Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Kicsit már öregecske menyecskének számító pedagógus vagyok. Pontosabban logopédus. Három saját és egy „lízingelt”, ma már felnőtt gyerek (+ a párjaik) és a férjem, édesapám képviselik a legszűkebb családomat. De nővéremmel és az ő népes családjával is nagyon szoros a kapocs. Az ő unokáira is úgy nézek, mintha a sajátom lennének. Az olvasás – írás szeretetét a szüleimtől, sőt már a nagyszüleimtől is örökölhettem. Vagy eltanulhattam a nővéremtől, aki éjjel, a takaró alatt elemlámpával is képes volt olvasni. Mikor én is rákaptam az olvasás ízére, magam is követtem a példáját. Az első könyv, amit elolvastam „A két Lotti” volt. Ettől kezdve nem volt megállás. A kedvenc könyveimet annyiszor elolvastam, hogy a végén, szó szerint, kívülről fújtam őket. Elég szépen mondtam verseket, így aztán igen korán versenyeken találtam magam, ahonnan az esetek többségében el is hoztam az első három hely egyikét. Grafomániám már kiskoromban megmutatkozott. Ha üres füzet és toll került a kezembe, nekem írni kellett. Mindegy volt mit, csak nyomot hagyjak a papíron.
Az állatok és az erdő – mező szeretetét anyai nagyapámtól kaptam örökségül. Ő maga mezőőr (erdőkerülő) volt, és még tévedésből sem a járt úton „kerülte” az erdőt, akárcsak napjainkban én. A különbség mindössze annyi közöttünk, hogy nagyapám pontosan tudta, hol, merre jár, míg nálam igen gyakran már az ország, sőt a földrész sem biztos, ha beveszem magam az erdő (lehetőleg legsusnyásabb) mélyére.
A Roxy kutya naplója sorozat sok kutatómunkát igényelt?
Meddig tartott az írás folyamata?
Kutatómunkát egyáltalán nem igényelt, hiszen a napi kalandokat készen kapom az ebektől. Az írás pedig a mai napig tart, hiszen a könyv befejezésével az élet nem áll meg, és a Facebook-on az olvasóink, követőink igényt tartanak a napi beszámolókra. Csínytevésből pedig, ott, ahol három kutya van, mindig akad bőven.
Roxi kutya naplója blogod mióta vezeted? Miért hoztad létre? Mi célból?
Eredetileg egy gyerekeknek szóló könyvet akartam írni (erről azért még nem mondtam le végleg) a felelős állattartásról, humorosan, és egy kutya szemével nézve a dolgokat. Ezt előkészítendő hoztam létre a Facebook-on a Roxi kutya naplója oldalt, ami úgy körülbelül a 128.563. volt a sorban az állatos, kutyás, macskás oldalak között. Ebből kifolyólag azonnal hatalmas sikert arattam, úgy nagyjából ketten olvasták is a bejegyzéseimet. Ebből egy az édesanyám volt. Aztán egyszer csak, nagy nehezen megtört a jég. Emlékszem, amikor először 40 olvasót jelzett a magasba tartott hüvelykujj szimbólum, madarat lehetett volna velem fogatni. Mára már tizenkét és fél ezren követnek bennünket az oldalon, az oldalhoz kapcsolt csoportunkban pedig már túl léptünk a 44 ezres taglétszámon. Nem tagadom: büszke vagyok erre az eredményre, arra meg különösen, hogy a „kutyás sztorikkal” sikerült egy összetartó, egymásra odafigyelő kis társaságot összehozni. Az oldalnak köszönhetően barátságok születtek, sőt a tagságnak köszönhetően nem egyszer anyagi támogatást is kaptak tőlünk arra rászorulók. Lányom, és Mogyi segítségével pedig a Bátor Tábornak és a Nyíregyházi Állatvédőknek gyűjtöttünk. Bár az eredeti céltól jó messzire kerültem, de azt hiszem, mégis jó irányba tartok. Meg is fogalmaztam egy új célt: Nevess, hogy segíthess! Segíts, hogy nevethess! Ez a mottó arra is utal, hogy a könyveimből származó jogdíjat én magam is mindig felajánlom valamilyen jótékonysági célra. A Roxi kötetekkel a vakvezetőkutya kiképzést és az ARGOS Állatvédelmi Egyesületet támogatom. Így a könyveket megvásárlók maguk is jót tesznek pusztán azzal, hogy ők maguk is jól szórakoznak a történeteken.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
A történetek 98%-ban valóságon alapulnak. Kicsit felturbózva, kicsit átalakítva, de valóban megtörténtek velünk amikről Roxi beszámol. Nem tagadom, egyszer-kétszer, azért elragad a fantáziám is, de szerencsére, az olvasók eddig még sosem jöttek rá a turpisságra. Április elsején viszont rendszeresen megtréfáljuk az olvasókat, és bizony sokan áldozatul esnek az ugartásnak.
A könyveid Helma Kiadónál jelentek meg? Milyen velük dolgozni? Hogyan tudd egy szerző/író csatlakozni hozzájuk?
Első pillanattól kezdve élveztem a közös munkát. Amellett, hogy minden segítséget megkaptam, tökéletesen megmaradt az alkotói szabadságom, sőt, ha „messzire gurult a gyógyszerem”, még akkor is próbáltak nekem kedvezni. Arra meg végképp nagyon büszke vagyok, és egyúttal végtelenül hálás is, hogy a „Roxi kutya naplója” volt a Kiadó első nyomtatásban megjelent kötete.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Mint említettem, már gyerekkoromban kiütközött rajtam a grafománia. Ám az akkori írásaimmal kizárólag a családomat szórakoztattam. Később verseket is írtam, de ezeknek az irodalmi értéke úgy nagyjából a nullával volt egyenlő. De arra jók voltak, hogy felköszöntsem velük a családtagokat, vagy éppen a lányom házi feladatát megoldjam…
Később, szakácskönyvet írtam a lányomnak. De nem ám hagyományosat! Inkább szórakozásra volt jó, mintsem főzésre. De ezt hamarosan az olvasóim is megtapasztalhatják, mert hamarosan annak az átdolgozott kéziratát is leadom a Kiadónak. Az első nyomtatásban megjelent könyvem a „Tizenkét keréken Európán át” volt. (Ennek folytatása, átdolgozása a „Gesta fuvarórum”, avagy ketten egy fülkében, amely hamarosan napvilágot lát a Helma Kiadó gondozásában) A könyv tulajdonképpen egy kamionos útinapló. A férjemet kísértem el az egyik egy teljes hónapon át tartó útjára. Ennek az eredménye lett a napló. Aztán egy évvel később megjelent a „Nem is olyan egyszerű? Beszélni tudni kell!” című könyvem, ami kifejezetten szakmai jellegű. Szülőknek, rokonoknak mesélek a logopédiáról közérthető, és remélem „emészthető” formában. Egyfajta kérdezz – felelek a könyv. Azokra a gyakori kérdésekre adok választ, amelyekkel a munkám során gyakran találkoztam.
Közben a gyerekeimnek összeállítottam egy versekből, mondókákból, dalokból álló kis könyvecskét „Édes álmot hozzon az éj” címmel. Azokat a dalocskákat tartalmazza a könyv, amiket anno a gyerekeim nagyon szerettek, és amelyekkel álomba ringattam őket. Ez valószínűleg sosem fog kiadásra kerülni. Ez csak a gyerekeimé!
Aztán jött az igazi nagy szerelem, és egyben első igazi siker: a Roxi kutya naplója. Azt gondolom, írhatok én még akár száz könyvet is, a szívem csücske akkor is ez marad. Nem titkolom: a főszereplő miatt! Amikor az első, nyomtatott példányt a kezembe vettem, sírva borultam Roxi nyakába, és csak annyit tudtam mondani: „Megcsináltuk, Roxos! Megcsináltuk!” Hiába, na! Szentimentális vagyok. Vállalom.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Ha itt arra gondolsz, hogy fogok-e valaha, komoly, mélyen szántó gondolatokat, emberi tragédiákat feldolgozó írásokat a világra szabadítani: hát, aligha! Ettől megkímélem az emberiséget. Bár, azt hiszem, vallom, attól, hogy valami mulatságos, szórakoztató, még igenis taníthat. Sőt!
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Olyan „kár, hogy vége” érzés. Mert még annyi minden lenne, amit el szeretnék mondani. Nyilván, ez a napló jellegű művekre vonatkozik. A többinél jön a „Na, végre! Ez is megvan!” (Még sincs este) Regényt még nem írtam, lehet az egy harmadik érzelmet hozna elő belőlem.
Nem gondolkodtál még írói álnéven? Vagy,ha igen miért pont azt a nevet választottad?
Nem igazán. Ez vagyok én. Minden hülyeségemmel, bolondosságommal, érzelgősségemmel, alkalmanként túlcsorduló szeretetemmel, aggodalmaimmal együtt. Ilyen vagyok és kész. Ha azt vesszük, a K. Kormos „álnév”, bár én szimplán rövidítésnek szántam. Ha a teljes nevem kiírom - némi túlzással -, hosszabb lenne, mint a mű.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Semmilyen zsánerben nem szerettem volna írni. Egyszerűen, jött a múzsa, cuppantott egyet, aztán írtam. Egyik könyvem előtt sem volt tervezés, átgondolt szereplőformálás, cselekményvázlat… Jelzem, azért a blogírás nem is hasonlítható a regényíráshoz! Teljesen más műfaj. Itt a mindennapos történések adják a „sztorit”. A Roxi kutya pedig egyértelműen a blogbejegyzésekre épül.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Nagyon jó. Tényleg. Mégis akkor voltam három méterrel a föld fölött, amikor a Roxi jelent meg. Mondom, ez az igazi szerelem! Az érzés is ahhoz fogható: a semmihez sem hasonlítható, első, igazi és mégis ártatlan, tiszta szerelemhez. Szóval, olyan szuper, „lebegek a föld felett, és minden csodálatos” érzés.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás, vagy impulzív?
Abszolút impluziv. Mondom, jön az isteni szikraa, és akkor írni kell. De ha nem jön, akkor hiába tervezgetek, meg akarok írni, mert esetleg már nagyon kellene, vagy épp határidős munka, egy betű nem sok, annyit se vagyok képes. Csak „nyígek”, nyafogok, húzom, halasztom az időt. Aztán egyszer csak jön a „na, most!” érzés, és csak írok, írok, írok. Akkor meg már abbahagyni nehéz. Mit csináljak? Ilyen vagyok. Valószínűleg, anno fordítva szereltek össze a „gyártósoron”. De a garanciális idő meg már régen lejárt, nem vagyok csereszavatos se, szóval, ezzel kell együtt élnem. Másoknak meg velem. Ha nem bírják, panaszt lehet tenni a Teremtőnél…
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Mindkettő igaz. Kedvenc jelenetem sok van. De paradox módon, pont azokat nehéz megírni. Mert vagy a helyzet abszurditása, vagy az átélt események miatt, leírva nem úgy jönnek át a dolgok, ahogy én azt szeretném.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Engem abszolút az élet inspirál, hiszen nagyrészt valós történéseket vetek papírra. Most elárulok egy titkot! Készülök írni a jószomszédi (v)iszonyról. Mondanom sem kell, ehhez is a való élet adta az ötletet.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Vannak olyan barátaim, akiknek a véleményében megbízok, akik nem fognak udvariaskodni, közlik, hogy mi az, ami jó, és mi az, amit jobb lenne felejtősre venni. Az egyik ilyen barátnőmet, pontosan a Roxi kutya blognak köszönhetem. Ismeretlenből, egyszerű blogolvasóból lépett elő az egyik legjobb barátommá, akivel azóta már számtalan túrán, személyes találkozáson vagyunk túl. A fizikai távolság ellenére is.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Természetesen, büszkék rám, biztatnak, hogy „vén fejjel”, már épp itt az ideje, hogy azt csináljam, amit igazán szeretek. A technikai háttér, a managelés terén pedig nélkülük igencsak nagy bajban lennék.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Ha minden igaz, még karácsony előtt kijön a „Gesta fuvarórum”, a rendhagyó kamionos napló, ha sikerül, akkor befejezem a „Szakácskönyv Kitti lányomnak” átdolgozását is. Ha jön a múzsa, és cuppant, akkor nekikezdek a „Jószomszédi (v)iszony”-nak. És már szerkesztem a „Roxi kutya naplója” harmadik, egyben befejező részét.
Olvasóimnak szeretettel ajánlom figyelmébe a honlapom nevét:
„Nevetni kell, ennyi az egész!”
…és az élet máris sokkal elviselhetőbb
Roxy kutya naplója-második nekifutásra
