M. Z Chapelle: Párizstól keletre (Velünk kezdődött) c. könyvéből második részletet hoztam el nektek. A könyv június 27-én fog megjelenni a Művelt Nép kiadó gondozásában.
Íme a kis részlet a könyvből. Jó olvasását.
M. Z Chapelle:
Párizstól keletre
(Velünk kezdődött)
A múltat nem lehet elég mélyre temetni. Miután Léo édesanyja rejtélyes
körülmények között meghal, a fiú tíz év után visszatér Thaiföldre. Nem csupán a
háztól akar szabadulni, de saját belső démonjaitól is, amik annak idején
egészen Párizsig üldözték. Ám korántsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte.
A fájdalmas emlékek egyszeriben testet öltenek, amikor eltűnik egy kisfiú,
Amphawa utcáin pedig ismét megjelenik a rettegés.
A helyi rendőr ráadásul nem más, mint Than, aki már gyerekként is Léo idegeire
ment az állandó szabálykövetésével.
Than és Léo között sosem volt felhőtlen a viszony, a viszontlátás azonban a
régi sérelmek mellett új, eddig ismeretlen érzéseket is felszínre hoz a fiúban.
Szenvedély, ármány, fájdalom és vágy örvényében találja magát, neki pedig
döntenie kell, hogy tovább menekül-e.
Vajon Than képes lesz megtalálni az összefüggést a tíz évvel ezelőtti bűntény
és a mostani eset között?
És képes a szerelem begyógyítani a sebeket, amiket egy életen át magunkkal
hordozunk?
A ThanLéo Story lenyűgözően izgalmas és romantikus regény a BL rajongóinak.
ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET A KÖNYVBŐL:
Habár annak idején is meglepte egyszer, amikor ismeretségük elején
megvédte őt néhány idősebb fiútól, most mégis egészen másképp festett.
Egy
csapat turista masírozott el mellettük, és telefonjaikkal fényképezve
forgolódtak a folyót átszelő vékony aljú csónakok felé. Egyikük majdnem
lesodorta Léo válláról a táskát.
– Van kedved később összefutni? – fordult Senihez sürgetőn. – Most muszáj ezeket lepakolnom a házban.
–
Ha már így alakult, elkísérlek – ajánlkozott a fiú, miközben arrább
terelte Léót. – Úgysincs mára semmi dolgom. Még mindig hihetetlen, hogy
itt vagy, úgy örülök!
Léo bólintott, majd előhalászta kulacsát a
hátizsákjából, és nagyot kortyolt az időközben megmelegedett vízből.
Seni kikapta az egyik táskát a kezéből, és vigyorogva intett, hogy
kövesse. Ahogy elhaladtak néhány gyümölcsösbódé előtt, Léo fejcsóválva
vette tudomásul, hogy itt tényleg semmi sem változott. Az ismerősnek
tűnő árusok előtt ugyanúgy illatozott a szúrós kinézetű durian, a fehér
húsú farang, vagy a nassolni való, fügére emlékeztető longkong. A folyón
fel-le haladó hajók rendezetlen sora törékeny összhangot alkotott a
napfényes utcákat rovó embertömegekkel. Mintha mindnyájan ugyanazt a
ritmust követnék. Léo nehezen bírta elképzelni, hogy egykor ő is része
volt a szimfóniának, most kívülállóként szemlélte az egészet.
Örült
neki, hogy akadt idegenvezetője, így legalább nem kellett a GPS-szel
bajlódnia, kedvére nézelődhetett. A nosztalgikus illatok ellenére hamar
rájött, hogy gyerekként valahogy egészen máshogy festettek az utcák. Tíz
év elégnek bizonyult ahhoz, hogy térkép nélkül simán eltévedne még ő
is. Miközben elszlalomoztak a part mentén egymást túlkiabáló árusok
közt, Seniből kitört a szóáradat:
– Esküszöm, Léo, a sors akarta,
hogy összefussunk! Hihetetlen, pont ma gondoltam rá, hogy felhívlak…
sejtettem, hogy a temetés után hazajössz. Aztán beugrott, hogy még a
számodat sem tudom. Haha! A Facebook-profilod meg olyan sivár, akár a
Daw Bar itallapja. Próbálkoztam, de semmit sem tudtam kideríteni rólad
az internetről.
Az utolsó szavakat követve kérdőn pillantott a
másikra. Léo elmosolyodott, számított arra, hogy kérdések garmadája
zúdul majd rá, ha visszatér. Szerencsére a szűk körben megtartott
temetés utáni napok nyugodtan teltek, de sejthette volna: a régi
otthonuk környékén hamar elterjed majd a hír, hogy hazajött. Vajon mit
mondanak majd a szomszédok, amikor meglátják? Biztosan még mindig
emlékeznek, miért is ment el. Az ampavai öregasszonyok emlékezete, akár
az elefántoké, legalábbis az anyja mindig így mondta.
– Nem igazán használom a Facebookot – válaszolt Seni kérdésére.
A könyvet itt tudjátok előrendelni:
