Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Rigó Eszter írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjú felkérést. Az írónőnek egy novellás kötet jelent meg Smaragd kiadónál mely Káoszképletek címet visel.
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Hmm, hol is kezdjem, nem az erősségem a bemutatkozás, de most „magam ellen fordítom saját technikám” és elmondom az öt legfontosabbat (ezt szoktam alkalmazni a szakmámban, ahol ezermillió bemutatkozást kell levezetnem). Első: Pszichológiát tanultam fejlődés- és gyerek klinikai szakirányon, épp egy pár hete fejeztem be az egyetemet. Talán innen van az a csillapíthatatlan érdeklődésem, hogy vajon mi járhat az emberek fejében, és mik azok a gondolataink, amik még a tudatunkat sem érik el – az írásaimban elég sokszor előjön ez a téma. Második: Tipikus ambivertált vagyok, imádok a barátaimmal lenni, programokra járni, mély beszélgetéseket folytatni, de utoljára a Covid előtt lehetett elrángatni egy buliba, és onnan is elmenekültem. Harmadik: Egyfajta „összművészeti káoszként” definiálom magam, egy csomó művészettel kapcsolatos hobbim van, festek, ékszereket készítek, fotózok, a szívem csücske a színház (bár többnyire inkább nézőként), néhanapján gitározok is. Emellett nagyon szeretek kint járni a természetben, az mindig megihlet, ott tudok elcsendesedni annyira, hogy utána tudjak írni. Negyedik: Van egy podcast-sorozatom. Ötödik: Nagyon színesen öltözködöm, a barátaim sokat viccelődtek azzal, amikor megjelent az első kötetem, hogy a borító kísértetiesen hasonlít rám.
Káoszképletek című novellás könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Nehéz meghatározni, mert elsőre rávágnám, hogy nem. Kifejezetten kevés olyan alkalom volt, hogy nagyon erőteljesen kellett volna konkrétumoknak utánajárnom, mondjuk történelmi vagy tudományos tényeknek. A másik oldalról viszont az a lélektani anyag, ami benne van az írásokban (például, az Utópia című novella a tükör-teszt elméletét veszi alapul és fűzi történetbe), erőteljesen annak a hatása, amivel foglalkozok hétből 5-6 napot minden egyes héten. Ilyen tekintetben volt kutatómunka, de egy sokkal implicitebb módon.
Maga az írás folyamata évek voltak, olyan 6-7 év írásai közül válogattam ki őket, ahogy én magam is felnőttem a történetekkel. Nem mondom, hogy nem tudnék hamarabb is megírni egy könyvet, a következőre garantáltan nem kell ennyit várni. Inkább valami olyasmiről volt szó ebben az esetben, hogy maga az írás és az, hogy én ezt meg szeretném jelenteni, volt egy hosszú folyamat. Magát a kötet kéziratát olyan 1-2 hónap alatt húztam össze.
Mennyire nehéz vagy könnyű novellás történetet?
Nekem személyesen könnyű, könnyebb, mint regényt. Verset egyáltalán nem tudok írni, legalábbis ezt vallom magamról. Olvasók visszajelzései alapján azonban ezek a novellák elég sok hasonlóságot mutatnak szabad versekkel. Főként rövid történetek, tehát maga az írási idő nem olyan sok, de azért hetekig érlelem magamban, mire leülök a billentyűzet elé. Nem kell annyi időn át olyan hosszú és bonyolult koherenciában gondolkodni.
Általában egy ilyen könyvben hány novella férhet bele illetve, hány oldalasak
szoktak lenni?
Az enyém a rövidebb fajtából való, olyan 15-50 között szokott lenni, témától és hosszúságtól függően. Az enyémben 23 novella van, néhány oldalasok, a 2. ciklus egypercesekből áll, szóval talán legpontosabban „rövid de velősként” tudnám definiálni a Káoszképleteket.
Történeteiben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Ezt a kötetet nézve többnyire a mágikus realizmus területén kalandozok, a történeteim alapvetően valóságosak, de sokszor jelennek meg bennük szürreális, álomszerű képek, amiknek általában a célja, hogy egy kicsit felkavarják az olvasó nyugalmát, és ezzel együtt egy metaforikus többlet nézőpontot adjanak.
Mikor kezdtél el novellákat írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Nagyon-nagyon régen, olyan 10 évvel ezelőtt vezettem blogot, ahol fanfictionöket írtam. Ami azt illeti, a tinikoromat a Blogspot-AO3-Merengő szentháromságban töltöttem, rengeteg fanficet olvastam, legtöbbször novellákat, amikre jobban volt idő egy-egy lyukasórában az iskolában. Történeteket már előtte is írtam az asztalfióknak, de akkor úgy éreztem, miért ne próbálnám ki a novellákat. Aztán jobban bejött, mint a hosszabb történetek, és ez a szerelem azóta is tart. A fanfictionök mellett egyre gyakrabban írtam saját karakterekről, vagy kis filozofikus szösszeneteket random témákról, amiket épp megéltem – vagy meg szerettem volna élni, de nem volt lehetőségem, vagy féltem tőlük, és azt gondoltam, ha írok róla, ezen szorongásom oldódik.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Sci-fi! Ezer meg egy éve dolgozik bennem két disztópikus történet ötlete, foszlányok vannak kész mindkettőből, szeretnék végre leülni és elejétől a végéig megírni őket. Annyi biztos, hogy a hangvételük hasonló lesz a Káoszképletekhez, és nagyon is várható bennük a szereplők belső világának apró darabokra elemzése, na meg a filmszerű leírások, ezt a két dolgot imádom írni, nem tudnék kibújni a bőrömből és máshogy írni.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Általában inkább megvisel, egy kisebb gyászidőszakon megyek keresztül, amíg elengedem mindazt, ami hónapokig, akár évekig dolgozott a fejemben, formálódtak az ötletek, gondolatok. Persze, emellett végtelenül felszabadító, szóval kissé ambivalens is, mert egyszerre szeretném elengedni a történetet, ugyanakkor ragaszkodnék is hozzá, ha már ilyen sokáig a részem volt.
Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?
Eredetileg apai ágon kettős vezetéknevet örököltem volna, de az évek alatt a „Bagi” tag lekopott a családnévről. Szóval egyfajta emlékezés-jelleggel vettem fel a kettős vezetéknevet írói névnek. Gondolkoztam persze régebben írói álnéven, de semmilyen ilyen nevet nem éreztem magaménak, mindegyik olyan távolinak és idegennek tűnt.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Nagyon sokáig fel sem fogtam, még a megjelenéskor sem. Amikor elmentem a kiadóm városába, Kecskemétre, a kiadóvezetőmhöz, Zsiros-Petróczki Kittihez, és először kezemben tarthattam a könyvet, még akkor sem „esett le” így érzelmi szinten, hogy ez az enyém. Nagyjából az első könyvbemutató alatt tudatosult bennem, és akkor végtelenül felemelő volt. Aztán az érzés elmúlt, és még mindig nem éreztem, azt a nagy áttörést, amit vártam magamtól, egy kicsit csalódott is voltam emiatt, mintha nem örülnék neki, hogy megjelent. Egy-két héttel az emlegetett könyvbemutató után Budapesten az Alleeban a Libriben észrevettem a polcon a könyvem, és akkor megérkezett minden olyan érzés, amit addig vártam, főleg a végtelen öröm.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Kicsit mindkettő. Impulzív módon dolgozok álmokból és szinesztéziás képekből alapként, ugyanakkor ezektől az alapképektől megfontolt tervezéssel teli hetek telnek el a novella megszületéséig. A tapasztalatom az, hogy az írás közben ezek a tervek alakulnak, illeszkednek egymáshoz rugalmasabban, mint ahogy az a fejemben él a papírra vetés előtt.
A novellás történeteidben voltak kedvenc részek illetve, nehezebbek?
Általában számomra nem egy-egy rész a nehezebb, hanem maga az egész novella. Van néhány olyan, amelyik nagyon nehezen adja meg magát és akar összeállni olyan történetté, amit látni szeretnék a papíron – vagy Word doksiban. Ebben a kötetben a 4. ciklus nyitónovellája volt egy ilyen történet, a Portré, ami teljesen más történetívű lett, mint amire elsőre számítottam. Ám a legtöbb ilyen nehéz novellámat nem is éreztem végül annyira jónak, hogy belekerüljön a kötetbe.
Kedvenc részeim annál inkább vannak! Imádok metaforákat írni, és azokat a képeket, jeleneteket, amik filmes kameramozgáshoz hasonlóan használják a közelítés-távolítást. Ezeknél legtöbbször egy apró, lényegtelennek tűnő elem részletes leírásától jutunk el egy konkrét történéshez, akár párbeszédhez. Azért szeretem, mert teremt egyfajta belső feszültséget.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Az álmaim nagy inspirációt jelentenek számomra, kifejezetten élénk fantáziával álmodok. Aztán ott vannak mellette a hétköznapok „apró csodái”, olyan jelenségek, amik valamely tulajdonságuk miatt olyan erősen maradnak meg bennem, hogy napokig nem hagynak nyugodni. Néha akadnak azért konkrét témák, amikről szeretnék írni.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Ezzel nem fognak a legdemokratikusabb írónak tartani, de senki. Mármint tényleg nem engedem ki a kezemből a szöveget nagyon sokáig – egészen addig, amíg a szerkesztő kezébe nem kerül. Amikor már hosszú ideje dolgozok valamin, amit a magam részéről késznek érzek, azt odaadom egyes családtagjaimnak vagy legközelebbi barátaimnak. Családtagok közül olyanoknak, akik sose foglalkoztak írással, hogy kapjak laikus (de mégis könyvhöz és irodalomhoz szokott) személyektől benyomást. A barátaim közül olyanok szokták látni, akik ők maguk is írnak. Természetesen meghallgatom a véleményüket és át is gondolom, ha találnak benne valami igazán hibásnak minősíthető elemet, azt javítom. De a történet alakulásába nagyon nem szólhat bele nálam senki. Inkább a technikai dolgokba szoktak belejavítani, például, egy érthetetlen hasonlat, egy jelentősen követhetetlen képzavar, logikai bukfenc, vagy hogy miért írtam olyat, hogy esett a hó a sivatagban – hogy egy borzasztó sarkosított, látványos, de szerencsére (még) soha meg nem történt hibát hozzak fel.
Miután én késznek érzem a történetet, elkezdem elengedni, ennek első lépcsőfokaként kapja meg ez a két-három ember. Aztán amikor úgy érzem, valami nagyobb célom is van a történettel, mondjuk beadni egy pályázatra, vagy kiadatni, akkor megkérem őket, hogy legyenek velem szigorúbbak, és még plusz egy-két főnek odaadom olvasásra. Meglepő módon túl sok változtatást nem szoktak javasolni, valószínűleg főként annak köszönhetően, hogy a saját szövegeimmel nagyon durván kritikus vagyok, amikor az írás után beleszerkesztek.
Kötet-kézirat esetében, amit kiadásra szánok, már teljesen más, nagyon komoly elveim vannak. A szerkesztő szava szent, az soha nem jelentett problémát, hogy odaadjam neki és beleszólhasson a legapróbb részletekig. Szerencsére a Káoszképletek esetében aranykezű szerkesztőt kaptam, akivel öröm volt együtt dolgozni, konstruktívan haladtunk, folyamatos párbeszéddel, közösen formáltuk véglegessé a szöveget. Emellett fontos az is, hogy az ő észrevételeit (ha jól emlékszem) minden esetben relevánsnak éreztem. Fogalmam nincs róla, hogyan dolgoznék egy más típusú szerkesztővel, a Káoszképletek ezen folyamata egy teljesen békés, nyugodt folyamat volt. (A kezdeti felvezetés ellenére nem vagyok egy sárkány, aki ül a betűin és tűzzel-vassal védi őket. )
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Az első lépésektől kezdve tudtak mindenről, a kiadó felhívásától kezdve, a kézirat megszerkesztésén át a borítótervig és reklámanyagokig. Nagyon sok támogatást kaptam tőlük a kötet kapcsán, közel minden könyvbemutatón, felolvasóesten, író-olvasó találkozón ott vannak. Már a kötet felmerülése előtt is minden irodalmi pályázathoz így álltak, állnak hozzá, sőt, sokszor ha szembejön velük egy szimpatikus pályázati felhívás, elküldik nekem.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Ez szörnyen hangzik, de azon a véleményen vagyok, hogy a tudományos írás is írás, legalább annyi energiát és időt elvisz, szorosan összefonódik nálam azzal, hogy mennyire van időm szépirodalomra. Idén egy angol nyelvű pszichológiai esettanulmány várható tőlem biztosan. A humoros részt félretéve azért bízom benne, hogy neki tudok ülni a második kötetnek, ezúttal egy regény tervezete született meg a fejemben, de az 2024 folyamán biztos nem fog még eljutni kész megjelenési formába.
Választott idézet:
„A könyvek eláznak – ha kijövök, majd fel-
rakom őket a szárítóra, csipeszekkel, ahogy a ruhákat szoktuk. El fogom rejteni, igazából mennyire viccesnek találom, hogy a kedvenc Ady Endréd a kedvenc csíkos zoknid mellett szárad.”
„A víz hideg, a só bekúszik a bőröm alá, úgyis hamarosan marni kezdi az arcom, és akkor elég lesz. Olyan mélyen leszek, ahová már lemerészkedni sem lehet, ahová nem elég a bátorság. Ez az enyém, a gerincem belesimul a homokba, néhány helyen megkarcolnak a kövek. Helyem van benne.”
Mindkét idézet az Egész című novellából van.
