úgysem kávézni jöttem – hallatszott egy hang, ami furán ismerősnek tűnt.
Flóra kilépett a bokszból és egy magas, vörös hajú, borostás fickóval találta szembe magát. Első pillanatban nem tudta hová tenni, aztán eszébe jutottak a gimis emlékek.
– Benjamin?
A férfi elvigyorodott, ugyanazzal a kamaszos vigyorral, mint annak idején.
– Nahát, Flóra!
Ben nyakigláb, folyton mosolygó fiú volt, amikor tizedikben az osztályukba érkezett. Egészen addig külföldön élt, és nem is lóghatott volna ki jobban a tipikus vidéki középiskolából, ennek ellenére jól boldogult.
– Hogy kerülsz ide?
– Mit csinálsz itt? – kérdezték egyszerre, aztán mindketten elnevették magukat.
– Kezdd te! – intett Ben előzékenyen, tökéletes magyarsággal. Ezek szerint az idegen kiejtés idővel kikopott a beszédéből. Már nem volt olyan cingár, mint régen, és a vonásai is markánsabbak lettek. Flóra pillantása sötétbarna bőrdzsekibe bújtatott széles vállára siklott, aztán a szivacsra nézett, amit még mindig a kezében szorongatott. A vörösesbarnára színeződött víz egyenesen a padlóra csöpögött belőle.
– Az apámat helyettesítem – döntött a legegyszerűbb válasz mellett. – Övé a kávézó.
– És mondd csak – húzta fel Ben a szemöldökét –, gyakran kell vért pucolnod a berendezési tárgyakról?
Flóra szíve kihagyott egy ütemet. Legszívesebben mindent elfelejtett volna, ami aznap reggel történt, beszélni pedig főleg nem akaródzott róla, de nem állhat itt kukán, mégis csak mondania kell valamit. Igyekezett lazán válaszolni, bár ez sosem volt az erőssége.
– Gyakrabban, mint szeretném – mormolta, mert végül is ez az egyetlen alkalom is több, mint amire valaha vágyott.
Gumikesztyűvel és forró vízzel felszerelkezve lépett oda a bokszhoz, aztán percekig csak ácsorgott. Neki sem fűlött jobban a foga a dologhoz, mint Dorkának, pedig a rendőrök elvittek mindent, ami a holttest közelében volt. A padról a párnákat, az asztalról a kis tálcát a cukor- és a sószóróval, még a szalvétatartót és azt a csöpp vázát is, amibe előző nap rakta bele a piacról beszerzett jácintokat. De a padon és az asztalon így is csúf, vörösesbarna foltok éktelenkedtek. Flóra összeszedte magát, és nekilátott a sikálásnak.
Fél óra múlva kezdett kijönni a béketűréséből. Hiába súrolt-suvickolt, a foltok halványodtak ugyan, de nem akartak teljesen eltűnni. Türelmetlenül söpörte félre a haját izzadt homlokából, és azon gondolkozott, melyik tisztítószert próbálja még ki, amikor nyílt az ajtó.
– Zárva vagyunk! – kiáltotta.
– Sebaj, úgysem kávézni jöttem – hallatszott egy hang, ami furán ismerősnek tűnt.
Flóra kilépett a bokszból és egy magas, vörös hajú, borostás fickóval találta szembe magát. Első pillanatban nem tudta hová tenni, aztán eszébe jutottak a gimis emlékek.
– Benjamin?
A férfi elvigyorodott, ugyanazzal a kamaszos vigyorral, mint annak idején.
– Nahát, Flóra!
Ben nyakigláb, folyton mosolygó fiú volt, amikor tizedikben az osztályukba érkezett. Egészen addig külföldön élt, és nem is lóghatott volna ki jobban a tipikus vidéki középiskolából, ennek ellenére jól boldogult.
– Hogy kerülsz ide?
– Mit csinálsz itt? – kérdezték egyszerre, aztán mindketten elnevették magukat.
– Kezdd te! – intett Ben előzékenyen, tökéletes magyarsággal. Ezek szerint az idegen kiejtés idővel kikopott a beszédéből. Már nem volt olyan cingár, mint régen, és a vonásai is markánsabbak lettek. Flóra pillantása sötétbarna bőrdzsekibe bújtatott széles vállára siklott, aztán a szivacsra nézett, amit még mindig a kezében szorongatott. A vörösesbarnára színeződött víz egyenesen a padlóra csöpögött belőle.
– Az apámat helyettesítem – döntött a legegyszerűbb válasz mellett. – Övé a kávézó.
– És mondd csak – húzta fel Ben a szemöldökét –, gyakran kell vért pucolnod a berendezési tárgyakról?
Flóra szíve kihagyott egy ütemet. Legszívesebben mindent elfelejtett volna, ami aznap reggel történt, beszélni pedig főleg nem akaródzott róla, de nem állhat itt kukán, mégis csak mondania kell valamit. Igyekezett lazán válaszolni, bár ez sosem volt az erőssége.
– Gyakrabban, mint szeretném – mormolta, mert végül is ez az egyetlen alkalom is több, mint amire valaha vágyott.
