Dombai Dóra: Veszélyes lehet a mozi – Tíz magyar rendezőnő első filmjei az új évezredben

 Dombai Dóra

Veszélyes lehet a mozi

Tíz magyar rendezőnő első filmjei az új évezredben

 

Megjelenik október végén!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Forgács Nóra Kinga

A borítótervet Forgács Nóra Kinga ötlete nyomán Szabó Imola Julianna készítette.

A kötetről

 

A magyar film különösen turbulens két évtizede van a hátunk mögött. A hivatalos állami intézmények átalakulása mellett egy új rendezőgeneráció színre lépése nyitotta meg a hazai filmtörténet következő fejezetét. A kreativitásával és tettre készségével magának helyet követelő fiatal nemzedék tagjai között első pillantásra is feltűnően sok női rendező indult el a pályán ebben az időszakban. A fiatalok szolidáris szellemisége és alkotókedve olyan kisebb műhelyeket hívott életre, amelyekben szoros szakmai és emberi együttműködéssel sorra jöttek létre izgalmas, sokszínű filmalkotások. Ez a kötet válogatás, amely rögzíteni kívánja ennek a tűnékeny korszaknak a legjellemzőbb játékfilmes rendezői pályaindulásait. Pillanatfelvétel, amely jellegéből adódóan nem lehet teljes, de 10 magyar rendezőnő első filmjeinek bemutatásával igyekszik megragadni egy új korszak közérzetét.

 

A szerzőről

A szerző portréját Schubert András készítette.

Dombai Dóra filmkritikus, független kutató 2013-ban diplomázott az ELTÉ-n, ahol filmtudományt és esztétikát hallgatott. Tizenöt éve publikál filmkritikákat, filmes tárgyú, illetve esztétikai tanulmányai magyar és angol nyelven jelennek meg. Ez az első önálló kötete.

 

Rövid részlet a kötetből

 

A magyar filmtörténeti hagyományon végigfutó két meghatározó szerzői szemlélet mentén kaleidoszkópszerűen bomlik ki az új filmrendező-generációk alkotásaiban a női létezés komplexitása. Noha korábban sem volt példa nélküli, hogy kiemelkedő női rendezők jelenjenek meg a filmes palettán, az ezredfordulót követő évtizedekben fellépő egész csokornyi alkotó lényegesen sokszínűbb és teljesebb kép megrajzolásának ígéretét hordozza.

 

Részlet a Bevezetés – Nézőpontok a kortárs magyar film új horizontjaihoz című fejezetből

 

A női nézőpont relevanciája

 

A feminista filmelmélet és filmkritika hagyományosan a női identitáskérdések felől igyekszik megérteni a női alkotók munkáit. Mindenekelőtt a fősodorbeli, patriarchális társadalmi berendezkedésbe illeszkedő filmekhez képest megfogalmazódó, inherens másságra és az erre történő tudatos és direkt, illetve motivikus szinten megjelenő, szimbolikus reflexióra kell gondolnunk. Az eredendő Más(ik) szubjektumkompozícióinak létrehozása éppúgy ebben a fogalmi struktúrában értelmezendő, ahogyan a speciálisan női tapasztalat tematikai megjelenítésének kérdése is. Tehát amennyiben egy túlnyomórészt férfiak által dominált rendszerben, egy férfiak által kialakított apparátus használatával dolgozik egy nő, szükségképpen az eltérések, elmozdulások, elkülönbözések mentén kezdjük el felfejteni a jelentést – ebben a hagyományos felfogásban a női mindaz, ami eltér, ami más. A film sajátságos formanyelvi megoldásainak használata e feminista esztétika értelmezése szerint a női képzelet felszabadításának tere lehet, amennyiben ez a másság érvényre jut – hiszen minden, ami szabályszerű, megszokott, konvencionális, azt a hagyományosan a férfi tekintettel azonosított filmkamerán keresztül magának a férfi nézőpontnak tulajdonítunk.

 

Mindezek külön-külön és együttesen is visszavezetnek bennünket a múlt század második felében születő modern feminista elméletek gyakorlati tapasztalatból kiinduló, alapvetően deskriptív tételéhez, mely szerint a speciálisan női esztétika és beszédmód a férfiakétól ab ovo eltérő társadalmi pozícióból, illetve az ennek folytán megélt inherens másság minőségéből fakad, ezekre vezethető vissza. Míg ez a megállapítás idestova félszáz éve a reveláció erejével hatott, az időközben eltelt ötven év progresszív társadalmi változásainak hatása eltagadhatatlan. A kötetben vizsgált rendezőnők már egytől egyig a feminista és egyéb polgárjogi mozgalmak progresszív társadalmi fordulatát követően születtek és szocializálódtak, ekképpen joggal vélelmezhetjük, hogy társadalmi diszpozíciójuk is változott, azaz ma már a mindennapokban könnyebben érvényesíti egy nő a saját érdekeit, akaratát, hiszen az a társadalom fejlődésének köszönhetően mára evidencia. Az ezredforduló után a korábbinál sokkal tágabban értelmezett, ezzel együtt atomizálódott identitás(politika)i kérdésekre hullottak szét a korábban nőjogi problémákként felvetődő kérdések. Ma, az identitáspluralizmus korában a puszta nőkérdés kevésbé számít forradalminak, hiszen a korábbi évtizedek küzdelmeinek számos eredménye épült be a nők mindennapjaiba, aminek következtében elméletileg minden eddiginél nagyobb számban rajzolódnak ki előttük a lehetséges női életpályák. Hazánk sajátságos félperifériás helyzetéből adódóan azonban ez a kép korántsem ilyen tiszta és világos. Miközben a nyugati világ centrális országaiban a társadalmi progresszió már új, még marginálisabb kisebbségek felé fordult, a munkamegosztási problémák jelentős részét éppen a Keletről érkező vendégmunka használatával szervezték ki. Magyarországon a gazdasági visszaesés és a társadalom jelentős hányadának teljes kiszolgáltatottsága továbbra is fenntartja az egyenlőtlen munkamegosztás, a fizetésbeli különbségek és a láthatatlan gondoskodási munkák nőket terhelő problémáit. A számos kisebbség nyilvánosság előtt egymással versengő szólamai mellett, a nyugati progresszió felől nézve ma meglepően korszerűtlennek tűnik az igény a magyar nők sajátos és égető problémáinak artikulálására. Ennek a feloldhatatlan kettősségnek a bemutatása tette megdöbbentően átélhetővé, egyszersmind gesztusértékűvé Szilágyi Zsófia Egy nap (2018) című filmjét. Ugyanakkor Szilágyi messze visszhangzó debütálásán túl is számos helyen megjelenik a téma a vizsgált filmekben az anyaság, a gondoskodási munka, az alulfizetettség, a családi problémák és a női reprodukció motívumaiban.

 

Ezen a megváltozott, paradox helyzeteket rejtő kortárs horizonton különösen hangsúlyosnak tűnik tehát minden olyan tartalmi vagy formai mozzanat, amely direkt vagy áttételes módon foglalkozik a női létezés aspektusaival. Egy új generáció már csírájában megjelenő, önmagáról mint nőről való gondolkodása, valamint ennek a gondolkodásnak a jelentéstelített, mozgóképi reprezentáltsága figyelemre érdemes tükröt tarthat a társadalmunknak.

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó

Szkárosi Endre: A másik egy – Megjelenik október 10-én!

 Szkárosi Endre

A másik egy

 

Megjelenik október 10-én!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2024

Felelős szerkesztő: Kerber Balázs és Szilágyi-Nagy Ildikó

A borítótervet Hamarits Zsolt fotójának felhasználásával Szalay Miklós készítette.

A borítófülön található fotót Nagy Krisztián Tódor készítette.

A kötetről

 

A másik egy című emlékirat Szkárosi Endre korábbi visszaemlékezése (Egy másik ember, Eszmélkedéstörténeti emlékirat 2011, Orpheusz Kiadó) folytatásának tekinthető. A szerző azt tűzi ki célul, hogy az 1995-től 2012-ig terjedő életszakasza személyes kultúrtörténetét írja meg, azaz annak az avantgárdban gyökerező művészeti életnek a szubjektív felidézését vállalja, melyben aktív formálóként vett részt. Kockázatos és nagyvonalú akció, hiszen a kultúra személyes nézőpontja az alkotót magát is feltárja, és szükségszerűen magánéleti szálak is szövődnek a történetbe. Az olvasó ezt az izgalmas keveréket tarthatja kezében, és követheti Szkárosi Endre művészeti pályájának alakulását, a művek születési körülményeit, a tudományos pályája nehézségeit, valamint betekintést kaphat baráti, családi viszonyaiba. A könyv amellett, hogy pontos kultúrtörténeti dokumentum, magánéleti emlékirat is, és mint ilyen visszaemlékezés, szükségszerűen szubjektív, de a fikciós szépirodalom területén is helyt áll, fejlődésregényként is olvasható.

A szerzőről

A szerző portréját Hamarits Zsolt készítette.

 

Szkárosi Endre (1952 – 2022) költő, intermediális művész, műfordító, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára, irodalomszervező. A vizuális, a hang- és akcióköltészet egyik legfontosabb művelőjeként és kutatójaként vált ismertté. A hetvenes évek óta jelen volt a magyar és a nemzetközi, különösen az itáliai kulturális életben. Zenekarokat, irodalom- és művészetközi kiadványokat, együttműködéseket szervezett és vett bennük részt, költői installációkat, vizuális költészeti munkákat, performanszokat mutatott be. Egyetemi oktatóként az avantgárd és a kísérleti irodalom és művészet változatos formái, nyelveinek történeti és poétikai kérdései képezték kutatási területét. Tíz éven át szerkesztette a Világgége című hangköltészeti műsort a Magyar Rádió számára. A 2010-es években aktívan részt vett a slamközösség életében. Irodalomszervezői tevékenysége részeként ügyvezető alelnöke volt a Mészöly Miklós Egyesületnek, elnöke 2018 és 2021 között a Szépírók Társaságának.

A képet Nagy Krisztián Tódor készítette.

 

Részlet a kötetből

1. És Egyebek

1995 legelején felkerestem a szerkesztőségben Megyesi Gusztávot, aki akkor az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese volt. Arról akartam meggyőzni, hogy tekintettel az intenzív alternatív kulturális életre, annak sok eseményére és produktumára, amelyek célzott kritikai figyelmet nem kapnak sem a lapban, sem másutt, indítsunk egy ezzel foglalkozó rovatot, amelyet én gondoznék, nagyrészt írnék, de más szakmai közreműködők bevonásával. Mint az ilyen ügyek megszállottja művészként, szervezőként és kritikusként egyaránt eléggé ismert voltam akkor, az ÉS kulturális rovata pedig elég konzervatív sztenderdek mentén működött a politikai-társadalmi írásokéhoz képest, ezért reménykedtem a pozitív kifejletben. Nem is kellett győzködnöm Megyesit, szinte várt egy ilyen ajánlatra – felvetettem, hogy a rovatot nevezhetnénk Szkárosi Rögresszív-nek, ami úgy jelenhetne meg a lapban, hogy a szöveget határoló líneák bal felső sarkában elhelyezett, fekete háromszögben negatívban, azaz fehérben lenne olvasható. Mivel tartottam tőle, hogy egy ilyen hangsúlyosan megjelenő, nevesített rovat irigységet, de legalábbis ellenérzést kelthet, felajánlottam, hogy a nevem ilyetén megjelenítéséről, ha kell, szívesen lemondok – ebben az esetben maradna a Rögresszív, a célnak így is megfelel. Megyesi azonban ezzel egyáltalán nem foglalkozott, a rovatindítást megbeszéltnek vette, és várta a heti írásokat.

A reméltnél is sikeresebb kibontakozás további lendületet adott, és el is kezdtem a rovat szervezését, illetve írását. Első körben Sőrés Zsolttal, Antal Juszuffal és Székelyhidi Zsolttal beszéltem meg a rendszeres közreműködést, de a későbbiekben egy-két írás erejéig be lehetett vonni Szilágyi Ákost, Bárdosi Józsefet, Petőcz Andrást, L. Simon Lászlót és Abajkovics Pétert is. Megyesivel az írások hosszát illetően 1,5-2 flekket beszéltünk meg, de elsőre dupla terjedelmet kértem, egyrészt az indítás súlyára való tekintettel, másrészt arra, hogy John Lennon életművének szellemi kohéziójáról szerettem volna írni a sorozat első darabját, ami előre jól láthatóan több helyet igényelt. „On Lenn” lett az elemzés címe, és az év februárjában jelent meg – mégpedig a kért grafikai módozattal; a kis tipográfiai gesztus nagyon jól nézett ki a lap megszokott tördelésében. Sőrés rendszeres szerző lett, Antal Juszuf is többször írt – épp akkoriban lehetetlenítették el a Tilos az Á nevű népszerű alternatív kulturális szórakozóhelyet, a szomorú tiltakozásnak mindjárt ők ketten adtak hangot „Tilos rekviem” címmel. A továbbiakban volt szó itt Robert Filliou-ról, Baksa-Soós János kiállításáról, a fiatal Gryllus Samuék zenekaráról, a Vágtázó Halottkémekről, Kamondy Ágnes lemezéről, a Budapest Music Centerről, a Crikogejzírről, a Bahia kiadványairól és sok más témáról.

Ez a fajta kulturális nyomulás akkoriban más fórumokra is elvitt, így meglehetős rendszerességgel dolgoztam a Balkonnak, a Magyar Műhelynek, a Jumpnak, illetve irodalmi jelleggel ugyanúgy a Nagyvilágnak, a Parnasszusnak, az Európai Utasnak. Akkoriban erős volt a jelenlétem a Magyar Rádióban is, ahol 1992 óta rendszeres hangköltészeti műsorom is volt, először „Világhangköltészeti Revue”, majd 1995-től „Világgége” címmel – utóbbi már egy egész órában készült, és a kezdetektől fogva Hortobágyi László stúdiójában autentikus és állandó technikai környezetben dolgoztunk. A műsorban egy komolyzenei portré erejéig Korányi Tamás, egy filmes miniesszével pedig Bakács Tibor működött közre (Turai Tamás rádiószerkesztővel együtt).

Vándor Ágnesék nemrég indították a rádióban a Pagoda című rádiós folyóiratot, amelynek rendszeres szerzője lettem egy-egy hangművészeti ismeretterjesztő írással. Nagyon érdekes kihívásnak találtam, hogy egy „belső”, tehát az utcán nem megjelenő, a rádiós dolgozók létszámát tekintve viszont masszív olvasótáborra számító, magaskulturálisan nem jegyzett fórumon érdemben nyithatok diskurzust olyan dolgokról, amelyek rég aktuálisak, ám szinte senki nem ismeri őket.

xxxxx

Jelen mű az Egy másik ember – Eszmélkedéstörténeti emlékirat című, 2011-ben az Orpheusz Kiadónál megjelent életrajzi munka 2017-ben született folytatása, amelyet azonban a szerző – 2022-ben bekövetkezett halála miatt – végül nem tudott sajtó alá rendezni. Az apróbb szerkesztői javítások során végig igyekeztünk megőrizni az első részhez képest sokkal kollokviálisabb és spontánabb, a szóismétlésektől sem ódzkodó, lazább beszédmódot, mert ez a szabad nyelvkezelés jellemzi leginkább a narrátort. Az életrajz itt olvasható második része az 1995-től 2012-ig tartó életszakaszt dolgozza fel. (Kerber Balázs jegyzete)

 

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

Szokatlan nyomozópáros Richard Osman, a Csütörtöki nyomozóklub szerzőjének vadonatúj sorozatában

 Richard Osman:

Gyilkosokra utazunk

„Igen, egy napig mindenki Andrew Fairbankst akarta. Bár azok után, amit a cápák műveltek vele, nem sok maradt belőle. A showbusiness már csak ilyen.”

Új sorozatba kezd a világhírű Csütörtöki nyomozóklub szerzője

Megjelenés: november 12.

Fordító: Farkas Veronika
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 400 oldal

Leírás

Richard Osman visszatér. A Csütörtöki nyomozóklub pihen.

A világhírű széria első négy részének kimagasló kritikai- és közönségsikere után a szerző úgy döntött, itt az ideje átmenetileg új vizekre evezni. Mialatt nagy erőkkel zajlik a Csütörtöki nyomozóklub filmadaptációjának forgatása Steven Spielberg produkciós cégének gyártásában egy sor A-kategóriás sztárral a csatasorban (Pierce Brosnan, Jonathan Pryce, Sir Ben Kingsley, Helen Mirren), addig Osman vadonatúj nyomozópárost vezet be krimiírói karrierjébe. Amy és Steve nem kevésbé emlékezetes figurák, mint a nyugdíjasklub bentlakói. A testőrként dolgozó fiatal és bátor lány, és feleségét gyászoló, egykori rendőr apósa a buddy-filmek ikonikus párosait idézik, és ketten együtt erednek egy fantomszerű figura nyomába, aki olyan titokzatos, hogy még az sem biztos, létezik-e egyáltalán.

Osman új sorozatában azonban nem csupán a nyomozópáros új, de a témák is. Az influenszerek csillogó világa, a mesterséges intelligencia fenyegető réme kitűnő kulissza Osman csavaros cselekményépítéséhez, a fanyar humor, és a remek karakterépítés pedig már úgyis afféle védjegy. Egy biztos, a tétek nőttek, akárcsak a tempó, de mindaz, ami miatt szeretjük Osmant, továbbra is változatlan.

Elvégre tízmillió könyvvásárló nem tévedhet.

Fülszöveg

Wheeleréknél a gyilkossági ügyek megoldása egyszerű családi vállalkozás.

Steve Wheeler ráérzett a nyugdíjas élet ízére. Időnként ugyan még mindig kinyomoz ezt-azt, de már ragaszkodik ahhoz, amit megszokott: a kocsmakvízekhez, a kedvenc padjához vagy a macskájához, aki otthon várja. Túl van élete kalandos szakaszán. Az adrenalint újabban csak menye, Amy munkája biztosítja számára.

Amy Wheeler ugyanis úgy gondolja, az adrenalin jót tesz a léleknek. Ha az ember személyi testőrként dolgozik, minden egyes nap újabb veszélyek lehetőségét hordozza. Amy pedig éppen egy világtól elzárt szigeten gondoskodik a hírhedt regényíró, Rosie D’Antonio védelméről, amíg egy holttest és egy nagy táska pénz fel nem dúlja paradicsomuk nyugalmát…

Izgalmas hajsza veszi kezdetét a világ körül. Vajon Amy és Steve képes lesz lekörözni a gyilkost?

A szerzőről

Richard Osman író, producer és televíziós műsorvezető. Első négy regénye, A csütörtöki nyomozóklub, A férfi, aki kétszer halt meg, Az eltévedt golyó és Az utolsó ördög rekordmennyiségben, több mint tízmillió példányban kelt el világszerte. A Gyilkosokra utazunk egy vadonatúj sorozat első köteteként kínál újabb izgalmakat, amíg a csütörtöki nyomozóklub tagjai pihennek egy kicsit. Richard Londonban él feleségével, Ingriddel és macskájukkal, Liesllel. A csütörtöki nyomozóklubból már forgatja a filmet Steven Spielberg produkciós cége, az Amblin Entertainment.

A Csütörtöki nyomozóklub köteteiről mondták

“Rafinált, emberséges, szívet melengető, megható és NAGYON vicces.” - Marian Keyes

“Izgalmas, megható történet, amin hangosan nevettem.” - Mark Billingham

“Egyszerre humoros és megható.” - Harlan Coben

“Igazán szórakoztató.” - Kate Atkinson

“Szívet melengető, bölcs és rafinált.” - Val McDermid

“A szerzőre jellemző megnyerő stílus az utolsó oldalig.” - Lee Child

“Zseniálisan csavaros.” - Jeffery Deaver

“Letehetetlenül jó.” - Ian Rankin

Részlet a kötetből

„Végre megtörtént.

Andrew Fairbanks mindig is tudta, hogy egy szép napon híres lesz. És ez – egy kora augusztusi csendes, verőfényes vasárnap – végre elérkezett.

Az Instagramra éveken át posztolt fitneszvideóinak köszönhetően követték páran, de messze nem ennyien. Ez őrület!

Kavart egy ideig egy popsztárocskával, így időnként megjelent a fotója a lapokban. Persze nem a címoldalon, mint ma.

Andrew Fairbanks végre szert tett az évek óta vágyott hírnévre. Az egész világ róla beszélt. Felkapták a közösségi médiában. Hirtelen mindenhonnan a jachtos szelfije nézett vissza. Meztelen felsőtesttel, lebarnulva hunyorgott a kamerába, a tűző nap szinkront hunyorgott vele a háta mögül. Vidáman tartotta fel a Krusher energiaitalt.

És azok a kommentek a kép alatt! Szívecskék, lángocskák, vágyakozás. Minden, amiről Andrew valaha is álmodott.

Némelyik komment talán kicsit lehűtötte volna a lelkesedését. „Túl hamar távozott”, „Milyen menő, RIP”, „Hátborzongató a kép úgy, hogy tudjuk, mi történt”; a mennyiség ellen viszont nem lehetett volna kifogása. Elképesztő figyelmet kapott. Még a Love Island produkciós irodájában is körbeadogatták a fotóját, és arról beszélgettek, milyen tökéletes lett volna, ha nem, nos, tudjátok.

Igen, végre mindenki megismerte Andrew Fairbanks nevét. Vagyis, ahogy mostanában emlegették, „Andrew Fairbanks tragikus sorsú influenszerét”.

Szóval, nem volt minden fenékig tejfel. Sőt, még az a kevéske tejfel is kezdett megromlani. Szerda délutánra már lefelé indult a neve a rangsorokban. Más is történt a világban. Egy baseballsztár pick-upjával az exfelesége úszómedencéjébe hajtott. Egy szépségvlogger valami bunkóságot mondott Taylor Swiftről. A tematika – árapály módjára – változott.

Andrew Fairbankst holtan találták: valaki fejbe lőtte, a testére kötelet kötött, és ledobta egy jachtról az Atlanti-óceánon. Senki más nem utazott a hajón, és arra sem utaltak jelek, hogy korábban bárki is a fedélzeten tartózkodott volna, egy bőrtáskát kivéve, amiben majdnem egymillió dollár volt.

Ám mindez még nem elég az egy napnál tovább tartó hírnévhez. Valamikor talán készül majd egy podcast az ügyről, vagy, ami még jobb lenne, egy netflixes bűnügyi dokumentumfilm, de az Andrew-ra irányuló rivaldafény pillanatnyilag kezdett kihunyni.

Andrew Fairbanks nemsokára már csak egy alak lesz egy fényképen, aki lila dobozos energiaitalt tart a kezében a kék tengeren, egy hulla egy dél-karolinai halottasházban, és időnként a kérdés: „Emlékeztek még a srácra, aki a jachton halt meg a rengeteg pénzzel?”

Ki ölte meg? Ki tudja? Talán ez, talán az, a közösségi médiát pedig elárasztották a feltételezések. És miért ölték meg? Passz – valakinek csak volt valami oka rá, nem? Féltékeny partner? Instás fitneszrivális? Bármi lehet a magyarázat. Az viszont egyszerűen hihetetlen, amit az a vlogger mondott Taylor Swiftről, nem?

De micsoda felhajtás volt azon az egy napon! Ha Andrew-t életében éri, biztosan felvesz egy teljes munkaidős médiamenedzsert. Hajts fel nekem pár szerződést, fehérjeszelet, fogfehérítés, vagy esetleg piacra dobhatnám a saját vodkámat.

Igen, egy napig mindenki Andrew Fairbankst akarta. Bár azok után, amit a cápák műveltek vele, nem sok maradt belőle.

A showbusiness már csak ilyen.”

Előrendelhető

Agave Könyvek

Grzegorz Musiał: Én, Tamara – Megjelenik szeptemberben!

Grzegorz Musiał

Én, Tamara

Megjelenik szeptemberben!

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Prae Kiadó, 2024

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Szerkesztette: Németh Gábor Dávid

Borítóterv: Imagine Creative Consulting Kft. és Szalay Miklós

Fülszöveg

Tamara Łempickát mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó.

Extravagáns, zseniális festő volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte.

Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.

Az 1920-as, ’30-as évek Párizsa betekintést enged az ellenállhatatlan, dekadens, pezsgő művészvilágba, hogy rajta keresztül jobban megismerjük a kubista és art deco művek, valamint alkotóik belső vívódásait, vágyait és a művészetek iránti rajongásunk eredetét.

Idézet a regényből:

„...hogyan győzzem meg ezt a züllésben és luxusban tobzódó tömeget, amely elözönli a bulvárokat a hiúság világának fővárosában, hogy éppen nekem, a járda szélén lépkedő, mindenki számára ismeretlen lengyel nőnek, akit tizenvalahány hónapja képen törölt egy csekista, aztán megerőszakolt egy alkoholista kokainfüggő, és aki lótetemszeletet evett reggelire egy olyan városban, amelyet feldúltak a bolsevikok, akiket itt imádtak – éppen nekem van olyan tehetségem, amilyen korábban senkinek sem volt, hmmm… Artemisia Gentileschi óta?... És véghez viszem azt, amit megígértem a szép Antoniónak Firenzében: megváltoztatom ezt a kort.

Nem ők diktálják nekem a ritmust, hanem én nekik.”

Grzegorz Musiał:

A szerző portréját Fundacja Clarté készítette.

Részlet a kötetből

Az első nap Párizsban

TAMARA HANGJA: Elszöktem Oroszországból, aztán egy évig rostokoltam Stockholmban és Koppenhágában, míg végül eljutottam Párizsba. Szép tavaszi délelőtt volt, a húszas évek legeleje. A lengyelek – a világ nagy örömére – seggbe rúgták a bolsevikokat Varsónál, a bolsevikok viszont felégették Grúziát, és nem sokkal később két rémség: Benito és Adolf megkezdte a menetelést, hogy átvegye a hatalmat. Vonattal mentem Londonból Párizsba, megérkeztünk a Gare du Nord peronjára, és kiszálltunk mi ketten: egy négyéves forma kislány, és a másik is fiatal még, de lélekben már öreg, Tamara, akit meggyötört az élet, és erősebbnek bizonyult nála.

Két évig tartott az utam Európán át, amely a tűz ölelte Szentpétervárról indult, és legszívesebben kitörölném az életrajzomból. Olyan volt ez a két év, mint egy kopott hanglemez, amely szinte már nem is szól, mert elakadt egy barázdában, és csak egyetlen nevet hajtogat: Tadeusz, Tadeusz… Minden gondolatom, minden lélegzetem, minden szívdobbanásom: vele, róla, érte. Az arca: szemből, félprofilból, profilból. A szeme – amikor nevet, amikor szikrát vet a fény a szempillája hegyén, vagy amikor szomorú, és a görög szobrok tekintetére emlékeztet, akik a Tirrén-tenger fölött röpködő sirályokat figyelik. A világ összes többi része csak megfakult dagerrotípia volt, vázlatos formák és hangok a múltból.

Elsőként Stockholm tűnt fel, csodaszép volt a ködben, úgy vibrált a szórt fényben és a vízben tükröződve, mint egy érzékeny Ruisdael-tájkép. Sziklákon magasodó vörös templomtornyokat láttam, nagy, masszív kőházakat, ahol vikingek laknak a marcona feleségeikkel. Ott, abban a városban, amelyhez a családomból – Maurycy bácsit leszámítva – senkit sem kötött semmi, zajlott le a családi „könny- és zsebkendőkomédia”, ahogy az ilyen fogadtatásokat nevezte Saint-Simon. Aztán amikor Malwina már jól kisírta magát a nyakamba csimpaszkodva és megcsipkedve Kizette arcocskáját, kijelentette, hogy most ideje összepakolni, és „minél gyorsabban útnak indulni Varsóba”. Izgatott volt és boldog, már bebútorozta nekünk a konstancini házat, ahol Tadeusz és én végre „megteremthetjük magunknak” (értsd: neki) „a többnemzedékes házasságot, ahogy illik”. Nem hatottak az érvek, hogy Lengyelországban véres háború dúl az éppen Varsó mellett hadakozó bolsevikok ellen, és ha ebben a csatában nem a lengyelek győznek, márpedig nincs nagy esély a győzelemre, akkor nagyon hamar olyanok lesznek Varsó és a többi lengyel város utcái, mint a szentpéterváriak. De Malwina csak ezt hajtogatta: „Nem, nem és nem! Nem akarok semmiféle Párizst, semmiféle Koppenhágát!” Döbbenten néztem rá, mert ez a bámulatos makacsság nagyobb volt mindennél, amire én ebben a pillanatban képes voltam. Csak az józanította ki, amikor ebédnél Maurycy kelletlenül odavetett néhány szót: akik most vissza akarnak térni Varsóba, ne számítsanak arra, hogy támogatni fogja őket Párizsból, ahová Stefával együtt átköltöznek… De Malwina ne aggódjon… mindig lehet pirogot sütni és pultról árulni, ahogy azt a legtöbb társaságbeli hölgy teszi Varsóban. Biztos jövedelmező lesz, mert Lengyelországban nagyra értékelik a jó konyhát.

Malwina egész napra bezárkózott, hogy kisírja magát a Gamla Stanban, Stockholm óvárosában lévő lakásunk kis szalonjában, ahol természetesen megint csak Maurycynek köszönhetően volt tető a fejünk fölött, aki a Crédit Lyonnais svéd fiókjának vendégei számára tartotta fenn ezt a szállást. Reggel Malwina komoran, némán került elő, és elkezdett csomagolni, hogy Stifterékkel tarthasson. Én úgy döntöttem, itt várok tovább, mint egy koppenhágai szirén, nézem a tengeren a kikötőbe tartó vitorlásokat és gőzhajókat, amelyekkel még mindig nem érkezett meg az én Odüsszeuszom… És imádkozom, hogy kibírjam, ne vegyek be végül valami arzénfélét. Égette az ujjaimat a svéd útlevél, gyűlöltem a nyelvet, amit itt az utcán beszéltek, és amelyen a pincérrel érintkezett a Konzul aznap este. Tudtam, hogy bélyeget égetett a szívembe az az éjszaka, ugyanolyat, amilyet rossz emberek vassal égetnek a borjak oldalába. Meg vagyok bélyegezve… a szégyennel? Így kell nevezni. Milyen lesz most az életem? A férjem oldalán? Hazudnom kell neki? Tegyek úgy, mintha hűséges feleség lennék? Vagy szembesítsem inkább a tényekkel – amit viszont nem áll ki a szerelmünk. Egyelőre semmi hírem felőle. A Konzul biztosította Maurycyt arról, hogy Oroszországban „folyik a nyomozás”, és „minden jó úton halad”, és a férjemet biztosan nem küldik valamilyen szolovki pokolba, és nem is lövik agyon. Nem hittem a Konzulnak, még kevésbé azoknak, akik őt Oroszországban „biztosították” arról, hogy „dolgoznak az ügyön”. Mennyi ideig lehet „dolgozni” az „ügyön”? Még mindig égetett a csekista összehúzott szemének pillantása, aki ott állt hosszú bőrkabátjában nyomorúságos kis szobánk közepén – szerelmünk utolsó menedékében, ahonnan úgy űztek ki minket, mint a vérző kismadarakat, hogy tébolyultan repüljünk az ismeretlenbe. A durva szívű, hazug szemű Oroszország emléke, amely a karmai között tartja a férjemet, kioltott minden reményt, és csak a rózsafüzért szorongattam azokban a pillanatokban, amikor már legszívesebben a Balti-tenger csattogó, szürke hullámokat vető mélyébe vetettem volna magam. Mert nem imádkozhattam. Mert az égiek segíthettek volna megtalálni a férjemet, de nyilván nem akartak. Istent hibáztattam, amiért csúfot űz belőlem, bár azt is be kellett vallanom, hogy sok-sok évig én sem tettem a kedvéért semmit… Akkor miért kellene törődnie velem?

És most – Párizs, egy tavaszi délelőtt.

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Szergej Tyimofejev: Replika – A szerző a PesText vendége!

Szergej Tyimofejev

Replika

Prae Kiadó

 A szerző a PesText vendége!

Esemény

 

Szergej Tyimofejevet szeptember 28-án, szombaton 19 és 20 óra között Terék Anna költő, műfordító kérdezi a Három Hollóban.

A beszélgetés nyelve angol, magyar tolmácsolással. Tolmácsgépet biztosítanak.

A helyszínen a Replika című kötete megvásárolható, a program után Szergej Tyimofejev 21.30-tól 22 óráig dedikálja kötetét.

 

Szeptember 28-án 20:20-21:30-ig részt vesz a V4 Költészeti Esten.

https://www.facebook.com/events/2317730438570843/

(Videoművészet, versfelolvasás).

 

 

Prae Kiadó, 2024

Fordította: Vass Annamária

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

A kötetről

 

A replika több jelentéssel is bír: elsősorban válasz, ami párbeszédet feltételez, a zenében egy dallam megismétlését, a képzőművészetben utánzatot vagy másolatot jelent. Szergej Tyimofejev verseskötetében a lírai beszéd folyamatos áramlásának vagyunk tanúi, amelyben  a jelen pillanat egyszerre idézi fel a múltat, ami szervesen velünk él, és vetíti előre a jövőt, amely a változatlanság nyomasztó hatalmával dacol. A győzelmek, a kudarcok, az öröm és a fájdalom szorongató keverékében megelevenednek az elmúlt évtizedek és a jelenkor egymásra rakodó rétegei, a valóság fikcióvá, a fikció pedig valósággá válik. Csingacsguk, Vadölő és Robin Hood a legközelebbi könyvtárat keresi, gyermekien dörömböl egy rakéta-sorozatvető, a szerelem legpraktikusabb megvallása pedig egy jó hagymás gombaragu. Olykor ugyan elvesznek a körvonalak, máskor azonban le kell porolni a dolgokat, hogy megértsük, mi a helyük és értelmük a világban.

A ráismerés szavak és dolgok helyzetére Tyimofejev lírájának egyik legfontosabb tapasztalata, ami egyúttal a költészet szakadatlan próbatétele. Hiszen ahogy mondja, „minden egyes új kötet valójában csak egy replika, melyet újabb szerzők újabb megszólalásai követnek”. 

 

A szerzőről

A szerző fotóját Maris Morkans készítette.

 

Szergej Tyimofejev (1970) Lettországban élő orosz költő, író, médiaművész. Az „Orbita” nevű ismert rigai csoport alapító tagjaként a különböző kreatív műfajok és médiumok, így például a szöveg, zene, videó vagy fotó közötti párbeszéd megteremtését tűzte ki célul. Rendszeres résztvevője nemzetközi költészeti fesztiváloknak, műveit mások mellett angol, német, olasz, svéd és ukrán nyelvre fordították. A Replika a harmadik, Lettországban megjelent verseskötete.

 

Versek a kötetből

 

Reggel az introvertáltak országában

 

A kutya kicsit megugatja

az elhaladó kerékpárost.

visszafogottan romlik az időjárás

és dől össze a pajta.

Az éjjeli baglyok kritikusan szemlélik

a reggel csodáit.

A nap nem emlékszik,

meddig is emelkedett tegnap,

és most nem tör olyan magasra.

A gyerekek mindenkinél előbb ébrednek,

olvasgatják a könyvüket,

hogy fel ne keltsék a felnőtteket.

A víz szolidan csordogál a csapból,

nem fröcsköl, és szinte azonnal el is tűnik a lefolyóban.

Alig-alig rezdül az örökzöldek árnya.

valaki vékony vajréteget ken egy szelet kenyérre.

A „Klasszika” rádióban interjút ad egy zongorista,

aki mindenre „igennel” vagy „nemmel” felel.

De nagyon pontosan játszik

apró, magabiztos szünetekkel.

 

Olajkitermelő nő

 

Térde kalácsából olaj fakad,

térdéből szivárog az olaj.

Jobb napokon meg lehet vele tölteni

egy félliteres üveget,

peremén, ha végigsiklatja a bőrén,

össze tudja gyűjteni az olajos cseppeket.

Mit lehet tenni ez ellen?

Az orvosok csak konzíliumokat tartanak,

szerencsére nem kürtölték szét a sajtóban.

A családja már hozzászokott,

hogy mindenhova fekete tapadós

cicanaciban mászkál, amiben speckó

térdbetétek szívják fel a keletkező cseppeket.

Az olaj nála a napi rutin része,

még az árfolyamot is követi,

úgy ingadozik, mint másnak a pulzusa szokott,

kissé heves, csapongó, élénk és kiszámíthatatlan. Mostanában

úgy érzi magát, mintha valóságos olajkitermelő ország lenne.

Egy állam, amely meg van győződve önnön jelentőségéről.

Nézzék csak, hogy kel át az utcán,

hogy nevetgél, hogy vásárolgat.

Hiába szabadul meg az olajtól

a fürdőszobában, újra meg újra lemosva a súlyos

fekete cseppeket. Neki kőolaja van

ebben az életben. Hát nektek mi jutott?

 

Előrejelzés

 

Én már tíz évvel ezelőtt megmondtam neked,

hogy ez örökké így lesz – ezek a fák, ezek a mezők,

ezek a kudarcok,

ezek a szolid, ingatag győzelmek,

ezek az út menti kávézók, ahol üres levegőt árulnak

és ezeréves zene megy,

ezek a napok, mikor a szülők először hozzák gyerekeiket

az iskolába,

a szorongás és öröm fájó keverékét élve át,

ezek az almák, ez a köd a völgyben reggelente,

ez a konzervborsó, ami az ország

legfőbb salátáját díszíti.

Te pedig bevásárlóközpontokról beszéltél, hogy majd innen

egészen a láthatárig,

fényes magazinok halmairól a küszöbön,

hatsávos végtelen autópályákról,

melyek egyenesen a tengerre visznek,

éjjelekről, melyek nappalba folynak át,

mint egyik kemény valuta a másikba.

És hol van mindez? Kérdezem én

a buszmegállóban,

melynek éke egy szerény hirdetés

arról, hogy eltűnt két feketeszín tacskó lánykutya.

Tegnapelőtt

nyomtathatták.

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó