Néhány napja osztottam meg veletek Tade Thompson második regényéből egy kis részletet, most újra hozom nektek. Hogy tetszett az előbbi? Ma dupla részt fogok hozni nektek. Molly Southbourne feltámadása című könyvből szemlézek nektek. Jó hír, hogy most már nekem is meg van is. Így már csak az első részét kell beszereznem, de aki olvasta érdemes beszerezni a másodikat, de ha nem vagy biztos benne, kövesd a blogomat az újabb részletek miatt.
Molly Southbourne feltámadása
Tartalom:
Ki volt Molly Southbourne? És mit hagyott hátra?
Egy kiégett pince. Egy vérrel írt név. Gyilkosságra emlékező testek, melyek közül egy életben maradt. És egy sor szabály, melyek többé nem érvényesek.
Molly Southbourne életben van. Ha életben is akar maradni, akkor menekülnie és bujkálnia kell, folyton harcra készen. Vannak ugyanis emberek, akik emlékeznek rá: tudják, hogy micsoda valójában, és hogy miket tett. Néhányan élve szeretnék, mások holtan akarják látni. És mindegyiküknél ott rejtőzik egy-egy darabkája a lány fejében összeálló kirakósnak.
Vajon Molly elmenekülhet előlük, vagy szembe kell néznie teremtésének véres múltjával?
BELEOLVASÓ
– Halló! – felelem. Nem hiszem, hogy olyan erős a hangom, mint szeretném.
– Mondja a nevét, kérem!
– Már megtettem.
– Ismételje meg, kérem!
– Molly Southbourne.
– Köszönöm. Megsebesült?
– Igen, de azt hiszem, nem súlyosan.
– Vérzik?
– Igen.
– Volt eszméletlen?
– Igen.
– Hányan voltak?
– Hogy mondja?
– Hány volt belőlük? Ó. Belőlük.
– Öt vagy hat.
– Rendben. Kérem, maradjon, ahol van. El kell tüntetnünk a vért, mint azt bizonyára tudja.
– Igen.
– Egy csapat ott lesz magánál 15 perc múlva. Ne jöjjön ki a fülkéből, és ne beszéljen senkivel!
– Mi a helyzet a rendőrökkel?
– Főleg a rendőrökkel ne, Molly. Ne aggódjon! Helyre hozzuk, bármi történt is.
V
Tíz
perc múlva hatan érkeznek; az egyikük öltönyt visel, és hivatalos
papírokkal és igazolványokkal szerelkezett fel, amelyektől a rendőrök és
a tűzoltóság szétszéled. A többieken vegyvédelmi ruha. Ott, ahol
vagyok, lefújnak valamivel, még mielőtt ellenőriznék az egészségi
állapotomat. Visszafelé követik a nyomaimat a Hogarth sugárúton, és ahol
vért találnak, lelocsolják a kövezetet. Elégetik a ruháimat, miközben
egy orvos ellátja a kezemen és a testemen lévő sebeket, amíg meg nem
bizonyosodik róla, hogy már semmilyen létfontosságú folyadék nem
szivárog belőlem. Amikor kialszik a tűz, a leégett ház fölé
fertőtlenítősátrat borítanak, és teszik, amit kell. Egy autóban ülve
várakozom. Emlékek és benyomások közt keresgélek.
Szomszédok gyűlnek
össze és bámészkodnak. Ismerem őket, mert Molly ismerte őket. Soha
nem lépett velük kapcsolatba, csak csendben megfigyelte az életüket. A
magányos öregember a neki címzett gyanús videóberendezés
szállítmányokkal. A gyermeküket váró friss házasok. A tizenötös szám
alatt lakó felvágós kölyök. A nyolcban lakó halálos tortás nő, akiről
azt gyanítják, hogy megölte a férjét, de soha nem ült emiatt,
karácsonykor pedig szeret sütni.
Az öltönyös odajön
hozzám, hogy beszéljünk, vagy inkább hogy tájékoztatás címén
kihallgasson. Elmondom neki a történtek egy változatát, amivel
eloszlatom a gyanúját, de nem leplezem le magam.
Mikor végzünk, így szól:
– Rendben, Molly, összepakolunk, aztán pár perc múlva elvisszük magát az új lakhelyére. Maradjon itt!
– Rendben. – Lehunyom a szemem, és a hideg üvegnek támasztom a homlokom.
Az az igazság, hogy én nem Molly Southbourne vagyok.
V
A kívülállók huszonhat-huszonhét évesnek néznek.
Én alig tizennyolc órája születtem.
Az a Molly Southbourne, akinek hisznek, halott, teste elégett a tűzben. Nem én öltem meg.
Molly Southbourne egy szörnyszülött volt, akinek a véréből genetikailag tökéletes másolatai születtek. Elég volt egyetlen csepp vér, és máris egy új molly pattant elő, de ez nem olyan jópofa, amilyennek tűnik: a másolatok ugyanis meg akarták őt ölni.