Pár nappal ezelőtt kaptam felkérést M. Z. Chapelle írónőtől, hogy lenne-e kedvem borítóleleplezéshez, mely bemutatja Shhh! a C&H Projects első novellagyűjteményét. Így igent mondtam, hogy blogomon megjelenhessen az új borító a novelláskötetről. Előrendeléshez hamarosan hozom a linket is. Addig is lent a bejegyzés alatt találhatjátok a csoport fb oldal linkjét. Kövessétek be bátran!
Fogadjátok szeretettel a gyönyörű szép borítót.
Sssh! Itt bizony a titkoké a főszerep! A C&H Projects első novellagyűjteményében olvashattok fantasztikumba bújtatott varázslatos találkozásokról, szenvedélybe oltott újrakezdésekről, vagy épp bérházak liftjei előtt elsuttogott ígéretekről. A kötetben hazai szerzők romantikus írásait mutatjuk be, amik között mindenki megtalálhatja a maga kedvencét, az igazit, ami titkaival együtt válik még csábítóbbá.
Hamarosan előrendelhető a C&H Projects romantikus antológiája!
Részlet a novelláskötetből:
Pataki Eszter, Pataki Krisztina
Hóvarázs
Amikor három óra alvás után hajnalban belenézek a tükörbe,
fájdalmasan veszem tudomásul, a magam mögött hagyott
szenvedős-stresszelős éjszaka nem múlt el nyomtalanul. Vérágas, táskás
szem, holtsápadt bőr, szénabála haj. És ha jól látom, azok ott
pattanások? Csodás!
Nem sok időm van a kinézetem miatt
siránkozni, negyed órát adok magamnak arra, hogy fésű és smink
segítségével javítsak a megjelenésemen. A gyomrom görcsben. Egyáltalán
nem tudom elképzelni, hogy néhány óra múlva ötösre vizsgázzak, így
önbizalomhiányomat kinézetem feltuningolásával próbálom ellensúlyozni.
Persze
a nagy sietségben minden balul sül el. Félrecsúszik a tusvonal, a
szemöldökömet túl vastagra húzom, a szempillaspirál keféje pedig
valamiért a szememben köt ki, összemázolva ezzel az alsó szempillasor
alatti területet. A fenébe! Egyáltalán miért csinálom ezt? Mit várok
ettől az egésztől?
Ahj, legalább ne ez lenne az utolsó
vizsgaidőpont, akkor nem paráznék ennyire, de így? Ha most elbukok, kuka
a félévemnek. Hát, ezt jól megcsináltam, mondhatom…
A
villámgyors készülődést letudva, útra készen lépek ki a lépcsőházból. Az
utcák kihaltak, még nincs senki, aki rácsodálkozhatna a szűz hóra.
Persze, hisz ilyenkor csak az van ébren, akinek muszáj, és akinek
muszáj, annak sem ideje, sem ereje ámuldozni a szakadó pelyheken, mert
rég elmúlt már karácsony, a hó pedig ilyenkor csak kellemetlenség, nyűg,
a közelgő tavasz illúziójának megcsúfolása. Latyak és sár, beázott
cipő, hideg kéz, mély álom.
Már tíz perccel a megbeszélt időpont
előtt a szakadó hóesésben várom az autót a buszmegállóban. Fázom,
jobbra-balra lépkedek, hogy felmelegedjek. Kiáramló leheletem szürkén
gomolyog előttem.
Mivel eddig máson sem járt az eszem, mint a
közelgő bukásomon, csak most tudatosul bennem, tulajdonképpen ez lesz az
első alkalom, hogy egy idegennel vitetem fel magam Pestre. Kicsit
parázom attól, mi vár rám.
Totál szét vagyok zuhanva, és nagyon
remélem, a jövendőbeli sofőröm nem arra számít, hogy teljes lelki
nyugalomban végigbájcsevegem az utat. Viszont az is gáz lenne, ha csak
csendben ülnénk, és a tücsökciripelős, kínos jelenetet megelőzendő,
benyomná a rádiót. Na, és mi van akkor, ha egy idióta lesz? Gábor azt
mondta, megbízható a srác. Hát persze, mivel a haverja, de vajon ez a
vezetői képességeire is vonatkozik? Havazik, csúszósak az utak, nem
igazán szeretném a szétroncsolódott autóba szorulva várni a mentők
kiérkezését.
Mielőtt további rémképek pörögnének le a fejemben, észreveszem, hogy egy autó lassít, majd megáll előttem.
∞
Január
tizenkettedike, hétfő. Hajnali öt óra, szakadó hóesés. Jobb időt
keresve sem találhattam volna a világgá menésre. Hát igen, már megint
felmondtam. Egy évnél tovább sehol sem bírom. Egyszerűen nem viselem jól
a kötöttségeket. A megnyúzott szabadidőm, mint sarokba szorított farkas
vicsorít, hogy adjak teret neki, a testem-lelkem pedig visszaköveteli
azokat az elvesztegetett másodperceket, amiket nem rá fordítottam.
Így
élek én. Egy év munka, egy év szabadság. Egy év kemény takarékoskodás,
ahol még az ételt is lespórolom a kajámról, majd egy év zene, hobbi,
utazgatás.
Azt mondják, lopom a napot, ám szerintem minden perc,
amit az ember önmagára fordít, az nem elpocsékolt idő, hanem lehetőség.
Nem kell megváltanod a világot, néha hagyd, hogy a világ váltson meg
téged. A társadalom peremvidékén, a csavargók és álmodozók birodalmában
pedig közelebb nem is lehetnél a megváltáshoz.
Azt mondják, pénz
vagy idő. Én az időt választom. Nincsenek nagy igényeim. Míg más egész
életében a családi házra gyűjt, nekem elég a kert végi fészer is. Nem
azt mondom, hogy nincsenek álmaim, még mindig keresem a nagy-nagy
ötletet, amellyel örökre kivonhatom magam a társadalmi kötöttségek
mókuskerekéből, mindössze annyi, hogy azt vallom, a boldogság nem az
anyagi javaktól függ.
Efféléken agyalok, miközben az üres
városon autózom keresztül az autópálya irányába. Nem sietek sehová. Az
útviszonyok sem éppen a legjobbak, na meg kőbe vésett úti célom sincs.
Szakad a hó, jár az ablaktörlő, szól a rádió – valami kellemes népzene–,
minden faja.
A külvárosban elhaladok a sokemeletes panelházak
sora mellett, melyek ablakaiban már néhány helyen ég a lámpa. A
buszmegállóban egy lány áll egymaga. Bizonytalanul tekintget
jobbra-balra, vár valakit. Tetszik a füles sapka alól kilógó hosszú,
szőke haja, a vékony, alacsony termete, na meg az ártatlanságot tükröző,
elesett arca, szóval, mint aki mindig készen áll egy kalandra, úgy
döntök, megkérdezem, mi az ábra.
Lassítok, megállok mellette,
majd lehúzom az anyósülés felőli ablakot. Meg akarnám szólítani, de
mielőtt bármit mondhatnék, közelebb jön, csizmája ropog a friss hóban,
behajol az ablakon, és bemutatkozik.
– Szia! Emma vagyok, te pedig Hunor, aki Pestre visz ma, igaz? – kérdezi tétován.
Nagy
kék szeme olyannyira rabul ejt, hogy egy pillanatra köpni-nyelni nem
tudok, de aztán hamar összekapom magam, hisz a lány választ vár tőlem,
nem pedig halképpel való előremeredést.
Azt hiszi, én vagyok Hunor, aki ma Pestre viszi. És a fenébe is az egésszel, egyszer élünk. Miért ne lehetnék én Hunor?
A csoport fb oldala:
