Philip K. Dick: Vulcanus kalapácsa c. könyvéből hozok újabb részletet. Hogy tetszett az előző rész? Kíváncsi várjátok a következőt? Ha egyben szeretnéd elolvasni az Agave Könyvek Kiadó oldalán, megtudod rendelni vagy személyesen az Agave Könyvek Kávézójában is megveheted.
Jó olvasást!
Vulcanus kalapácsa
Tartalom:
A huszadik század pusztító háborúi után a világ kormányai egyetlen
szervezetbe tömörülnek, hogy mindenáron megőrizzék a békét a bolygón. A
béke biztosítása érdekében az összes fontos döntést a Vulcanus 3 nevű
szuperszámítógépre bízzák.
Vannak azonban olyanok, akik nem örülnek annak, hogy kihagyják őket a
döntéshozásból, másoknak pedig az nem tetszik, hogy a Vulcanus 3 istent
játszik. Mindeközben a szuperszámítógépnek megvannak a maga tervei is,
amelyekben egyáltalán nem szerepelnek az emberek. Nem csoda tehát, hogy
amikor a Vulcanus 3 kezdi elveszíteni az irányítást egy gyorsan erősödő
vallásos mozgalom miatt, az egész világon kitör a pokol.
Philip K. Dick korai regénye egyrészt a totalitárius rendszert,
másrészt ember és gép kapcsolatát vizsgálja oly módon, amely ma is
érvényes.
ENGEDÉLLYEL
– Ez egy szokatlan arc – mormolta Barris. – Nézze a szemét és az erős dudort a szemöldök felett.
– Frenológia… – mondta Taubmann közömbösen. Dundi arcán, simára borotvált vonásain unalom tükröződött; ő észrevette a titkárnőket, még ha Barris nem is.
Barris ledobta a fényképet.
– Nem csoda, hogy annyi követőt szereznek. Ilyen szervezőkkel… – Megint a felvételre nézett; csak ennyi lett belőle tiszta, ez az egyetlen kocka. Ugyanaz az ember? Nem volt biztos benne. Csak egy folt, egy vonások nélküli alak. Végül visszaadta a fényképet Taubmann-nak. – Mi a neve?
– Fields atya. – Taubmann lezseren átlapozta az aktát. – Ötven- kilenc éves. Foglalkozása műszerész. Elsőrangú toronyáramkör-építő. Az egyik legjobb a háború alatt. A georgiai Maconben született 1970- ben. Két éve csatlakozott a Gyógyítókhoz, vagyis már az elején. Sőt, ha az informátoroknak hinni lehet, ő az egyik alapító. Két hónapot töltött az Atlantai Pszichológiai Javítólaborban.
– Olyan sokat? – álmélkodott Barris; a legtöbb embernek elég kábé egy hét. Egy olyan fejlett laborban gyorsan észhez térítik az embert; rendelkezésükre állt az összes eszköz, amit ismert, bár néhányat csak
futólag látott. Ahányszor odalátogatott, mélységes rettegés fogta el annak ellenére, hogy abszolút immunitást, a pozíciójával járó sérthetetlenséget élvezett.
Megszökött – mondta Taubmann. – Eltűnt. – Felemelte a fejét, és Barris szemébe nézett. – Kezelés nélkül.
Két hónapot volt ott, és nem kezelték?
Beteg volt – felelte Taubmann halvány, gúnyos mosollyal. – Először valami sérülés, utána meg krónikus vérprobléma. Aztán valami a háborúban kapott sugárzástól. Húzta az időt, és egyszer csak lelépett. Levette a falról az egyik légkondicionálót, és átbuherálta. Egy kanállal és egy fogpiszkálóval. Persze senki sem tudja, mit csinált belőle, mert az eredményt magával vitte, át a falon, az udvaron és a kerítésen. Csak a kihagyott alkatrészeket tudtuk megvizsgálni, amiket nem használt fel. – Taubmann visszatette a fényképet az aktába. A felvételről készített képre mutatott: – Ha ez ugyanaz az ember, akkor először hallunk róla azóta.
–Maga ismerte Pittet?
–Valamennyire. Kedves fiatalember volt, bár elég naiv. Elkötelezte magát a munkának. Családos ember. Azért jelentkezett terepmunkára, mert kellett neki a havi bónusz. Így tudta a felesége kora új-angliai stílusú tölgyfa bútorokkal berendezni a nappalijukat. – Taubmann felállt. – Fields atyát körözzük. De persze ez a körözés már hónapok óta él.
Kár, hogy a rendőrök későn értek oda. Mindig késnek pár per- cet. – Barris Taubmannt fürkészte. Tulajdonképpen egyenrangúak voltak, és a szervezeti irányelv szerint az egyenrangúaknak tisztelni illett egymást.