Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Rigó Eszter - ("Főként rövid történetek, tehát maga az írási idő nem olyan sok, de azért hetekig érlelem magamban, mire leülök a billentyűzet elé. Nem kell annyi időn át olyan hosszú és bonyolult koherenciában gondolkodni.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Rigó Eszter írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjú felkérést. Az írónőnek egy novellás kötet jelent meg Smaragd kiadónál mely Káoszképletek címet visel.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Hmm, hol is kezdjem, nem az erősségem a bemutatkozás, de most „magam ellen fordítom saját technikám” és elmondom az öt legfontosabbat (ezt szoktam alkalmazni a szakmámban, ahol ezermillió bemutatkozást kell levezetnem). Első: Pszichológiát tanultam fejlődés- és gyerek klinikai szakirányon, épp egy pár hete fejeztem be az egyetemet. Talán innen van az a csillapíthatatlan érdeklődésem, hogy vajon mi járhat az emberek fejében, és mik azok a gondolataink, amik még a tudatunkat sem érik el – az írásaimban elég sokszor előjön ez a téma. Második: Tipikus ambivertált vagyok, imádok a barátaimmal lenni, programokra járni, mély beszélgetéseket folytatni, de utoljára a Covid előtt lehetett elrángatni egy buliba, és onnan is elmenekültem. Harmadik: Egyfajta „összművészeti káoszként” definiálom magam, egy csomó művészettel kapcsolatos hobbim van, festek, ékszereket készítek, fotózok, a szívem csücske a színház (bár többnyire inkább nézőként), néhanapján gitározok is. Emellett nagyon szeretek kint járni a természetben, az mindig megihlet, ott tudok elcsendesedni annyira, hogy utána tudjak írni. Negyedik: Van egy podcast-sorozatom. Ötödik: Nagyon színesen öltözködöm, a barátaim sokat viccelődtek azzal, amikor megjelent az első kötetem, hogy a borító kísértetiesen hasonlít rám.

Káoszképletek című novellás könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Nehéz meghatározni, mert elsőre rávágnám, hogy nem. Kifejezetten kevés olyan alkalom volt, hogy nagyon erőteljesen kellett volna konkrétumoknak utánajárnom, mondjuk történelmi vagy tudományos tényeknek. A másik oldalról viszont az a lélektani anyag, ami benne van az írásokban (például, az Utópia című novella a tükör-teszt elméletét veszi alapul és fűzi történetbe), erőteljesen annak a hatása, amivel foglalkozok hétből 5-6 napot minden egyes héten. Ilyen tekintetben volt kutatómunka, de egy sokkal implicitebb módon.

Maga az írás folyamata évek voltak, olyan 6-7 év írásai közül válogattam ki őket, ahogy én magam is felnőttem a történetekkel. Nem mondom, hogy nem tudnék hamarabb is megírni egy könyvet, a következőre garantáltan nem kell ennyit várni. Inkább valami olyasmiről volt szó ebben az esetben, hogy maga az írás és az, hogy én ezt meg szeretném jelenteni, volt egy hosszú folyamat. Magát a kötet kéziratát olyan 1-2 hónap alatt húztam össze.

Mennyire nehéz vagy könnyű novellás történetet?

Nekem személyesen könnyű, könnyebb, mint regényt. Verset egyáltalán nem tudok írni, legalábbis ezt vallom magamról. Olvasók visszajelzései alapján azonban ezek a novellák elég sok hasonlóságot mutatnak szabad versekkel. Főként rövid történetek, tehát maga az írási idő nem olyan sok, de azért hetekig érlelem magamban, mire leülök a billentyűzet elé. Nem kell annyi időn át olyan hosszú és bonyolult koherenciában gondolkodni.

Általában egy ilyen könyvben hány novella férhet bele illetve, hány oldalasak

szoktak lenni?

Az enyém a rövidebb fajtából való, olyan 15-50 között szokott lenni, témától és hosszúságtól függően. Az enyémben 23 novella van, néhány oldalasok, a 2. ciklus egypercesekből áll, szóval talán legpontosabban „rövid de velősként” tudnám definiálni a Káoszképleteket.

Történeteiben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Ezt a kötetet nézve többnyire a mágikus realizmus területén kalandozok, a történeteim alapvetően valóságosak, de sokszor jelennek meg bennük szürreális, álomszerű képek, amiknek általában a célja, hogy egy kicsit felkavarják az olvasó nyugalmát, és ezzel együtt egy metaforikus többlet nézőpontot adjanak.

Mikor kezdtél el novellákat írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Nagyon-nagyon régen, olyan 10 évvel ezelőtt vezettem blogot, ahol fanfictionöket írtam. Ami azt illeti, a tinikoromat a Blogspot-AO3-Merengő szentháromságban töltöttem, rengeteg fanficet olvastam, legtöbbször novellákat, amikre jobban volt idő egy-egy lyukasórában az iskolában. Történeteket már előtte is írtam az asztalfióknak, de akkor úgy éreztem, miért ne próbálnám ki a novellákat. Aztán jobban bejött, mint a hosszabb történetek, és ez a szerelem azóta is tart. A fanfictionök mellett egyre gyakrabban írtam saját karakterekről, vagy kis filozofikus szösszeneteket random témákról, amiket épp megéltem – vagy meg szerettem volna élni, de nem volt lehetőségem, vagy féltem tőlük, és azt gondoltam, ha írok róla, ezen szorongásom oldódik.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Sci-fi! Ezer meg egy éve dolgozik bennem két disztópikus történet ötlete, foszlányok vannak kész mindkettőből, szeretnék végre leülni és elejétől a végéig megírni őket. Annyi biztos, hogy a hangvételük hasonló lesz a Káoszképletekhez, és nagyon is várható bennük a szereplők belső világának apró darabokra elemzése, na meg a filmszerű leírások, ezt a két dolgot imádom írni, nem tudnék kibújni a bőrömből és máshogy írni.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Általában inkább megvisel, egy kisebb gyászidőszakon megyek keresztül, amíg elengedem mindazt, ami hónapokig, akár évekig dolgozott a fejemben, formálódtak az ötletek, gondolatok. Persze, emellett végtelenül felszabadító, szóval kissé ambivalens is, mert egyszerre szeretném elengedni a történetet, ugyanakkor ragaszkodnék is hozzá, ha már ilyen sokáig a részem volt.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Eredetileg apai ágon kettős vezetéknevet örököltem volna, de az évek alatt a „Bagi” tag lekopott a családnévről. Szóval egyfajta emlékezés-jelleggel vettem fel a kettős vezetéknevet írói névnek. Gondolkoztam persze régebben írói álnéven, de semmilyen ilyen nevet nem éreztem magaménak, mindegyik olyan távolinak és idegennek tűnt.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Nagyon sokáig fel sem fogtam, még a megjelenéskor sem. Amikor elmentem a kiadóm városába, Kecskemétre, a kiadóvezetőmhöz, Zsiros-Petróczki Kittihez, és először kezemben tarthattam a könyvet, még akkor sem „esett le” így érzelmi szinten, hogy ez az enyém. Nagyjából az első könyvbemutató alatt tudatosult bennem, és akkor végtelenül felemelő volt. Aztán az érzés elmúlt, és még mindig nem éreztem, azt a nagy áttörést, amit vártam magamtól, egy kicsit csalódott is voltam emiatt, mintha nem örülnék neki, hogy megjelent. Egy-két héttel az emlegetett könyvbemutató után Budapesten az Alleeban a Libriben észrevettem a polcon a könyvem, és akkor megérkezett minden olyan érzés, amit addig vártam, főleg a végtelen öröm.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Kicsit mindkettő. Impulzív módon dolgozok álmokból és szinesztéziás képekből alapként, ugyanakkor ezektől az alapképektől megfontolt tervezéssel teli hetek telnek el a novella megszületéséig. A tapasztalatom az, hogy az írás közben ezek a tervek alakulnak, illeszkednek egymáshoz rugalmasabban, mint ahogy az a fejemben él a papírra vetés előtt.

A novellás történeteidben voltak kedvenc részek illetve, nehezebbek?

Általában számomra nem egy-egy rész a nehezebb, hanem maga az egész novella. Van néhány olyan, amelyik nagyon nehezen adja meg magát és akar összeállni olyan történetté, amit látni szeretnék a papíron – vagy Word doksiban. Ebben a kötetben a 4. ciklus nyitónovellája volt egy ilyen történet, a Portré, ami teljesen más történetívű lett, mint amire elsőre számítottam. Ám a legtöbb ilyen nehéz novellámat nem is éreztem végül annyira jónak, hogy belekerüljön a kötetbe.

Kedvenc részeim annál inkább vannak! Imádok metaforákat írni, és azokat a képeket, jeleneteket, amik filmes kameramozgáshoz hasonlóan használják a közelítés-távolítást. Ezeknél legtöbbször egy apró, lényegtelennek tűnő elem részletes leírásától jutunk el egy konkrét történéshez, akár párbeszédhez. Azért szeretem, mert teremt egyfajta belső feszültséget.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Az álmaim nagy inspirációt jelentenek számomra, kifejezetten élénk fantáziával álmodok. Aztán ott vannak mellette a hétköznapok „apró csodái”, olyan jelenségek, amik valamely tulajdonságuk miatt olyan erősen maradnak meg bennem, hogy napokig nem hagynak nyugodni. Néha akadnak azért konkrét témák, amikről szeretnék írni.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Ezzel nem fognak a legdemokratikusabb írónak tartani, de senki. Mármint tényleg nem engedem ki a kezemből a szöveget nagyon sokáig – egészen addig, amíg a szerkesztő kezébe nem kerül. Amikor már hosszú ideje dolgozok valamin, amit a magam részéről késznek érzek, azt odaadom egyes családtagjaimnak vagy legközelebbi barátaimnak. Családtagok közül olyanoknak, akik sose foglalkoztak írással, hogy kapjak laikus (de mégis könyvhöz és irodalomhoz szokott) személyektől benyomást. A barátaim közül olyanok szokták látni, akik ők maguk is írnak. Természetesen meghallgatom a véleményüket és át is gondolom, ha találnak benne valami igazán hibásnak minősíthető elemet, azt javítom. De a történet alakulásába nagyon nem szólhat bele nálam senki. Inkább a technikai dolgokba szoktak belejavítani, például, egy érthetetlen hasonlat, egy jelentősen követhetetlen képzavar, logikai bukfenc, vagy hogy miért írtam olyat, hogy esett a hó a sivatagban – hogy egy borzasztó sarkosított, látványos, de szerencsére (még) soha meg nem történt hibát hozzak fel.

Miután én késznek érzem a történetet, elkezdem elengedni, ennek első lépcsőfokaként kapja meg ez a két-három ember. Aztán amikor úgy érzem, valami nagyobb célom is van a történettel, mondjuk beadni egy pályázatra, vagy kiadatni, akkor megkérem őket, hogy legyenek velem szigorúbbak, és még plusz egy-két főnek odaadom olvasásra. Meglepő módon túl sok változtatást nem szoktak javasolni, valószínűleg főként annak köszönhetően, hogy a saját szövegeimmel nagyon durván kritikus vagyok, amikor az írás után beleszerkesztek.

Kötet-kézirat esetében, amit kiadásra szánok, már teljesen más, nagyon komoly elveim vannak. A szerkesztő szava szent, az soha nem jelentett problémát, hogy odaadjam neki és beleszólhasson a legapróbb részletekig. Szerencsére a Káoszképletek esetében aranykezű szerkesztőt kaptam, akivel öröm volt együtt dolgozni, konstruktívan haladtunk, folyamatos párbeszéddel, közösen formáltuk véglegessé a szöveget. Emellett fontos az is, hogy az ő észrevételeit (ha jól emlékszem) minden esetben relevánsnak éreztem. Fogalmam nincs róla, hogyan dolgoznék egy más típusú szerkesztővel, a Káoszképletek ezen folyamata egy teljesen békés, nyugodt folyamat volt. (A kezdeti felvezetés ellenére nem vagyok egy sárkány, aki ül a betűin és tűzzel-vassal védi őket. )

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Az első lépésektől kezdve tudtak mindenről, a kiadó felhívásától kezdve, a kézirat megszerkesztésén át a borítótervig és reklámanyagokig. Nagyon sok támogatást kaptam tőlük a kötet kapcsán, közel minden könyvbemutatón, felolvasóesten, író-olvasó találkozón ott vannak. Már a kötet felmerülése előtt is minden irodalmi pályázathoz így álltak, állnak hozzá, sőt, sokszor ha szembejön velük egy szimpatikus pályázati felhívás, elküldik nekem.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Ez szörnyen hangzik, de azon a véleményen vagyok, hogy a tudományos írás is írás, legalább annyi energiát és időt elvisz, szorosan összefonódik nálam azzal, hogy mennyire van időm szépirodalomra. Idén egy angol nyelvű pszichológiai esettanulmány várható tőlem biztosan. A humoros részt félretéve azért bízom benne, hogy neki tudok ülni a második kötetnek, ezúttal egy regény tervezete született meg a fejemben, de az 2024 folyamán biztos nem fog még eljutni kész megjelenési formába.

Választott idézet:

„A könyvek eláznak – ha kijövök, majd fel-

rakom őket a szárítóra, csipeszekkel, ahogy a ruhákat szoktuk. El fogom rejteni, igazából mennyire viccesnek találom, hogy a kedvenc Ady Endréd a kedvenc csíkos zoknid mellett szárad.”

„A víz hideg, a só bekúszik a bőröm alá, úgyis hamarosan marni kezdi az arcom, és akkor elég lesz. Olyan mélyen leszek, ahová már lemerészkedni sem lehet, ahová nem elég a bátorság. Ez az enyém, a gerincem belesimul a homokba, néhány helyen megkarcolnak a kövek. Helyem van benne.”

Mindkét idézet az Egész című novellából van.

Rigó Eszter írói oldala

Smaragd Kiadó

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Dörgő Sándor - ("A múzsa mindig akkor csókol homlokon, amikor a legkevésbé várnám. Volt már, hogy az M7-es autópályán kellett megállnom egy benzinkúton, hogy gyorsan felskicceljek egy novellaötletet.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Dörgő Sándor írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak eddig antológiákban vett részt, de jövőre egy regénnyel fog megjelenni.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Dörgő Sándornak hívnak, Szegeden születtem, de jelenleg Budapesten élek, kedves feleségem, egy tacskó és egy mentett cica társaságában. Jogi végzettségem van és az elmúlt öt évben javarészt tudományos munkákat publikáltam, de aztán a koronavírus járvány alatt visszatértem a fikciós irodalomhoz, amiben már általános iskolás korom óta próbálgattam a szárnyaimat. Imádom a sci-fit, a fantasyt, a videójátékokat és a társasjátékokat és az ezek iránt tanúsított rajongás alapjaiban határozza meg a munkásságomat a mai napig. Ahogy a bevezetőben is írtad az elmúlt két év kifejezetten termékeny volt, hat novellám jelent meg/jelenik meg különböző antológiákban és jelenleg első regényem befejező munkálatait végzem, remélem 2024 első hónapjaiban ezt is kézbe vehetik majd az olvasók.

Több antológiában is jelentek meg a történeteid, meddig tartott az írás folyamata?

Ez nagyon változó. Úgy gondolom, hogy gyorsan írok, persze ez relatív. Magammal szemben nagyon szigorú határidőket szoktam támasztani, amiket rendszerint megszegek, de mégis adnak egy keretet az alkotó folyamatnak. A tudományos publikációkhoz sokszor elég szűkös határidők kapcsolódtak – egy időben újságíróként is kipróbáltam magam, ott ez az állítás hatványozottan volt igaz – így megtanultam, hogy lehet sokat írni egy nap alatt. Persze ez nem mindig sikerül. Konkrét számokról beszélve, első nyomtatásban megjelent novellámat, ami a Marysol Könyvkiadó Vérmesék c. antológiájában jelent meg körülbelül két este alatt írtam. Nagyon rövid történet volt, de szerintem még így is viszonylag gyorsnak tekinthető. A Marsbook Kiadó Hallhatatlanok c. pályázatának fődíját elnyerő Kegyes hazugság című novellám, habár hosszabb volt szintén két délután alatt állt össze. Úgy érzem, ahogy fejlődök az írásom is egyre gyorsabb lesz. Persze külső tényezők is bejátszanak, de az esetek többségében azt tudom mondani, hogy napi 1500-2000 szót meg tudok írni különösebb gond nélkül.

Az antológiában is részt veszel, milyen érzés, amikor bekerül az egyik történeted?

Fantasztikus. A nyomtatott szóhoz való hozzáállásom talán kicsit ódivatúnak hathat, de számomra ez az emberiség kollektív emlékezetének fő megőrzési formája. Ennek megfelelően szavakba nehezen önthető érzés volt, amikor megkaptam az e-mailt az első novellám elfogadásáról. Az ÉN gondolataimat is meg akarták őrizni és ez iszonyú boldoggá és büszkévé tett. Ez az érzés az ezt követő megjelenéseknél is fennmaradt, ha nem erősödött. Persze ennek a gondolkodásmódnak megvannak a hátulütői is. Iszonyatosan maximalista vagyok, így amikor a megjelenésről jön a hír, akkor mindig kicsit összeszorul a gyomrom, hogy: „Vajon nem rontottam el valamit? Nem maradt benne egy elgépelés? Nekem akarták egyáltalán küldeni ezt a levelet?” Ilyenkor általában megnézem a címsort, hogy biztos én szerepelek-e ott és utána ez az érzés elmúlik. *nevet*

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A történeteim jelentős része sci-fi, így természetesen van egy erős fantasztikus elem bennük. Abban a tekintetben azonban valóság is keveredik a fantasztikumra, hogy ezen tudományos-fantasztikus elemeket mindig igyekszem valós tudományos utánajárással megalapozni. Talán ezt nevezhetnénk hard- sci-fi-nek is. Jogász vagyok, így persze ezt egy laikus szemével tudom csak végezni, de úgy gondolom, hogy ez segít abban, hogy át tudjak adni komplex, absztrakt fizikai vagy matematikai jelenségeket az olvasónak úgy, hogy tényleg bárki megértse. Egy szakmabeli valószínűleg túlzó egyszerűsítésnek tartaná a megoldásaimat, de úgy vagyok vele, hogy a szórakoztató irodalomban ezt az áldozatot meg lehet és meg kell hozni. A valóságból azonban nem engedek, értem ezalatt a szereplők érzelemvilágát és döntéseit. Ha az nem valódi, az olvasó nem fog tudni kapcsolódni. Azt mondanám tehát, hogy írásaimban mindig a fantázia és a valóság szintézise a cél.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Általános iskolában, a napköziben annyira unatkoztam, hogy elkezdtem történeteket firkálgatni a füzetem hátuljába. Akkoriban néztük meg sutyiban a srácokkal a Pearl Harbor című filmet és teljesen lenyűgözött. Én is akartam ilyen történeteket írni, bajtársiasságról, önfeláldozásról, bátorságról. Aztán egy beadandó fogalmazást kellett írnunk szabadon választott témában, és akkor úgy éreztem: „Na most eljött az én időm!” *nevet* Emlékszem mindenki arról írt, hogy elment Szilvásváradra a szünetben és milyen jó volt, vagy milyen jót játszott a játszótéren a barátaival én pedig beadtam egy tizenkét oldalas kis novellát egy űrhajósról, aki lezuhan egy mentőkapszulában egy dzsungellel borított bolygóra, ahol megküzd hatalmas pókszerű lényekkel, akik végül felfalják. Mondanom se kell nem kis meglepetést okoztam az osztályfőnökömnek, aki ettől a ponttól kezdve mindig pontosan meghatározta miről is kell írni fogalmazást. *nevet* 2010-ben jelent meg először nyomtatásban, magánkiadásban egy novellám a családomnak karácsonyi ajándék gyanánt. Ez a történet az 1914-es ypres-i békéről szólt, a mai napig jó emlék ez az írás, lehet hogy egyszer újraírom. A lényeg, hogy azóta az alkotás iránt érzett szenvedélyem szinte folyamatos.

Úgy tudom, 2024-ben jelenik a regényed, mesélnél róla?

Természetesen. Egy sci-fi regényről van szó, amit BEVITEL-nek kereszteltem el. A történet középpontjában egy szöveges alapú kalandjáték áll, ami gyökeresen másként viselkedik, mint kellene neki. A főhős egy videójátékfejlesztő, aki egy szerencsés/szerencsétlen véletlen folytán rátalál erre a játékra és onnantól egy hajsza veszi kezdetét, ami a főhős életéről és az univerzum sorsáról is dönthet. A Facebook oldalamon már sok apróságot elhintettem a regényről, nagy hatással volt rám Ernest Cline „Ready Player One” című könyve és Cixin Liu „Háromtest trilógiája”. Első gondolatra úgy határoztam meg a könyvet, hogy egy olyan elméleti fizikával és hard sci-fi elemekkel terhelt regény ez, amelyet Steven Spielberg rendezett. A téma alapvetően könnyed és mindenki számára hozzáférhető és megvan benne szerintem a Spielbergre jellemző „rácsodálkozás” érzés, de aki el akar majd mélyedni a motívumrendszerben és a regényben említett tudományos megoldásokban, azok is megkapják majd, amit akarnak.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Nagyon szeretnék egyszer írni egy nagyszabású történelmi regényt. Vannak is a fiókban már ötleteim hozzá, pontosabban egy történelmi-fikciós regényhez, de ez nagyon távlati terv még. Jelenleg a következő két regény vázlata már startra készen áll a gépemen, így el leszek látva munkával, de egyszer rászánom magam a történelmi regényre biztosan. A másik nagy szerelmem a weird, pontosabban a klasszikus, múlt század közepére jellemző weird. H.P. Lovecraft, Weird Tales stb. Az olvasóim talán hamarabb kaphatnak ilyen történetet tőlem – talán még idén – mint gondolnák, és remélem ugyanolyan jó visszajelzéseket fogok kapni erre is, mint kaptam a sci-fi történeteimre.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Fellélegzek. *nevet* Viccet félretéve, nem vagyok annyira érzelgős típus. Izgulok persze, hogy minden úgy alakult-e, ahogy terveztem, de nem nehéz búcsút vennem egy kézirattól. Ahogy bezárom a szövegszerkesztőt, azonnal elkezdek agyalni a következő íráson és a szerkesztésig vagy megjelenésig vissza sem nézek. Megjelenés után azonban szinte soha sem olvasom el az írásaimat. Olvasom én eleget őket szerkesztéskor. *nevet* Mindig félek, hogy találok valamit, amit másként csináltam volna, így inkább meghagyom őket, úgy ahogy az én emlékeimben élnek. Lehet kicsit szemellenzős ez a mentalitás, de úgy érzem így tudok gyorsan haladni a projektekkel. Minden történet egyszer véget ér és sosem szabad megrekedni.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Nincsen írói álnevem, a polgári nevemen írok. Talán annyiban álnév ez is, hogy a dr. előtagot semmilyen írásomban és felületen nem használom, mert az nem erről szól. Van dr. Dörgő Sándor, a jogász és Dörgő Sándor, az író. Ez két külön dolog. Az egyetlen közös, hogy minkét hivatás iránt végtelen alázatot érzek. Szerintem ezt csak így lehet csinálni. Nem tartok attól, hogy ez a két oldalam bármilyen lehetőségtől is megfosztana, hiszen hagyományosan jogász-író nemzet vagyunk, sok neves irodalmi alakunk praktizált akár ügyvédként, akár más hivatásnemben. Számos kollégát ismerek a kortárs irodalomban is, akik fantasztikusak a polgári hivatásukban és mellette remek írásokat publikálnak. Korábban divatos volt az angolszász csengésű írói álnév, de nekem valahogy sosem tetszett. Magyar szerző vagyok, magyar nyelven írok és erre büszke is vagyok. Ha esetleg egyszer sikerülne kilépni a nemzetközi porondra, akkor szeretném az országom hírnevét a saját nevemmel öregbíteni. Persze én könnyebb helyzetben vagyok, a nevem egyszerűen kiejthető más nyelveken is, de az írói álnév elvetése sokkal inkább elvi megfontolásból történt, semmint praktikus okokból.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Első sci-fi olvasmányélményem „A kupolaváros titka” volt Nemerétől. Teljesen lenyűgözött. Nagyszüleimnél olvastam nyári szünetben és szinte együltő helyemben végeztem vele. Korábban már említettem, a legelső „proto-novellám” is sci-fi volt, így igen elmondható, hogy ez volt a terv a legelejétől. Voltak sci-fi elemekkel tarkított horror próbálkozásaim is, de azt kell mondjam, hogy a fő erősségem és szerelmem az a sci-fi.

Milyen érzés volt, amikor az antológia könyved meg jelent?

Az első megjelenésem leírhatatlan élmény volt. Emlékszem egy Atipikus szerződések joga zárthelyi dolgozatra készültem Szegeden az egyetemi könyvtárban – sokat elmond arról az időszakról, hogy a csomagomat is oda címeztem – amikor jött az SMS, hogy megérkeztek a kötetek. Lélekszakadva rohantam az automatához, és ahogy kezembe vettem és megláttam a nevemet a tartalomjegyzékben, azonnal tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Úgy éreztem része lettem valami időtlennek, amit irodalomnak hívunk. Persze naiv elképzelés volt, de ott és abban a pillanatban fantasztikus érzés volt. Annyira elmerültem az örömben, hogy másnap sikeresen meg is buktam a zárthelyin, de még ez sem vette el a kedvemet. Kinyílt egy ajtószámomra, amit soha többé nem akartam bezárni.

Hogyan jutottál Helma Kiadóhoz? Illetve, akik szeretnének bejutni, mit kell tenni?

A Helma Kiadóval egyelőre a Magyar Könyv is Magyar Termék mozgalom kapcsán kerültem kapcsolatba, habár a kiadványaikat korábban is ismertem. A közösségi médiás felületeken találkoztam a megjelenéseikkel és a mozgalommal és azonnal egyetértettem a törekvéseikkel. A mozgalom honlapján és a Helma Kiadó weboldalán úgy gondolom minden érdeklődő megtalálja a szükséges információkat. További együttműködés köztem és a Helma Kiadó jelenleg nincsen, ugyanakkor én nyitott vagyok egy esetleges jövőbeli közös projektre, nagyra tartom a Kiadónál megjelenő kiadványokat.

Milyen Helma kiadónál lenni, illetve támogató íróként jelen lenni?

Jelenleg támogató író vagyok a Magyar Könyv is Magyar Termék mozgalomban és ezzel egy szuper közösséghez tartozom. Remek írók tartoznak ehhez a kis kollektívához és mindannyian ugyanazt a célt tartjuk a szemünk előtt: a hazai irodalom előremozdítását. Az ilyen protekcionista szemléletű eszmék úgy gondolom, kiemelt fontossággal bírhatnak az egyre jobban globalizálódó világban, mondom ezt úgy, hogy kedvenc szerzőim nem kizárólag magyarok. Meg kell találni a hazai olvasóknak az arany középutat, hiszen itthon is vannak remek írók és a külföldi név sem garancia a minőségi írásra. Véleményem szerint ebben segít a mozgalom. Támogató íróként továbbá jogosultak vagyunk használni a mozgalom logóját a kiadványokon, amit szeretnék is elhelyezni a jövőre érkező új könyvem hátoldalán.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Nem vagyok annyira tehetséges, hogy kizárólag impulzívan tudjak írni. Nekem szükséges a minimális tervezés vagy mondjuk úgy, vázlatkészítés. Vannak írók, akik leülnek és a zsebükből előhúznak egy fantasztikus regényt. Én nem ilyen vagyok. Talán a tudományos írásaimból fakad az a mentalitás, hogy minden írásom előtt megalkotom a világot, a karakterek jellemrajzait, bizonyos fontos jeleneteket stb. Persze nagyon sok olyan elem van, ami írás közben jön és szerintem ettől válik valóságossá az egész. A karakterek reakciói sosem tervezettek, néhány váratlan fordulat írás közben ugrik be, a dialógusok mindig az adott pillanatban születnek. De mindenképpen tudatos íróként jellemezném magam, bár ez az életem egyéb területére is igaz. Kivéve, ha könyv- vagy társasjáték-vásárlásról van szó. Akkor impulzív vagyok. *nevet*

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Mindig az a kedvenc jelenetem, amit éppen írok. És mindig az a legnehezebb, amit éppen írok. Ez nálam mindig így van. Maximalista vagyok, de imádok írni, így ez a kettősség Damoklész kardjaként lebeg minden alkotási folyamat felett. De, ha egy abszolút kedvenc jelenetet kéne említenem, akkor talán a Kegyes hazugság című írásom zárójelenetét említeném, ahogy a főhős a Himalája felett átbukó napot nézi. Az valahogy a szokásosnál is jobban velem maradt és szinte érzem a hideg hegyi levegőt az arcomon minden alkalommal, amikor eszembe jut. Arra a jelenetre büszke vagyok. Hatásos lett.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

A múzsa mindig akkor csókol homlokon, amikor a legkevésbé várnám. Volt már, hogy az M7-es autópályán kellett megállnom egy benzinkúton, hogy gyorsan felskicceljek egy novellaötletet. A legutóbb megjelent Atlanti Rezervátum című novellám alapötlete egy Afrika felett repülő utasszállító gép rettenetesen szűk ülésében született. Szóval nem tudnék mondani egy konkrét forrást, ahonnan az ötleteimet merítem. Az viszont minden novellámra elmondható, hogy a magva mindegyiknek egy szó vagy jelenség. Ez megjelenik a gondolataimban, belekapaszkodom és építek köré egy világot. Szerencsésnek mondhatom magam, mert folyamatosan támadnak jobb-rosszabb regény, illetve novellaötleteim, így külön megerőltetésre nincsen szükségem. Reméljük ez sokáig így marad még. Az viszont elmondható, hogy az eredeti ötlet és az elkészült mű rettenetesen különböző. A lelke ugyanaz, de a történetalkotás sokszor dinamikus folyamat, sok újratervezéssel és át huzalozással.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Minden alkalommal a feleségem az első, aki elolvassa, korrektúrázza, szerkeszti és véleményezi. Ő ismer a legjobban és az ő véleményére adok legfőképpen. Sok esetben javasolta egy-egy kicsit meredekebb történet kapcsán elmeorvosi segítség igénybevételét, de szerintem igazából minden történetemet szerette. Még az is, aminek a végén pókok ették meg a főszereplő arcát. *nevet* Ő az egyetlen, aki aktívan beleszól a történet alakulásába. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem neki a rengeteg szeretetet és segítséget. Nélküle sehol sem lennék.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Először kicsit óvatosan álltak a dologhoz. Támogatóak voltak, de nem gondolták, hogy ilyen „komolyra” fordulhat a dolog, hogy két év alatt 5-6 megjelenésig jussak. Mostanra azonban normalizálódott a dolog. Látom, hogy büszkék rám, megosztják az írói oldalam posztjait, olvassák a novellákat. Ez nagyon nagy erőt ad, hogy folytassam ezt az egészet. Nagymamámnál ott állnak a vitrinben a megjelent írásaim. Ez csodálatos érzés.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Hálásan köszönöm nekik azt, hogy az idejüket arra fordítják, hogy a történeteimet elolvassák. Köszönöm nekik azt a sok kedves szót, amit a különböző platformokon kapok. Megígérem nekik, hogy az eddigi minőségből nem fogok engedni és a továbbiakban is olyan írásokkal fogok szolgálni, amelyek elgondolkodtatnak és szórakoztatnak is egyben. Idén még kettő novellát tervezek, ebből egyet ingyen olvashatnak majd el az olvasók. Ez lesz a Rettegés a sikátorban és ez egy klasszikus rémtörténet lesz. Az írói felületemen ezzel kapcsolatban heteken belül minden információt meg fognak találni az olvasók. A regényem, a BEVITEL pedig reményeim szerint jövő év elején fog a boltok polcaira kerülni. Ezen kívül van pár olyan projektem, amit még szeretnék a következő hónapokban megvalósítani, de nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni, maradjon valami meglepetésfaktor is.

Dörgő Sándor írói oldala

Beleolvasó: Elena Honoria: Lélekszilánkok c. novelláskötetébből

Elena Honoria legújabb könyve egy novellás történetek lesznek, mely a léleknek, szívnek és érzelmeknek lesz hangsúlya az egésznek. Ezért egy kis részletet hozok nektek a könyvből.

A könyvet Smaragd Kiadónál szerezhető be.

Elena Honoria:

Lélekszilánok

Egy kis részlet a könyvből.

Párterápia

Kezdetek

Nagyon hideg van ezen a januári napon, fázósan húzom össze magamon télikabátomat. Egyre feszültebbé és idegesebbé válok, ahogy gyors léptekkel közeledek megbeszélésünk helyszínére. Még kávét sem mertem inni nehogy felpörögjek, nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni. Csengetek, közben csizmám sarkával idegesen kopogok a folyosó kövén. Amíg várakozom, minden fogadkozásom ellenére képtelen vagyok megálljt parancsolni emlékeimnek. Hiába határoztam el, hogy hűvös és tárgyilagos maradok, az elmúlt időszak eseményei megáradt folyóként öntik el a tudatomat.

Három hete a pokolban élek, alig eszem, alig alszom, vagy a sírás fojtogat, vagy olyan dühkitöréseim vannak, hogy még én is megijedek magamtól. Ilyenkor török, zúzok, csapkodok, közben ordítva mondom a magamét. Kezdem azt hinni, hogy megbolondultam. Nem volt ez mindig így, régen tökéletesen ura voltam önmagamnak, minden gond nélkül kezeltem az indulataimat.

Azonban néhány éve észrevettem, hogy kezdek egyre türelmetlenebbé és ingerlékenyebbé válni. Amit azelőtt higgadtan kezeltem, arra ma már dühösen vagy hisztérikusan reagálok. Az otthoni légkör is akkor kezdett megváltozni. Nem nagyon, de pont annyira, hogy belém fészkelje magát egy rossz érzés; valami nincs rendben a házasságommal.

Férjem mintha falat emelt volna kettőnk közé, bár lehet, hogy ez váltotta ki belőlem az első dühkitöréseket.

Folytatása a Smaragd Kiadó oldalán olvashatjátok.

Ughy Szabina: Az átlátszó nő – Megjelenik szeptember 6-án!

Ughy Szabina: Az átlátszó nő

– novellák –

 

Megjelenik szeptember 6-án!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2023

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borító: Szabó Imola Julianna

 

 

Dedikálás a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Prae Kiadó standjánál

Szeptember 30., szombat 17-18 óráig.

Könyvbemutató a Margó Irodalmi Fesztiválon

Október 15-én 19.30-tól a Millenáris Kamaratermében.

A szerzővel Terék Anna beszélget.

 

Fülszöveg

 

Milyen árat kell fizetni egy nőnek, hogy szépnek, egészségesnek tűnjön – hogy láthatóvá váljon? Ughy Szabina elbeszéléseiben a nők számára az önmagukra ismerés, testük és szellemük újrafelfedezése alapélmény. Életük fordulóponthoz érkezik, igényeik lassan nemcsak a környezetük, de saját maguk számára is alig érzékelhetők. A gyermekét elengedni nem tudó rózsadombi anya, a tinderező egyetemista, a depressziós felsővezető, a vidéki pincérlány, a Dubajban szerencsét próbáló zongoratanárnő vagy épp a kiégett szerkesztő ugyan más-más élethelyzetben van, egyvalami mégis közös bennük: már rég nem szabadok. Az átlátszó nő novelláiban krízis nélkül nincs változás. Ahhoz, hogy újra láthatóvá váljanak, hogy ismét ők legyenek saját életük főszereplői, át kell élniük, ki kell hordaniuk szenvedésüket. A jelentéktelenség érzését hátrahagyva erőt kell gyűjteniük életük új fejezetéhez. Ahogy az egyik novella hőse megfogalmazza: „…mozdulataim szépnek és egészen idegennek tűnnek, mintha hosszú idő után újra látnék egy régi ismerőst”.

Ughy Szabina érzékeny, a lélek rezdüléseit anatómiai pontossággal feltáró írásait a jól adagolt irónia és finom humor oldja.

 

 

Rövid idézet a könyvből:

 

„Életem nehéz vagy épp legszebb perceiben szeretem magamat leírni, mintha egy regény vagy egy film szereplője volnék, aki egy megrendezett jelenetben van, pont úgy, ahogy a rendező vagy az író megálmodta őt. ’Én vagyok az a nő, aki együltő helyében képes felzabálni négy doboz Pringles chipset.’ ’Én vagyok az a nő, aki a reggeli fénybe tartja az arcát, miközben a villamost várja.’ ’Én vagyok az a nő, akinek formás bokáját megbámulják a férfiak.’ De akkor elszállt minden szavam. Nemhogy valamilyen nő, de még nő sem voltam. Se jelző, se főnév, de még ige is alig, alig.”

 

 

A szerzőről

 

Ughy Szabina (1985) Bella István-díjas író, szerkesztő, irodalomteraputa. Korábban két versesköte (Külső protézis, 2014, Séták peremvidéken, 2015) és egy regénye (A gránátalma íze, 2018) jelent meg.

2008-tól kezdve rendszeresen publikál verseket, prózai szövegeket, recenziókat, beszámolókat, interjúkat különféle folyóiratokban, hetilapokban. Verseit évek óta beválogatják Az év versei és a Szép versek antológiákba. Műveit angol, bolgár, orosz, olasz, spanyol nyelvekre fordították le.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen diplomázott magyar-újságírás szakon, de emellett elvégezte a Lacfi János és Vörös István vezette Kreatív írás speciálizát is. 2011-ben egy évet Erasmus-ösztöndíjjal Szicíliában, Cataniában töltött, ahol film- és irodalomtörténeti kurzusokat hallgatott.

2013-ban Bach Máté fotóssal közösen létrehozta A pesti nő oldalt, ahová Budapesten élő nőkkel készítetett interjúkat több mint két éven keresztül.

2018 óta a Móra Kiadó irodalmi szerkesztője. Emellett közel öt éve vezet irodalomterápiás önismereti csoportokat Budapesten és Brüsszelben.

A szerző portréját Bach Máté készítette.

 

Részlet a kötetből

Csucsó

– Anyád volt a legszebb lány akkoriban a faluban. Tizenhat éves korára ő lett a rút kiskacsából a gyönyörű hattyú. Korábban mindig csak olvasott, de hirtelen elkezdték érdekelni a fiúk. Sokszor kiszöktünk bulizni, rettegtünk, hogy anyu észreveszi, képzelheted.

– „Csend, rend, fegyelem.” Tudom. Azt hiszem, ő volt az egyetlen általam ismert ember, aki tényleg betartotta a Tízparancsolatot – nevetgélek magam elé, és látom magam előtt nagyi kezét, ahogy mutatja, hogy kell imádkozni. „Én Istenem, jó Istenem…”

– Aztán, ahogy kijártuk a szakmunkást és dolgozni kezdtünk, már nem volt velünk olyan szigorú. Persze így is mindig meg kellett mondani, hogy hova megyünk, meg éjfélre haza kellett érni. Folyton azt mondogatta, hogy disznó minden férfi, de mi még azt nem is tudjuk. Nem értettük, mitől félt minket, hiszen a faluban mindenki ismert mindenkit. A búcsúba vagy a házibulikba, ha egy idegen csapat jött, a helyi banda srácai mindig figyeltek ránk.

– A Csucsó is?

– Csucsó a szomszéd falu nagymenője volt. Ismertük látásból, tudtuk, hogy régóta fűzi anyád, de ő mindig csak játszott vele. Szűz volt még, én tudtam, még ha mindenkivel flörtölt is. Ráadásul azt a hírt terjesztette magáról, hogy van egy pesti pasija. Aztán egy Szent Iván napi búcsúban egyszer csak eltűnt anyád. Gondoltam, valahol smárol valakivel. Hajnal felé már aggódtam. Szóltam a többieknek is. Jött föl a nap, de nem találtuk sehol. Elindultam hazafelé, hogy hátha valamiért megsértődött, és már rég az ágyban alszik. Aztán alig fordultam ki az utcából, az árokban, egy nagy bodzabokor alól valami nyöszörgést hallottam. Sosem felejtem el azt a hangot, ahogy kimondta a nevem. „Kati.” Teljesen meztelen volt, véres és sáros volt a combja és a keze. Segítettem neki felállni, és ráterítettem a kardigánom. Együtt kezdtük keresni a ruháit, de közben a többiek, akik még ott cigiztek a sarkon, észrevettek minket. Nem jöttek oda, látták, hogy mi a helyzet. Kocsiba ültek, hogy megkeressék Csucsót. „Megölöm!”, ordított a srác, aki halálosan szerelmes volt anyádba. De nem találták meg, és őszintén szólva nem tudom, hogy mi lett vele. Soha többé nem beszéltünk aztán erről az estéről anyáddal. Két év múlva megismerte apád, és férjhez ment. Aztán megszülettél te, és végleg elfelejtettük azt az estét.

Rozi békésen alszik a babakocsiban, szerencsére nem ért még semmit az egészből. Megnyugszom, hogy nem lát, nem hall, mintha ettől megkímélhetném az érzéseimtől. Üvölteni szeretnék, de ehelyett rázni kezd a sírás.

Kati ad egy papír zsebkendőt, aztán sokáig néz kifelé az ablakon. Végül hoz egy bögre citromfűteát, és könnyekkel a szemében mosolyog rám.

– Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom. Anyádnak mindenestre ne szólj erről.

– Hány éves volt anyám akkor?

– Tizenkilenc.

A döbbenettől megszólalni sem bírok. Mintha leforráztak volna.

Nem tudom, hogy jutok haza. „Még jó, hogy gyalog vagyok, és nem kocsival.” Erre még emlékszem, hogy ezt gondolom, aztán a következő pillanatban, amikor újra feleszmélek, már az étkezőasztalnál ülünk. Bár a faluban is harangoznak, csak távolról hallatszik, mert apám most is, mint mindig, bekacsolja a rádiót, és recsegve szól onnan is a harangszó. Anyám konyharuha nélkül hozza a levesestányért, alig teszi le az asztalra, a füléhez kapja az ujját.

– Nem fáj, azbesztből vagyok – mondja mosolyogva.

Apám pedig hangos szürcsöléssel enni kezdi a forró levest. Hányadszorra élem át újra ezt a jelenetet? Háromszáz, ötszáz, ezer ilyen ebéd van már mögöttünk? És mi még mindig nem tudunk egymással beszélni, ehelyett komótosan kavargatom a levest, és nem nézek egyikük szemébe sem.

Este nem bírok elaludni. Imádkozni próbálok, úgy, ahogy a mamitól és anyutól tanultam: „…lecsukódik már a szemem…” De most újra és újra csak azt látom, ahogy a marseille-i salsa klubban a vécé fölött öklendezek, aztán amikor kimegyek, hogy megmossam az arcom, a tükörben meglátom azt a két csávót vigyorogni, akikkel az előbb felváltva táncoltam, kezükben a mosdó kulcsával.

Pontosan tudom, hogy anyám miért döntött úgy, hogy az egészet elfelejti, hogy miért nem tett feljelentést. A végén még ő lett volna a hibás. Az egyetemi szobatársam is pont ezt mondta. C’est ta faute! Ő volt az egyetlen, akinek kénytelen voltam elmondani, mert az apja nőgyógyász volt, muszáj volt valahonnét hetvenkétórás tablettát szerezni. Iszonyúan leszidott, szerinte meg is érdemeltem volna, hogy kihordjam azt a gyereket. Mert drogoztam, meg túl kurvásan voltam felöltözve. Végül másnap nagy kegyesen az asztalra dobta a tablettát. Aztán befejeztem a kinti gyakornokoskodást, és soha többé nem beszéltem senkinek róla. Egy ilyen hír a faluban, a hetvenes években még kínosabb lett volna. Ha a nagyi megtudja, elsüllyed szégyenében.

Másnap reggel anyám megkér, hogy menjünk ki kocsival a temetőbe. Hamarosan emlékmisét tartanak nagyi halálának ötödik évfordulója alkalmából. A faluban egyfajta szentként emlegetik. Elment a pünkösdi misére, az első sorban volt a helye, mindig ő csengetett szertartás közben, aztán egyszer csak úrfelmutatásnál nem szólalt meg a csengő. Nagyi ott térdelt, arccal előreesve az imapadon. Embólia. Szép halál.

Rozit a hordozóban a hátamra kötöm. Így én is tudok segíteni, bár sok dolog nincsen, hiszen nagyi már nagyapa halálakor olyan sírt választott, ami neki is tetszett. Büszkén mutogatta mindenkinek, hogy fekete gránit sírköve lesz. Nem kell majd vele sokat foglalkozni a rokonoknak. A kárpótlási pénzét erre tartogatta, meg a tizenharmadik havi nyugdíjából is mindig félretett rá.

A két oldalsó betonvázában van csak kövirózsa, amúgy tényleg tiszta kő az egész. Nézem nagyanyám születési és halálozási dátuma között a vonást. Olyan, mint anyám szája. Egy nagy, összeszorított hallgatás.

 

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Hanna J. Nagy - ("Tudod, az egész élet egy fantázia. Először beleszületünk mások fantáziájába, majd ebből kiindulva alakul a miénk. Nekem az a mottóm, ha a szeretet burkolja be a fantáziádat, akkor a rosszal nem lehet dolgod.")

Ismerjük meg a szerzőket! rovatomban felkértem Hanna J. Nagy írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet.

Az írónőnek eddig novellás/antológia kötetei, versekötetei és társírós regényei irásai jelentek meg. Biztos találkoztatok már a Megérzés, Angyalok lángja, Véletlen, Megbocsátás és Véletlen extra antológiákkal, de az “1001 pillanat” verses antológia most jelent meg....

Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Sok író szeretne maga köré egy bemutatkozással egyfajta misztériumot teremteni. Nem szándékom. Jó érzésű, kedves embernek tartom magam. Lehet, ez látszik az írásaimban is.  Semmi extra küldetéstudat és semmi megváltásérzés. Csak egy a sok közül, aki leírja a gondolatait.

Novellás könyveid közül sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írásfolyamata?

Az előző kérdésből indulva folytatom a mondanivalóm. Az egész élet egy kutatómunka. Keresi mindenki a helyét. Olyan helyeket, ahol kiteljesedhet s élhet az örömeinek. Nekem az is örömöt okoz, ha segítek másoknak. Így van az, hogy nem elsősorban a saját novelláskötetemre koncentráltam, hanem mások megjelenését segítettem szerkesztő munkával. Eddig hat antológia került ki a kezeim alól. Persze van saját novellás könyvem is, amely nemrég jelent meg.

Hanna J. Nagy
Kicsit magadra hagylak

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Tudod, az egész élet egy fantázia. Először beleszületünk mások fantáziájába, majd ebből kiindulva alakul a miénk. Nekem az a mottóm, ha a szeretet burkolja be a fantáziádat, akkor a rosszal nem lehet dolgod. Más dolog a mottó s más dolog az, amikor ütköznek a világképek s konfliktusok lehetnek emiatt.A történeteim a realitás mentén megvalósuló álmaim.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Azaz igazság, ha ezzel kezdek egy mondatot, hogy „azaz igazság”, mások arra gondolnak, hogy mért is igaz.... Az én igazságom benne van az életemben. Az irodalom szeretetétől az emberszeretetig terjedve. Benne az apró kis történetek, amelyek megfogalmazódtak bennem. Először olvasva, majd magam is írtam gondolatokat, verseket.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Ha lenne olyan zsáner, hogy angyal, akkor az lenne a zsánerem. A valóságot a jóérzések miatt érdemes színezni a fantáziával, amelyek elgondolkodtatóvá teszik a történeteket, verseket. Itt bármely kitalált zsáner elfér, mégha angyal zsánernek nevezem is....

Hanna J. Nagy
Hanna

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Szerintem egyfajta sikerélmény. Olyan sikerélmény, amely visz tovább az utadon s keresed már a következő kereszteződést vagy irányt.

Hogyan jutottál Helma kiadóhoz? Illetve, akik szeretnének bejutni, mit kell tenni?

A Facebookon találkoztam vele. Írótársaim már bent voltak a kiadóban. Megfogott az elv, amely mentén szerveződik s gondoltam, nekem is itt a helyem.

Nem gondolkodtál még írói álnéven? Ha esetleg írói álneved van, miért választottad?

Egy író sokszor a történeteiben él és azonosul szereplőivel. Néha elég, ha a szereplők viselik azt az álnevet, amely épp adódna.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Nincs az a kifejezett zsáner. Minden lapot az élet s az álmok osztanak. Ha ez egy kontrollkérdés, akkor csak meg tudom erősíteni az, amit az előbb:

“Ha lenne olyan zsáner, hogy angyal, akkor az lenne a zsánerem.

A valóságot a jóérzések miatt érdemes színezni a fantáziával, amelyek elgondolkodtatóvá teszik a történeteket, verseket. Itt bármely kitalált zsáner elfér, mégha angyal zsánernek nevezem is...”

Hannan J. Nagy

Mennyire nehéz novellát írni? Jobb, mint a regényírás?

Minden idő kérdése. Ha elkezdődik az írás, csak abban élek addig, míg be nem fejezem.

Úgy tudom, Kanadában, Torontóba laksz. Ott ismerik a műveid? Mennyire nehéz onnan, itt Magyarországon érvényesülni novellaíróként?

A neten sok minden elterjedt. Vélhetően igen. Az írói oldalam elérhető mindenkinek. Eddig 7 művem jelent meg s a hat antológia is ott van, mert mint szerkesztője, fel tudtam tenni az oldalamra. Most is folyamatban van egy verses könyvem s egy társszerzős írásom. Nem keresem az érvényesülést úgy direktbe, csak adom magam.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Egyrészt büszkeség, másrészt meg az, hogy ez itt nem fog megállni, mert már bennem van a következő írás.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Inkább impulzív. Sokszor mikor már végeztem az írással, utána kell még szerkeszteni, ha túl impulzív.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni? 

Igen van, amikor elakadok, de egy jó alvás, majd séta után folytatom, A természet szerelmeseként feltölt egy tóparti séta. Az Ontario-tó itt van az életterünkben s rengeteg színes madár s mókusok hada visszahozza a kedvem az íráshoz.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Hát igen, volt olyan, amelyet megálmodtam. Egyik mondat megszületik a másikból. Jó, ez nagyon könnyen hangzik, de van, amikor egy-egy mondatot könny kísér, akkor kicsit ez eltérít a melankólia világába.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

A férjem segít sokat. Ő is író és szerkesztő. Meghallgatjuk egymás véleményét.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Szerény a család s nem hordozunk olyan attitűdöket, amelyek elbizakodottá tehetnének bármelyikünket.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Magam is olvasóként kezdtem. Most se értem célba.... de még idén lesznek megjelenéseim... Szeretettel köszönöm, hogyha belenéznek a lelkembe az írásaim által.

Illiryan Monastery

Hanna J. Nagy weboldal