Beleolvasó: Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt 1.rész ("– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat. ")

Ma este egy kis beleolvasót hozok nektek, Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt c. kötetből. Mivel elég hosszú részlet van, így két részletbe hozom nektek. Én már nagyon várom, mint filmet, mint könyvben is. A könyv december 1.én fog megjelenni Agave Könyv Kiadónál. Érdemes előjegyezni rá.A film pedig december 23-án lehet megnézni Netflix-en.

Lily Brooks-Dalton
Az éjféli égbolt

Tartalom:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

 

BELEOLVASÓ

ENGEDÉLLYEL

 EGY

Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre. A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervató­rium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törő­dött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.
Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazó­ táskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksé­ge költöztető furgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliá­ba – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment. A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá. Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csú­csán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.
A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését ké­pezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre, délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt. A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutató felszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot, körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket, a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg. A látóhatárra hunyorítva éppen hogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét. Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mé­lyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját. Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta. Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpró­bálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk. A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel. Amikor visszatért az irányító központ tornyához, az ég színe mély alkonyati sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta be vállával a súlyos acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint egy évvel korábban. A teste mintha minden egyes eltelt évszakkal törékenyebbé vált volna. A szél becsapta mögötte az ajtót. Hogy spóroljon az üzemanyaggal, csak az obszervatórium legfelső emeletét fűtötte: egyetlen hosszú helyiséget, ahol a legértékesebb eszközeit tárolta, és ahol Irisszal aludtak. Néhány kényelmi kiegészítőt is átvittek oda az alacsonyabb szintekről meg a melléképületekből: két indukciós fő­zőlapot, egy hálózsákokból és göröngyös, egyszemélyes matracokból készített fészket, pár tányért, edényt és evőeszközt, egy elektromos vízforralót. Augie-nak az összes lépcsőfokon meg kellett pihennie felfelé menet. Amikor felért a harmadik szintre, becsapta maga mö­gött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a meleget. Lassan vedlette le magáról a téli rétegeket, az összes ruhaneműt felakasztotta a falon lévő kampók hosszú sorára. Túl sok volt a kampó egy emberre. Mindkét kesztyűje külön helyet kapott, majd letekerte a sálját, és azt is felakasztotta, nagyvonalúan elosztva a ruháit a kabátakasztókon. Lehet, csak azért csinálta, hogy ne tűnjön olyan üresnek a helyiség – betöltötte maga körül a teret a saját nyomaival, hogy üvöltő magánya ne legyen olyan nyilvánvaló. Néhány flaneling lógott a kampósor túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag pulcsi. Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd a cipzárjával. Utána azt is felakasztotta. Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár időnként csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél hangjával emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve. Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem hallott. Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen végignézett a szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk lélegzetvételt. Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp meg a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához. Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni. A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit beterelt az igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a bázison. A kapitány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta őket utasításokkal arra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az odakint várakozó Hercre. – Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor meghallotta a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan. De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem hagyta, hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül, és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá. – Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte türelmetlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött lesz. Vagy velünk jön most, vagy itt ragad.
– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.
A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond öregembert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan mondja, amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy vadállat: vicsorgó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen, meredt pillantás. A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok másik ember miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett elszállítania, és túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat fordított Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta a férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges hangon
– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat.
– Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –, megértettem. És most menjen a fenébe!
A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine elmasírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie visszavonult az obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a délre néző ablakok előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a melléképületek között rohangált, csomagokat, bőröndöket vonszolva maguk után, karjukban könyvekkel, felszerelésekkel és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt motoros szán száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók Augie szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem maradt. A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a hangár bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte, ahogy eltűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél üvöltésébe.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

Maradj otthon! 13. rész - Európa Könyvkiadó - ("Izgalom, retjély, kaland, feszültség, félelem ez mind megtalálható egyes kötetekben.")

Maradj otthon! 13. részében az Európa Könyvkiadó oldalát nézegettem, hátha találok jó kis kikapcsolódást nyújtó könyveket. Mit ne mondjak, kicsit nehézkes volt, de azért találtam párat, amit szívesen elolvasnék, és örömmel ajánlanám nektek.

Sajnos a Könyvhét elmaradt, így még fontosabbá vált ez a rovat, hogy támogatni kell az írókat, kiadókat egy – egy ajánlóval. Én ezzel tudom támogatni, hogy Maradj otthon! rovatomban megmutatom azokat a kiadókat és az adott könyveket, természetesen azokat válogattam ki, amit én is szívesen elolvasnék.

Frank Goldammer:

Rémember

Tartalom:

Drezda, 1944–45. Az ínséget szenvedő lakosságot megviselik az elhúzódó háborús állapotok, özönlenek a városba a menekültek, mindennaposak a bombariadók. Egy nap brutálisan összevagdalt nő holttestéhez hívatják Max Heller felügyelőt. Egykettőre elterjed a szóbeszéd: az éjszakánként a légiriadók alatt az utcákon kószáló „Rémember” volt a tettes. 
Heller nyomába ered a gyilkosnak az utolsó háborús tél zűrzavarában, de még a főnöke, a náci Rudolf Klepp is újabb és újabb akadályokat gördít az útjába. A Rémember pedig egyre több áldozatot szed. 1945 februárjában, amikor porig bombázzák a várost, mindenki halottnak hiszi a gyilkost…

Sàenz de Urturi,Eva Garcia:

A fehér város csöndje

Tartalom:

Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak. 
Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet. 
Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik. 
Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély leselkedik. Ki lesz a következő áldozat?

Brand,Arthur:

Hitler lovai

Tartalom:

Arthur ​Brandet, a holland műkincsnyomozót találkára hívja a műkereskedelem világának egyik legveszedelmesebb figurája, hogy a segítségét kérje egy szobor felkutatásához és eredetiségének megállapításához. A válasz egyben a második világháború egyik nagy rejtélyéről is fellebbentené a fátylat: arról, hogy mi is történt valójában Hitler kedvenc szobrával, a „Lépkedő lovak”-kal, amely Berlin bombázásakor tűnt el. 
Brand a szobor nyomába ered: texasi olajmágnásnak álcázva magát lemerül a máig létező náci alvilágba, ahol újfasiszták és volt KGB-ügynökök hozzák a szabályokat, és eurómilliókért cserélnek gazdát a Harmadik Birodalom relikviái. A nyomozás egyre kockázatosabbá válik, amikor Brand csapdát állít, hogy elkapja a bűnözőket, akik a feketepiacon próbálják eladni a két bronzlovat. De kikre is vadászik valójában? És célt ér-e, mielőtt leleplezik valódi kilétét? A Hitler lovai egy John Le Carré-regényhez méltóan szövevényes kaland, a történelem egyik legkülönlegesebb műkincsrablásának krónikája.

Jorge Zepeda Patterson:

A fekete trikó

Tartalom:

Vannak ​kerékpárosok, akik meghalnának azért, hogy megnyerjenek egy etapot, kilencven kilométer per órás öngyilkos ereszkedéseket vállalva be; és ma már azt is tudom, hogy egyesek ölni is képesek a győzelemért. 
Szerencsétlen esetek különös sorozata rengeti meg a leghíresebb elit kerékpárverseny, a Tour de France nyugalmát és vonja magára a rendőrség figyelmét. 
Minden jel arra mutat, hogy egy titokzatos gyilkos szedi áldozatait, aki a bajnokot illető sárga trikóhoz akarja juttatni az egyik versenyzőt, bármi áron. 
A rendőrség felkéri Marc Moreau-t, az egykor a katonai rendőrség soraiban szolgált kerékpárost, hogy segítsen felderíteni a rejtélyes események okát. Marc eleinte abban a hitbe ringatja magát, hogy csak egy elátkozott évet fogtak ki, ám a napok múltával fokozatosan ráébred, hogy nemcsak ellenfeleivel, a kilométerekkel és a stopperórával, de a halállal is versenybe kell szállnia, a becsület, a barátság, az árulás és a szerelem mérföldkövei között szlalomozva. Az összes résztvevő gyanús, bárki lehet akár bűnös, akár áldozat, és valaki a közvetlen környezetéből, a szívének legkedvesebb emberek közül kijátssza Marcot. Végül döntenie kell: az igazság, a hűség vagy a dicsőség a legfontosabb számára? 

Victor Hugo:

A párizsi Notre-Dame

Tartalom:

Néhány esztendeje e könyv szerzője a Notre-Dame székesegyházban járván, vagy inkább kutakodván, az egyik torony homályos zugában emberkéz rótta szót pillantott meg a falon:

Ananké, végzet. 

A kőbe eléggé mélyen bevésett, idő marta görög nagybetűk, a formájukba és tartásukba belekövült, gótikus írásra valló, középkori kézről tanúskodó jegyek, de legkivált a bennük rejlő gyászos és baljós értelem mélyen megrendítette a szerzőt. 

Azon töprengett, azt próbálta megfejteni, miféle szenvedő lélek lehetett az, amelyik addig nem akart megválni e világtól, míg a bűn vagy balsors bélyegét rá nem ütötte az ódon templom homlokára. 

A falat azóta befestették vagy levakarták (magam sem tudom már), s a felirat eltűnt. Mert így bánnak a középkor csodálatos templomaival idestova kétszáz esztendeje. Pusztítják őket, ahol érik, belülről és kívülről egyaránt. A pap befesti, az építész levakarja, aztán jön a nép és lerombolja. 

Ennélfogva, azon a múló emléken túl, amelyet e könyv szerzője állít itt neki, ma már nincsen nyoma a Notre-Dame komor tornyába belevésett titokzatos szónak, nincsen annak az ismeretlen sorsnak sem, amelyet oly szívszorító tömörséggel fejezett ki. Az az ember, aki azt a szót írta a falra, évszázadokkal ezelőtt eltűnt a nemzedékek sorából. 

Abból a szóból lett ez a könyv. 

1831 februárjában

David Mitchell :

Csontórák

Tartalom:

Miután csúnyán összeveszik az anyjával, a tizenöt éves Holly Sykes dacosan otthagyja az otthonát. Nem szökni akar, csupán bebizonyítani, hogy ő már nem gyerek, ám a távolléte alatt súlyos tragédia éri a családját, ami hatással lesz Holly egész életére, a szeretteire… 
…és azokra, akiket még nem is ismer. Egy cambridge-i egyetemista, aki vagyonért semmitől nem riad vissza; egy nyughatatlan újságíró, aki a család és a haditudósítás között vacillál; egy megkeseredett író, aki egyre távolabb sodródik a sikertől – az ő életük prizmáján keresztül rajzolódik ki Holly sorsa. Ahogy telik az idő és elketyeg az élet, fény derül egy misztikus csoport létezésére, és egy egész élet látomásai és véletlenei értelmet nyernek egy szürreális, láthatatlan háborúban, amely a világunk peremén zajlik. 
David Mitchell, a Felhőatlasz szerzője ismét egy korokon és kontinenseken átívelő, epikus történetet alkotott, amely egyszerre sorsregény, metafizikai thriller és meditáció halandóságról és túlélésről.

Sakey,Marcus:

Brilliánsok

(Brilliánsok 1.)

Tartalom:

AZ ÉLET NEM IGAZSÁGOS. 
Adjon a gyermekének különleges induló tőkét! 
Mindannyian a legjobbat akarjuk a családunknak. De a legodaadóbb, legjobb szülő is csak annyira sikeres, amennyire a genetika engedi. 
Ezért a Ragyogó Fények Termékenységi Központ kizárólag olyan donorokat fogad, akik megfelelnek a következő követelményeknek: 
– Minimum 120-as IQ-ra tesztelték őket. 
– Nincs örökletes hajlamuk betegségekre. 
Korábban a mesterséges megtermékenyítést azoknál alkalmazták, akik nem tudtak más módon teherbe esni. De ez megváltozott. És miért is ne? 
Végül is, mi fontosabb – hogy a gyereke megkapja a lehető legjobb genetikai hátteret, vagy hogy rokonságban álljon önnel? 
Donorjaink a legjobb emberi képességek hordozói. És míg nem tudni, mi az oka annak, hogy egyes gyerekek adottsággal születnek, a józan ész azt diktálja, hogy az esély nagyobb, ha a szülők egyike adottsággal rendelkezik. 
Hiszen én termékeny vagyok. Miért gondolkodnék megtermékenyítésen? 
Röviden? A gyereke miatt.

Sakey Marcus

Egy jobb világ

(Brilliánsok 2.)

Tartalom:

Amikor ​már napok óta nincs áram, megromlott az étel a fagyasztóban, és kiürültek a boltok polcai, mihez kezdesz? Hogyan véded meg a feleséged és újszülött gyerekedet, ha a nappali fala üvegből van, és a kertvárosban fegyveres bandák cirkálnak? 
Az USA a terroristák és a kormány háborújában teljesen kettészakadt. Dr. Ethan Park szelíd átlagember, aki iszonyodik az erőszaktól, de kutatásai folytán mégis a konfliktus sűrűjébe kerül. Mindkét hadban álló fél őt keresi. Családjával együtt menekülne, de ez is lehetetlen, mert Clevelandet körülzárták. 
A helyzet a többi országrészben is vészterhes: három metropolis megbénult, az emberek éheznek és rettegnek. A Briliánsok-trilógia második könyvében Cooper titkos ügynök az elnök tanácsadójaként igyekszik jobbá tenni a világot, de olyan játszmába kényszerül bele, amely alapjaiban fenyegeti értékrendjét hiszen ellenfeleinek is megvan a maguk víziója a jobb világról. 
A Briliánsok-trilógia egy alternatív jelenben játszódik, ahol 1980 óta tízből egy megszületett gyermek különös képességekkel rendelkezik. A zsenik egy részéből terrorista lesz, akik lángba borítják Amerikát. Vajon sikerül Coopernek rendet tennie?

A könyveket itt tudjátok beszerzeni:
Európa Könyvkiadó

Beleolvasó: Fróna Zsófia: A fegyverforgató - Fegyverek Háza ("A farkas kitartóan vonyított. Megaira a fejére szorította a párnáját és próbált visszaaludni, de az állat átható hangja úgy tört át az anyagon, mint kés a vajon")

Blogomra újabb szerző könyvéből fogok osztani nektek részleteket. Személyes kedvenc történetem, Fróna Zsófia: A fegyverforgató - Fegyverek Háza című kötetéből hozok részletet. Megismerhetitek Megairát és családját, illetve az iskolát is, ahová be fog kerülni. A történet tartalmaz izgalmakat, rejtélyeket és titkokat is. Bízom benne, hogy nektek is nagyon fog tetszeni, ahogy nekem is és kedvenc lesz nektek.

Fróna Zsófia:

A fegyverforgató – Fegyverek Háza

Tartalom:

Egy lány. 
Egy farkas. 
Egy tőr. 
Egy történet…

A harcos lélek küzdeni fog a végsőkig, a gyenge feladja, mielőtt célba érne. 
A tizenhét éves Megaira feszegeti saját határait, mindent megtesz, hogy kiderítse, mire hivatott. 
Miközben próbál rájönni, valójában hová tartozik, rejtélyes meghívást kap a Fegyverek Házába. 
Vajon az a sorsa, hogy fegyverforgatóvá váljon? 
Ahhoz harcos lélek kell, Megaira azonban még soha életében nem emelt kezet senkire. 
Megállja majd így a helyét? 
A válaszok keresése közben rájön, hogy a háttérben sötét erők munkálkodnak veszélybe sodorva a világot, amibe csöppent és a jövőjét, ami felé eddig csupán pár lépést tett. 
Lehet egy békés természetű lányból fegyverforgató? 
Tényleg ezt a sorsot szánták neki, vagy valami egészen mást? 
Meg tud küzdeni a rá leselkedő veszélyekkel, vagy elbukik?

A tét hatalmas, sikerén vagy bukásán több múlik, mint gondolná…

ENGEDÉLLYEL

1. fejezet

A farkas kitartóan vonyított.

Megaira a fejére szorította a párnáját és próbált visszaaludni, de az állat átható hangja úgy tört át az anyagon, mint kés a vajon.

Felült, és az órájára nézett: hajnali egy volt. Elmormolta az összes szitkot, ami így álmosan eszébe jutott, és az ajtó felé csoszogott.

Épp csak résnyire nyitotta a szemét, így nem vette észre, hogy Sarah, a mostohahúga, a folyosón hagyta a papucsát. Orra bukott benne, és úgy terült el a földön, mint egy béka. Most már nem csak a farkast szidta, hanem a húgát is.

Nem tartott tőle, hogy bárkit is felébresztene a házban, ugyanis rajta kívül nem volt otthon senki. Nancy, a nevelőanyja, tornaversenyre vitte a húgát. Nancy nagyon lelkes szurkolónak bizonyult, ha a lányáról volt szó. Szvetlána pedig… nos, mint rendesen, Megairának fogalma sem volt róla, a nővére épp hol van.

Vajon ha ő is elmúlik húszéves, Nancy majd vele is megengedőbben viselkedik, vagy ez valami olyasmi, ami kizárólag Szvetlánának jár?

Feltápászkodott, majd leóvakodott a lépcsőn, figyelve, hogy el ne essen még egyszer – a házukban bármerre heverhettek széthagyott holmik.

Egyenesen a nappali felé vette az irányt, ahonnan ajtó nyílt a kertre. A szoba oda néző oldala egyetlen nagy üveg tolóajtóból állt, így Megaira már a küszöbről látta, hogyan járkál a hatalmas állat fel s alá az üvegfal másik oldalán.

Az európai farkasnál kétszer nagyobb állat kísérteties látványt nyújtott a hold vékony sarlójával és a pislákoló csillagokkal a háttérben. Megaira jól ismerte; ez már nem az első alkalom volt, hogy találkoznak, de az otthonánál ritkán jelent meg. Amikor a farkas meglátta Megairát, megtorpant. Orrával az ajtó felé bökött és halk morgást hallatott.

Megaira egy darabig csak nézte az ideges állatot, azon töprengve, mit keres itt. Mintha…

– Te be akarsz jönni? – suttogta a lány hitetlenkedve.

Alighogy kinyitotta az ajtót, a farkas helyből átugrott a feje fölött. Morgott, vicsorgott, és Megaira dulakodás hangjait hallotta. Azonnal megpördült; az állat egy sötét ruhás, maszkos alakkal küzdött. A férfi felemelte kezét. Egy kés pengéje csillant meg a hold fényében, aztán a farkas a szekrénynek taszajtotta az idegent. Valami leesett, és hangos csörömpöléssel összetört. Megaira lába a földbe gyökerezett félelmében, nem tudta mitévő legyen, csak meredten bámulta a küzdelmet. Az alak most az állatra támadt, de a farkas belemart a karjába, amitől a férfi fájdalmasan felordított. A kés tompán koppant a nappali padlóján.

Megaira szíve a torkában dobogott, ahogy a magas alakot bámulta.

A farkas hátrált kissé, az idegen pedig megragadta a lehetőséget és elrohant. Megaira hallotta, ahogy kivágódik a bejárati ajtó, majd a sebes léptek hangja elhalkul.

Ekkor rájuk telepedett az éjszaka súlyos csöndje. Megaira lerogyott a földre. A betörések nem voltak mindennaposak errefelé, bár épp pár napja mondták a hírekben, hogy a szomszédos utcában kiraboltak egy házat… Brandon nyugodt kisváros volt, ahol egy ilyen esemény szenzációnak számított.

Megaira mindig is azt hitte, vele ez sohasem történhet meg, hisz’ ilyenek mindig csak másokkal történnek, erre tessék!

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

NewLine Kiadó

Fróna Zsófia hivatalos szerzői oldala

Kirsch Ákos: Árnyak a sötétben - ("...szeretem, ha hazai terepen, hazai nevekkel van megírva egy ütős sztori.")

Kirsch Ákos: Árnyak a sötétben c. kötetét még az írói oldalán olvasgattam a részleteket, és már akkor tudtam, hogy ezt a könyvet meg kell vennem. Így is lett. Amikor előrendelhetővé vált a kötet gyorsan le is csaptam. De sajna mostanra kezdtem el elolvasni, és pár napja fejeztem be. Végülis nem is baj, hogy ennyi idő elteltével fogtam neki, hiszen kellett ehhez hangulat is, hogy elolvashassam. A kötet Gyémántfelhő Kiadó gondozásában került forgalomban és ott is lehet beszerezni.

Kirsch Ákos:

Árnyak a sötétben

Tartalom:

Sirokban eltűnik egy Kerekes László nevű férfi. Édesanyja a budapesti magánnyomozót, Halász Pétert bízza meg fia felkutatásával. Péter a helyszínre utazik, ahol hamarosan különös események történnek. 

Kísértetjárás üti fel a fejét, kutyák és emberek tűnnek el rejtélyes körülmények közepette, gyilkosságok borzolják a kedélyeket, és rémálmok kezdik gyötörni a lakosokat. Ezalatt az erdőben rejtélyes gombafajta jelenik meg. Két tinédzser korú fiú – Takács Kornél és Füzesi Dávid – szintén nekilátnak végére járni a történteknek, és a közeli hegyen bizarr rituálé szemtanúi lesznek.

Vajon mi áll a furcsa események hátterében? Miféle árnyak mozognak az éjszakában? A szereplők ezekre a kérdésekre keresik a választ, nem tudván, hogy amivel szembe kell nézniük, az a legvadabb képzeletüket is meghaladja!

Véleményem

5/5

Kirsch Ákos írótól nem az első, hogy olvastam, de bízok benne, hogy nem az utolsó lesz.

Igazi csemege misztikus,thriller,horror rajongóknak, izgalmas és igazán kellően hátborzongató volt számomra ez a történet. Épp az olvasás közben gondolkodtam el azon, hogy milyen lenne már, ha megfilmesítenék. Olyan filmszerűen hatottak egyes jelenetek. Egyszerre van meg benne a félelem és a rejtély, hogy mi is történt Sirokban. Sosem tudtam mi fog, történi a szereplőkkel, egyáltalán nem volt kiszámítható.

Történet szerint Halász Péter egy ügyet kapott, mely egy fickót kellett megkeresni, édesanyja kérésére. A történet előrehaladtával, még ő magam sem gondoltam, hogy mi lesz a végkifejlett. Mi fog történni Sirokban. Ez az a kötet volt számomra eddigi legjobb olvasmányom az idén. Annyira nem tudtam mi lesz később, ahogy csepegtette az infókat, egyik döbbenetből, a másikban csapódtam. Élveztem az olvasást, tetszett, hogy nem lett a számba téve a megoldás kulcsa, sőt, hanem belevonta az olvasót a titkok kutatásában.

„Nem történhet meg újra! Képtelenség!”

Rég olvastam ilyen jó borzongató történetet, szerintem Ákosnak ezzel a zsánerrel jobban járna, ha nem hagyja abba. Sőt! Szívesen olvasnék Halász Péter kalandjairól. El tudnám képzelni sorozatot ezzel a karakterrel. Úgy érzem, hogy hiába lett lezárva Sirok története, mintha egy újabb titkok lennének még.

„Nem engedhetem, hogy megijesszen valami, melyről még azt sem tudom, hogy valóság-e vagy sem!”

Nem beszélve, hogy miután az eltűnt fickót keresi Sirokban, megismerkedik egy nővel, Eszterrel, akinek igencsak közelebbi kapcsolatban került és rejtélyes dolgok történnek vele. Érdekes volt olvasni, hogy két történet független egymástól és mégis egységgé alkotva szórakoztatja az olvasót. Ezek után minden további túlzás nélkül, ajánlom minden kedves olvasónak ezt a kötetet. S már most beszerzem a következő könyvét Kolóniát. Mindenképpen el fogom azt is olvasni, és figyelemmel fogom kísérni az írót, mert nagyon érdekes történetei kerülhetnek napvilágra.

„Ha ezt előre tudom, akkor többet kérek László anyjától a megbízásért.”

Nagyon örülök, hogy nem egy külföldi helyszínt és külföldi nevet használt az írót. Mikor kezemben vettem ettől féltem nagyon, félreértés ne essék azokat is, szeretem, de szeretem, ha hazai terepen, hazai nevekkel van megírva egy ütős sztori. Ráadásul még azt is elérte nálam az író, Hogy utána is nézzek Siroknak. Csodálatos egy hely lehet. Ha lesz rá módom, elmegyek, és magammal viszem, majd a könyvet. Érdekes lesz végig menni a könyvben megírt helyekre.

Egy szó, mint száz, ezt a történet ajánlom azoknak, akik szeretik borzongást, rejtélyeket és kedvelik a misztikumot. Ez pont nektek való történet.

  

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Kirsch Ákos írói hivalatos oldala

Gyémántfelhő Kiadó