Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Az embernek magáról mesélni a legnehezebb, de megpróbálom tömören összefoglalni.
Hamarosan betöltöm a harminchatot, és ez idő alatt annyi mindenben próbáltam
már ki magam, hogy képtelenség lenne itt és most felsorolni. Az egyetlen
állandó dolog az életemben mindig is a könyvek iránti olthatatlan szenvedélyem
volt. Mások utazgatnak, kirándulnak szabadidejükben, én a könyveket bújom, és
mellette történeteket írok. Én ezt élvezem, ettől vagyok önmagam.
Amit még tudni érdemes rólam, hogy elég szabadgondolkodású ember vagyok, aki nagy ívben kerüli a felesleges konvenciókat. Nem szeretem túlgondolni az életet és a világban betöltött szerepünket. Úgy vélem, sokan nem hagynak elég teret a számukra valóban fontos dolgoknak, és hajlamosak lemondani az álmainkról pusztán azért, hogy másoknak megfeleljenek. Én pont az ellenkezője vagyok, és próbálom úgy élni az életem, ahogy az nekem jó.
Bukásra ítélve c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Hihetetlennek tűnhet, de annak ellenére, hogy „hazai pályán” mozogtam,
nem volt olyan könnyű hitelesen megírni. Főleg a tanárok munkája, napi
feladatai, egy iskola mindennapjai igényeltek sok kutatómunkát. A KRÉTA-rendszerről
például halvány fogalmam se volt, ami a regényem egyik kulcsfontosságú eleme.
Sokat kutattam még a transzneműségről, a nemi megerősítő műtétekről,
valamint számtalan beszámolót olvastam más emberek coming out-élményéről, és
hogy rajtam kívül ki hogyan éli meg ma Magyarországon a másságát, milyen
tapasztalatai vannak, hogyan viszonyul hozzájuk a környezetük. Bár voltak
köztük kedves, szívmelengető történetek is, de a többségüket sajnos még olvasni
is elkeserítő volt.
Nem tudom konkrétan behatárolni, meddig tartott az írás. Elsőként a szereplőket alkottam meg, utána következett a cselekményvázlat. Az első kézirat megszületéséig szerintem több, mint egy félév is eltelt. Aztán jött a sok javítás, átdolgozás, ami talán plusz 2-3 hónapot jelentett.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Próbálom egyensúlyban tartani a kettőt, de nem nagyon elrugaszkodni a valóságtól. Épp csak annyira, amennyire a történet megkívánja. Természetesen a Bukásra ítélve teljes mértékben kitalált történet, de a helyszíneket és társadalmi közeget szándékosan meghagytam olyannak, amilyenek valójában – pontosabban amilyennek én látom.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Természetesen minden az olvasással kezdődött. Mint már mondtam, világéletemben imádtam olvasni és szenvedélyes könyvgyűjtő is vagyok. Késő kamaszkoromban írtam az első novellámat, és úgy emlékszem vissza rá, hogy borzalmas volt. Hiába mondták sokan, hogy jó, nem hittem nekik. Volt régen egy Karcolat.hu nevű oldal, oda raktam fel őket. Úgy tudom, azóta már megszűnt. Aztán ahogy felnőttem, dolgozni kezdtem, egyre jobban háttérbe szorult ez a tevékenység, és csak unalmamban írogattam magamnak kis szösszeneteket, ami épp eszembe jutott. Regényekbe is sokszor belefogtam az évek során, de sosem sikerült befejezni egyiket sem. Folyton megrekedtem egy résznél, és elkezdtem egyhelyben topogni, egyre jobban folyt ki a kezeim közül az irányítás. Részletesebb, tudatosabb tervezésre volt szükség, több előkészületre, és persze gyakorlásra.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Természetesen. A könyv, amelyen most dolgozom, egyáltalán nem LMBTQ+ témájú, és nem is igazán krimi, hanem egy női thriller. De erről most nem szeretnék többet elárulni.
Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?
Ez nem álnév. Ez a saját nevem. Soha egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy álnevet használjak. Valamiért ez most trenddé vált a magyar íróknál, mert a kiadójuk vagy ők maguk úgy gondolják, hogy ettől eladhatóbbak. Sajnos azt kell, mondjam, hogy ez igaz, és egyben elég szomorú is, hogy az olvasók nagy része amint magyar nevet lát egy borítón, rögtön elfordítja a fejét. Pedig nekem is sok hazai kedvencem van, és némelyikük akár nemzetközi viszonylatban is simán megállná a helyét, ha megfelelő támogatást kapnának. Kár, hogy erre nálunk egyáltalán nincs törekvés.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Egy kézirat sosincs kész. Ebbe már az elején bele kellett törődnöm. Még most, a megjelenés után is bele-bele lapozgatva a könyvembe azon agyalok néha, hogy egy-egy mondatot, jelenetet talán jobb lett volna így vagy úgy megírni. De szerintem nem én vagyok az egyetlen író, aki így van ezzel. Ilyenkor be kell csukni, el kell engedni, és bízni a szerkesztőben, hogy jól van az úgy.
Hogyan jött az ötlet, hogy könyvet írj? Főleg melegregényt?
Először is szeretnék pontosítani: én nem tartom a könyvemet szó szoros
értelmében „melegregénynek”. Mert azon túl, hogy a főszereplők melegek, és
vívják a napi harcaikat a társadalommal szemben, számtalan olyan témát is súrol,
melyek sokakat ugyancsak érintenek. Ilyen például az iskolai bántalmazás
problémája, a családon belüli erőszak, és végül, de nem utolsó sorban az
oktatási rendszer hanyatlása. Az, hogy nem voltam hajlandó belesimulni a
politikailag elvárt sémákba, az szinte magától értetőden jött. Sosem
szégyelltem azt, aki vagyok, és nem állt szándékomban semmilyen elvárásnak
megfelelni. Charles Bukowskit idézve: „Ha azon aggódnék, hogy az embereket mi
érdekli, soha nem írnék semmit.”
Szóval számomra a szereplőim ugyanolyan normális, átlagos emberek, mint amilyennek magamat is tartom. Az más kérdés, hogy a környezetük miként viszonyul hozzájuk. Ez a könyv központi témája, és ezt sugallja a borító és a cím is: Bukásra ítélve.
Mit gondolsz a jelenlegi helyzetről? Fólia-törvény, a könyvek nem kerülnek ki a könyvesboltok polcaira.
Ez a kérdés pont telibe talált, mert az időzítésből és a témából adódóan
sokan azt hihetik, hogy direkt bosszantásból írtam egy olyan könyvet, amivel
majd jól megmondom a magamét a világnak. Nem ez volt az eredeti szándék, de
végül nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, hogy ne emeljem át a regényembe
az aktuális történéseket is.
Hogy mit szólok? Az ember azt gondolná, hogy a saját hazája büszke rá, ha
bárki bármi maradandót alkot. De jelenleg ez csak akkor igaz, ha az olyasmi,
amit elvárnak. Ami belefér egy bizonyos keretbe.
El kellene már végre fogadni, hogy nem minden mű szól mindenkinek,
viszont mindenkinek joga van tudni róluk, és hozzájutni ahhoz, ami érdekli, és amiben
önmagára lel. Szándékosan hátrányba helyezni bármilyen szerző, művész fáradtságos
munkáját csak azért, mert valakik kitalálták, hogy az ártalmas (ami persze nem
igaz, és ezt ők is tudják jól), szerintem igazságtalan és megalázó. Emiatt nem
álltak szóba velem kiadók, ezért nem lehet ott a könyvem az újdonságok közt a
kirakatban, holott más íróké igen. Ez is egy a sok megkülönböztető dolog közül,
ami másnak jár, nekem nem.
Megmondom őszintén, hogy senkinek ilyen kínkeserves debütálást nem kívánok. Ilyen érzés lehet, amikor az esküvőd napján hal meg valakid.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Nem feltétlenül. De a lélektani thriller mindig is nagy favoritom volt. Durva csavarok, óriási csattanók, meghökkentő befejezések, és persze pszichológia minden mennyiségben. Csak hogy pár szerzőt említsek: Farkas Anett, Ludányi Bettina, Sienna Cole, Paula Hawkins, Sarah Pinborough, Lucy Foley, John Marrs, J. P. Delaney. Imádom őket! Sosem tudom, mire számítsak tőlük, és én is valami ilyesmit akartam. Valami egyedit, újszerűt, ami mást nyújt, mint amire elsőre gondolsz. Szívből remélem, hogy valamelyest sikerült.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Felfoghatatlan. Egész életemben csak álmodtam erről, és még mindig alig hiszem el, hogy valóban megtörtént, dacára a már említett körülményeknek. És ami a legszebb benne, hogy akkora szeretet és támogatás vett körül hirtelen mindenhol, amire egyáltalán nem számítottam.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Aki ismer, az tudja, hogy én egy nagyon tudatos ember vagyok, szeretek
mindent megtervezni. Ez a regényemmel sem volt másképp, de ezúttal több teret
hagytam magamnak. Szóval a válaszom az, hogy kicsit mindkettő. Tudatosan
megterveztem a történet minden részletét, de amikor szárnyalni akart magától,
én engedtem.
Persze sok olyan pillanatom volt, amikor legszívesebben azt mondtam volna, hogy francba az egésszel. De szerencsére valahogy mindig sikerült átbillennem rajta és folytatnom. A végén már úgy voltam vele, hogy nem is érdekel, ha nem tökéletes, mert olyan úgysem létezik. Szívem-lelkem benne van, és csak ez számít.
A kötetedből vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Imádom azt a jelenetet, amikor Patrik meglepi Milánt a szerelemlakattal,
és együtt felteszik a korlátra a Csónakázó-tónál. Az eredetileg nem volt benne
a vázlatomban, azt teljesen maguktól csinálták. Van egy korábbi jelenet is,
amikor Patrik meglátogatja otthon a betegen fekvő Milánt. Imádtam azt a csendes
vonzalmat, ami ott kialakult közöttük.
A legnehezebben Alex visszaemlékezését írtam meg, amikor Patriknak mesél
az apja haláláról. Az még nekem is sokkoló volt, és ugyanígy voltam a Milán
apjával játszódó jelenetekkel. Attól az embertől még most is a frász jön rám,
ha csak rágondolok.
Van még egy kedvenc részem, ami nem túl vidám, de elég ütős. Nem akarom elárulni melyik, mert az spoiler lenne, de ha valaki olvasta már, és utána alaposan megnézi a borítót, rá fog jönni.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Az élményeim, tapasztalataim, emberismeretem. Szeretek mindenben tájékozott lenni és nyitott szemmel járni. Van egy jelenet a könyvben, amikor Alex kifelé nézelődik a HÉV ablakán, és figyeli az utasokat, járókelőket, és próbálja elképzelni a történetüket. Én pontosan ugyanilyen vagyok. Munkába menet ülök a volán mögött a piros lámpánál, átmegy előttem valaki a zebrán, és a külsejéből, mozgásából leszűrve már mögé is képzelek egy sztorit.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Kizárólag a párom tudott róla, hogy könyvet írok. Ő is olvasta először. Róla azt kell tudni, hogy nem sokat olvas, és ha unja, rögtön félreteszi. Nem érdekli az sem, hogy én írtam. Viszont a Bukásra ítélve első kéziratát (akkor még nem ez volt a címe), egy hétvége alatt kiolvasta, és azonnal sorolta az észrevételeit. Ebből már sejtettem, hogy valamit csak jól csináltam, és hallgattam is rá mindenben. Ő azon kevesek egyike, akinek a véleménye nagyon fontos nekem.
Persze később szakértő szemek is átnézték, de az már nem volt ugyanaz. Az már inkább a munka része volt.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent? Ráadásul egy LMBTQ-regény.
Mivel a főhőseimmel ellentétben én sosem titkolóztam magamról, a téma
senkinek sem okozott nagy meglepetést. De mikor édesanyám megtudta, hogy könyvem
jelenik meg, még a szava is elállt, pedig őróla azt kell tudni, hogy hozzám
hasonlóan imád sokat beszélni.
Egyébként nagyon büszkék rám mindannyian, és nekem ez a legfontosabb.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Azt üzenem, hogy ne hallgassanak a hazug mítoszokra, amiket terjeszteni
próbálnak, és bátran vegyék a kezükbe a könyvem, vagy bármely más hasonló
témájú könyvet. Garantálom, hogy semmi bajuk nem lesz tőle, legfeljebb annyi,
hogy ezentúl nem csak fekete-fehérben látják majd a világot.
Idén belekezdtem egy új könyvbe, és most azzal is foglalatoskodom. Emellett
szeretném most egy kicsit élvezni a munkám gyümölcsét, és minél több olvasóhoz
eljuttatni az írásomat. Ez egy igen kemény feladat, és sok időmet, energiámat elveszi.
Sajnos nálunk nem divat utcai plakáton könyvet reklámozni, úgyhogy jobb híján
marad a közösségi média, ami őszintén szólva, nem a szívem csücske.
Viszont aki szeretne, személyesen találkozhat velem nemsokára a
Millenárison, a Nemzetközi Könyvfesztiválon. Egészen pontosan szeptember 28-án,
14 órakor várok mindenkit szeretettel a Könyv Guru standjánál. Remélem sok
elégedett és leendő olvasóval találkozom majd. Furcsa lesz most az asztal másik
oldalán ülni, de én izgatottan várom. Gyertek el minél többen!
