Jó régen hoztam bejegyzést a Beleolvasó rovatban, de most leporolom és elkezdem. Haffner Orsolya írónő elküldött egy részletet a Tükörtó című könyvéből. Több részletben fogom hozni nektek a történetet. Bízom, hogy kedvet csinálok a történet további olvasására.
Haffner Orsolya
Tükörtó
Tartalom
„Elzaelméje csodálatosképpen kitisztult. A hűvös vízben úszva érezte meg sok év után újra, hogy egyetlen út áll előtte. Olyan ösvény, amelyen járva legyőzheti önmagát.”
1950-ben egy ötéves kislányt elszakítanak a szüleitől. Megannyi viszontagság után szerető családra lel, mégsem talál nyugalomra. Húga betegsége, pénzgondok és egy vonzó zenész a feje tetejére állítja az életét. Úgy érzi, menekülnie kell, ám senkinek nem szól róla, merre tart.
46 évvel később Elza múltjának sötét árnyaival küzd. Édesanyja halálának fájdalmas emlékét elnyomva a jobb élet reményében tervezgeti a jövőjét, azonban egy váratlan történés felszakítja a lelkén ejtett sebeket. Egy kezébe kerülő levélből tudomást szerez egy elfeledett családtagról, akinek a létezéséről éveken át hallgattak.
Elza nyomozásba kezd, de egyre több a válaszra váró kérdés. Minél közelebb kerül a rejtély megfejtéséhez, annál veszélyesebbé válik a küldetés. Miközben belemerül a múltba, olyan titkok is napvilágot látnak, amelyeket talán nem lett volna szabad bolygatni.
Vajon hol fonódik össze a két idősíkon játszódó történet? Mikor találkozik a múlt és a jelen?
A TÜKÖRTÓ
RÉSZLETEK
PROLÓGUS
Sokáig várakoztam.
Időnként lefeküdtem a fűbe, néztem az eget, és a fűszálakat tépkedtem. Néha felálltam, hogy járkáljak egy kicsit, ezzel próbáltam csillapítani lábaim remegését. Egészen addig kettős életet éltem, de most már tudtam, ki vagyok valójában, és azt is, hogy mit kell tennem.
Láthatatlan akartam maradni az őszi alkony szürkületében, ezért egy terebélyes tölgyfa mögé húzódtam. Éreztem a nyirkos moha és a lehullott levelek földes illatát, a csendet pedig csak egy távoli bagoly huhogása törte meg. Kissé messzebb egy tó üveges csillogását vettem ki, amely a felbukkanó félhold gyér fényét tükrözte vissza. A part mentén nádas állt, karcsú formái, mint holmi őrszemek, lágyan ringatóztak a szélben. Időnként néhány ezüstös hal csobbanása zavarta meg a víz felszínét, odébb madarak köröztek élelmet keresve.
Várakozás közben egyszer csak hangok szálltak felém, talán emberek kiabáltak valahol. Kinéztem a rejtekhelyemről, füleltem, és a zaj forrása felé indultam. Pár pillanatig semmi nem történt, ezért közelebb merészkedtem. A kimerültség ránehezedett a vállamra, miközben a sűrű aljnövényzetben araszoltam, a lábam sajgott a több napos könyörtelen üldözéstől. Egyre csak azon jártak a gondolataim, mibe keveredhettem. Izgatottságomban, hogy most végre felfedhetem az igazságot, gyorsabban szedtem a levegőt, és az adrenalin, ami egyre jobban elárasztotta a testemet, legyőzte a fáradtságomat. Amint a tó mentén haladtam, a domb túloldalán egy romos építményt vettem észre.
Megtorpantam, hogy átgondoljam a következő lépésemet, de ekkor mozgást vettem észre a szemem sarkából. Két alak emelkedett ki az árnyékból, aztán mindketten sietve futásnak eredtek a tó felé. Messze voltam, így nem tudtam kivenni, kik lehettek. Valami arra késztette őket, hogy meneküljenek. Mi történhetett, amíg várakoztam?
A menekülők nem sok időt hagytak a töprengésre.
Amikor az elöl szaladó alak a tóhoz ért, bemászott egy ott veszteglő csónakba, és ellökte magát a parttól. A mögötte lévő rohant utána, de aztán váratlanul megállt, mintha azon gondolkozna, mitévő legyen. Végül a vízbe ugrott, és úszni kezdett a csónak felé.
Ha az eddigi kalandos utam nem tartogatott volna elég izgalmat, akkor mit mondhattam most? Egyetlen módja volt, hogy megtudjam, mi történt: közelebb kellett mennem.
Ahogy a parthoz értem, alig hittem a szememnek.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
