BALOGH ENDRE KAPTA A 2025-ÖS OSVÁT ERNŐ-DÍJAT
.jpg)
Március 27-én az ELTE épületében hetedik alkalommal adták át az irodalmi, művészeti folyóiratok szerkesztőinek létrehozott Osvát Ernő-díjat. A kuratórium 2025-ben Balogh Endrének, a prae.hu művészeti portál főszerkesztőjének ítélte az elismerést.
Az Osvát Ernő-díjat Janáky Marianna író, költő alapította 2018-ban. A díjjal irodalmi, művészeti folyóiratok szerkesztőinek teljesítményét ismerik el. A díjazottat munkássága alapján a kuratórium három tagja (Áfra János költő, szerkesztő; Zelei Dávid irodalomkritikus, szerkesztő és Murzsa Tímea, irodalomtörténész, szerkesztő, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság főtitkára) választja ki. 2025-ben a kuratórium Balogh Endrének ítélte oda a díjat. Az oklevéllel az alapító jóvoltából pénzjutalom, Hézső Ferenc festőművész felajánlásából egy festmény, valamint Antal Márta ékszerésznek köszönhetően egy névre szóló, gravírozott ezüst érme jár.
Szeretettel gratulálunk kollégánknak, Balogh Endrének!
Balogh Endre a PRAE.HU Informatikai és Kommunikációs Kft. ügyvezetője, a Prae Kiadó vezetője, a prae.hu művészeti portál főszerkesztője és a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke. Emellett szépíróként is ismerhető: 2007-ig csak kisprózát közölt, majd hosszú hallgatás után 2022 eleje óta verset és prózát is ír.
Korábban az elismerést Jenei László (Műút), Nagy Gabriella (Litera), Balázs Imre József (Korunk), Markója Csilla (Enigma), Reményi József Tamás (posztumusz díjazott, Kritika, Mozgó Világ) és Margócsy István („régi” Mozgó Világ, 2000, BUKSz, Irodalomtörténet) kapta.
.png)
A díj átadására az Osvát-díjat 2023-tól befogadó Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke konferenciáján került sor.
Áfra János laudációja a Kulter.hu-n olvasható.
Balogh Endre
Kegyencek, kiszámíthatatlanság, gyeplő
Az irodalmi és művészeti folyóiratkultúra kapcsán
Kis dinoszauruszként a mobiljaikat nyomkodják az emberek egész nap, mentális, pszichés és egészségügyi problémákat okozva maguknak. Jó volna arról beszélni, hogy az emberi önmegértés régi módjának, az irodalom továbbélésének milyen lehetőségei, eszközei vannak a 21. században. De hogy a civil szereplők ne magányos szélmalomharcot vívjanak, kellene a köz részéről olyan partner, amely hasonló célokat vall, és a szcéna szabályai szerint együttműködik velük. Ezek lennének a közpénzek elosztásában irodalom terén dolgozók, akik inkább ennek a rendszernek a létét veszélyeztetik.
Jó ideje halogatom, de végre eljött az alkalom: áttekintem az irodalmi lapok működésének hátterét, utána pedig azt, hogy miért szűnnek meg életképes folyóiratok támogatás híján, mi történt a közpénzekből történő laptámogatási politikában az elmúlt 15 évben, és miért nem értelmes párbeszéd zajlik az irodalom kapcsán Magyarországon.
A szerző felől már megvizsgáltam ezt a helyzetet, és elég sok mindent sikerült végiggondolni ebben a korábbi cikkben. A kiadók, folyóiratok, szerkesztőségek mint műhelyek a szerzőkkel és a közönséggel való kapcsolattartás különböző módjait teszik lehetővé. Az irodalmi kultúra folyamatai általában lassan érnek be, alapvetően nagyon konzervatív, még akkor is, ha a könyvek, novellák, versek, tematikailag gyorsan reagálnak a világra. Médiumként például még mindig sok a papírkönyv, bár feljövőben a képernyőn olvasott irodalom mennyisége, a hangoskönyv is szépen hódít, és sokan digitalizálták a könyvtárukat. Ha valaki megszerette az olvasást, sok eséllyel egész életében keresni fogja a betűket, és a betűk mögött önmagát. Ami szavakkal készült, az nagyrészt szavakban él tovább. Mindez jó is, mert nem lehet könnyen tönkretenni egy irodalmi kultúrát.
Egyetemekre építve
Ma kicsit másképp vagyunk a lapokkal, mint a Nyugat, a Ma, A Tett, satöbbi idejében. Ők is tehetségeket fedeztek fel, ott is megismerkedhettek írók-költők egymással, és megtapasztalhatták, hogy nincsenek egyedül a törekvéseikkel, álmaikkal, teljesítményükkel. Ma a bölcsészkarral rendelkező egyetemi városokban vannak a legnagyobb hatású lapok: Alföld (Debrecen), Jelenkor (Pécs), Tiszatáj (Szeged), ezek egyértelműen kapcsolódnak a mindenkori magyar tanszékekhez, szerzőik, gyakornokjaik (főleg online felületeiken), majd szerkesztőik gyakran onnan kerülnek ki. Határon túl fontos a kolozsvári BBTE magyar tanszéke környékén a Helikon és a Korunk, és egyetem hiányában is a marosvásárhelyi Látó, valamint Csíkszeredában a Székelyföld. Budapesten hektikusabb a nagyobb havilapok sorsa, most épp alig van, a Kortárs talán ilyen, és a szlovákiai Kalligram mára inkább a kortárs magyar irodalom egyik budapesti lapjává vált, de sokan emlékszünk a Holmira, 2000-re. Ráadásul hetilap is működik, az Élet és irodalom, a Litera online lapként ugyancsak a széles irodalmi nyilvánosságon munkálkodik országos hatáskörrel. Írószervezetek körül jönnek még létre médiumok, például a Magyar Napló. Vannak városokhoz kötődő, de szintén országos szándékkal működő médiumok, egy nagyon nem teljes körű felsorolás szerint Miskolc: Műút, Békéscsaba: Bárka, Szolnok: Eső, Kecskemét: Forrás, Tata és Tatabánya: Új Forrás, Győr: Műhely. Ezek mind országos folyóiratok, tehát nem a helyi alkotókörök szövegeit közlik, hanem azon írók-költők jelennek meg náluk, akik várhatóan az irodalmi kánon aktív alakítói. Vajdaságban hálózatszerűbben készült a Híd, a Létünk, az Új-, Ex- és jelző nélküli Symposionok, a zEtna, de csodálatos vizuális elemekkel bővelkedő próbálkozás volt a DNS is. Továbbá határon túli gyökerű a Magyar Műhely, amely régóta Budapesten jelenik meg, és eredete az ’56-os párizsi emigrációhoz kötődik.
Itt már át is kerültünk egy olyan területre, ahol erősödik a bizonytalanság. Az egyetemek hallgatói nem mindig találják meg az utat a már létező közösségekhez, néha saját világot kívánnak felépíteni. Az ELTE körül így alakult ki a rendszerváltás körül a Nappali ház, később a THELEME, a Sárkányfű, a Prae, az Apokrif, a Nincs online, Szegeden a Pompeji, a Fosszília, Pécsett a Déli felhő vagy a Szépliteratúrai ajándék. Ma ezek közül már alig néhány működik, ilyen a Prae is – mely forráshiány miatt épp nem jelenik meg. A megszűnő magyar tanszékek híre, és ami mögötte sejthető, itt sem kecsegtet sok jóval.
Lehet, hogy nem minden érték olyan, ami mögött életképes közösség áll, amely szinte élete árán is megpróbál megmaradni. Emlékszem, a szemem láttára, a fülem hallatára adta vissza a támogatást a Sárkányfű főszerkesztője, Fogarasi Zsolt a kulturális minisztériumban, akkora összeget, amiből annak idején a Prae három évig működött. Vannak közösségek, melyek kifulladnak, a Holmi esetében az utódlást nem sikerült megoldani. A legáltalánosabb probléma azonban az, hogy belefáradnak a szerkesztőségek abba a kilátástalan küzdelembe, amit a pénzszerzés jelent, lefaragják a költségeket velük még a saját karjukat is, amíg csak lehet, de végül pénz híján nem nyílik mód a megjelenésre.
Felcsillanások ezek a lapok, melyek néha nem tartottak sokáig, mégis, ezek adják azt a közösségi hátteret, amire az irodalmi életnek szüksége van a továbbéléshez. Rendezvényeiken az irodalom iránt érdeklődő fiatalok jelennek meg, szerzőik és vásárlóik rajtuk keresztül kapcsolódnak be a körforgásba.
Az online formák néha kizárólagosak, mint a Litera esetében, de leggyakrabban a papír folyóirat körüli életet, kulturális teret hivatottak élénkebbé tenni, mint 2006 óta a prae.hu, vagy később a Jelenkor, a Tiszatáj vagy az Alföld online, vagy az Apokrif, a Műút, etc. online felülete. A közösségek szétzilálódását eredményezi, ha valami megszűnik, én ezeket az irodalomolvasók szövetének gyengüléseként, foszlásaként értelmezem. Bár a keletkezés és az elmúlás ritmusa itt is érvényesül, és nem lehet megmenteni soha azokat a közösségeket, melyek önmaguk fennmaradására nemigen fordítanak energiát, jó lenne, ha az életképesség jele nem pusztán abban merülne ki, hogy valaki politikai potentátokkal, kuratóriumi tagokkal parolázik.
Hiányzó rendszer helyett az erősebb kutya és a bedobott gyeplő elve
A folyóiratok esetében ugyanúgy, mint a kultúra más területein is, működő rendszerre lenne szükség. Elvileg erre a célra hozták létre az NKA-t, ám le kell szögezni, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) nem látja el rendesen a feladatát. Miért is állítom ezt? Könnyen belátható, hogy egy ideális laptámogatási rendszerben a működési pályázatok megjelennének szeptemberben, a döntés novemberben, és januártól folytathatódna a kiadás folyamata. Ma ilyen nincs, sokszor félév tájékán jönnek a pályázati kiírások, néha az NKA egy kiválasztott, szűk kört támogat csak, egyes lapoknál évek maradnak ki támogatás nélkül, a teljesítmény az elbíráláskor semmit nem számít, mert ugyanazok a lapok hol kapnak, hol nem kapnak közpénzt (lásd később a Prae és a prae.hu esete). Ráadásul a nevezési díjat megfizettetik velük, míg más állami szervnél nincs nevezési díj, azaz nem volna törvényileg kötelező a forráshiányos kulturális szereplőket akkor megsarcolni, amikor épphogy a létükhöz szükséges pénzekre pályáznak.
Ha áttekintem, csak 2010 óta, mióta a jelenlegi kormány van hatalmon, mi történt a folyóirattámogatás terén, akkor egyértelműnek tűnik, hogy vagy egy erősebb kutya rángatta a pórázt, vagy bedobták a gyeplőt. 2010-ben felállt egy folyóiratkollégium az NKA-ban, mely óriási munkával feltérképezte a honi – nem csak irodalmi – lapkultúrát. Az Élet és Tudománytól a Prae-ig. Aztán eltelt három év, és megszűnt ez a folyóiratkollégium. Visszajött az az időszak, amikor az egyes művészeti ágakhoz lehetett pályázni, vagy az Ismeretterjesztő szakkollégiumokhoz – ami által a több művészeti ágat is szem előtt tartó lapok –mint pl. Kulter, prae.hu, Revizor Online – szinte teljesen ellehetetlenültek. Ezt követően létrejött a Petőfi Kulturális Ügynökség, mely szélesebb merítésben próbált lapokat támogatni, ráadásul, okosan, nem pusztán a lapokat, hanem azok társadalmi beágyazódását – például programokat – , hogy aztán ebből az akaratból kifogyjon, és a támogatási csapokat elzárja. A Magyar Művészeti Akadémia konzekvensen nem támogat folyóiratokat, állítólag a párhuzamos pénzosztás elkerülésének szándéka okán.
A kiszámíthatatlanság „szép” példája, hogy az elmúlt 10 évben a Prae és a prae.hu művészeti portál NKA-pályázatai közül 13 volt eredményes, és 12 eredménytelen. A vak is látja, hogy itt nem a szerkesztőségek és a szerzők munkája volt a kiszámíthatatlanság oka. Egyébként nem kell azt gondolni, hogy sok pénzről van szó. Nem kell azt gondolni, hogy állandóan változott a lapkoncepció. Sőt, a folyóiratok megpróbálnak periodikaként működni, sokszor már megjelentek a lapszámok, nem egyszer támogató (utólag kiderült: hibás) megjelölésével.
Kegyencekből kegyvesztettek, és a rendszerszerűen bizonytalanságban tartottak
Sokan idealizált világként tekintenek az irodalmi lapokra: mint kávéházakban füstöt eregetve álló nap kéziratról diskuráló alakok idilli közegére. Holott a szerkesztők, szerzők többsége ma teljesen ingyen dolgozik, vagy havi 10-20 ezer forintért. Van olyan folyóirat, melyet mindenki, még a nyomda is ingyen készít el, így juthat el az olvasókhoz. A kiszámíthatatlanság miatti kölcsönök, ingyen munka miatt a szerkesztőségekben egzisztenciális bizonytalanságok, családi tragédiák jelennek meg. Magam beszámolhatok arról, hogy legalább két közepes budai lakás árát költöttem a Prae-re és a prae.hu művészeti portálra (nem a fölöslegből, hanem apránként, és aztán végül nem haltam éhen), mások ösztöndíjukat áldozzák ilyen célra, de számtalan hasonló esetet tudnék felsorolni. Holott a közpénzt elkölti az állam. Rendszeresen feltűnnek kérészéletű lapok, és vannak olyan folyóiratok – nevezzük őket inkább lufinak –, melyek hirtelen indokolatlanul óriási pénzesőhöz jutnak, egy vagy két alkalommal, ami mindenféle eredmény felmutatása nélkül elfogy. A gyakran változó hatalmasok kedvencei, a kegyencek aztán új gazda érkezésekor, vagy ha nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, visszaminősülnek kegyvesztettekké. Közösségük, olvasóbázisuk, ha alakulgatott is, a semmibe hul vissza, oda, ahonnan jöttek. Mert az a szövet, háló, ami megtartaná őket, nemhogy nem erősödne volna, de gyengül az ilyen akciók által, a bizalom általában is gyengül az irodalom intézményei, a lapok iránt.
Emlékezni és emlékeztetni
Le kell szögezni: ha valamely kuratórium hosszú ideje működő, innovatív, keresett lapokat nem támogat, vagy hektikusan támogat, vagy nem rendszeresen írja ki a pályázatokat, akkor az árt a kultúránknak, működésüket emiatt felül kell vizsgálni, és el kell zavarni a tagokat olyan helyre, ahol nem tudnak ártani. Egyébként a kurátorok a felnőtt emberek, ha nem vállalják a felelősséget, akkor is számolniuk kell vele. Úgy tűnik, hogy azt feltételezik, ha a lapokért felelős kurátorként nem adnak forrást azoknak, akikkel nem szimpatizálnak, akkor azok a közösségek megszűnnek létezni. Ám a szerkesztők közül sokan kiadók munkatársai is, vagy irodalomtörténészek, netán megkerülhetetlen alkotóként élnek tovább, terebélyesedő életművel. A későbbi korok könnyen elővehetik majd ezen kuratóriumok tagjainak listáját, az őket a helyükön hagyó intézményvezetőket, és megírják róluk, mit tettek a 2010-es, 2020-as évek irodalmi kultúrájával.
Ahelyett, hogy arról beszélnénk, kitalálnánk, hogyan lehetne erősíteni a közönségkapcsolatot, és az irodalom felé terelni a fiatal generációt – a meglévő médiumok és a körülöttük található közönség segítségével, ellenséges környezetben, többnyire sikertelen harcot folytatunk a fennmaradásért. Mert az irodalmi kultúrának a jelen kell, nem elég a bármilyen jóindulatú Petőfi 200, a Jókai 200, a Pilinszky 100 és társai.
