Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Varga Vica - ("Határozottan felemelő érzés, mivel tudni kell rólam, hogy mindig eszembe jutnak új ötletek, és nehezen fejezem be a történeteimet. ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Varga Vica írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek Smaragd kiadónál fog megjelenni, hamarosan az első kötete Két szív, egy nyár (Amikor megismertelek) címmel. A könyv egy romantikus sorozat első része fog megjelenni. Ez a történet nagyon érdekes lesz, egy 18 éves és egy felnőtt ember kapcsolatáról fog szólni.  A kötet első része várhatóan 2025 február - március környékén fog megjelenni. Kövessétek be az interjú végén található szerző elérhetőségeit, ahol bővebb infót fogtok kapni, 

 

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad? 

Először is, szeretném megköszönni a felkérést. Nem is tudom, hol kezdjem a bemutatkozást. 1989. januárjában születtem. Budapesten élek a párommal, és a lassan tíz éves kisfiúnkkal. Környezetmérnöki diplomám van, de mindig is az írás volt az, ami igazán boldoggá tett. Emlékszem, kilencévesen írtam az első történetemet. Két oldalból állt az egész, és csak párbeszéd volt benne. Nem éreztem az igazinak. Utána sokáig nem foglalkoztam írással. Tizenkét évesen engem is elkapott a Harry Potter-láz. Elolvastam a könyveket, imádtam a sorozatot. Így találtam rá a Merengő Fanfiction oldalra. Na, ott viszont közel huszonöt írásom jelent meg Ekler írói álnéven. Nagyon szerettem Harryt összehozni Pansy Parkinsonnal. Ők számomra olyan különleges páros volt, mint sokaknak Hermione és Draco. A Merengő csapatának köszönhetem, hogy megtanultam helyesen párbeszédet írni, és az olvasóimnak, hogy merjek arról ábrándozni, egyszer megalkotom a saját kitalált világomat. A jelenlegi könyvem is egy fanfic alapja, amit már a wattpadra raktam fel, és imádtam írni. Szó szerint letargiába estem, mikor kitettem a történet utolsó sora után a „Vége” feliratot, de közben boldog is voltam. Arra gondoltam, olyan hosszú lett, hogy akár rendes regény is lehetne belőle. És aztán mertem egy nagyot álmodni, és megalkottam belőle az első saját regényemet.  

Két szív, egy nyár (Amikor megismertelek) című könyved sok kutatómunkát igényelt? 

Egyáltalán nem, mivel ez egy teljesen hétköznapi történet. A főszereplőm egy fiatal srác, akinek a szülei elválnak, majd a tesójával és az anyjával együtt Budapestre költöznek. Mivel Dominik édesanyjának sok hitelt kell felvennie, ezért a fiú mindenképpen szeretne besegíteni a családi kasszába. Munkát keres, és egy váratlan baleset folytán hamar talál is egyet, illetve felajánlják neki. Az utcája elején lakó fiatal nő megkérdezi tőle, hogy lenne-e kedve a kisfiára vigyázni pár órát délutánonként, amíg ő dolgozik. Dominik pedig némi hezitálás után igent mond, hiszen egész jó órabért kapna érte. És persze a fiatal anyuka is eléggé felkeltette az érdeklődését. A történetben számomra inkább az volt a nehéz, hogy fiú aggyal gondolkodjak, mivel a történet végig Dominik szemszögéből játszódik. Bevallom, fogalmam sincs, mennyire sikerült jól hoznom egy tizennyolc éves fiatal srác gondolatait és tetteit. Ennek a megválaszolását az olvasókra bízom.  

Meddig tartott az írás folyamata? 

Egyáltalán nem volt hosszú idő, négy hónap alatt elkészültem vele. Mindig behatároltam, hogy mennyit szeretnék hozzá alkotni, és sikerült is tartanom az ütemtervet. Utána két hónapig még javítgattam, finomítgattam, mielőtt el mertem küldeni pár kiadóhoz, köztük a Smaragd Kiadóhoz is, akinek a szerkesztőjétől olyan kedves szavakat kaptam, hogy többször is el kellett olvasnom, biztos jól látok-e. 

Ez a könyv sorozat lesz, ugye? Hány részesre tervezed?  

Igen, ez egy sorozatnak készül, és három részesre terveztem. Az elsőben igazából még ismerkedünk a szereplőkkel, de már ott is sok konfliktusra lehet számítani. Nem lesz egyszerű Dominik élete. De abban még viszonylag könnyedebb problémák fordulnak elő, és ahogy haladunk előre, úgy lesz majd egyre sötétebb. Akárcsak a Harry Potterben.  

Mennyire nehéz egy sorozatot írni? 

Nem nehéz, de csak azért, mert tudom, honnan hová szeretnék eljutni. Mindegyik könyvben van úgymond főellenség (főkonfliktus), és hozzájuk alakítom a történetet. Én nem szoktam pontokba szedni, hogy mik történjenek a könyvben, sokszor inkább az adott pillanatban támadt megérzéseimre hagyatkozom, és valahogy működnek. Ha mégsem, akkor természetesen addig javítok rajta, míg nem sikerült minden szálat elvarrnom.   

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság? 

A könyvemben bár nincsenek varázslók, tündérek, meg törpék, de mégis akad benne fantázia bőven. Az eleje egy teljesen hétköznapi eseményből indul, aztán lesznek benne olyan történések, amihez már kellett némi fantázia is. Nem szívesen árulnék el semmit előre. Talán annyit, hogy igyekeztem az érzelmeket és a cselekvést is megfelelő arányban adagolni.   

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad? 

Igazából egyszer már elkezdtem egy krimit, némi természetfelettivel megfűszerezve. A tizennyolcadik fejezetig jutottam benne. Talán leporolom, és újra beleásom magam, amint a trilógiám végére értem. Egyszer esetleg még a horror műfaját is kipróbálnám. Nagy kedvencem Stephen King.   

 

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod? 

Határozottan felemelő érzés, mivel tudni kell rólam, hogy mindig eszembe jutnak új ötletek, és nehezen fejezem be a történeteimet. Általában az utolsó fejezetekkel járok mindig így, a lezárás nehezen szokott menni. A „Két szív, egy nyár”-nál viszont könnyen ment. Bár a vége felé már ott is erőltettem az írást, hajtottam magam belülről, hogy be kell fejeznem, nem hagyhatom félbe. Örülök, hogy ilyen kemény voltam magamhoz.  

 

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen? 

Igen, ez az írói álnevem, bár csak félig, mert a vezetéknevem valóban Varga, a keresztnevem pedig Éva. Az Éva becézéséből született meg a Vica. Anyukám hívott mindig így, ezért is választottam. A másik oka pedig, hogy utálom leírni az Évát.  

 

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív? 

A történet eleje és vége tervezett, de hogy a főszereplőm milyen kanyargós úton jut el  

A-ból B-be, azt teljesen a megérzéseimre bízom. Van, hogy ha érzem, hogy kezd ellaposodni a történet, akkor ad hoc behozok egy új szereplőt, vagy teremtek egy szituációt, aminek később mindig lesz is jelentősége.  

 

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz? 

Teljes mértékben ihlet alapján jutnak eszembe új történetek. És általában váratlanul, ezért nem tudtam sokszor befejezni egy-egy írásomat sem, mert mindig belekezdtem valami újba. És utána hiába akartam visszatérni a régihez, már nem jártak át ugyanazok az érzések, mint akkor. Aggyal próbáltam megírni az utolsó fejezeteket, nem pedig szívvel, és úgy már az egész erőltetettnek érződött. Nem volt az igazi. Hamar fel is adtam. De ennél a regényemnél végig megmaradtam a főszereplőm bőrében. Nem tudott semmi kizökkenteni. Remélem, majd leendő olvasóimnak is ugyanolyan élvezetes lesz olvasni, mint nekem megírni.   

 

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába? 

A régebbieket mindig a nővérem olvasta el először, de ennél a kéziratnál úgy alakult, hogy két kedves kolléganőmnek küldtem el, miután befejeztem. Mindketten rengeteget olvasnak, mindenféle témában, de főleg romantikusban. És akkor még nem ismertek annyira, szóval reméltem, hogy őszinte kritikát kapok tőlük. Ráadásul a különböző életkoruknak köszönhetően megtudhattam a reakciójukból, melyik korosztálynak javasolnám igazán. Mindegyiknek megvolt vele a maga problémája, Dominik nem egy tökéletes srác, Flóra pedig (az anyuka, akinek a kisfiára vigyáz) nem egy minta anya, de nem is az volt vele a célom. Emberi karaktereket akartam alkotni. A történettel összeségében viszont nem volt problémájuk. Azt mondták, hogy olvasmányos, és pörögtek az események. Remélem, mindenki így fogja majd gondolni. 

 

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent? 

Örültek neki. Tudták, hogy minden vágyam egyszer alkotni valami maradandót, amire büszke lehetek. Persze a kisfiamon kívül :). A párom is elolvasta, bár ő nem rajong a romantikus könyvekért. De még az ő véleménye is az volt, hogy nagyon olvasmányos, és peregtek az események. Valóban így van, nincsenek benne fennkölt gondolatok, nem akarom egyik szereplőmmel sem kimondatni, hogy mi az élet értelme. Csupán el akarom kalauzolni minden kedves olvasómat a világomba. Kiszakítani a mókuskerékből, és szórakoztatni őket. Remélem, hogy sikerrel járok majd. 

 

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén? 

A könyvem idén sajnos még nem fog kijönni. 2025. tavaszán lehet majd a Smaragd Kiadó webshopjából, illetve a könyvesboltokból megvásárolni. A leendő olvasóimnak azt szeretném üzenni, hogy soha ne múljon el bennük az olvasás szeretete, hiszen a Librit idézve: „Minden könyv hozzánk tesz valamit.” Minden vágyam, hogy az én regényem is az életük részévé váljon. Ha pedig tetszett az első könyv, azon leszek, hogy a második része is minél előbb megjelenjen.  

 

Köszönöm még egyszer az interjúfelkérést.   

Varga Vica Tiktok írói oldala

Varga Vica írói oldala

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Rigó Eszter - ("Főként rövid történetek, tehát maga az írási idő nem olyan sok, de azért hetekig érlelem magamban, mire leülök a billentyűzet elé. Nem kell annyi időn át olyan hosszú és bonyolult koherenciában gondolkodni.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Rigó Eszter írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjú felkérést. Az írónőnek egy novellás kötet jelent meg Smaragd kiadónál mely Káoszképletek címet visel.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Hmm, hol is kezdjem, nem az erősségem a bemutatkozás, de most „magam ellen fordítom saját technikám” és elmondom az öt legfontosabbat (ezt szoktam alkalmazni a szakmámban, ahol ezermillió bemutatkozást kell levezetnem). Első: Pszichológiát tanultam fejlődés- és gyerek klinikai szakirányon, épp egy pár hete fejeztem be az egyetemet. Talán innen van az a csillapíthatatlan érdeklődésem, hogy vajon mi járhat az emberek fejében, és mik azok a gondolataink, amik még a tudatunkat sem érik el – az írásaimban elég sokszor előjön ez a téma. Második: Tipikus ambivertált vagyok, imádok a barátaimmal lenni, programokra járni, mély beszélgetéseket folytatni, de utoljára a Covid előtt lehetett elrángatni egy buliba, és onnan is elmenekültem. Harmadik: Egyfajta „összművészeti káoszként” definiálom magam, egy csomó művészettel kapcsolatos hobbim van, festek, ékszereket készítek, fotózok, a szívem csücske a színház (bár többnyire inkább nézőként), néhanapján gitározok is. Emellett nagyon szeretek kint járni a természetben, az mindig megihlet, ott tudok elcsendesedni annyira, hogy utána tudjak írni. Negyedik: Van egy podcast-sorozatom. Ötödik: Nagyon színesen öltözködöm, a barátaim sokat viccelődtek azzal, amikor megjelent az első kötetem, hogy a borító kísértetiesen hasonlít rám.

Káoszképletek című novellás könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Nehéz meghatározni, mert elsőre rávágnám, hogy nem. Kifejezetten kevés olyan alkalom volt, hogy nagyon erőteljesen kellett volna konkrétumoknak utánajárnom, mondjuk történelmi vagy tudományos tényeknek. A másik oldalról viszont az a lélektani anyag, ami benne van az írásokban (például, az Utópia című novella a tükör-teszt elméletét veszi alapul és fűzi történetbe), erőteljesen annak a hatása, amivel foglalkozok hétből 5-6 napot minden egyes héten. Ilyen tekintetben volt kutatómunka, de egy sokkal implicitebb módon.

Maga az írás folyamata évek voltak, olyan 6-7 év írásai közül válogattam ki őket, ahogy én magam is felnőttem a történetekkel. Nem mondom, hogy nem tudnék hamarabb is megírni egy könyvet, a következőre garantáltan nem kell ennyit várni. Inkább valami olyasmiről volt szó ebben az esetben, hogy maga az írás és az, hogy én ezt meg szeretném jelenteni, volt egy hosszú folyamat. Magát a kötet kéziratát olyan 1-2 hónap alatt húztam össze.

Mennyire nehéz vagy könnyű novellás történetet?

Nekem személyesen könnyű, könnyebb, mint regényt. Verset egyáltalán nem tudok írni, legalábbis ezt vallom magamról. Olvasók visszajelzései alapján azonban ezek a novellák elég sok hasonlóságot mutatnak szabad versekkel. Főként rövid történetek, tehát maga az írási idő nem olyan sok, de azért hetekig érlelem magamban, mire leülök a billentyűzet elé. Nem kell annyi időn át olyan hosszú és bonyolult koherenciában gondolkodni.

Általában egy ilyen könyvben hány novella férhet bele illetve, hány oldalasak

szoktak lenni?

Az enyém a rövidebb fajtából való, olyan 15-50 között szokott lenni, témától és hosszúságtól függően. Az enyémben 23 novella van, néhány oldalasok, a 2. ciklus egypercesekből áll, szóval talán legpontosabban „rövid de velősként” tudnám definiálni a Káoszképleteket.

Történeteiben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Ezt a kötetet nézve többnyire a mágikus realizmus területén kalandozok, a történeteim alapvetően valóságosak, de sokszor jelennek meg bennük szürreális, álomszerű képek, amiknek általában a célja, hogy egy kicsit felkavarják az olvasó nyugalmát, és ezzel együtt egy metaforikus többlet nézőpontot adjanak.

Mikor kezdtél el novellákat írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Nagyon-nagyon régen, olyan 10 évvel ezelőtt vezettem blogot, ahol fanfictionöket írtam. Ami azt illeti, a tinikoromat a Blogspot-AO3-Merengő szentháromságban töltöttem, rengeteg fanficet olvastam, legtöbbször novellákat, amikre jobban volt idő egy-egy lyukasórában az iskolában. Történeteket már előtte is írtam az asztalfióknak, de akkor úgy éreztem, miért ne próbálnám ki a novellákat. Aztán jobban bejött, mint a hosszabb történetek, és ez a szerelem azóta is tart. A fanfictionök mellett egyre gyakrabban írtam saját karakterekről, vagy kis filozofikus szösszeneteket random témákról, amiket épp megéltem – vagy meg szerettem volna élni, de nem volt lehetőségem, vagy féltem tőlük, és azt gondoltam, ha írok róla, ezen szorongásom oldódik.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Sci-fi! Ezer meg egy éve dolgozik bennem két disztópikus történet ötlete, foszlányok vannak kész mindkettőből, szeretnék végre leülni és elejétől a végéig megírni őket. Annyi biztos, hogy a hangvételük hasonló lesz a Káoszképletekhez, és nagyon is várható bennük a szereplők belső világának apró darabokra elemzése, na meg a filmszerű leírások, ezt a két dolgot imádom írni, nem tudnék kibújni a bőrömből és máshogy írni.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Általában inkább megvisel, egy kisebb gyászidőszakon megyek keresztül, amíg elengedem mindazt, ami hónapokig, akár évekig dolgozott a fejemben, formálódtak az ötletek, gondolatok. Persze, emellett végtelenül felszabadító, szóval kissé ambivalens is, mert egyszerre szeretném elengedni a történetet, ugyanakkor ragaszkodnék is hozzá, ha már ilyen sokáig a részem volt.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Eredetileg apai ágon kettős vezetéknevet örököltem volna, de az évek alatt a „Bagi” tag lekopott a családnévről. Szóval egyfajta emlékezés-jelleggel vettem fel a kettős vezetéknevet írói névnek. Gondolkoztam persze régebben írói álnéven, de semmilyen ilyen nevet nem éreztem magaménak, mindegyik olyan távolinak és idegennek tűnt.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Nagyon sokáig fel sem fogtam, még a megjelenéskor sem. Amikor elmentem a kiadóm városába, Kecskemétre, a kiadóvezetőmhöz, Zsiros-Petróczki Kittihez, és először kezemben tarthattam a könyvet, még akkor sem „esett le” így érzelmi szinten, hogy ez az enyém. Nagyjából az első könyvbemutató alatt tudatosult bennem, és akkor végtelenül felemelő volt. Aztán az érzés elmúlt, és még mindig nem éreztem, azt a nagy áttörést, amit vártam magamtól, egy kicsit csalódott is voltam emiatt, mintha nem örülnék neki, hogy megjelent. Egy-két héttel az emlegetett könyvbemutató után Budapesten az Alleeban a Libriben észrevettem a polcon a könyvem, és akkor megérkezett minden olyan érzés, amit addig vártam, főleg a végtelen öröm.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Kicsit mindkettő. Impulzív módon dolgozok álmokból és szinesztéziás képekből alapként, ugyanakkor ezektől az alapképektől megfontolt tervezéssel teli hetek telnek el a novella megszületéséig. A tapasztalatom az, hogy az írás közben ezek a tervek alakulnak, illeszkednek egymáshoz rugalmasabban, mint ahogy az a fejemben él a papírra vetés előtt.

A novellás történeteidben voltak kedvenc részek illetve, nehezebbek?

Általában számomra nem egy-egy rész a nehezebb, hanem maga az egész novella. Van néhány olyan, amelyik nagyon nehezen adja meg magát és akar összeállni olyan történetté, amit látni szeretnék a papíron – vagy Word doksiban. Ebben a kötetben a 4. ciklus nyitónovellája volt egy ilyen történet, a Portré, ami teljesen más történetívű lett, mint amire elsőre számítottam. Ám a legtöbb ilyen nehéz novellámat nem is éreztem végül annyira jónak, hogy belekerüljön a kötetbe.

Kedvenc részeim annál inkább vannak! Imádok metaforákat írni, és azokat a képeket, jeleneteket, amik filmes kameramozgáshoz hasonlóan használják a közelítés-távolítást. Ezeknél legtöbbször egy apró, lényegtelennek tűnő elem részletes leírásától jutunk el egy konkrét történéshez, akár párbeszédhez. Azért szeretem, mert teremt egyfajta belső feszültséget.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Az álmaim nagy inspirációt jelentenek számomra, kifejezetten élénk fantáziával álmodok. Aztán ott vannak mellette a hétköznapok „apró csodái”, olyan jelenségek, amik valamely tulajdonságuk miatt olyan erősen maradnak meg bennem, hogy napokig nem hagynak nyugodni. Néha akadnak azért konkrét témák, amikről szeretnék írni.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Ezzel nem fognak a legdemokratikusabb írónak tartani, de senki. Mármint tényleg nem engedem ki a kezemből a szöveget nagyon sokáig – egészen addig, amíg a szerkesztő kezébe nem kerül. Amikor már hosszú ideje dolgozok valamin, amit a magam részéről késznek érzek, azt odaadom egyes családtagjaimnak vagy legközelebbi barátaimnak. Családtagok közül olyanoknak, akik sose foglalkoztak írással, hogy kapjak laikus (de mégis könyvhöz és irodalomhoz szokott) személyektől benyomást. A barátaim közül olyanok szokták látni, akik ők maguk is írnak. Természetesen meghallgatom a véleményüket és át is gondolom, ha találnak benne valami igazán hibásnak minősíthető elemet, azt javítom. De a történet alakulásába nagyon nem szólhat bele nálam senki. Inkább a technikai dolgokba szoktak belejavítani, például, egy érthetetlen hasonlat, egy jelentősen követhetetlen képzavar, logikai bukfenc, vagy hogy miért írtam olyat, hogy esett a hó a sivatagban – hogy egy borzasztó sarkosított, látványos, de szerencsére (még) soha meg nem történt hibát hozzak fel.

Miután én késznek érzem a történetet, elkezdem elengedni, ennek első lépcsőfokaként kapja meg ez a két-három ember. Aztán amikor úgy érzem, valami nagyobb célom is van a történettel, mondjuk beadni egy pályázatra, vagy kiadatni, akkor megkérem őket, hogy legyenek velem szigorúbbak, és még plusz egy-két főnek odaadom olvasásra. Meglepő módon túl sok változtatást nem szoktak javasolni, valószínűleg főként annak köszönhetően, hogy a saját szövegeimmel nagyon durván kritikus vagyok, amikor az írás után beleszerkesztek.

Kötet-kézirat esetében, amit kiadásra szánok, már teljesen más, nagyon komoly elveim vannak. A szerkesztő szava szent, az soha nem jelentett problémát, hogy odaadjam neki és beleszólhasson a legapróbb részletekig. Szerencsére a Káoszképletek esetében aranykezű szerkesztőt kaptam, akivel öröm volt együtt dolgozni, konstruktívan haladtunk, folyamatos párbeszéddel, közösen formáltuk véglegessé a szöveget. Emellett fontos az is, hogy az ő észrevételeit (ha jól emlékszem) minden esetben relevánsnak éreztem. Fogalmam nincs róla, hogyan dolgoznék egy más típusú szerkesztővel, a Káoszképletek ezen folyamata egy teljesen békés, nyugodt folyamat volt. (A kezdeti felvezetés ellenére nem vagyok egy sárkány, aki ül a betűin és tűzzel-vassal védi őket. )

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Az első lépésektől kezdve tudtak mindenről, a kiadó felhívásától kezdve, a kézirat megszerkesztésén át a borítótervig és reklámanyagokig. Nagyon sok támogatást kaptam tőlük a kötet kapcsán, közel minden könyvbemutatón, felolvasóesten, író-olvasó találkozón ott vannak. Már a kötet felmerülése előtt is minden irodalmi pályázathoz így álltak, állnak hozzá, sőt, sokszor ha szembejön velük egy szimpatikus pályázati felhívás, elküldik nekem.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Ez szörnyen hangzik, de azon a véleményen vagyok, hogy a tudományos írás is írás, legalább annyi energiát és időt elvisz, szorosan összefonódik nálam azzal, hogy mennyire van időm szépirodalomra. Idén egy angol nyelvű pszichológiai esettanulmány várható tőlem biztosan. A humoros részt félretéve azért bízom benne, hogy neki tudok ülni a második kötetnek, ezúttal egy regény tervezete született meg a fejemben, de az 2024 folyamán biztos nem fog még eljutni kész megjelenési formába.

Választott idézet:

„A könyvek eláznak – ha kijövök, majd fel-

rakom őket a szárítóra, csipeszekkel, ahogy a ruhákat szoktuk. El fogom rejteni, igazából mennyire viccesnek találom, hogy a kedvenc Ady Endréd a kedvenc csíkos zoknid mellett szárad.”

„A víz hideg, a só bekúszik a bőröm alá, úgyis hamarosan marni kezdi az arcom, és akkor elég lesz. Olyan mélyen leszek, ahová már lemerészkedni sem lehet, ahová nem elég a bátorság. Ez az enyém, a gerincem belesimul a homokba, néhány helyen megkarcolnak a kövek. Helyem van benne.”

Mindkét idézet az Egész című novellából van.

Rigó Eszter írói oldala

Smaragd Kiadó

Beleolvasó: Haffner Orsolya:Tükörtó - ("Arcán jeges rémület látszott, amint az ablakon keresztül figyelte a szürke és fekete ruhába öltözött alakokat. Megfordult, szeme a szobát pásztázta. ")

Újabb részletet hoztam nektek Haffner Orsolya: Tükörtó című könyvből. A könyvet Smaragd Kiadó illetve webshop oldalán.  Jó olvasást!

Haffner Orsolya

Tükörtó

Tartalom

„Elza ​elméje csodálatosképpen kitisztult. A hűvös vízben úszva érezte meg sok év után újra, hogy egyetlen út áll előtte. Olyan ösvény, amelyen járva legyőzheti önmagát.”

1950-ben egy ötéves kislányt elszakítanak a szüleitől. Megannyi viszontagság után szerető családra lel, mégsem talál nyugalomra. Húga betegsége, pénzgondok és egy vonzó zenész a feje tetejére állítja az életét. Úgy érzi, menekülnie kell, ám senkinek nem szól róla, merre tart.
46 évvel később Elza múltjának sötét árnyaival küzd. Édesanyja halálának fájdalmas emlékét elnyomva a jobb élet reményében tervezgeti a jövőjét, azonban egy váratlan történés felszakítja a lelkén ejtett sebeket. Egy kezébe kerülő levélből tudomást szerez egy elfeledett családtagról, akinek a létezéséről éveken át hallgattak.
Elza nyomozásba kezd, de egyre több a válaszra váró kérdés. Minél közelebb kerül a rejtély megfejtéséhez, annál veszélyesebbé válik a küldetés. Miközben belemerül a múltba, olyan titkok is napvilágot látnak, amelyeket talán nem lett volna szabad bolygatni.
Vajon hol fonódik össze a két idősíkon játszódó történet? Mikor találkozik a múlt és a jelen?

A TÜKÖRTÓ

RÉSZLETEK

1. Fejezet

West Stratford, 1950

  Megint azt képzelte, hogy ez csak játék. Karen, az anyja sokszor tanácsolta ezt neki, amikor időnként megjelentek náluk ezek a furcsa emberek. Ne féljen, tegyen úgy, mintha mesejáték lenne, akkor hamarabb véget ér. Ezúttal azonban Anya szokatlanul viselkedett. Arcán jeges rémület látszott, amint az ablakon keresztül figyelte a szürke és fekete ruhába öltözött alakokat. Megfordult, szeme a szobát pásztázta. Tekintete végül az egyszerű nappali túlsó sarkában álló, ruhákkal teli szennyeskosáron állapodott meg.

– Szívecském, játssz bújócskát! Bújj be a ruhák közé, és ne gyere elő! – suttogta sürgetően.

   Megérezve a közelgő veszedelmet, a kislány félénken bólintott, és a kosár felé szaladt. A puha pulóverek és nadrágok átölelték kis alakját, miközben befurakodott, szíve pedig úgy vert, mint egy csapdába esett madárnak. Anya sietve elrendezte a ruhákat, hogy elrejtse a lányát, majd lecsukta a szennyesláda tetejét. Az oldalán lévő nyílások épp akkorák voltak, hogy a kislány kiláthasson, mégis észrevétlen maradjon. A kopogás egyre hangosabbá és erősebbé vált. Mielőtt Anya elfordult a kosártól, pillantása elidőzött egy alig észrevehető mozdulaton, amint a lány a ruhája ujját a szeme elé húzza. Ekkorra Trevis, az apja is előkerült, és kinyitotta az ajtót.

   A sötét ruhás férfiak ijesztőbbek voltak, mint máskor, hangosan beszéltek, és füstszagot árasztottak. Egyikük kiabált. Erős, nyers hangja bántotta a fülét, ezért a kislány kissé összébb húzódott. Nagyon mérges, de kire haragszik?

   Ahogy jobban kilesett, kis híján felsikoltott. Rémülten vette észre, hogy Apa felemeli a kezét. Meg akarta ütni az egyik férfit, ez azonban nem sikerült neki, mert az éberebb volt, és gyorsabban mozdult. Mire a kislány észrevehette volna, a két másik fekete ruhás egy szempillantás alatt odaugrott, és lefogta Apát. Egyikük hátrafeszítette a kezét, mialatt a másik gyakorlott mozdulattal összekötözte a csuklóját.

– Gyerünk, most velünk jöttök! – mondta egyikük.

    Várni fog, mert hamarosan jön érte valaki.

  Hogy ki, arról fogalma sem volt. Remélte, hogy nem tart sokáig, mert nagyon régóta kucorog a szennyeskosárban, és a lába is elgémberedett. Úgy tűnt, az ijesztő alakok látogatása véget ért, Anyát és Apát magukkal vitték. Az imént még tele volt a szoba emberekkel, most pedig már üres. Csak ő maradt itt, a ruhák között gubbasztva. Ahogy a szülei kifelé tartottak, hallotta, hogy Anya Apa nevét kiáltja. Anya sírt, csúnya szavakat mondott, de a fekete ruhások nem törődtek vele. Miért nem mehetett oda hozzájuk? Nem merte megkérdezni, az a magas férfi nagyon sietett. Apa ordítani kezdett, majd amikor ráeszmélt, hogy hasztalan, abbahagyta. A kislány felemelte a kosár fedelét, hogy jobban kikukucskálhasson, és kedveszegetten nézett a szülei után. Előfordult ilyen máskor is, erre nagyon jól emlékezett, igaz, még sohasem vitték el Anyát és Apát egyszerre.

  A kislány eltűnődött a maga gyerekes módján, hová mehettek. Lehet, hogy egyenesen a börtönbe, vagy talán szólnak a rendőrségnek. Még csak ötéves volt, csakhogy ezek a szavak már ismerősen csengtek a számára. Bár tudná, mikor jönnek vissza! Az is lehet, hogy valaki más jön érte. Halvány sejtelme sem volt, ki fog róla gondoskodni, mert nem ismert senkit az anyján és az apján kívül.

  Nem bírt tovább a rejtekhelyén kuporogni.

Folyt.Köv.

Beleolvasó:Haffner Orsolya: Tükörtó - " Ha az eddigi kalandos utam nem tartogatott volna elég izgalmat, akkor mit mondhattam most? Egyetlen módja volt, hogy megtudjam, mi történt: közelebb kellett mennem."

Jó régen hoztam bejegyzést a Beleolvasó rovatban, de most leporolom és elkezdem. Haffner Orsolya írónő elküldött egy részletet a Tükörtó című könyvéből. Több részletben fogom hozni nektek a történetet. Bízom, hogy kedvet csinálok a történet további olvasására.

Haffner Orsolya

Tükörtó

Tartalom

„Elza​elméje csodálatosképpen kitisztult. A hűvös vízben úszva érezte meg sok év után újra, hogy egyetlen út áll előtte. Olyan ösvény, amelyen járva legyőzheti önmagát.”

1950-ben egy ötéves kislányt elszakítanak a szüleitől. Megannyi viszontagság után szerető családra lel, mégsem talál nyugalomra. Húga betegsége, pénzgondok és egy vonzó zenész a feje tetejére állítja az életét. Úgy érzi, menekülnie kell, ám senkinek nem szól róla, merre tart.
46 évvel később Elza múltjának sötét árnyaival küzd. Édesanyja halálának fájdalmas emlékét elnyomva a jobb élet reményében tervezgeti a jövőjét, azonban egy váratlan történés felszakítja a lelkén ejtett sebeket. Egy kezébe kerülő levélből tudomást szerez egy elfeledett családtagról, akinek a létezéséről éveken át hallgattak.
Elza nyomozásba kezd, de egyre több a válaszra váró kérdés. Minél közelebb kerül a rejtély megfejtéséhez, annál veszélyesebbé válik a küldetés. Miközben belemerül a múltba, olyan titkok is napvilágot látnak, amelyeket talán nem lett volna szabad bolygatni.
Vajon hol fonódik össze a két idősíkon játszódó történet? Mikor találkozik a múlt és a jelen?

A TÜKÖRTÓ

RÉSZLETEK

PROLÓGUS

Sokáig várakoztam.

Időnként lefeküdtem a fűbe, néztem az eget, és a fűszálakat tépkedtem. Néha felálltam, hogy járkáljak egy kicsit, ezzel próbáltam csillapítani lábaim remegését. Egészen addig kettős életet éltem, de most már tudtam, ki vagyok valójában, és azt is, hogy mit kell tennem.

  Láthatatlan akartam maradni az őszi alkony szürkületében, ezért egy terebélyes tölgyfa mögé húzódtam. Éreztem a nyirkos moha és a lehullott levelek földes illatát, a csendet pedig csak egy távoli bagoly huhogása törte meg. Kissé messzebb egy tó üveges csillogását vettem ki, amely a felbukkanó félhold gyér fényét tükrözte vissza. A part mentén nádas állt, karcsú formái, mint holmi őrszemek, lágyan ringatóztak a szélben. Időnként néhány ezüstös hal csobbanása zavarta meg a víz felszínét, odébb madarak köröztek élelmet keresve.

  Várakozás közben egyszer csak hangok szálltak felém, talán emberek kiabáltak valahol. Kinéztem a rejtekhelyemről, füleltem, és a zaj forrása felé indultam. Pár pillanatig semmi nem történt, ezért közelebb merészkedtem. A kimerültség ránehezedett a vállamra, miközben a sűrű aljnövényzetben araszoltam, a lábam sajgott a több napos könyörtelen üldözéstől. Egyre csak azon jártak a gondolataim, mibe keveredhettem. Izgatottságomban, hogy most végre felfedhetem az igazságot, gyorsabban szedtem a levegőt, és az adrenalin, ami egyre jobban elárasztotta a testemet, legyőzte a fáradtságomat. Amint a tó mentén haladtam, a domb túloldalán egy romos építményt vettem észre.

   Megtorpantam, hogy átgondoljam a következő lépésemet, de ekkor mozgást vettem észre a szemem sarkából. Két alak emelkedett ki az árnyékból, aztán mindketten sietve futásnak eredtek a tó felé. Messze voltam, így nem tudtam kivenni, kik lehettek. Valami arra késztette őket, hogy meneküljenek. Mi történhetett, amíg várakoztam?

     A menekülők nem sok időt hagytak a töprengésre.

  Amikor az elöl szaladó alak a tóhoz ért, bemászott egy ott veszteglő csónakba, és ellökte magát a parttól. A mögötte lévő rohant utána, de aztán váratlanul megállt, mintha azon gondolkozna, mitévő legyen. Végül a vízbe ugrott, és úszni kezdett a csónak felé.

  Ha az eddigi kalandos utam nem tartogatott volna elég izgalmat, akkor mit mondhattam most? Egyetlen módja volt, hogy megtudjam, mi történt: közelebb kellett mennem.

  Ahogy a parthoz értem, alig hittem a szememnek.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Smaragd Kiadó

Haffner Orsolya írói oldala