Számomra egyik legkedvesebb írónő
könyvéből hozok nektek beleolvasót, C.C.Brown:
Tania – Örvény a múltba címmel. Nagyon izgalmas, kalandos és humor kis
történetről van szó. Tania véletlen baleset folytán egy másik helyre és időben
tér magához, ahol számos kalandba fog keveredni, mely később a szerelem is
rátalál majd. Szívből ajánlom nektek ezt a könyvet, és jó olvasást kívánok
nektek.
C. C. Brown:
Tania – Örvény a múltba
Tartalom:
ENGEDÉLLYEL
Prológus
Tudod, ha az éjszakai égre nézel,
és pár másodpercre behunyod a szemed, majd újra kinyitod, már nem biztos, hogy
ugyanazokat a fénylő pontokat látod, mint előtte. A fényévnyi távolságra lévő
csillámló pontocskák kihunyhatnak egy pillanat alatt. Te a múltba tekintesz, ha
felnézel a csillagos égre, így akár nevezheted magad időutazónak is. Csak
legyen kitartásod, és egy pillanatra se csukd be a szemed, mert elveszted az
utat, amely a csillagokhoz vezet...
Első rész
1. Elsüllyedt születésnap
November tizenkettedike van. Ez a
nap annyiban fontos számomra, hogy minden évben ezen a napon ünneplem a
születésnapom. Hogy miért nem mondom, ezen a napon van ténylegesen? Egyszerű a
válasz: Fogalmam sincs, mikor születtem pontosan. Persze az év stimmel, a hónap
is. A nap viszont bizonytalan.
Életemet egy macskának
köszönhetem. Gondos szülő anyám – engem elhelyezvén születésem után egy
dobozban – úgy ítélte meg, mindent megtett a jövőm megalapozása érdekében, így
éjjel tizenegykor, a toronyház lépcsőházában sorsomra hagyott.
Egy hajnalban munkába induló BKV
sofőr majdnem átesett rajtam, és a vörös macskán, aki mellém kucorodott. Annak
teste melegétől nem hűltem ki. A Heim Pál kórház csecsemő osztályára kerültem.
Leendő anyám is ott dolgozott. Miután már jóval a harmincon túl volt, valamint
sajnos neki nem születhetett gyermeke, megbeszélte leendő apámmal, fogadjanak
örökbe.
A Tania nevet kaptam, mert apa
nagyon szerette az orosz irodalmat. Egyértelmű volt, ha nagyobb leszek, akkor
elmesélik kalandos születésem történetét, ami nekem nagyon tetszett. Többször
is elmeséltettem velük, esti mese helyett. Tehát ez a nap amolyan megemlékezés
arról, hogy túléltem azt az éjszakát. Nem okozott lelki törést az életemben,
hogy a biológiai anyámról semmit nem tudok. De miért is akarnék bármit megtudni
róla? Hiszen nem kétséges, ő nem akart engem, de azért rendes volt tőle, hogy
nem húzott le a vécén, hanem adott egy esélyt.
Gondoltam, meghívom néhány
munkatársam, akivel összebarátkoztam az elmúlt hónapokban itt az angol
Riviérán. A közelben volt egy jó kis romkocsma. A falakon milliónyi festmény,
portré ismeretlen emberekről. Talán néhány hagyatékból megmaradt darab. A
magas, burkolatlan mennyezetről alumínium lámpák lógtak le, akár egy gyárban.
Óriási forgalmat bonyolítottak, és isteni volt a forró csokijuk. Erre a helyre
mentünk át munka után: Paul, Renata, Josè, Kathy, Tom, és jómagam.
– Ma mindenki az én vendégem! –
mondtam, miután kihozták az első üveg bort.
– Nem is tudtam, hogy nyertél a
lottón! – nevetett Josè.
– Nekem egy hölgy nem fizet! –
kiáltott Tom.
– Egyetértek. – mondta Paul.
– Oké, akkor ezt a bort én
fizetem! – helyesbítettem, hogy ne essen csorba a férfiak önérzetén.
– Beszéltél már apáddal? –
kérdezte Renata, miközben belepréselte magát egy fotelbe.
– Ó, igen! Már délelőtt
felhívott, hogy felköszöntsön.
– Akkor, boldog szülinapot Tania!
– harsogta Kathy, és magasba emelte poharát.
Néhány óra és több üveg bor múlva
elszállingózott lassan mindenki.
– Tudom, te nem ittál, csak
néhány pohárral, de azért ülj csak taxiba hazafelé – anyáskodott Renata.
– Ne aggódj, hazatalálok.
Nagylány vagyok! – nyugtattam meg főnököm.
Végigsétáltam a kikötői sétányon,
amely felett színes villanykörte füzér világított több száz méteren keresztül.
Az óriáskerék ki volt világítva, a vízen kikötő felett átívelő híd tükröződött.
Messziről munkahelyem, a Living Coasts víziállatkert égbenyúló acélhálója
sötétlett. Fájdalmas, elnyújtott vonyítás, vagy inkább ugatás hallatszott a
sziklák felől.
Először azt hittem, az
állatkertben valamelyik fóka, de ahogy egyre közelebb sétáltam, szinte bizonyos
voltam benne, valahonnan a tenger felől jön. Vagy inkább a Living Coasts
sziklái alól. Megborzongtam, amikor arra gondoltam, amit Tom mesélt, mikor
először csónakáztunk arra. Az örvények veszélyesek, és ott a barlang a szikla
alatt. Ide járnak a vadon élő fókák is, mert melegebb a víz.
A vonyítás újra, meg újra
megismétlődött, kissé akadozottan, mint mikor a fókák panaszkodnak. Tudtam,
valami baj van. Közelebb mentem az állatkerthez, a kulcsommal kinyitottam a
kiskaput, majd óvatosan lementem az épület melletti keskeny lépcsőn, amely az
apró kikötőhöz vezetett. A dagály még nem érte el tetőpontját. Teljes volt a
sötétség, de a hangot most szinte egészen közelről hallottam. Keserves,
panaszos hang.
Cselekednem kell! – gondoltam. Beugrottam a kis motorcsónakba,
majd – a Tom-tól tanultak alapján – beindítottam. Kis gázt adtam, és amilyen
közel csak tudtam, megközelítettem a barlang bejáratát. Leállítottam a motort,
és körbe világítottam. Az egyik sziklamélyedésben, egy fóka fejét pillantottam
meg, majd egy másikat is, picit beljebb. Nem tudtam, mi lehet a baj. Lehasaltam
a csónak elejére, és kezemmel evezve próbáltam közelebb jutni hozzá. Rávilágítottam
a telefonommal, akkor láttam meg a barlang bejáratát. Egy vékony drótháló
védte, hogy ne menjenek be apálykor a kíváncsiskodók. Valaki mégis lyukat
vágott rajta. Gondolom, ezen jöttek-mentek ki-be a fókák is. Ez a szerencsétlen
viszont fennakadt. Azon gondolkodtam, hívni kellene Paul-t, vagy Tom-ot, de
egyik sem volt túlzottan beszámítható a buli után. Végül határoztam: A csónak
aljában megkerestem a mentőmellényt. A pulcsim, cipőmet levettem, a telefont a
mellény egy vízhatlan zsebébe toltam. Lassan a vízbe ereszkedtem, miközben a
csuklómra húztam a madzagot, ami a csónakhoz volt kötve
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
