Bartal Tamás: Lámpavas és harisnyatű – MEGJELENT!

A XIX. század második felének Magyarországán játszódó detektívregény-folyam, a Lámpavas-trilógia harmadik kötete.

 

Bartal Tamás

Lámpavas és harisnyatű

 

Megjelent a Múlt-kor Kulturális Alapítvány gondozásában!

Lira

Szerkesztette: Tegyi Timea

Borítóterv, grafika: Ludányi Gergely

 

A történetről

 

1840

A tabáni temető melletti erdős részen eltűnik egy kislány. Szülei napokig keresik, de a rendőrök hathatós segítségével sem bukkannak a nyomára. Majd kiderül, hogy a gyermek egy szörnyű gyilkosság áldozata...

1874

A kiegyezés utáni Magyarországon pezseg az élet. A fővárosban azonban hiába a Mihaszna Eleknek becézett rendőrök szigora, az utcákat alvilági figurák, lumpenek és prostituáltak uralják, éjszaka pedig mindenki füstös bordélyokban vagy zengerájokban mulat.

A politikát áthatja a korrupció, amiért a sajtó a teljhatalmú pesti rendőrfőkapitányt, a Lexi bácsinak csúfolt Thaisz Eleket teszi felelőssé.

Az általános zűrzavarban gyilkosságok sorozata tartja félelemben a lakosságot. A tapasztalt nyomozó, Herczen Vilmos régi társával, Arányi Lajos kórboncnokkal igyekszik felderíteni, ki áll a bűntények hátterében, bár igyekezetüket lépten-nyomon nagyhatalmú, befolyásos személyek akadályozzák.

 

Fülszöveg

 

A regény a XIX. század második felének Magyarországán játszódó detektívregény-folyam, a Lámpavas-trilógia harmadik, záró kötete. Az első két kötettől teljesen független, igaz történeten alapul.

 

Egy izgalmas történelmi korszakot megelevenítő, fikciós elemekkel dúsított true crime, amelyben a szerző a valóságban megtörtént gyilkosságokat és egyéb bűncselekményeket dolgoz fel. A történet 1874–75-ben, a kiegyezést követő időszakban játszódik, amikor a labilis közéleti viszonyok uralta Magyarországon az alvilág és a politikai hatalom összefonódott a hírhedt pesti rendőrfőkapitány, Thaisz Elek személye révén.

 

A regény cselekménye több szálon fut: Erny György, a milliomos háztulajdonos kegyetlen meggyilkolása és kirablása mellett a rendőrség egy kislányokat erőszakoló sorozatgyilkos után is nyomoz. Megismerjük a monarchiabeli szórakozóhelyek és bordélyok fülledt erotikájú világát, valamint a politika korrupcióra épülő rendszerét.

 

Részlet a regényből

 

A terézvárosi templom mögött álldogáltak egy kőhalmaz mellett, s a kövekre dobott, levágott női fejet szemlélték távolról. Göndör, felkötött haj, lecsukott szem, szép hosszú szempillák. Az arcot csinosnak mondhatnánk, ha ilyen körülmények között ez helyénvaló lenne, gondolta Herczen. Az arc hófehér: a törzstől elválasztott testrészből a szó szoros értelmében kifutott minden vér.

Ekkor érkezett a helyszínre Arányi Lajos professzor, a neves kórboncnok. Hatvan felé járó férfi volt keskeny arccal, szigorú tekintettel. Drótkeretes szemüveget viselt. Kecskeszakállába ősz hajszálak vegyültek. Aki nem ismerte, kinézetre hűvös embernek mondta volna, pedig a természetéből fakadóan barátságos, mégis megfontolt személynek mutatkozott. Felesége, majd kisebbik gyermekének elvesztése megviselte, bár mindezt két évtized távlatából nemes egykedvűséggel vette tudomásul. Igényesen ruházkodott: úgy festett, mint akit skatulyából húztak elő.

Herczen örömmel köszöntötte régi barátját, akivel sok bűnügyet oldottak már meg együtt. A professzor egy pillantást vetett a testről leválasztott fejre, majd odavetette a nyomozónak:

– Dézsavüm van.

A felügyelő a homlokát ráncolta:

– Hogy mid van?

– Dézsavü. Ezt már láttam. Franciául.

Majd Herczen értetlenségét látva magyarázni kezdett.

– Akkor szoktuk mondani, amikor az az érzésünk, hogy valami egyszer már megtörtént velünk és most újraéljük.

A nyomozó bólintott.

– Így már értem.

Egy fontos ügyben úgy kezdődött az együttműködésük, hogy a Duna-parton megtalálták a méltatlan véget ért prostituált, Végh Orsolya fej nélküli holttestét. Most annak az esetnek a fordítottjával volt dolguk.

Arányi kesztyűt húzott, és közelebb húzódott a bűnjelnek minősülő élettelen emberi fejhez. Először érintés nélkül vizsgálta meg.

– Fekete haj, kis száj, gömbölyű arc – sorolta gépiesen.

– Azt mondanám, ez a fej olyan ügyesen van lemetszve a nyakról, hogy ez a műtét egy tanult bakónak vagy orvosnak is a becsületére válnék. Nézd meg ezt a folytonos, hibátlan vágást! Sehol egy rontás vagy újrakezdés.

A nyomozó nem osztozott a műértő lelkesedésben.

Úgy tűnt, Arányi erősen gondolkodik. Kisvártatva újra megszólalt:

– Ez az eset egyvalamiben bizonyosan eltér az Orsolya-féle ügytől.

– Éspedig? – kíváncsiskodott Herczen.

A professzor tényszerűen nyilatkozott:

– Ez a fej egy kisleányhoz tartozik. Pontosabban tartozott – javította ki magát.

A felügyelő meghökkent.

– Az lehetetlen – mondta.

Arányi hümmögött.

– Valóban megtévesztő, amit látsz. Ezt a csinos gyermekarcot felnőtt módjára készítették ki.

Kezébe vette a fejet. Egyik ujját végighúzta az arcon. Kesztyűjére halvány rózsaszín arcfesték ragadt.

– Igazad van – szólt meglepetten Herczen.

A kórboncnok tovább magyarázott:

– Nézd, az állkapcsok még nem fejlődtek ki teljesen. Persze az erőszak traumájától a fej megpuffadt, ezért úgy tűnik, mintha egy felnőtthöz tartozna. Mégis azt mondanám, hogy ez a gyermek nem volt több hat-hét évesnél.

A nyomozó elborzadt.

– Ha ez igaz, és a kislányt felnőtt nő módjára kifestették, azt jelenti, hogy…

Nem tudta befejezni a mondatot, még a gondolatától is elborzadt, hogy egy gyermeket szexuálisan bántalmaztak.

A kórboncnok nehéz szívvel bólogatott.

– Erről nyilvánvalóan csak akkor tudok nyilatkozni, ha megtaláljuk a fejhez tartozó torzót. De valószínűleg igazad van.

Hangos vitatkozás zaja zavarta meg eszmecseréjüket. Oldalra néztek.

– Engedjenek oda! Engedjenek! A kislányomat keresem!

Magas, jól öltözött férfi próbálta áttörni a darabontokból álló kordont. Arcát magas homlokáig sötétvörös foltok borították, koponyája kopaszságát simára kent, fekete paróka szakította félbe. Alatta bandzsa szempár villogott, melyek közül a beszélgetőtársra néző szem kőmerevnek látszott.

Herczen ellépett a kavicshalomtól, s intett a beosztottjainak, engedjék oda a férfit.

– Kérem – kezdte a hálás ember nyöszörgő hangon, – elveszett a kislányom.

– Kit tisztelhetek az úrban? – kérdezte a felügyelő, s megpróbálta leküzdeni magában a beszélgetőtársa külleme okozta viszolygását.

– Bertini vagyok, a tabáni patikus. Öt napja eltűnt a lányunk, Emmi. Azt hallottam, talán őt találták meg.

– Milyen idős a kislánya?

– Hét éves, kérem.

Herczen nyelt egyet. Az életkor megfelelt az áldozaténak. Mégsem engedhette meg, hogy ilyen kevés információ alapján egy kétségbeesett apát kitegyen annak a borzasztó élménynek, amit egy levágott gyermekfej látványa jelent.

– Nézze, uram, nem vagyok biztos abban, hogy a kislány eltűnése és a most talált fej összefüggésben állnak egymással…

– Látnom kell! – szakította félbe az elszánt férfi.

– Uram, ez lehetetlen. A nyomozás még csak most kezdődött el, semmi támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy….

– Értse meg, látnom kell! – kiáltott fel hisztérikusan a férfi. – Közel egy hete nem alszunk a feleségemmel, csak a kis Emmit keressük mindenfelé.

Keserves sóhaj szakadt ki a karikatúraszerű emberből.

– Idegroncsok vagyunk, kérem szépen. Nézze!

Egy újságot húzott elő szürke kabátja rejtekéből.

–Három napja nyomozok Emmikém után. Itt a fényképe a hírlapban!

Herczen az újsághirdetésben szereplő mosolygós, gömbölyű lányarcot vizslatta. Valóban látszott a hasonlóság.

Bertini vékony kamaszhangján újra felkiáltott:

– Látnom kell őt!

Herczen tehetetlenül ejtett le a kezét. Kész volt megadni magát. Ám ekkor egy újabb kiáltás harsant, ezúttal az egyik közrendőr torkából:

– Megtaláltuk a testet!

 

A szerzőről

A szerző portréját Goreczki Renáta készítette.

 

Bartal Tamás 1973-ban született. Eredeti végzettsége szerint jogász, több tudományos és közéleti cikk szerzője. A Jogi alaplap főszerkesztője. Több, az agresszív közlekedési morál elleni kampány szervezője és arca. Hobbija a tenisz, amatőr játékos. Gyermekkora óta ír. Több kisebb publikációt követően 2014-ben jelent meg a verseket és rövid prózai alkotásokat tartalmazó Porcelánmosoly című kötete. 2019-ben látott napvilágot az 1800-as évek derekán játszódó detektívregény-sorozat, a Lámpavas-trilógia bevezető darabja, a Lámpavas és pillangó című történelmi krimi, majd 2022-ben jelent meg a trilógia második része, a Lámpavas és a mindent látó szem. A trilógia kötetei önálló történetek.

Bartal Tamás társszerzője a 2022-ben publikált 365 apropó, amiért jó magyarnak lenni című kötetnek.

Bartal Tamás szerzői Facebook oldala

 

A trilógia első két kötete

Megvásárolhatók:

Múlt-kor Bolt

Az új kötet kötet kapható a kereskedelmi hálózatokban:

Lira 

Lira - Bartal Tamás

Oto Horvat: Éjszakai vetítés – Megjelent!

 Oto Horvat

Éjszakai vetítés

Megjelent!

Éjszakai vetítés – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Prae Kiadó (Magyarország), Akademska Knjiga (Szerbia), 2024

Fordította: Beszédes István

Szerkesztette: Ladányi István

A borítóterv Oto Horvat alkotásának felhasználásával készült.

Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben

Időpont: november 2-án 19 órakor

Helyszín: Budapest XII., Ráth György u. 4.

A bemutatón vendégünk a szerző.

Fülszöveg

Mint mikor egy lelkes archeológus töredékekből rekonstruál egy korszakot, Oto Horvat szuggesztíven és meggyőzően, visszafogott prózai eszközökkel építi fel az Éjszakai vetítés Firenzéből Újvidékre hazalátogató hősének személyes történetét és privát szféráját, ami nem csupán az övé, mert közösen birtokolják a várossal. A főhős múltbeli életének rekonstrukciója, annak megbízható tényekkel való alátámasztása az Éjszakai vetítés című regényben fokozatosan fordul át a származásról, a családról, az egyes szereplők sorsáról és történelmi viszontagságok közötti megpróbáltatásairól, az elvándorlásról és az otthon maradásról szóló elbeszélésbe, egy olyan családtörténetbe, ami magába foglalja a nyomasztó felnőtté válás, a másság és a különbözőség, az elhallgatott családi mesék és rejtélyek témáit is, miközben társadalmi és történelmi kalauzunk marad Újvidék megéléséhez, a város traumáinak, fényes és sötét korszakainak jobb értéséhez is.

Franja Petrinović

 

A szerzőről

Horváth Ottó (szerzői nevén Oto Horvat) 1967-ben szü letett Újvidéken. A gimnáziumot Karlócán, egyetemi tanulmányait Újvidéken, Erlangenben és Berlinben végezte. Firenzében él és alkot.

Verseskötetei: Gde nestaje šuma (1987), Gorki lis to vi (1990), Zgrušavanje (1990), Fotografije (1996), Dozvola za boravak (2002), Putovati u Olmo (2008, magyar fordítása 2010-ben jelent meg Olmóba menet címmel), Izabrane & nove pesme (2009). Regénye: Sabo je stao (2014, magyar fordításban 2023-ban jelent meg, Szabó megállt címmel). Elbeszélések: Kao Celanovi ljubavnici (2016). Fordítások: Pilinszky János, Krater (1992); Fenyvesi Ottó, Anđeo haosa (2009); Hans Magnus Enzensberger, Poslednji pozdrav astronautima (2010).

A fordító, Beszédes István 1961-ben született Zentán, ahol most is él. Költő, műfordító, a zEtna internetes irodalmi folyóirat alapító-szerkesztője. Önálló fordításkötetei: Citadella.doc – Három négykezes (Zenta, 2003); Boško Krstić: A vadgesztenyék utcájának nyomában (Szabadka, 2007); Oto Horvat: Olmóba menet (Zenta, 2010); Boško Krstić: Az azúr őrzőinek legendája (Pécs, 2012); Oto Horvat: Szabó megállt (Újvidék, 2023).

Részlet a kötetből

Késő tavasz tombolt a hosszú fasorban.

Pár pillanatig lenyűgözve szemléltem a sötétített üvegű ablak mögül, majd sietős léptekkel a repülőtér épületének kijárata felé vettem az irányt. Kinn váratlanul ért, hogy a déli verőfény milyen erős és brutális. Akár egy pöröly. Hátizsákom elülső zsebéből elővettem a napszemüveget, s amint a látásomat visszanyertem, a nevemet kezdtem keresni az autójuknak támaszkodó taxisofőrök kezében lévő papír- és kartonlapokon. Egy alacsonyabb, kissé köpcös, krémszínű zakót és farmernadrágot viselő fiatalembernél találtam meg, aki a kocsisor végén parkoló, fényesre suvickolt, fekete autója előtt állt. Jó érzéssel töltött el, hogy az utazás a tervek szerint halad. Késés és várakozás nélkül. Minden nehézség nélkül. A rend kedvéért intettem neki. Amikor felé indultam, megfordult a fejemben, akadhat esetleg másvalaki is az utasok között, akinek szintén ez a vezetékneve. És hogy az a valaki is tarthatna éppen Újvidékre. Lassítottam, és elbizonytalanodva néztem körül. De senki nem igyekezett, és senki se tekintett abba az irányba. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem sajnáltam kicsit.

A szél erőteljesen szította a zöld tüzet a lombok között. Egyre melegebb lett. A hátizsák meg vágta a vállam. Megkönnyebbüléssel adtam át a taxisnak. A hátsó ülésre helyezte, hogy a kezem ügyében legyen, bár amikor erre kértem, egy pillanatig habozott. A gépkocsi, amibe beültem, új Mercedes volt, C osztály. Meglepett, hogy hosszabb útra ilyen modellt alkalmaznak, mert már hozzászoktam a jóval szerényebb típusokhoz. Belül  még minden patyolattiszta volt, a korábbi utasok és az élettörténetük még nem hagyott szagot. Szerencsémre légfrissítő sem volt a kocsiban, mert attól hányingert és fejfájást kapok.

Ezeket az olcsó parfümöket ugyanolyan nehezem viselem, mint az áporodott víz szagát a fonnyadt (a nagyapa kertjében szedett) orgonával teli vázában, vagy a lepusztult balkáni metropoliszokat összekötő autópályák vendéglátóhelyein a mosdók mindig egyforma bűzét, illetve a katonai hálótermek áporodott levegőjét, amelyekben valamikor régen, szakaszvezetőként, nem minden szadista hajlam nélkül ordítoztam a méltóságukat vesztett és koszos újoncok fülébe: Ébresztő, bakák! És valamivel ritkábban, hogy Riadó, kopaszok! A frissen nyírt és számomra, az egykori hippi számára túlzottan is rövid hajú taxisofőr, nyakán fehér, napot nem látott bőrsávval, szótlanul tette a dolgát. Átfutott az agyamon, hogy minden apropó nélkül, csak úgy, megszokásból vagy kíváncsiságból beszélgetést próbál majd kezdeményezni, de legnagyobb örömömre nem tette.

Így, csöndben, gondoltam, sokkal kellemesebb utazni. Csöndben, miközben, ha akarom, hallgathatom a motor zúgását és a papírcsörgést a sofőr keze nyomán, miközben zakója zsebében cukorkák után kutat. Az, hogy nem vettek körül idegen szagok és idegen élettörténetek, és elmaradt a sofőr udvarias érdeklődése is, valamiféle gyermeki izgalommal töltött el. Ígéretes előjele ez, gondoltam, az előttem álló újvidéki hétnek.

Azon tűnődtem, hogy a tudatosan vagy öntudatlanul identitásomba szőtt családi történetek és gyermekkori legendák között minden bizonnyal vannak hamisak, eltúlzottak és elferdítettek is. Már hónapok óta azt éreztem, elérkezett a nagytakarítás és a történetek rekonstrukciójának a pillanata. Hogy ez eddig váratott magára, nem csupán a lustaságnak tudható be, hanem a félelemnek is, hogy mindez lelki kellemetlenségekkel és váratlan következményekkel járhat. Kétségem sem volt afelől, hogy sem Firenzében, sem bármelyik másik városban sem tudom elvégezni ezt a szembesítést és önvizsgálatot. Igaz, ezek a helyek valami módon óvnának az igazsággal való közvetlen szembesüléstől, de vajon sikerülhet-e az igazság egyetlen kis szilánkját is megtalálni és megragadni kívül azon a városon, ahol a történések megestek. Csakis Újvidéken győződhettem meg mindazoknak az örömteli vagy tragikus eseményeknek a hiteléről, amelyekről hallottam, vagy amelyeket közvetlenül vagy közvetetten megéltem.

Firenzében, az utazásra való készülődés során jutott eszembe, hogy mint egy banális és átlátszó krimiben, én magam vagyok a nyomozásom tárgya, és a családra vonatkozó kérdésekkel csak áltatom magam. Az igazi indítékot nem lehetne-e az ismert imperatívusszal leírni: Tudd meg, értsd meg és ne feledd, ki voltál és mit akartál!?

A felszállás előtt, a becsekkolók sorában állva még ebben sem voltam biztos, a repülés előtti idegesség és pánik teljesen leblokkolt és összezavart, az ítélőképességem nullára csökkent.

Amikor felhajtottunk az autópályára, felriadtam gondolataimból. A sietve gyülekező, mogorva felhőket néztem. Erőteljesen magasodtak a síkság fölé; legyőzhetetlen és kímáletlen lovashadsereg.

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Éjszakai vetítés – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Hayley Campbell: Minden élők és holtak - A balzsamozóktól a hóhérokig - Mindazokról, akiknek mestersége a halál - MEGJELENT!

 Hayley Campbell

Minden élők és  holtak

A balzsamozóktól a hóhérokig – Mindazokról, akiknek mestersége a halál

(All the Living and the Dead)

Megjelent!

Multiverzum Kiadó

Líra

Multiverzum Kiadó, 2024

Fordította: Novák Gábor

Szerkesztette: Péczely Dóra

Fülszöveg

Ebben a mélyen megindító és figyelemre méltó könyvben Hayley Campbell újságíró a társadalom halálhoz való viszonyát, és azok életére gyakorolt hatását vizsgálja, akiknek munkája a halálhoz kapcsolódik. Ha rájuk ruházzuk át ezt a terhet, mert nekünk túl sok lenne – teszi fel a kérdést a szerző –, ők hogyan birkóznak meg vele? Vajon a halállal való közvetlen szembenézés csökkentené a félelmünket?

 

A szerző gyerekkori kíváncsiságából merítve találkozik balzsamozókkal és egy egykor a halálsoron dolgozó hóhérral, tömeges halálesetekkel foglalkozó nyomozóval és egy gyászkezelő bábával. Beszél sírásókkal, akik már saját sírjukat is megásták, és interjút készít egy férfival, akinek a munkája megtisztítani a bűnügyi helyszíneket.

 

Campbell éleslátó és őszinte interjúiban olyan dolgozóknak teszi fel a kérdést, akiknek mestersége a halál: vajon megváltoztatja az embert a halállal való napi kapcsolat? És vajon nem veszítünk-e el valami létfontosságút azáltal, hogy a halált rejtve hagyjuk?

Ajánlások

„Érdekfeszítő, őszinte és gyakran megrendítő könyv, amely azt a kérdést feszegeti, mire taníthat meg minket a halál üzletága. Az olvasók olyan intim kapcsolatba kerülnek Campbell meglátásaival, mint ő maga a halandósággal.”

– Lindsey Fitzharris, a The Facemaker írója

„Hayley Campbell a Halál Világának egyik legfontosabb szószólója. Az élők és a holtak iránti szenvedélye kiemeli őt a számos szerző közül, akik mostanában a halálról és a haldoklásról írnak. A Minden élők és holtak nagyon fontos mű mindenki számára, akit érdekel, mi történik egy emberrel a halála után. Komolyan hiszem, mindenkinek el kellene olvasnia, hogy meg tudja becsülni azt a tiszteletet, amit a halottakkal dolgozó láthatatlan munkások tanúsítanak nap mint nap.”

– Dr. John Troyer

„Hayley Campbell definiálta a halál filozófiáját azzal, hogy közel került hozzá, megragadta, és érdekes kérdéseket tett fel olyan embereknek, akik egész életükben a halál közelében voltak. Alapvető, érzékletes, őszinte elemzés arról, hogyan viszonyulunk a halálhoz, és a halál hogyan változtatja meg az élőket.”

– Audrey Niffenegger

„Campbell csodálatos író, képes megragadni azoknak az embereknek a rendkívüli hevületét és akasztófahumorát, akik egész életükben halottakkal dolgoztak.”

– Caitlin Doughty, a New York Times sikerlistás írója, a Smoke Gets in Your Eyes és a From Here to Eternity szerzője

„Megható, vicces, és váratlanul csalt könnyeket a szemembe.”

– Neil Gaiman

„A könyv legerősebb része az a fejezet, amelyik a londoni St. Thomas Kórház technikusairól szól, akik boncolásra készítik fel a holttesteket. Briliáns írás, az egyik legjobb esszé, amit az utóbbi időbe olvastam; provokatív, szeretetteljes és őszinte.”

– Helen Rumbelow, The Times

„Érdekfeszítő, őszinte és gyakran megrendítő könyv, amely azt a kérdést feszegeti, mire taníthat meg minket a halál üzletága életünk közepén. Az olvasók olyan intim kapcsolatba kerülnek Campbell mondanivalójával, mint ő maga a halandósággal.”

– Lindsey Fitzharris, a The Facemaker írója

„Campbell a halál iparágának filozófiájával és történetével kapcsolatos, okos meglátásokat sző bele riportkönyvébe… Egy pillanatig sem hátborzongató… Ugyanakkor megrendítő és személyiségformáló…”

– Financial Times

„Campbell csodálatos író, képes megragadni azoknak az embereknek a rendkívüli hevületét és akasztófahumorát, akik egész életükben halottakkal dolgoztak.”

– Caitlin Doughty, a New York Times sikerlistás írója, a Smoke Gets in Your Eyes és a From Here to Eternity szerzője

„Az újévet ennek a könyvnek szenteltem. Alapvető írásmű, amennyiben életet birtokló emberi lény vagy. Lenyűgöző, perzselően őszinte és meglepően tapintatos rálátást nyújt azokra az emberekre, akik halálunkban foglalkoznak velünk. Nagy szükségem volt rá, hogy elolvassam.”

– Tuppence Middleton

„Bátor utazás az árnyak völgyén keresztül. Örömmel üdvözlöm Hayley Campbellt a Halál közösségében.”

– Catharine Arnold, a Necropolis: London and Its Dead szerzője

„Campbell elmerülése a halálban mentes a traumától… meglepő és megindító, őszinte, együttérző.”

– London Review of Books

„Együttérző és magával ragadó könyv. Egyformán lenyűgöző és megrázó.”

– Charlie Gilmour, a Featherhood szerzője

Részlet a kötet bevezetőjéből

Az első valódi halott, akit ismertem, Harriet barátnőm volt, aki tizenkét éves korában fulladt bele egy elárasztott vízmosásba, amikor a kutyáját akarta kimenteni. A temetésből szinte semmire sem emlék­szem, sem a gyászbeszédre, sem a jelen lévő tanárokra, vagy hogy sírt-e valamelyikük. Nem emlékszem, hol ült Belle, az életben maradt fekete labrador, vagy hogy egyáltalán ott volt-e, netán otthon hagyták. Csak arra emlékszem, hogy ott ültem a padban, és a lezárt, fehér ko­porsóra meredtem, mert tudni akartam, mi van benne. Minden bűvész tudja, hogy egy lezárt doboz egy csapatnyi ember között a fenntartott feszültség biztos receptje – így én csak bámultam. A barátnőm ott volt, alig néhány lépésnyire tőlem, de elrejtették előlem. Frusztrált a dolog, és nem igazán tudtam értelmezni, hogy valaki ott van, aztán már nem, és nincs semmi, ami ezt határozottan igazolná. Látni akartam őt. Hiányoltam valamit amellett, hogy hiányzott egy barát. Úgy éreztem, valamit titkolnak előlem. Látni akartam, és ismerni a tényeket, de nem volt rá módom, valami blokkolta a gyászomat. Vajon úgy néz ki, mint a barátom, vagy megváltozott? Olyan szaga lehet, mint a szarkának?

Nem féltem a haláltól, egyszerűen megbabonázott. Tudni akartam, mi történt a macskákkal, amikor elástuk őket a földbe. Tudni akar­tam, miért bűzlenek a madarak, és miért esnek le a fáról. Tele voltam emberi, állati, dinoszaurusz-csontvázakat ábrázoló könyvekkel, és mindenáron megpróbáltam elképzelni a sajátomat. Otthon sután, de őszintén válaszoltak a kérdéseimre. Megdicsértek, amikor lerajzoltam, és a macskák szívszaggató sorsa megmutatta, hogy a halál elkerülhe­tetlen, és néha nagyon mocskos, máskor pedig nem az. Az iskolában azt mondták, fordítsam el a tekintetem – a madarakról, a rajzokról, a halott barátnőmről –, és minden órán, meg a templomban is más képe­ket mutogattak nekem, amelyek azt mondták, a halál csupán átmeneti dolog. Számomra több igazságot hordoztak a Hasfelmetsző áldozatairól készített fényképek: róluk senki sem mondta, hogy vissza fognak jönni, az iskola viszont azt állította, Jézus megtette, és újra meg fogja tenni. A kezembe adtak egy előre elkészített felfogást, hogy helyettesítsék vele azt, amit felépítettem magamnak, amit saját tapasztalatomból állítottam össze. A válaszok megkerülésével, az általam egyszerű té­nyeknek tekintett dolgokra adott reakciókkal arra tanítottak, hogy a halál tabu, olyasvalami, amitől félni kell.

Körülvesz minket a halál. Ott van a hírekben, a regényekben, a vi­deójátékokban és ott a szuperhősös képregényekben, ahol akár vissza is fordíthatják havi rendszerességgel, ha úgy tartja kedvük. Ott van az egész internetet átszövő, megtörtént bűnügyeket feldolgozó pod­castekben. Ott van a gyermekmondókákban, a meggyilkolt, gyönyörű nőkről szóló mozifilmekben. A felvételeket azonban megszerkesztik, az újságíró levágott fejét kitakarják, a régi dalok szavait kilúgozzák a modern ifjúság számára. Hallunk emberekről, akik halálra égtek a lakásukban, a tenger felett eltűnő repülőgépekről, gyalogosokat elgá­zoló kamionokról, de az egészet nagyon nehéz felfogni. A valóság és a képzelet összemosódik, háttérzajjá válik. A halál ott van mindenhol, de elfátyolozva vagy fikcióként. A holttestek eltűnnek, akárcsak a vi­deójátékokban.

De a testeknek kerülniük kell valahová. Ahogy ott ültem a templom­ban, barátnőm fehér koporsójára meredve, tisztában voltam vele, hogy valakik, más emberek kihúzták őt a vízből, megszárították, idehozták; törődtek vele ott, ahol mi nem tudtunk.

A világon átlagosan 6324 ember hal meg óránként – ez 151 776 naponta, körülbelül 55,4 millió évente. Vagyis hathavonta több ember tűnik el a bolygóról, mint amennyi Ausztrália lakossága. A nyugati világban megtörtént haláleseteknél általában van egy telefonhívás. Valaki egy hordággyal begyűjti a testet, és elviszi a halottasházba. Ha szükséges, egy másik személyt is felhívnak, hogy takarítsa ki a helyet, ahol a test csendesen oszlásnak indult, amíg a szomszédok panaszt nem tettek, miután a körvonala beégett a matracba, akár Pompeji cseppfolyó­sodott áldozataié. Ha nincs család, megfizetnek valakit, hogy tüntessen el a lakásból mindent, egy egykori magányos élet kellékeit: a cipőket, az előfizetett újságokat a lábtörlőn, a könyveket, amelyek már sosem lesznek elolvasva, a tulajdonosuk szavatossági idejét túlélő élelmisze­reket a hűtőszekrényből, mindent, amit árverésre lehet bocsátani vagy kidobni. A ravatalozóban egy balzsamozó megpróbálja elérni, hogy a test ne tűnjön annyira halottnak, inkább csak alvónak. Olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyekre mi ránézni sem bírnánk, vagy legalábbis ezt feltételezzük. Ami számunkra szörnyűség, az nekik a napi rutin része.

A legtöbbünknek nincs kapcsolatunk azokkal az átlagemberek­kel, akik ezeket a szükséges feladatokat elvégzik. Távol tartjuk őket magunktól, elrejtve, mint magát a halált. Halljuk a híreket a gyilkossá­gokról, de azokról soha, akik kitisztítják a szőnyeget és letörlik a falra fröccsent artériás vért. Elhajtunk a torlódás mellett, de nem hallunk azokról az emberekről, akik az autópálya melletti árokban kutatnak a roncsokból kirepült testrészek után. Amikor gyászolunk a Twitteren, nem gondolunk azokra, akik leszedték hőseinket az ajtókilincsről, ahová felakasztották magukat. Ők szürkék, elfeledettek, ismeretlenek maradnak.

A halál, illetve a halállal foglalkozó emberek váltak az időtölté­semmé a pókhálóként elnyúló évek során. Ők naponta találkoznak az igazsággal, amit én csak elképzelni tudok. A szörnyeteg mindig félelmetesebb, amikor csak a motozását hallani a szellőzőrendszerben, de ez minden, amit tudunk, nem kapunk valós információkat. Én tud­ni akartam, hogyan néz ki egy átlagos, emberi halál – nem a fotók, a filmek, a madarak és a macskák érdekeltek.

Ha te magad nem is vagy olyan ember, mint én, valószínűleg is­mersz valaki hasonlót. Aki elvisz sétálni a régi, borostyánnal átszőtt temetőkbe, és elmondja, hogy ez itt egy olyan nő sírja, aki túl közel állt a tűzhöz, és élve elégett könnyen meggyulladó ruhájában; aki orvo­si kiállításokra invitál, hogy olyan, rég halott emberek fehér, sápadt testrészeit nézegessétek, akiknek a szeme mereven bámul vissza rátok a tartályból. Bizonyára elgondolkodtál rajta, mi vonzza őket az ilyen helyekre. Ők – mint Alvy Singer, aki az Annie Hallban Ernest Becker A halál tagadása című könyvével ajándékozza meg barátnőjét – köz­ben azon gondolkodnak, hogyan lehetséges, hogy te nem vagy ilyen. Hiszem, hogy a halál iránti érdeklődés nem holmi morbid dolog, hanem semmi máshoz sem hasonlítható mentális gravitációs vonzás. Becker a halált egyszerre tekintette a világ végső fázisának és hajtóerejének.

Amikor az emberek válaszokat akarnak, a templomban, a terá­piás szobában, a hegyekben vagy a tengereken találják meg őket. Én azonban újságíró vagyok, és amikor a munkád a kérdések feltevése, elkezdesz hinni – vagy reménykedni – benne, hogy a válaszokat más emberek rejtik. Azt terveztem, hogy felkutatok olyan embereket, akik napi szinten kapcsolatban állnak a halállal, és megkérem őket, mutassák meg, milyen munkát végeznek, és hogyan – hogy ne csak egy iparág működéséről tájékozódjak, de arról is, hogy a halálhoz való viszonyu­lásunk milyen szerepet kap a folyamataikban, hogyan képez alapot mindahhoz, amivel foglalkoznak. A nyugati világban a halált övező gondolkodás azt az elméletet követi, hogy nekünk nem kell vagy nem szabad ott lennünk. De ha a teherkiszervezések oka az, hogy túl sok lenne számunkra, akkor ők hogyan birkóznak meg vele? Elvégre ők is emberek. Nincs olyan, hogy mi és ők. Csak mi vagyunk.

Tudni akartam, hogy ez az eljárás vajon önbecsapás-e, hogy ezál­tal megfosztjuk-e magunkat valami alapvető emberi tudástól. Azzal, hogy a tagadásnak ebben a gyárilag előállított formájában élünk, az ártatlanság és a tudatlanság határmezsgyéjén, olyan félelmet dédel­getünk, amit a valóság nem igazol? Ha tudjuk, pontosan mi történik, az gyógyszer lehet a haláltól való félelemre? A halál nem romanti­kus, nem költői, nem fertőtlenített látásmódjára vágytam. A meztelen, banális valóságot akartam erről a dologról, ami egyszer mindannyiun­kért eljön. Nem eufemizmusokat szerettem volna hallani, vagy hogy kedves emberek tea és sütemény felett beszéljenek nekem a gyászról. Le akartam hatolni a gyökerekig, és saját meglátást növeszteni belőlük. „Honnan tudod, hogy tényleg a haláltól félsz? – kérdezi Don DeLillo Fehér zaj című könyvében. – Hiszen a halál olyan homályos dolog! Senki sem tudja, mi is az valójában, sem azt, milyen érzés meghalni, és azt sem, hogyan néz ki a halál. Én elképzelhetőnek tartom, hogy neked valójában valami egészen közönséges, személyes problémád van, csak éppen az emberiség egyik nagy, általános kérdésében nyer kifejezést.” Le akartam csökkenteni a halál méretét, kézbe fogható, kezelhető, emberi nagyságúra.

De minél több emberrel beszéltem, annál több kérdésem támadt: mit gondolsz, mit fogsz találni ezen a helyen, ahol nem is kéne lenned? Miért zaklatnád fel magad ilyen módon?

Van egy hamis biztonságérzet abban a meggyőződésben, hogy újságíróként kiállhatsz oda, tudósíthatsz, betolakodhatsz minden szi­tuációba, és külső szemlélőként nem hat rád semmi. Sebezhetetlennek hittem magam, pedig nem voltam az. Abban igazam volt, hogy valami hiányzik, de naivan nem láttam át, milyen mélyre hatol a sérülés, hogy a halálhoz való viszonyulásunk mennyire kihat a mindennapi életünkre – mennyire korlátozza azt a képességünket, hogy ne csak megértsük, de mély fájdalommal át is éljük, amikor minden a darabjaira hullik. Végül megláttam, milyen az igazi halál, és a felismerés átalakító erejét szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. De ott, a sötétben rátaláltam valami másra is. Akárcsak a búvárórákon és a gyermekszobák csillagokkal telefestett mennyezete esetében, le kell kapcsolnod a villanyt, hogy meglásd a ragyogást.

A szerzőről

Hayley Campbell író, tudósító, újságíró. Munkái megjelentek a BuzzFeeden, a WIRED-ben, a The Guardianben, a New Statesmanben, az Empire-ben és sok más helyen.  2014-ben a Harper Design publikálta a The Art of Neil Gaiman című könyvét – Gaiman és munkásságának illusztrált életrajzát. Campbell a BBC Unpopped podcastjának házigazdája. A londoni Highgate-ben él macskájával, Neddel, a temető közelében.

A szerző portréját Ellen Rogers készítette.

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Demszky Gábor: A visszakapcsolt diktafon - Könyvbemutató és dedikálás a Magvető Caféban október 2-án!

 „Mindenki polgármestere akartam lenni."

 

Demszky Gábor

A visszakapcsolt diktafon

Életútinterjú

Megjelent!

Multiverzum Kiadó

Libri

Lira

Könyvbemutató és dedikálás a Magvető Caféban!

(Budapest VII., Dohány u. 13.)

Esemény

Október 2-án, szerdán 18-20 óráig

Demszky Gáborral Betlen János újságíró beszélget. Trombitán játszik Hargitay Péter.

A kötet a helyszínen kedvezménnyel megvásárolható.

Fülszöveg

 

Kiadónknál szeptember végén megjelenik Demszky Gábor legújabb kötete, A visszakapcsolt diktafon. Életútinterjú a szerzővel, Budapest egykori főpolgármesterével, az SZDSZ volt elnökével, a ma is aktív liberális politikussal. A könyvben felmenőiről is mesél, apai nagyapja és nagybátyja történetén keresztül bemutatva a XX. század eleji baloldali illúziók szertefoszlását. Részletesen taglalja és összegzi a Kádár-rendszer ellenzékeként „belső disszidensként” megélt ifjúkori éveinek eseményeit, a későbbi politikusi pályáját meghatározó eszméinek és motivációinak kialakulását. A történet végigkíséri polgármesteri éveit, de kitér a 2010 óta eltelt időszak politikai és személyes eseményeire is. Új munkájával kiegészíti a több mint egy évtizede megjelent könyveit, írásait, az eltelt idő távlatából újraértékelve a korábban publikáltakat, valamint reagál a magyar politikai élet legfrissebb változásaira is.

A gazdag képanyaggal ellátott kötetet – az ifjabb olvasókra is gondolva – az egyes történelmi eseményeket röviden bemutató „szövegdobozok” és a „főbb szereplőkről” tájékoztatást nyújtó névmutató egészíti ki.

Multiverzum Kiadó, 2024

Az interjúkat készítették: Maróti Zsolt és Dr. Szőts Zoltán Oszkár

Fotók: Csalavári László, Jávor István, Müller László és Demszky Gábor

A kötetet szerkesztette: Péczely Dóra, Tarcsa Zoltán

Könyvbemutató és dedikálás az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon

Esemény

Október 13-án, vasárnap 14.00–14.45-ig a Nemzeti Táncszínház (Millenáris Park) Kávézó Színpadán.

Résztvevők:

Demszky Gábor, a kötet szerzője

Iványi Gábor, a A Magyarországi  Evangéliumi Testvérközösség vezető lelkésze

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere

Moderátor: Mink András történész, archivista, Blinken OSA Archivum, Közép-európai Egyetem

Dedikálás a Láng Tékában

Esemény

(Budapest XIII., Pozsonyi út 5.)

Október 15-én, kedden 16.30-tól

Ajánlások

„Demszky Gábor egész életútja a szabadság gyakorlatias szeretetéről és a szolidaritás érvényesítéséről szólt. Budapest, ha akarna sem tudna nem szabad vagy nem szolidáris lenni, mert akkor megszűnne Budapestnek lenni. A szabadság és a szolidaritás egyik legfontosabb záloga pedig a szabad fővárosi önkormányzat, amelynek megteremtése és két évtizedes működtetése miatt Budapest örökké hálás lesz Demszky Gábornak.”

Karácsony Gergely

„Jancsó Miklós megkérte Demszky Gábort, beszéljen az életéről. A filmrendező rákérdezett a családra, a nagyszülőkre, dédszülőkre, akik a soknemzetiségű Magyarországon éltek. Jancsó jó kapcsolatban volt Nyikita Mihalkovval, és javasolta neki, hogy filmesítse meg ezt a történetet. Sajnos a film nem készült el, de a magnóra vett elbeszélés megmaradt, könyv lett belőle, amelyet csak azért nem lehet kalandregénynek nevezni, mert a történet minden részlete igaz.”

Kőszeg Ferenc

„Demszky Gábor a XX. század második felétől napjainkig terjedő időszak egyik kiemelkedő magyar közéleti szereplője, gyorsan elfutott szépséges életünk egyik fontos, megkerülhetetlen egyénisége. Jó szívvel ajánlom kötetét, amelyben személyes emlékeit szedte csokorba. Hálásak vagyunk azért, hogy nemcsak politikusként, hanem élete föltárásával is nekünk szentelte magát.”

Iványi Gábor

A szerzőről

Demszky Gábor portréját Magyar Bálint készítette.

Félelem és üdvözülés

Egy korábbi posztomban írtam arról, hogy nem ismerem a félelmet. Ellenzéki tevékenységem radikalizmusának magyarázatául írtam le ezt a mintegy általános magyarázatul szolgáló mondatot.

Röviden: el mertem menni a falig.

Egy évtizeden át rendszeresen elmentem a falig, vállaltam a házkutatást, verést, elzárást, utazási korlátozásokat, hisz még a szocialista országokba szóló útlevelemet is bevonták.

Annál rosszabb nekik, gondoltam, és még keményebben folytattam.

Ám most mással szeretném folytatni.

Az egzisztenciális félelmet sem ismertem soha.

Akkor sem féltem, amikor elvesztettem a hivatalos megélhetési forrásaimat, mert mindenhonnan kirúgtak.

Nem azért, mert fatalista lettem volna, hanem azért, mert hittem magamban, és hittem a piac, akkoriban a „feketepiac" hatékonyságában, tudtam, hogy jogosítványommal vagy egyszerűen a kétkezi munkámból meg tudok élni, és ez sikerült is.

Amikor kirúgtak az egyetemről, taxisofőrként kerestem a kenyeremet.

Amikor publikációs tilalom alá kerültünk, megcsináltuk barátaimmal a szamizdatot. (Nem tettem meg azt a szívességet a rezsim általam lenézett és semmibe vett nacsalnyikjainak, hogy féljek tőlük.)

Amikor 2010 után itthon nem jutottam munkalehetőséghez, öt éven át pályáztam külföldön ösztöndíjakra.

Sikerrel jártam, s ezekből még két gyermekem továbbtanulásának költségeit is elő tudtam teremteni. (Hollandiában, majd egy éven át Amerikában.)

Amúgy azoknak, akiknek egzisztenciális vagy egyéb félelmeik vannak, a jelenlegi autokratikus rendszer keretei között azt tanácsolom, hogy inkább ne menjenek a politikába, keressenek más megélhetést, mert ha nem mernek állásukat, képviselőségüket kockáztatva elmenni a falig és ezáltal radikálisan ütközni a rezsimmel, soha nem lehet belőlük hatékony, eredményes, változást generáló vezető.

Ám nem erről akarok igazán írni, hanem a félelem és a halál témaköréről.

Három éven át éltem Amerikában, ahol azt tapasztaltam, hogy az amerikaiak többség képtelen szembenézni a halál és az elmúlás gondolatával, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy halandóak vagyunk.

Ennek enyhébb megfogalmazása az, hogy gondolkodásukat bizonyos apátia jellemzi. Pedig a halál, minden élő szervezet számára olyan természetes vég, amit egyszerűen el kell fogadni.

Pedig fel kell tennünk a kérdést: félelem, hol és miben rejlik a te hatalmad? Halál, honnan a te fullánkod, mely félelem eszközével teszi tönkre az ember életét? Mert a halál teljesen normális, emberi bizonyosság.

És ha még hozzá kívánunk tenni valamit, akkor azt is el kell mondanunk, hogy az egész euroatlanti civilizációban folyamatosan nő a várható emberi élettartam.

Ezzel pedig megnő a teljes emberi élet megélésének lehetősége is.

Ráadásul azok a nagy gondolkodók, mint Kant, Marx, Freud, Einstein vagy Kepler, akik egész életüket a munkának szentelve utódaikra és az emberiségre, életünk és az univerzum értelmezésére alkalmas, hatalmas tudást hagytak, az élet minőségén is javítottak, mert tágították a megértett és megélt univerzum kereteit.

Számomra is így van ez, rengeteget tanultam tőlük és általuk.

A reneszánsz ember az ideálom, az az archetípus, aki kilépett a kereszténység nagy mítoszának keretei közül, és nem hisz az üdvözülésben, mennyben és pokolban, túlvilági létben.

Itt és most, a földi valóság korlátait feszegetve keresi és keresem én is a közjó megvalósításának lehetőségeit.

 

Demszky Gábor

 

Részlet a kötetből

2006–2010

Ördögikörben

- Hogyan látod főpolgármesteri tevékenységed utolsó ciklusát? Tudtad, hogy az lesz az utolsó?

- Az utolsó ciklus ördögi körré vált: bárhol igyekeztem kitörni belőle, újabb problémahalmaz, konfliktusok újabb darázsfészke várt. Az öt ciklus közül ez volt önkormányzati szempontból is a legkomplikáltabb, a leginkább átpolitizált; az utolsó évben pedig egyenesen kriminalizált vált. Ami a kérdés másik felét illeti: húsz év bőven elég a főpolgármesteri szerepből - két évtized nagyon hosszú idő. Leköszönő liberális városvezetőként nyugodt szívvel hagytam el a posztomat. Elkészült Közép-Európa legnagyobb környezetvédelmi beruházása, a csepeli szennyvíztisztító, megépült a 4-es metró első szakasza. Budapest kapuinál hatalmas raktárbázisok, hipermarketek épültek, amelyeket lehet szidni, nem szeretni, de nélkülözni alig. Ugyancsak nélkülözhetetlen az M0-s északi Duna-hídja, amelyet egy magazin, különleges látványa miatt, a modern világ katedrálisának nevezett, miközben az internetes szavazók azt vitatták, kiről legyen elnevezve: Chuck Norrisról, Stephen Colbertről, netán Zrínyi Miklósról; végül aztán a Földrajzinév-bízott a Megyeri híd elnevezést fogadta el.

Ezt a húsz évet, amelyet magam mögött hagytam, egyelőre csak a publicisták és a politikusok nevezik Demszky-korszaknak. Hogy történelmi viszonylatban pozitív jelentéstartalmat kap-e később ez a kifejezés, mint Örkény híres egyperces novellájában a "magyar" szó, amely igévé változva jelentette mindazt, amire vágyunk, az talán majd csak újabb húsz szabad év múltán dől el.

- 2006 őszét Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde tette emlékezetessé. Rád hogyan hatott? Egyáltalán hogyan szereztél tudomást róla?

- Emlékeim szerint Molnár Gyulával karikáztunk egy tandemen az Andrássy úton, közben megállítottak kamerákkal, hogy mit szólok hozzá, hogyan kommentálnám. Akkor hallottam róla először. Abban a helyzetben még nem lát világosan, de azt tudtam, azonnal éreztem, hogy itt valami alapvetőfordulat lesz, hogy ezután nem lehet ugyanúgy politizálni, ugyanúgy kormányozni, mint addig. Ez volt számomra az a pillanat, amikor megértettem, hogy most egy új korszak jön.

- Milyen értelemben?

- Tudtam, hogy ez mindent meg fog változtatni: elszabadulnak az indulatok, a szélsőjobboldal teret nyer, az ellenzék kezébe olyan fegyver kerül, amihez fogható nem lesz a másik oldalon. Gyurcsány beszédét én magam is ambivalensen ítéltem meg: saját tapasztalatomból tudtam, mekkora feladat egy reformidegen frakcióval elfogadtatni a megszorításokat, csak nagyon kemény kiállással lehet - ha szemléletüket nem is – legalább pillanatnyi érdekviszonyaikat befolyásolni. Miniszterelnök azonban nyilvánosság előtt így nem beszélhet - még egy korlátozott nyilvánosság előtt sem, akkor sem, ha meg sem fordul a fejében, hogy a zárt ülésről szavai (talán épp saját ellenlábasai révén) kikerülnek. Volt egy tucatnyi olyan kijelentése, amely - bármennyire is világos szándékkal hangzott el, s bármennyire is jól mérte fel Gyurcsány, hogy a szocialista frakcióval csak annak saját nyelvén lehet beszélni - a nyilvános beszéd politikai és erkölcsi normáinak gyökeresen ellentmondott. Őszödön Gyurcsány brutális őszinteséggel beszélt a reformok elmaradásáról azzal a szándékkal, hogy előkészítse a fájdalmas megszorításokat. Valójában az őszödi helyzetértékelés, a politikában abszolút megengedhetetlen szófordulataival, csak arra világított rá, ami addig tabunak számított A túlköltekezés következményeire és az addigi retorika és a valóság közötti félelmetes távolságra. Ha Gyurcsány következetes lett volna, akkor a "hazudtunk reggel, éjjel meg este" elhangzása pillanatában azonnal visszaadja mandátumát a frakciójával együtt. Ezt azonban nyilvánvalóan nem tehette meg, hiszen ez a választók kétszeres becsapása, a felelősség kétszeres elhárítása lett volna. Bár azt is hozzátenném, hogy véleményem szerint már az is őrültség, hogy valaki azt gondolja, ha 170 ember előtt elmond egy beszédet, az titokban marad. Így nem lehet titkot tartani. Én konspiráltam, és volt egy alapelvem: ha két ember tud valamit, az már nem titok.

-Úgy érezted, ez végzetes hatással lesz az önkormányzati választásokra?

-Azt sejtettem, hogy az őszödi beszéd a helyhatósági választásokon Budapestet nem rendíti meg, de a "billegő" körzeteket a szocialisták is, a liberálisok is elveszíthetik. Arra az erőszakhullámra azonban, amelyet a beszéd elindított, illetve amely a beszéd ürügyén felszínre tört, nem számítottam. A tévéostrom még csak megdöbbentett az értelmetlen agresszióval, az október 23-ai brutalitás azonban már arról győzött meg, hogy az elszabadult indulatok olyan megrendült politikai bizalmat jeleznek, ami ellenkezőjére fordítja az addigi folyamatokat.

- Ezt elmondtad párton belül vagy valamilyen fórumon valakinek, aki döntéshozó helyzetben van, megosztottad az aggályaidat?

- Igen, és nem voltam ezzel egyedül. Szerintem annak, hogy az SZDSZ kiszállt két év múlva, köze volt ehhez, az egy folyamat része volt.

- És miért csak két év múlva szállt vajon ki az SZDSZ?

- Hát ez jó kérdés. Talán addigra vált tarthatatlanná a helyzet.

- Nem célunk részletesen felidézni az eseményeket, de nem kerülhetjük meg az MTV-székház ostromát. Szeptember 18-án egy tízezer fős tömeg vonult a székházhoz, amelynek tagjai közül egy kemény mag összecsapott a székház védelmére kirendelt rendőrökkel. A kialakult csetepaté nem nyújtott hízelgő képet a kivezényelt rendőrökről és az irányításukról.

A Magyar Televízió ostromának másnapján

- Gyalázat, ami ott történt. A televízió épületét egy konszolidált rezsim,

amelyik rendelkezik megfelelő roham-, készenléti rendőrséggel és minden egyébbel, meg kell tudja védeni. Itt olyan közrendőröket vetett be, akik, nem voltak erre felkészítve, nem erre valók, nem erre voltak kiképezve. Gyakorlatilag nekem úgy tűnt, hogy mintha nem akarnák megvédeni a

televíziót. A tévét elfoglalták, és méghozzá úgy, hogy brutálisan megvertek rendőröket. Ez azon múlott, hogy nem volt ott, a helyszínen megfelelő rendőri készültség. Nem vezényelték oda azonnal őket, mert akkor 10 perc alatt odaértek volna. A tévészékházat meg kellett volna védeni. Nincs

hiteles válasz mindmáig arra, miért nem sikerült megvédeni az MTV székházát.