Április 11-én jelenik meg Brett O'Conor legújabb thriller-krimi kötet, mely egy kis részlet kerül bemutatásra megjelenő könyvéből.

 

Ezt a könyvet nagyon várom A Mészárost.. Az előző A Vérengző sorozat folytatása mondhatni, Jim Donaghoue ügynökkel. 

Most egy kis részletet hozok nektek belőle az A Mészárosból.  

 

A részletet az író Brett O'Conor engedélyével osztom. A könyv április 11-én fog megjeleni e-könyv formájában. 

Brett O'Conor 
A Mészáros 

Tartalom 

Ezúttal az izgalmas Kentucky államba kalandozhattok el, a Bourbon, a bluegrass zene, Fort Knox és a világ leghosszabb barlangrendszerének hazájába.

Hardin megye kisvárosaiban különös halálesetek történnek és Jim Donaghue odautazik, hogy kiderítse mi is folyik ott valójában?!

A történet egy pontján, a helyi híres-neves utcabálba is elvetődik, ahol az alaphangulatot a már említett bluegrass zene, a házi ételek és a Bourbon adja. Az este folyamán ott lép fel, a helyi sztár-rock banda, a Kentucky Fright Chicken - Nem, nem elírás! Ők valóban a Kentucky "Rémületes" Csirke, tehát nem összekeverendő a gyorsétteremmel!

Engedéllyel 

Beleolvasó 

"- Miért szerelt le? 
- A magánszféra most jobban fizet. - Knox elgondolkodott, aztán mintha szükségét érezte volna, hogy beszéljen, folytatta. - Elég nehezen illeszkedtem vissza, de azért most már jó minden. Szépen alakul a karrierem is, úgyhogy nem panaszkodom. Amikor a sógorom meghalt, akkor még a tengeren túlon dolgoztam. Három hetem volt még ott, de megbeszéltem a céggel és hazajöttem, hogy Rosalind ne legyen egyedül. 
- Hol dolgozott? - kérdezte Donaghue, hogy húzza az időt, mert Hamilton még mindig nem került elő. 
- Londonban. A cégem elég kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik Angliában és két évre átküldtek. Részint tanulni, részint karriert építeni. 
- Nem is akar visszamenni? 
- Nem. Marasztaltak és hívtak azóta is de nekem elég volt. 
- Hogy-hogy? 
- Járt már odaát Donaghue ügynök? 
- Kétszer. Egyszer munkaügyben, egyszer turistaként. 
- Nos, akkor biztosan észrevette, hogy …hát, hogy az angolok olyan …nem is tudom mi a jó szó?! Furcsák. Semmi kreatív kerülőút a problémamegoldásban, semmi kezdeményezőkészség, semmi eltérés a jól bevált sablonoktól. Mindig az volt a benyomásom, hogy lefagy az agyuk, ha olyasmibe futnak bele, ami nem az általuk hozott szabályok szerint alakul. Inkább átlépik az adott helyzetet és visszatérnek az ismert úthoz és az alapokhoz még akkor is, ha azok nem működnek. 
Donaghue felnevetett, mert nagyon is értette, hogy a férfi mire utal. 
- Igen, sejtem miről beszél Mr. Knox! 
Wayne halványan elmosolyodott, aztán folytatta. 
- Ezzel még nem is lett volna gond mert én a magam ura voltam a munkahelyen de sajnos nem bírtam elengedni a bébikanál problémáját. 
- A mit? - kérdezte Donaghue, mert ezt viszont nem értette. 
- Volt odaát egy barátnőm és sokat összejártunk a bátyja családjával. Azoknak volt egy kisfia. Egyszer a barátnőm szülei egy csomag bébikanalat vittek nekik ajándékba. Teljesen odavoltak tőle, hogy az olyan kanál, ami megváltoztatja a színét, ha túl forró az étel. 
- És? 
- Biztosan szuper találmány, de nekem életre szóló törést okozott, hogy a kanál alaphelyzetben piros volt és kizöldült, amikor valami forró dologgal érintkezett. - Knox somolygott. - Érti, ugye? Fordítva lett volna logikus, mint annyi minden más odaát. Zöldnek kellett volna lennie, amikor oké a hőmérséklet és pirosnak, amikor 'ne edd meg, mert forró!" 

"Hamilton éppen eligazítást tartott három helyettesnek. Mikor végzett, kilépett utánuk és üdvözölte Donaghuet. 
- Jó napot, ügynök úr! 
- Magának is! Történt valami sheriff? 
- Mire gondol? 
- Előrelépés Colton Riley ügyében? 
- Még semmi! Az iménti három járőrt ideiglenesen kivontam a biztosítási feladatok alól és ráállítottam őket a keresésre. 
- Értem! Gondolom elég nagy a bolondok háza. 
- Az! A fesztivál idején mindig, de Riley eltűnése miatt most még inkább. 
- Bízzunk benne, hogy nem lesz gond! Van ötlete, hogy az Alabama testvérek miért nem jelentek meg az idézésre? 
Hamilton elcsodálkozott, aztán se szó, se beszéd kivágtatott az irodából és a gangról lekiabált Firs helyettesnek. 
- Szétrúgom a seggedet Firs! Miért nem szóltál, hogy az a két seggfej nem jött be? 
Donaghue nem hallotta a választ, de nem is volt rá szükség. Hamilton fél perc múlva már újra az íróasztala mögött ült. 
- Bocsásson meg Donaghue ügynök! Ezt elbasztuk! 
- Ezt is elbasztátok! - gondolta magában, aztán békülékeny hangon megszólalt. - Tulajdonképpen nincs nagy baj sheriff! Én is csak most értem ide. Feltételezem, az Alabama testvérek nem szöknek meg. 
- Dehogy! Valószínűleg, szokás szerint részegek voltak az este, aztán reggelre elfelejtették és elmentek dolgozni. 
- Remélem igaza van! Csak azért, mert Jack Burton délelőtt azt mondta, hogy ma nem dolgoznak, mert a testvéreknek valami dolguk van a városban. 
Donaghue később úgy gondolta, hogy Hamilton arcának a látványáért megérte az imént uralkodnia magán." 

Az író oldalát itt tudjátok bekövetni 

Brett O'Conor Author

Beleolvasó:Haffner Orsolya: Tükörtó - " Ha az eddigi kalandos utam nem tartogatott volna elég izgalmat, akkor mit mondhattam most? Egyetlen módja volt, hogy megtudjam, mi történt: közelebb kellett mennem."

Jó régen hoztam bejegyzést a Beleolvasó rovatban, de most leporolom és elkezdem. Haffner Orsolya írónő elküldött egy részletet a Tükörtó című könyvéből. Több részletben fogom hozni nektek a történetet. Bízom, hogy kedvet csinálok a történet további olvasására.

Haffner Orsolya

Tükörtó

Tartalom

„Elza​elméje csodálatosképpen kitisztult. A hűvös vízben úszva érezte meg sok év után újra, hogy egyetlen út áll előtte. Olyan ösvény, amelyen járva legyőzheti önmagát.”

1950-ben egy ötéves kislányt elszakítanak a szüleitől. Megannyi viszontagság után szerető családra lel, mégsem talál nyugalomra. Húga betegsége, pénzgondok és egy vonzó zenész a feje tetejére állítja az életét. Úgy érzi, menekülnie kell, ám senkinek nem szól róla, merre tart.
46 évvel később Elza múltjának sötét árnyaival küzd. Édesanyja halálának fájdalmas emlékét elnyomva a jobb élet reményében tervezgeti a jövőjét, azonban egy váratlan történés felszakítja a lelkén ejtett sebeket. Egy kezébe kerülő levélből tudomást szerez egy elfeledett családtagról, akinek a létezéséről éveken át hallgattak.
Elza nyomozásba kezd, de egyre több a válaszra váró kérdés. Minél közelebb kerül a rejtély megfejtéséhez, annál veszélyesebbé válik a küldetés. Miközben belemerül a múltba, olyan titkok is napvilágot látnak, amelyeket talán nem lett volna szabad bolygatni.
Vajon hol fonódik össze a két idősíkon játszódó történet? Mikor találkozik a múlt és a jelen?

A TÜKÖRTÓ

RÉSZLETEK

PROLÓGUS

Sokáig várakoztam.

Időnként lefeküdtem a fűbe, néztem az eget, és a fűszálakat tépkedtem. Néha felálltam, hogy járkáljak egy kicsit, ezzel próbáltam csillapítani lábaim remegését. Egészen addig kettős életet éltem, de most már tudtam, ki vagyok valójában, és azt is, hogy mit kell tennem.

  Láthatatlan akartam maradni az őszi alkony szürkületében, ezért egy terebélyes tölgyfa mögé húzódtam. Éreztem a nyirkos moha és a lehullott levelek földes illatát, a csendet pedig csak egy távoli bagoly huhogása törte meg. Kissé messzebb egy tó üveges csillogását vettem ki, amely a felbukkanó félhold gyér fényét tükrözte vissza. A part mentén nádas állt, karcsú formái, mint holmi őrszemek, lágyan ringatóztak a szélben. Időnként néhány ezüstös hal csobbanása zavarta meg a víz felszínét, odébb madarak köröztek élelmet keresve.

  Várakozás közben egyszer csak hangok szálltak felém, talán emberek kiabáltak valahol. Kinéztem a rejtekhelyemről, füleltem, és a zaj forrása felé indultam. Pár pillanatig semmi nem történt, ezért közelebb merészkedtem. A kimerültség ránehezedett a vállamra, miközben a sűrű aljnövényzetben araszoltam, a lábam sajgott a több napos könyörtelen üldözéstől. Egyre csak azon jártak a gondolataim, mibe keveredhettem. Izgatottságomban, hogy most végre felfedhetem az igazságot, gyorsabban szedtem a levegőt, és az adrenalin, ami egyre jobban elárasztotta a testemet, legyőzte a fáradtságomat. Amint a tó mentén haladtam, a domb túloldalán egy romos építményt vettem észre.

   Megtorpantam, hogy átgondoljam a következő lépésemet, de ekkor mozgást vettem észre a szemem sarkából. Két alak emelkedett ki az árnyékból, aztán mindketten sietve futásnak eredtek a tó felé. Messze voltam, így nem tudtam kivenni, kik lehettek. Valami arra késztette őket, hogy meneküljenek. Mi történhetett, amíg várakoztam?

     A menekülők nem sok időt hagytak a töprengésre.

  Amikor az elöl szaladó alak a tóhoz ért, bemászott egy ott veszteglő csónakba, és ellökte magát a parttól. A mögötte lévő rohant utána, de aztán váratlanul megállt, mintha azon gondolkozna, mitévő legyen. Végül a vízbe ugrott, és úszni kezdett a csónak felé.

  Ha az eddigi kalandos utam nem tartogatott volna elég izgalmat, akkor mit mondhattam most? Egyetlen módja volt, hogy megtudjam, mi történt: közelebb kellett mennem.

  Ahogy a parthoz értem, alig hittem a szememnek.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Smaragd Kiadó

Haffner Orsolya írói oldala

Beleolvasó: Ria Anne Donovan: Aline & David - ("Mindannyian próbálják elkerülni azt, amit egyikük sem akar. Felnőni az élethez, önmagukhoz, és rettegnek attól, hogy az élet elszakítja őket egymástól. Megpróbáltatásaik néha fájóak, de épp ettől lesznek ők olyanok, amilyenné válni szerettek volna.")

Újabb beleolvasót hoztam nektek, ezúttal Ria Anne Donovan írónő küldött be részletet a nemrég megjelenő könyvéből, mely Helma Kiadó gondozásában jelent meg.

Ria Anne Donovan:

Aline & David

Tartalom:

A romantikus regény egy fiatal lányokból álló baráti társaság mindennapjairól, a tinédzserekkel megtörtént eseményekről, és az átélt történetek lélektani feldolgozásáról szól. Alina felismeri, hogy az érettségi után gyökeresen megváltozik az élete. A főszereplő természetesen kíváncsi az újra, a jövő kihívásaira, ugyanakkor lelkében aggódik a régi, majdhogynem gondtalan gyermekkora elvesztése, és a baráti társaság – iskolaváltás miatt törvényszerűen bekövetkező – felbomlása miatt. Alina megtalálja a szerelmet Davidben, de a lány még nem tudja bizonyosan, hogy vajon az egyetemi évek alatt is kitart-e a szerelmük ereje?

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

Prológus

Ki ne álmodna parányi sorházakról egy amerikai városban, ahol az emberek szinte soha nem alszanak. Alina és három barátnője tinédzser éveibe pillanthatunk bele. Életüket az iskolai nehézségek töltik ki, mígnem eljön a nap, amikor néhány főiskolás fiú felforgatja az életüket.

Alina Losas az édesanyjával él egy piciny házban, parányi kis kerttel. Ő az, aki soha nincs tisztában azzal, hogy mit akar, és mindenre fejet hajt, amit kitalálnak a barátnői. Pola az, aki hűvös egyszerűséggel mindenkit visszarángat a földre. Katherine, aki mindig tudja, mit szeretne, és mindent meg is tesz, hogy elérje azt. Mia mind közül a legszeleburdibb, ő az, aki mindenáron imponálni akar, még ha nem is sül ki belőle semmi jó.

Mindannyian próbálják elkerülni azt, amit egyikük sem akar. Felnőni az élethez, önmagukhoz, és rettegnek attól, hogy az élet elszakítja őket egymástól. Megpróbáltatásaik néha fájóak, de épp ettől lesznek ők olyanok, amilyenné válni szerettek volna.

 

1. fejezet

Kedves Naplóm!

Ma van a születésnapom, és anyukámtól kaptalak, mert szerinte a kamaszkorra emlékezni kell. Alina Losas vagyok, és Bostonban élek. Ma új tanév kezdődik, és megfogadtam, hogy az idei évben nem az leszek, aki egész életemben voltam, aki alig mer megszólalni, aki átesik a saját lábán, és akinek még nincs fiúja.

– Alina, elkésel a suliból – hangzott fel egy kiáltás a konyhából.

–Megyek anya – kiáltottam vissza. – Mennem kell, különben tényleg el fogok késni.

– Alina, itt van Pola, Katherine, és Mia is – szólt újra anya.

– Megyek – vetettem oda, és leszaladtam a konyhába. A barátnőimre szinte rá sem ismertem: úgy látszik, idén ők is ki akarnak tűnni.

– Sziasztok – öleltem meg őket.

– Szia! Boldog Születésnapot kívánunk! – köszöntöttek kórusban.

Pola így is kitűnt a vörös hajával, de most fekete vékony blúzt, és hozzá feszes farmert viselt, kiegészítésként pedig egy magas sarkú cipőt húzott. Mia is változott, mert már nem viselte a kinyúlt kardigánjait, hanem lecserélte azokat blézerekre, és a hosszú szoknyáit pedig rövidebbekre. Hát, Katherine túltett rajtunk, mert fekete egyrészes ruha volt rajta, fekete szandállal és hozzá feltűnő sminkkel.

– Csak ügyesen – vetette oda anya, mikor indulni készültünk.

– Igen, anya – hagytam rá.

– Oh, Alina, majd elfelejtettem. Apáddal együtt szerettünk volna adni egy kis ajándékot– ezzel elővett egy díszes fehér dobozt, kék masnival. A dobozban két könyv lapult. Az egyik Jane Austen volt: A meggyőző érvek. A másik Thomas Hardy Egy tiszta nő című könyve.

Boldogan ugrottam anyám nyakába.

– Köszönöm, anya. De, hogy értetted, hogy te és apa? – néztem rá meglepetten.

– Pár évvel ezelőtt apáddal beleírtunk ebbe a két könyvbe – motyogta anya meghatottan.

Remegő kezekkel lapoztam fel az első oldalt. „Drága kislányunknak, hogy találja meg a neki  kirendelt utat. Szerető szüleid, apa és anya.” Apa írta bele. Anyámat könnyes szemmel öleltem újra magamhoz. Mind intettünk felé, és elindultunk Pola autójához, ami egy Volkswagen volt. A tanulmányi eredményeiért kapta.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V. Asol:A folyó túloldalán - ("– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban? Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek. – Zsebes voltam.")

Lana V.Asol következő beleolvasó részét kérlek hozom nektek. Ezúttal is hosszabb részlet kerül fel a blogomra. Ha tetszett nektek a részlet,hagyj nyomott. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az ​Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.

Részlet

Engedéllyel

– Mit beszélnek az emberek? – kérdezett vissza.

Tétováztam, mielőtt válaszoltam volna.

– Gyilkosoknak tartanak, veszélyesnek az emberekre.

– Lám, rád a te fajtád is veszélyes. Nemde? – bökött a vállam felé.

– Nem válaszolt – emlékeztettem.

– Mi igyekszünk távolságot tartani, nem véletlenül húztuk meg a határt. A legtöbb, amit hallhatsz, csak mese, de persze a meséknek is van valami igazság alapja. Megvédjük magunkat, ha szükséges.

– Az emberek ellen? Gondolom nem a szabás-varrásban merül ki a mágiájuk. Miért az elvineknek kellene megvédeni magukat?

– Az embereknek épp úgy van fegyverük ellenünk. Csak így működik az egyensúly. Ezért határolódtunk el.

– Mire jó a határ? – tettem fel az újabb kérdésemet, mert muszáj volt, hogy minél tisztábban lássam a helyzetemet.

– Kívül tartja a betolakodókat.

– Én mégis itt vagyok. Ezt, hogy magyarázza?

Emerald elgondolkozott, de nem tűnt tanácstalannak.

– Úgy tűnik, te nem vagy az – a szavai egészen könnyedek voltak, én mégsem találtam bennük megnyugvást.

– Ezt nem értem – szögeztem le. Minden olyan zavaros volt.

– Teljesen még én sem. Most pihenj! Később visszajövök.

– Elmehetek innen?

– A palotából? Igen. De én, a te helyedben még várnék vele.

– Ha elmegyek, veszélyben leszek?

– Razel oltalma alatt állsz, senki nem fog bántani. Nem mernék megkockáztatni a haragját.

– Razel veszélyes? – faggatóztam tovább szemérmetlenül, nem törődve vele, hogy kínos-e a kérdés.

– Nagyon is az, de, ha nem adsz rá alapos okot, nem fog bántani.

Az már nem derült ki, hogy mi számított alapos oknak, mert az elvin ágyba parancsolt.

– Nagyon fázom... – mondtam, mielőtt elment volna.

– Küldetek fel még fát a kandallóba. Kaphatsz több takarót is – mondta, azután magamra hagyott.

Próbáltam ráncba szedni a gondolataimat, de nagyon nehezen ment. Elvinek, mágia, a folyó, nem térhetek vissza... Ez túl sok volt egyszerre. Mielőtt álomba zuhantam volna, megelégedtem annyival, hogy többé-kevésbé biztonságban vagyok.

*

Emerald többször is rám nézett, a kötést nem bolygatta, de hozott fel ételt. A kis asztalhoz ültem a tűz mellé, ott fogyasztottam a vacsorámat. Fogolysült volt gyümölcsökkel, sosem láttam még ennyire szép ételt. Szinte nehezemre esett megenni. Nem is igazán voltam éhes, de azért nekiláttam. Az idős elvin elborzadva nézte, hogyan eszem, pedig használtam evőeszközt. Elképzelni se tudtam, mi baja lehet.

– Azt hiszem, holnap néhány dolgot elkezdek oktatni neked. Többek között az illemet – morogta.

Beleegyezve bólintottam. Szerettem tanulni, mert minden új tudás a pajzsom lehet. Most pedig igazán rászorulok, hiszen semmit sem tudok róluk, és nagyon úgy tűnik, hogy még jó darabig maradok.

– Láttam pár könyvet a polcon, elolvashatom?

– Megtehetnéd, de attól tartok, nem fog menni. Előbb a nyelvünket is el kell sajátítanod.

– Megtanulom! – mondtam elszántan.

Emerald ajka gyenge mosolyra húzódott. Most először.

– Csak szépen sorjában. Lesz időd mindenre. Mondhatni végtelen idő áll a rendelkezésedre.

– Ezt meg, hogy érti?

– Úgy Stella, hogy itt a te óráid is másképp peregnek.

– Mit jelent az, hogy másképp? – ráncoltam a homlokomat.

– Azt, hogy sokkalta lassabban.

– Értem – feleltem elmélázva a hallottakon.

– Azt erősen kétlem, leányom, de majd megérted.

– Mesélne nekem a birodalomról?

– Úgy érted, a négy birodalomról?

Bólintottam, de ezt sem egészen értettem. Emerald az ujjával vonalakat kezdett húzni az asztal lapjára, ami után izzó fény maradt vissza. Először egy nagyjából kör alakú vonalat.

– Ez az Urvi, a mágia, ami elzárja tőlünk a halandó világot. – Majd húzott még két vonalat, ami a kört többé-kevésbé azonos négy szeletre vágta. – Ez a négy birodalom – ujjával a szeletekre bökött. Ez Midha, Gloroth, Daen és Fiedal.

– Mi hol vagyunk most?

– Midhában.

– És ez mekkora terület? Mondjuk a mi birodalmunkhoz képest? – feltételeztem, ha a nyelvünket ismeri, a területeinket is.

– Midha nagyjából akkora, mint az Alsó és Felső Birodalom együtt véve.

– Egek... Akkor az elvinek birodalma hatalmas... – gondoltam.– És... Akkor Razel, Midha uralkodója? – kérdeztem zavarodottan.

– Nem figyelsz, te leány! Razel a négy birodalom uralkodója.

– Mind a négyé? De, akkor miért van felosztva? Miért nem egy birodalom az egész?

– Azért Stella, mert ahogy ti, emberek mások vagytok, úgy az elvinek is különbözőek. Glorothban élnek a kerubok, Daenben az alakváltók, Fiedalban a természeti lények.

– Mik azok a természeti lények?

– Fa, és más növény, vagy kő tündérek.

Bólintottam, de nehezen tudtam elképzelni.

– És Midhában?

– Itt a mágiát használó elvinek élnek.

– A többiek nem tudnak használni varázslatot?

– Ez így nem teljesen igaz, inkább azt mondanám, hogy nem úgy, ahogyan mi. De, ha majd kicsit több időt eltöltesz itt, te is meglátod. Az emberi világban volt gyermeked vagy családod, vagy akit szerettél?

– Istenekre! Dehogy! – nevettem fel. Az én életemben ez egy viccnek hangzott. De eszembe juttatta Bent, és a szívem összeszorult. – Csak barátaim – tettem hozzá szomorúan. – Jó barátaim.

– Sajnálom, de még így is ez a könnyebb út. Barátokat könnyebb hátrahagyni, mintha a gyermekedet, vagy a szerelmedet kellett volna.

– Akinek csak ez van, annak ezt is nehéz! – mondtam halkan.

Emerald megérintette a kezemet, reméltem tőle egy kis melegséget, de az ujjai épp olyan hidegek voltak, mint a sajátjaim.

– Tudom, de idővel majd jobb lesz.

– Úgy látom, itt mindenre az időt kínálják megoldásként.

– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban?

Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek.

– Zsebes voltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V.Asol: A folyó túloldalán - ("– Maguk emberek? Ezen felnevetett. – Közel sem! – Akkor mik? – Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz!")

Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvéből is hozok nektek beleolvasót, szintén az ünnepekre való tekintettel dupla részt lehet elolvasni, nemrég megjelent könyvből. A könyvet a Helma kiadónál lehet beszerezni.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

Egy szürkébe öltözött férfi vonult el előttünk a kíséretével, néhány jól öltözött hivatalnokkal, ha jól sejtettem. A kapálózásommal magamra vonhattam a figyelmét, mert megállt és egyenesen felém fordult.

– Ő lenne az uralkodó? – csodálkoztam rá arra a fiatal férfire, akit láttam. Egészen biztosan nem őt raboltam ki.

A tekintete, az arca dermesztően hűvös, az íriszének kékje pedig olyan eleven volt, hogy azt hittem, káprázik a szemem. Sötét, vállára omló haj keretezte rideg, szigorú arcát. Nálam talán, ha tíz évvel idősebb lehetett, de nem tudtam pontosan megbecsülni, mert az arca szinte merev maradt.

Végigmért, majd egy cseppet sem hízelgő kifejezést öltött magára. Dühös lettem, és álltam a tekintetét. Nem szólt egy szót sem, de a pillantása elidőzött a sérülésemen, majd újra az arcomat vizslatta. Aztán hátat fordított és ott hagyott, nem törődött többet velem.

A nő visszataszigált a szobába, levette a ruhámat, és a vállamat vizsgálta.

– Hoznom kell kötszert, de ha elmozdulsz, kulcsra zárom az ajtót.

– Felőlem! – vontam vállat. Úgyis az ablakon keresztül mennék, ha újból szökni kívánnék. De most nem kívántam. Elfáradtam, fájt a hátam és a fejem az eséstől, és a vállam is kezdett szörnyen lüktetni.

Míg magamra maradtam, elővettem a gyümölcsöt és beleharaptam. Sajnos csak egy maradt épen, a többi összenyomódott. Nem féltem, hogy mérgező, ki termesztene otthon mérgező gyümölcsöket? Az ízével kapcsolatban elég vegyes érzéseim lettek. A külseje szörnyen keserű volt és csípte a nyelvem, talán meg kellett volna hámoznom, mielőtt beleharapok. A belseje viszont lédús volt és édes. Az íze pedig nagyon karakteres, semmihez sem tudtam hasonlítani.

– Csodálatosan finom! – állapítottam meg magamban.

Mire kiettem a gyümölcsöt a héjából, az öreg nő is visszatért egy tálcával. Amikor észrevette a kezemben a gyümölcs héját, megint nagyon dühös lett.

– Te ostoba, ostoba leány! Hát senki nem mondta még neked, hogy a mi oldalunkon semmilyen ételt nem ildomos megenni!? – förmedt rám, majd újra elviharzott.

A szavai gondolkodóba ejtettek.

– Mégis, milyen oldalról beszél? Csak nem... Nem... Az nem lehetséges!

Míg vártam, beburkolóztam a takaróba, mert szörnyen fáztam. A hideg beette magát a csontjaimba, és ezen a takaró melege sem változtatott sokat.

A nő nagyon feldúltan érkezett vissza, a szájának vékony vonala és a szemei ideges rángatózása biztosított afelől, hogy most rossz fát tettem a tűzre.

De most már én is szerettem volna rájönni, hol vagyok. Kezdtem sejteni, hogy nem azok találtak rám, akik kerestek, és az sem biztos, hogy ők tudnak róla, hogy bajban vagyok. Csak ki kell derítenem, hol vagyok, és minél előbb meglépnem.

– Tibordban vagyok? – kérdeztem.

Válaszul csak egy kemény pillantást kaptam, közben a nő elkezdte letekerni a kötésemet. De nem adtam fel.

– Vagy Gerbonban? – próbálkoztam tovább, ha esetleg lejjebb sodort a víz.

A nő idegesen felszisszent.

– Fel sem fogod, hogy mekkora bajba sodortad magad, igaz? – kérdezett vissza nyersen.

– Itt ülök, átlőtt vállal, szóval azért van elképzelésem róla – feleltem neki vissza.

– Erről beszélek, te lány! – fogta meg a gyümölcs héját, majd visszadobta az ágyra.

– Mérgező? – néztem rá elhűlve.

Szemügyre vette a sebet, én pedig szemérmesen eltakartam addig magamat.

– Hogy jutottál ki a Palotából?

– Maga sem válaszolt egy kérdésemre se – mutattam rá, hogy így nem leszünk rendben.

Villogtatta a zöld szemeit, de közben mérlegelt.

– Túl fogod élni, de most már nem mehetsz vissza.

– Hova vissza? – csaptam le rá.

– Hogy jutottál ki a Palotából? Őrök voltak a folyosón. Hogy lehet, hogy nem láttak?

– Nem arra mentem – feleltem egyszerűen. – Miért vigyáznak rám őrök?

– Nem rád, hanem az uralkodóra vigyáznak. Merre mentél akkor?

– Az ablakon át.

A nő megállt a mozdulatban, és hitetlenkedve nézett rám.

– Magasságos Marine! Elment az eszed?! – hüledezett, amikor rájött, hogy nem viccelek.

– Mi ez a hely? Milyen uralkodóról beszél? Az Alsó Birodalom királya egy vénséges vén pacák. Akivel én találkoztam, alig lehetett harminc.

– Ez nem az Alsó Birodalom. Mi IrHiernek hívjuk.

– Sosem hallottam róla...

– A túloldalon vagy, fogd már fel! – szólt rám indulatosan.

– Minek a túloldalán? – kérdeztem félve, de már tudtam a választ.

– Az Urvi túloldalán.

Mintha nem fáztam volna így is eléggé, most még a vér is megfagyott bennem. Megszédültem. és a gyomromban eszeveszett idegesség kezdett rángatózni.

– Meghaltam? – kérdeztem rémülten, mire a nő kicsit erősebben fogta meg a vállamat. Belém nyilallt a fájdalom, és dühösen pillantottam rá.

– Ha meghaltál volna, ezt éreznéd? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem valószínű... – ismertem el.

Valami növénypépet tett a sebre, majd ügyes és gyors mozdulatokkal áttekerte.

– Nézd meg, tönkretetted ezt a szép ruhát, pedig igazán jól állt... – bosszankodott magában.

– Túl nagy volt – dünnyögtem. – Hogy jutok vissza? – kérdeztem.

– Nem figyelsz, leányom?! Nem mehetsz vissza! Ettél a napgyümölcsből, az most már ideköt.

– Hogy, hogy ideköt? – értetlenkedtem. De nem vethette a szememre senki, a folyó túloldaláról csak mesék keringtek. Senki sem tudott semmi biztosat.

A nő megdörgölte a homlokát.

– A mi birodalmunkban nem halandóknak való ételek vannak. Ha egy halandó eszik belőlük, többé a halandó ételek nem fogják táplálni, de ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott. – Nem kellett volna... De, mindent szépen, sorjában. Mi a neved leányom?

– Stella – feleltem. És közben erősen foglalkoztatott, hogy értette azt, hogy halandó.

Erre a nő szemei elkerekedtek, elhátrált egy lépést és csendben megjegyezte:

– Csillag...

– Igen, azt jelenti – vontam meg a vállam. – Magát, hogy hívják?

– Emerald. Én felelek ezért a palotáért, benne érted is. Vendég vagy, nem fogoly, viselkedj is úgy! Többé meg ne lássalak az ablakban vagy fákon lógni! Értsd meg, a régi életednek vége, ha sikerülne is visszajutnod, nem maradnál életben. Most már itt a helyed.

– Mit fogok én itt csinálni?

– Egyelőre felépülsz, addig kitaláljuk. Figyelmeztetlek, az uralkodót semmi szín alatt ne zavard!

– Morcos fickónak tűnt – jegyeztem meg, visszagondolva arra a szoborszerű arcra.

– Razel négy birodalomért felel, súlyos terhek nyomják a vállát! Újra mondom, ne merészeld zavarni, mert megjárod!

– Jól van, jól van! Meghúzom magam! Kérdezhetek még valamit?

– Ki vele!

– Maguk emberek?

Ezen felnevetett.

– Közel sem!

– Akkor mik?

– Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz! – dobott egy másik ruhát az ágyra, egy égszínkéket. A másik jobban tetszett, de belebújtam, eddig se nagyon volt lehetőségem válogatni. Ez is túl nagy volt rám.

– Démonok? – nyögtem. A név olyan baljóslatú volt, és kezdtek bennem felelevenedni a rémmesék, amikben a démonok egyáltalán nem kötötték be egy idegen ember sebeit.

– Mi elvineknek hívjuk magunkat. Állj fel! – utasított. – Túl vékony vagy.

Fintorogtam, szerintem nem volt semmi baj az alakommal. Voltak nálam sokkal vékonyabb zsebesek is.

Emerald végighúzta az ujját mindkét oldalamon, és a ruha mintha összeugrott volna. Eltátottam a szám. Ez tényleg mágia.

Kérdések hada tolongott a fejemben, és most, hogy ezt láttam, a következőt fel is kellett tennem.

– Az elvinek és az emberek milyen viszonyban vannak?

– Mágia választ el tőletek, te mit gondolsz? – nézett rám élesen.

– Tényleg csinálnak az elvinek olyasmit, amiket az emberek beszélnek?

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma kiadó

 

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan. – Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm. A nő pedig újra lenyomta a fejemet. – Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.")

Ma egy beleolvasót hozok nektek Helma Kiadó oldalán lehet beszerezni Lana V. Asol: A folyó túloldalán c. kötet, mely nemrég jelent meg. Ebből a kötetből fogok hozni egy kis részletet, kedvcsinálónak. Igyekszem folyamatosan hozni részleteket belőle.

Jó olvasást!

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

1. fejezet

A palota

Ágyban ébredtem, és egy pillanatra már azt hittem, hogy a sajátomban. Ahogy megmozdultam, éreztem a húzódást a jobb vállamban. Hirtelen öntött el az emlékezés, az utolsó kép, hogy a folyóba esem. Felültem, szemrevételeztem a környezetem. Nagyon nem a saját, koszos kis szobámban voltam. Ez egy tágas, díszes szoba volt.

– Istenekre! – A kandallóban ropogott a tűz. A vállamból már nem állt ki nyílvessző, és a saját ruháimat sem találtam. Kicsúsztam az egyébként nagyon kényelmes baldachinos ágyból, és óvatos mozdulatokkal belebújtam abba a köpenybe, ami az ágyam mellé volt készítve. Sohasem viseltem még ennyire finom anyagot. Puha volt és kellemes, de fáztam.

– Hol a fenében lehetek? – gondoltam.

Az ablakhoz rohantam, amikor rossz érzés kezdett erőt venni rajtam.

Valami kastélyban lehettem, a kilátás parkra vagy inkább egy kertre nyílt. Undok, borús volt kint az idő.

– Ne, ne, ne... Kihalásztak, és most idehoztak, aztán felelhetek a bűneimért...

Csak azt nem értettem, hogy miért fektettek puha ágyba, és látták el a sérülésem? Nem állt össze a kép. De sürgetőnek éreztem, hogy lelépjek.

Először is, valami ruhát kellett kerítsek. Gyorsan körbenéztem, és az egyik faragott fa ruhásszekrényben találtam párat. A szürkét választottam, abban tudok majd a legkönnyebben kilógni innen. A szívem már a torkomban dobogott, hogy vajon mikor nyitnak rám.

Elképesztő, nem a saját fehérneműm volt rajtam. Ettől dühös lettem, és kétségkívül zavarba is jöttem. De volt most annál nagyobb bajom is, hogy került rám másik alsónemű.

Gyorsan öltöztem, a ruha egy kicsit nagy volt, de nem érdekelt túlzottan. Kilestem még egyszer az ablakon. Pont olyan volt az idő, hogy a francnak se volt kedve kimenni a szabadba, főleg nem az épület párkányán csoszogni. De a folyosó rizikós volt. Minél előbb jutok ki a kertbe, annál előbb vagyok szabad.

A hideg kőpárkány szinte égette a talpamat, és a vállam is fájt, ahogy a karomat mozgattam. De azt is el tudtam viselni, hogy a mászáshoz majd a jobb kezemet is használnom kell. Gyorsan csúsztattam a lábaimat a torony felé igyekezve, közben próbáltam nem tudomást venni az alattam lévő mélységről. Hálát adtam magamban, hogy a csúnya idő ellenére nem fúj a szél. Nem féltem a magasban, de, ha arra gondoltam, hogy egy palota csúszós kőpárkányán sétáljak végig úgy, hogy bármikor rám szakadhat az eső, hát nem voltam éppenséggel nyugodt. A torony úgy csatlakozott a palota falához, hogy a kettő között volt egy kis rés. A hátam a falnak vetettem, a lábaimat pedig a toronynak, és nekinyomva magam araszoltam lefelé.

A kezeimre szinte nem is volt szükség, csak annyira, hogy visszanyomjam magam, ha túlságosan oldalra billennék. Az utolsó métereket ugrottam, és amikor földet értem, elmormoltam egy fohászt az istenekhez.

Mászás közben túlságosan koncentráltam, nem tudtam körbenézni, ezért aszerint tájékozódtam, amit az ablakból láttam. A kertet céloztam meg, s úgy sejtettem, onnan valahogy csak el jutok valami kerítésig. Timoth ezért nagyon szorulni fog. Aztán belém hasított, hogy remélem, Bennek nem lett baja belőle.

Szitkozódtam, majd körbekémleltem, aztán bevettem magam valami gyümölcsösbe. Szaladtam a fák között, de olyan ismeretlen illat csapta meg az orromat, hogy megtorpantam. Finom volt, és aromás, és abból a gyümölcsből áradt, ami a mellettem lévő fákon függött.

Nem lettem volna igazi tolvaj, ha nem szakítottam volna le egy párat. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Körülbelül akkora volt, mint egy tojás, a külseje olyan színű, mint a sárgarépa, az alakja meg nagyjából olyan, mint egy paradicsomé. A ruha zsebébe mélyesztettem, azután rohantam tovább. Már láttam a falat, és nem lettem tőle boldog. Magas kőfal húzódott végig, előtte meg vastag, sűrű, szúrós növény. Közelebb érve megállapítottam, hogy ezen nem tudok átjutni. A sövény tele volt tüskékkel, ezért nem tudtam volna eljutni a falig, de nem szerettem volna rázuhanni se.

– Jól van, csak kijutok valahol... – gondoltam.

Továbbszaladtam, közben pedig egyre jobban fáztam. Cipő nélkül egyszerűbb volt a falmászás, de most azért nagyon jól jött volna egy. Aztán megpillantottam a szabadulásomhoz vezető utat. Egy évezredes tölgy nyújtogatta az ágait a kerítés felé. Onnan már át tudok ugrani.

A sebem miatt nem volt könnyű felkapaszkodni rá, az egész karomba kisugárzott a fájdalom. De nem érdekelt, csak már kint legyek! Reméltem, az ág nem törik el alattam, míg eljutok addig, ahonnan ugorhatom.

– Lyxre, te leány! Jössz le, de azonnal onnan! – rivallt rám egy hang, én meg annyira meglepődtem, hogy lecsúszott a talpam. Kemény volt a becsapódás.

Oldalra fordultam a földön, hátha könnyebben tudok levegőt venni, de egyelőre még nem sikerült a művelet. Az eséstől kegyetlenül megütöttem a hátam, és a tüdőm is összeszorult.

– Magasságos! – sápítozott a nő, akinek a nyomorúságos sorsomat köszönhettem.

– A rohadt életbe... – nyögtem. Fájt mindenem, ráadásul lefüleltek.

A nő segített talpra állni, majd tüzetesen végigmért olyan szúrós szemekkel, hogy már csak dacból is utánoztam. A nő idősnek tűnt, de valahogy még sem volt az. Barna, kissé vöröses haját szoros kontyba fogta, és sötétzöld, remekül szabott ruhát viselt. A szemei elképesztő zöldje szépen harmonizált az öltözettel. De mielőtt elbűvölhetett volna, ki kellett találnom, mit csináljak.

– Mi a fészkes frászt kerestél te azon a fán? Hogy jöttél ki egyáltalán a Palotából? – kérdezte dühösen, közben keményen karon ragadott, és kezdett visszahúzni a Palota irányába. – Nézd meg! A sebed is újra felszakadt! – mutatott a vállamra, ahol most egy nagy vörös folt árulkodott.

– Miért vagyok itt? – kérdeztem nyersen.

– Miért? Hagytunk volna az Urvi partján?

– Urvi? A folyó lenne? Miért hívja így? – töprengtem.

– Jóságos... Még cipő sincs rajtad... – sopánkodott, közben egyre csak húzott befelé. Kíváncsi voltam, mit szól a nyanya, ha lát a Palota falán mászni.

Egész végig dünnyögött, mígnem újra ott találtam magam a palotában.

– Csodálatos... – sóhajtottam.

Nem láttam értelmét elfutni, így már nem szökhettem meg. Inkább mindent megfigyeltem, rögzítettem, ki tudja mi az, ami még a segítségemre lesz.

A Palota hemzsegett a személyzettől, akik úgy néztek rám, mintha valami különlegesség lennék. Biztos nem szoktak hozzá az olyan leharcolt külsejű egyénekhez, mint amilyen most én voltam. Hirtelen mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és lehajtott fejjel várt. Nem értettem, mi bajuk, de az öreg szolgáló erőszakosan lehajtotta a fejemet, amire szinte vicsorogtam. Utáltam, ha valaki kényszerít, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.

Amikor égő tekintettel néztem felé, szigorú, megrovó szemeket meresztgetett rám.

– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan.

– Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm.

A nő pedig újra lenyomta a fejemet.

– Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó