Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban rendhagyó módon ezúttal Pataki Krisztina és Pataki Eszter írónőkkel beszélgettem. A két fiatal hölgy egy ikerpár, akik közösen írták meg az 512 méter című könyvüket. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadták a felkérésemet. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!
Kérlek, meséljetek magatokról, mit lehet tudni rólatok?
Pataki Eszti és Pataki Kriszti vagyunk, Zala megyében élünk. Idegenforgalmat tanultunk az utazás szeretete miatt, ám sosem helyezkedtünk el ezen a területen. Szenvedélyünk az írás, emellett van még sok hobbink is, például az olvasás, kirándulás, erdőjárás, tánc és a videojátékok. Fanatikus Gyűrűk Ura és macskafanok vagyunk, de természetesen minden állatot nagyon szeretünk, aminek nincs több lába, mint négy.
A könyvetek sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Már nem emlékszünk rá pontosan, mennyi ideig tartott az írás folyamata, de valahol három és hat hónap között mozog az intervallum, mert általában ennyi időbe telik egy-egy regényünk megírása. Ez egy egyszerű kis történet, nem igényelt sok kutatómunkát, egyedül az úszás témakörébe ástuk bele magunkat valamennyire, mivel a főszereplőnk, Gergő úszó. Egyébként sajnos írásainknál a kutatómunkát jobban hanyagoljuk, mint kellene, csak a minimális mértékben nézünk utána ennek-annak, és tisztában vagyunk vele, ezen a jövőben változtatnunk kell, hisz nem szeretnénk, hogy ez a hanyagsága hitelesség rovására menjen.
A történetben mennyire van jelen a fantázia és a valóság?
Történeteink általában realisták, bár érdekesség, hogy helyszíneket sosem szeretünk pontosan megnevezni, mivel számunkra ezek nem lényeges információk. E helyett inkább a karakterekre, azok lelkivilágára és a történésekre koncentrálunk. Az 512 méterben például a nevek magyarok, de sem város, sem ország nincs benne megnevezve, viszont a tónak, mint központi helyszínnek fantázianeve van, amit az egyik kedvenc videojátékunk ihletett.
Mikor kezdtetek el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
A tipikus szöveggel kezdjük, hogy már a gyerekkorunkat is áthatotta az alkotás iránti vágy. Ahogy megtanultunk írni, szinte azonnal megszülettek az első rövidebb meséink, történetek, de abban az időben inkább a képregényrajzolásban utaztunk, amikhez szintén kitaláltunk különböző sztorikat. Első „komolyabb” művünk egy Gyűrűk Ura paródia volt, amit tizenkét éves korunk óta írtunk sok-sok éven át egy bazi vastag füzetbe. Olyan végeláthatatlan lett a cselekmény, hogy legalább tíz további füzetet megtöltött. Akkor már új karakterek is vegyültek a régiekhez, akkori kedvencünkből, a Naruto című animéből. Elképzelhetitek, Gandalf és Sasuke milyen röhejes párost alkothatott, vagy milyen lehetett, amikor Boromir csatlakozott az Akatsuki szervezetéhez. Ezt a paródiát egyébként egy ránk jellemző, nagyon elborult humorral írtuk meg, a mai napig jót röhögünk saját hülyeségeinken, de mivel nem akarjuk, hogy valaha csalódjanak bennünk az emberek, jobb, ha ezeket a füzetkéket örökre megtartjuk magunknak (vagy elégetjük). Középiskolásként barátnőinknek szerkesztettük a házi készítésű BJKE magazint, ahol kiélhettük újságírói hajlamainkat. Voltak saját, kitalált cikkíróink is, akik hónapról hónapra feleltek a saját rovataikért. 2014 óta kezdtünk komolyabban foglalkozni az írással. Először jöttek a novellák, majd pár évvel később a regények. Akkor még külön írtunk, 2018 óta dolgozunk együtt, mivel rájöttünk, hogy mint az élet minden más területén, ebben is egy hullámhosszon vagyunk. Ketten sokkal rövidebb folyamat egy-egy regény megírása, ezen kívül másban vagyunk erősek, szóval remekül kiegészítjük egymást.
Más zsánerben is tervezitek kipróbálni magatokat?
Az ifjúsági irodalomban mozgunk otthonosan, a jövőben is szeretnénk ezen a vonalon maradni. Persze eljátszottunk már a gondolattal, hogy egyszer kipróbálnánk magunkat new adult vagy a fantasy zsánerben, de hogy lesz-e belőle valami, az kétséges.
Milyen érzés volt számotokra, amikor befejeztétek a kéziratot?
Ez a regény kétszer született meg. Először nagyjából négy évvel ezelőtt, másodszor pedig néhány hete. Hiába nyertünk anno pályázatot a kézirattal, írástechnikailag még nagyon kezdetleges verzióban leledzett, a megírásától számított idő alatt rengeteget fejlődtünk, szóval a teljes szöveget frissítenünk kellett a jelenlegi legjobb tudásunk szerint. Na meg a szerkesztés előtti és utáni állapotokat összehasonlítva is ég és föld a különbség. Hogy mit éreztünk, amikor végre elkészült a kézirat? Leginkább megkönnyebbülést. Olyan sokat foglalkoztunk a javítással, hogy kb. belebetegedtünk, mire elkészült, örültünk, hogy végre megszabadulhatunk tőle és az útjára ereszthetjük, mi pedig szabadidőnkben végre visszatérhetünk az olvasásfüggőségünkhöz.
Miért pont ez az írói álnevetek? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtatok még ezen?
Nincs írói álnevünk, és ezt kicsit bánjuk is, hiszen úgy érezzük, egy regény túl sokat mesél, túl sokat árul el az írójáról/íróiról, és ez a kitárulkozás introvertált emberek lévén kicsit félelmetes. Talán jó lett volna elbújni egy írói álnév mögé. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mivel ketten írtuk a regényt, senki sem tudja, melyik részt éppen ki írta.
Mindig is ebben a zsánerben szerettetek volna írni?
Sosem határoztuk meg, hogy milyen zsánerben akarunk írni, de mivel a YA, ifjúsági stílus jön nekünk ösztönösen, nem erőltetünk magunkra mást.
Milyen érzés volt, amikor az első könyvetek megjelent?
Hihetetlen érzés, még nem nagyon sikerült feldolgoznunk. Múlt héten fogtuk először a kezünkben a regényt, amikor megláttuk, azt gondoltuk, hogy pontosan ilyent szerettünk volna, amikor anno a könyvkiadás mellett döntöttünk. A borítótól elkezdve a betűtípuson át a papírminőségig minden olyan lett, mint ahogy azt előzetesen megálmodtuk. Az öröm és a büszkeség mellett van bennünk egy jó adag félelem is, hiszen ilyen szintű lelki kitárulkozásunk még sosem volt, és persze félünk a kritikáktól is, izgatottan várjuk az első véleményeket. Sok kétely van bennünk, amik folyamatosan a fejünkben pörögnek, de igyekszünk, hogy ne gyűrjön le minket az aggodalom. Remek önismereti utazásként is felfoghatjuk a megjelenést, hiszen rengeteg olyan érzésünk kerül előtérbe, amelyekkel dolgoznunk kell még a jövőben.
Fotó: Pataki lányok írói oldala
Természetes vagy tudatos folyamat számotokra az írás vagy impulzív?
Nekünk az írásban nincs semmi tudatosság. Nagyon nagy vonalakban megvan a fejünkben, hogy miről fog szólni az adott regény, és ennyi. Amikor leülünk a Word elé, fogalmunk sincs miről fogunk írni, csak hagyjuk, hogy vigyen minket a flow. Szeretünk élethű karaktereket alkotni, akiknek a bőrébe annyira bele tudunk helyezkedni, hogy tulajdonképpen ők írják meg a sztorit helyettünk. Persze annak, hogy nem tervezzük meg előre a fejezeteket, meg a sztorit is spontánul alakítjuk, megvannak a hátrányai, például, hogy a végén sok lesz a logikai hiba, amiket sokszor nagyon nehéz kijavítani, és kb. elátkozzuk magunkat, hogyan nem tűnhettek ezek fel nekünk írás közben. A dolgot még az is nehezíti, hogy mivel együtt írunk, sokszor nem emlékszünk rá vissza, hogy a másikunk mit írt korábban, és egymásnak ütköző egyéni elképzelések is benne maradnak a történetben. „Eszti, basszus, de jó, hogy észrevettem! Nem úgy volt, hogy Frédi apja kőműves? Akkor ide miért az van írva, hogy jogász? Elvégezte az egyetemet egy hónap alatt? Te, ez a karakter meg nem utazott el Indiába az előző fejezetben? Akkor mégis hogyan teázgathat itt a főszereplővel beszélgetve??”
A köteteitekben vannak kedvenc jeleneteitek? Vagy volt olyan, amit nehezen tudtatok megírni?
Minden regényünkben akad egy-egy fejezet, jelenet, ami közelebb áll a szívünkhöz, amire különösen büszkék vagyunk, és persze olyan is, ami nem tetszik annyira, biztos ez más íróknál is így van. Igen, többször is előfordult már, hogy nehezen ment egy-egy jelenetnek a megírása, nem éreztünk elég erőt hozzá magunkban, vagy ránk tört a teljesítménykényszer, hogy ennek most nagyon jónak kell lennie, ezért leblokkoltunk. Ilyenkor próbáljuk egymásnak átpasszolni a feladatot, de szerencsére eddig mindig megoldottuk valahogy a helyzetet, és átlendültünk a nehézségeken.
Hogyan születik meg egy-egy történetetek? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúltok?
Az egész világ egy nagy inspiráció számunkra, ha kreatív időszakunkban vagyunk, akármi képes megihletni minket. Van, hogy egy helyszín, és aköré találunk ki valami cselekményt, van, hogy a karakterek vannak meg a fejünkben először. Olyan is előfordult már, hogy valós személyt kopiztunk le az ismertségi körünkből, csak megváltoztattuk a nevét, hogy ne ismerjen magára.(Minden hasonlóság csak a véletlen műve!) De a legfőbb ihletforrás, azok maguk az érzések, amiket szeretnénk kiírni magunkból. Az írás nekünk terápiás tevékenység, emellett nagyszerű szorongásoldó is.
Kik láthatják először a kéziratot? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, a történet alakulásába?
A szerkesztőnkön kívül még nagyon kevesen olvasták a regényt, akik között ott van a barátnőnk, aki magyar szakon végzett, és maga is ír. Például őt sokat zaklattuk tanácsokért, és rengeteget segített nekünk, érzelmi támogatást nyújtott. És természetesen a szerkesztőnk, Tarja Kauppinen az, akinek a véleményére nagyon sokat adunk. És nemcsak azért, mert a szerkesztőnk, hanem mert brutál jó, végtelen szókinccsel és nagyon király stílussal rendelkező írónak találjuk.
A családotok miként fogadta a hírt, hogy könyvet írtok, sőt meg is jelent?
A család mindig is kicsit szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy írunk, mivel azt vallják, hogy sajnos nagyon kevesen olvasnak könyveket manapság, és túl sok időt fektetünk bele abba, amire nincs igény. Erre mi azt szoktuk mondani nekik, hogy igenis, nagy igény van a könyvekre, meg hogy a miénket bizony olvasni fogják, majd meglátják. Persze ettől függetlenül ők is nagyon lelkesek, és örülnek a megjelenésnek. Főleg a bátyánk, aki már azt tervezi, hogy híres írók leszünk. Azért mi nem álmodunk ilyen nagyot. Egyelőre örülni fogunk, ha elfogynak a nyomtatott példányok, na meg annak, ha akárcsak egy embernek is örömet tudunk szerezni a regénnyel.
Mit üzentek az olvasóitoknak, mi várható még tőletek az idén?
Az év második felében a C&H projects gondozásában meg fog jelenni egy antológia, amiben újra szerepelni fog egy novellánk. És persze szeretnénk megjelentetni a további három közös regényünket is, de ezek csak távolabbi célok. Azt üzenjük az olvasóiknak, hogy köszi, hogy az olvasóink vagytok, és reméljük tetszeni fog nektek az 512 méter. Nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményetekre, boldogan fogadunk tőletek kritikákat a Facebook oldalunkon (Pataki lányok) vagy az Instagramon (Patakiikrek), és persze a Molyon is. De a negatívat csak lightosan adagoljátok, a kevesebb néha több elvet szem előtt tartva.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Moly:
Instagram
.jpg)
