.jpg)
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Viszonylag korán kezdtem az írást, első versem 7-8 évesen született, harmadik osztályban felolvasta a tanárnő a többieknek és megtapsoltak. Ez akkor egy öntudatlan szösszenet volt, nem is gondoltam, hogy bárkinek tetszhet, de jól esett a reakció. Az első publikált írásom 14 évesen jelent meg az Ifjúsági Magazinban, aztán olyan 20 éves korom körül indultam egy tehetségkutató pályázaton, így kerültem a Stádium Kiadóhoz, az ő noszogatásukra írtam meg első regényem, melyet eredetileg novellának szántam. Azóta kisebb, nagyobb megszakításokkal igyekszem jelen lenni az irodalmi életben, főleg verseket publikálok irodalmi folyóiratokban, de regényeken is dolgozom. Eddig négy verseskötetem és négy regényem jelent meg nyomtatásban.
Freedom c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Kivételesen sokáig tartott az írás megszületése, mert a Freedomot több részből fűztem össze. Egy nyolc évvel korábban született, elvetélt regényötlet jegyzetei, a Dániában írt netnaplóm, amerikai emlékeim és új benyomások hatására született meg és állt össze bennem egésszé. Az írás folyamata maga nem vett igénybe olyan hosszú időt, maximum három hónapot, utána pihentettem az anyagot és a szerkesztő jegyzeteit figyelembe véve javítottam és kicsit átdolgoztam. Egy év alatt elkészült, de egyes részei nyolc évet pihentek. Nem tartott sokáig a kutató munka, 1-2 hónapot, mert ebben a regényben főleg saját élményekre támaszkodtam. Illetve sokszor a kutatómunka egy része is öntudatlanul zajlik, utána olvasok olyan dolgoknak, amik érdekelnek, vagy hobbiszerűen foglalkoztatnak évek óta (pl.: gasztronómia, asztrológia, stb...)
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Minden írásom tapasztalatokra épül és mindig van bennük egy-egy élménymag, amit nevezhetünk önéletrajzinak, aköré épül fel az egész, a fantázia segít kitölteni a réseket. Egye inkább kezdek elkanyarodni a fantázia irányába és sokszor azon kapom magam, hogy az általam kitalált, nem valóságos dolgokat, szereplőket élethűbben tudom visszaadni, mint azokat a történéseket, amiknek erős valóságalapjuk van. Ez talán a természetemmel áll összefüggésben, elég zárkózott alkat vagyok, nehezen nyílok meg idegeneknek.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Igazán 14 éves korom körül kezdtem komolyan venni magam és ezt a szenvedélyt, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy író szeretnék lenni, ez 18 éves koromig egyre mélyült, köszönhetően olvasmányélményeimnek és magyar tanáraimnak. Ilyen szempontból szerencsés vagyok, első magyar tanárnőm Kati néni nagyon kedvelt engem, talán az osztályban rendezett olvasási versenyeken elért 1-3. helyezésekért, dicséretet is kaptam irodalomból, ami láthatatlanul ebbe az irányba terelt. Akkoriban még a matematikát is nagyon szerettem és titokban matek tanárnő akartam lenni. Gimnáziumi magyar tanárom pedig mai napig nyomon követi a pályafutásom és értékeli megjelent műveim, amiért nagyon hálás vagyok.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Igen, szeretném. Most annyira megfertőzött Agatha Christie, hogy nagyon erősen gondolkozom egy bűnügyi történetben, krimiben. El is kezdtem, egyelőre három oldalt írtam, de szeretném végigvinni az ötletem. Én is kíváncsi vagyok rá, mi sül ki belőle.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Természetesen jó érzés és óriási megkönnyebbülés. Bár hajlamos vagyok elkapkodni a folyamatot. Amikor először bejelentem, hogy kész vagyok, általában nem jelenti, hogy valóban lezárható a kézirat, maximum az első levonat van meg. Egy-két hónapos pihentetés után, kiderül, hogy igenis van még mit dolgozni rajta. Ha ez is megtörtént és a szereplők már nem feleselnek a fejemben, nem ugrik be éjszaka, hogy az 52. oldalra még be kell írni, hogy..., akkor talán valóban megérett arra, hogy szerkesztő elé kerüljön.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Szépirodalomban kezdtem, szerettem volna megmaradni ebben a műfajban, ami a versek révén talán sikerül is, regényben az írásaim egyre inkább hajlanak a populárisabb irányok felé, bár van bennem egyfajta alkati elvontság, ami ezt mégis meggátolja, valahol folyamatosan a két műfaj határmezsgyéjén táncolok, szórakoztatóirodalom/szépirodalom, próbálom izgalmasan vegyíteni a kettőt, ami valahol veszélyes játék.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Meglepő érzés volt, mert a többi könyvemmel ellentétben problémamentesen és nagyon gyorsan megjelent. Talán azért is, mert láttak bennem fantáziát a kiadónál és végül is ők sürgették, hogy írjam egésszé, fejezzem be. Aztán rákövetkező évben Bródy-díjat kaptam Tükörpalota című kisregényemre, akkor már tényleg úgy éreztem, hogy talán számít valahol valamit, amit csináltam.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az
írás vagy impulzív?
Mindkettő. Próbálom egyre tudatosabbá tenni, de impulzivitás nélkül csak tervezésből nem tudok olyat írni, ami elég lendületes és élvezetes lenne az olvasók számára is. Inkább azt kezdem felismerni, hogy azokat az eszközöket, amiket eddig tudat alatt, ösztönösen használtam, tudatosan is alkalmazhatom. De mindig marad egy megfoghatatlan, varázslatszerű része az írásnak, amit intuíciónak, vagy ihletnek is nevezhetünk, és amitől az egész meg tud maradni az alkotó számára is izgalmas folyamatnak.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Írás közben szokott lenni egy-egy kedvenc jelenet és olyan is, amin többet dolgozom, mint kellene, de amikor bizonyos idő elteltével visszaolvasom a regényt, akkor ezek a részek belesimulnak a szövegbe, és nem tűnik fel, hogy jaj, ez volt az, amit ennyiszer és ennyiszer át kellett írjak, vagy ami annyira tetszett. Maximum egy-két poénos résznél fordul elő, hogy X. újraolvasás után még mindig megnevetett.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Legutóbb lepergett előttem az egész, mint egy kisfilm – igaz, hogy egy filmes tanfolyam felvételijére készültem és filmtörténetet olvastam – sokszor más alkotók, olvasmányélmények inspirálnak, ébresztenek fel bennem szunnyadó történeteket (most éppen Agatha Christie és Alice Munro őrületben szenvedek), de társművészetek is lehetnek roppant inspirálóak számomra, zene, képzőművészet, film. És persze a való élet, másoktól hallott történetek, hírek.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Általában folyóiratokba próbálok küldeni regényrészleteket és az ottani szerkesztők visszajelzéseire alapozom, illetve egy-egy író barátom az, akinek adok a szavára és alkalmasint letámadom egy-egy kézirattal. Akinek szeretem és tisztelem a munkásságát, annak bízom az értékítéletében. Emellett a nagymamám is mindig elolvassa, mert ő rengeteget olvas, talán még nálam is többet. Sajnos apukám már nem él, pedig azt hiszem, ő a meglátásaival tudna segíteni a javításban.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Az elsőről nem is tudtak, csodálkoztak, hogy mikor írtam. Annyira nem díjazzák az alkotás folyamatát, mert hogy olyankor „nem lehet hozzám szólni, bár azonkívül meg csak olvasok“ - kívülről valahogy így csapódik le a dolog. De persze azért büszkék, hogy megjelenik írásom, anyukám is reklámozza, terjeszti a munkahelyén, a nagymamám az, aki gyűjti az újságkivágásokat is.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Ha idén nem is, remélem, jövőre megjelenhet True colors című regényem, mely egy romantikus, pici sci-fi szállal megspékelt regény, egy kitalált amerikai színészről, Ben Griffinről szól. A Népszavában májusban olvasható volt belőle öt részlet. És egy versesköteten is dolgozom, de az idén már biztosan nem lesz készen.
