Beleolvasó 2.rész: C. C. Brown: Tania - Örvény a múltba ("A 15 fokos tenger számomra dermesztő hidegnek tűnt. Vissza kellett volna mennem a vízálló ruháért – korholtam magam. Lassan odaúsztam a kerítéshez, ahol a fókák voltak.")

Hát elérkezett a hétvége is, így hozom C. C. Brown: Tania – Örvény a múltba című kötetéből egy hosszabb részletet, Héten sajnos nem tudtam hozni nektek beleolvasót. Bízom benne ezzel a hosszabb részletettel, kiengesztellek benneteket. 

C. C. Brown: 

Tania - Örvény a múltba

Tartalom:

Almási Tania egy rendkívüli lehetőséget kap a dél-angliai tengerparton működő Living Coasts víziállatkerttől, így néhány hónapra Torquay-ba költözik. A tenger fölött magasodó állatkert helyén száz éve még az angol arisztokrácia társasági életének központja, a Marine Spa épülete állt. Egy éjszakai, egyéni mentőakciója alkalmával a sziklák alatt kavargó örvény a mélybe, vagyis 1893-ba sodorja. Így veszi kezdetét egy izgalmas, kalandokkal átszőtt utazás, ahol egy okostelefon fontos szerepet kap, de számtalan bonyodalom okozója is. Hogyan sikerül áthidalnia az évszázados különbségeket? Izgalmas hajsza, kalandos utazás, szerelem, humor, és felhőtlen kikapcsolódás, legfőképp az olvasónak!

ENGEDÉLLYEL

A 15 fokos tenger számomra dermesztő hidegnek tűnt. Vissza kellett volna mennem a vízálló ruháért – korholtam magam. Lassan odaúsztam a kerítéshez, ahol a fókák voltak. Szemem már nagyjából megszokta a sötétséget. Láttam, valóban az egyik fóka uszonya akadt fenn a kerítésen, ami most élesen belevájt fényes bőrébe. Belekapaszkodtam a hálóba, a madzagot is hozzá kötöztem, így a kezem szabadon mozgathattam. Megpróbáltam a drótot szétfeszíteni, kihúzni a fóka uszonyát, ami kis idő múlva sikerült is. A szerencsétlen féloldalasan, de úszni kezdett, s a másik követte őt. Elégedetten mosolyogtam, majd lassan visszaereszkedtem a vízbe. A lábam teljesen kihűlt, ahogy a csónakhoz közeledtem. Akkor jutott eszembe, a madzagot a hálóra kötöttem. Halk káromkodással úsztam vissza. Már majdnem elértem a drótháló szélét, amikor erőteljes rántást éreztem. Azonnal a “Cápa” című film jutott eszembe, amikor a nő úszott a tengerben, s azt hitte, beütötte a lábát egy korallzátonyba. Lenyúlt a lábfejéhez, de már nem volt lábfeje. 

– De itt nincsenek emberevő cápák! – mondtam ki hangosan, majd újabb rántás következett, és mentőmellény ide, vagy oda, a víz alatt találtam magam. Az örvény! – gondoltam rémülten! Igen, az örvény! Hagyni kell, hogy levigyen, aztán újra feldob, ha nem kapálózol. Itt nem olyan mély a tenger, néhány méter csupán. De még mindig pörögve húzott lefelé a víz, s én már azt sem tudtam fent vagyok-e, vagy lent.           

Meg fogok fulladni! – ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, majd elvesztettem az eszméletem.

2. Utazás az angol Riviérára

Két hónappal ezelőtt

        

Az asztalon vibráló mobil arra figyelmeztetett, hogy Erik hívott, ma már ki tudja, hanyadik alkalommal. Tudtam, nem fogom megúszni az indulás előtt, ezt az utolsó, haragos, könyörgő, és sértődött beszélgetést. Nem akartam vele beszélni. Kihunyt, elhamvadt kapcsolatunk boncolgatását is untam már, mert kívülről ismerek minden egyes szót, amely elhangzott. Erik azt hiszi, miatta költözöm Angliába néhány hónapra, ott akarok majd felejteni. Pedig ebből egy szó sem igaz. Márciusban kaptam ezt az ajánlatot, és már akkor rábólintottam, hiszen tudtam, ez rendkívüli lehetőség. A Dél-Devon-i Torquay-ban, már évek óta működő Living Coasts munkatársa leszek. A tengeri állatkertben fókák, pingvinek, és madarak kaptak helyet, s naponta több száz turista látogatja őket. Itthon is tengeri állatokkal foglalkoztam. Apám mellett dolgozhattam, aki harminc éve állatorvos egy állatkertben.           

A döntésemet Erik nem volt hajlandó elfogadni, és inkább a drámai, filmekbe illő "menekülés a kötöttségek elől" című verziót erőltette. Bujdosni kezdtem, főképp a folytonos szemrehányó üzenetek, és hajnali telefonok elől. Egy laza mozdulattal hozzáértem a piros virtuális gombhoz a telefonon, majd kivettem a SIM kártyát, és a WC kagylóba dobtam. Ez az igazi mulatság! Az angol számom mindenkinek megadtam, aki fontos volt számomra, és akivel beszélni óhajtottam néha nap.

Végignéztem csomagjaimon. Elégedetten nyugtáztam, itthon hagyok minden olyan műnőies cuccot, amit Erik annyira kedvelt: a magas sarkú cipőktől, a koktél ruhán keresztül, a kis piros Loui Vuitton táskáig, amitől el kellett volna ájulnom, mikor Erik szülei az orrom alá tolták karácsony másnapján. Edit, az édesanyja úgy nézett ki a vele egykorú férje mellett, mintha Barbit krumpli bácsi mellé tették volna, egy játékbolt kirakatában. Drága ajándékok cseréltek gazdát, a pazarul berendezett nappaliban, amely az ötméteres fenyőfával olyan volt, mint egy pláza. Két alkalmazott szolgált ki minket, százéves portóit ittunk a vacsorához, és halálosan unatkoztam.           

Puncs törleszkedett a lábamhoz, jelezve, itt a vacsora ideje. A vörös macska egyik szeme zöld, a másik világosbarna volt. Folyamatosan "beszélt", míg a vacsorára kibontott csirkés pástétomot a tányérjába tettem, majd apró darabokra tördeltem a villával. Leguggoltam, a macska sűrű bundájába simítottam kezem, miközben az nekilátott az ételnek. Éva, a barátnőm, költözik a lakásba addig, amíg külföldön leszek, így a lakbér is megoldva, a virágok, a halak, és Puncs sem pusztulnak éhen. Reggel, miután egy gyors capuccino-t bedobtam, felvettem a legkopottabb farmerem, egy zöld pulcsival, és egy sárga sállal, majd barna makrancos göndör hajam egy gumival összefogtam. Ezzel elintézettnek is tekintettem a készülődést. Belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy apró ráncok vannak a szemem körül. De hiszen ez teljesen normális, hiszen harminc éves  vagyok! Grimaszt vágtam. Megcirógattam Puncs bundáját, felkaptam a sporttáskát, bőröndöt, majd lementem a néptelen utcára. Nem akartam, hogy elkísérjen apa. Két napja mindenkit végig látogattam, elbúcsúztam.

-  A reptérre legyen szíves! – huppantam be a hátsó ülésre, miután a bőröndöt a csomagtartóba tette a sofőr.

– Nyaralás? – mosolygott jóindulattal a szakállas taxis, miközben bekapcsolta a taxiórát.

– Nem egészen, de majdnem.  

Jó lett volna most nem beszélgetni, csak nézni az elsuhanó házakat, a reggeli napsütésben fürdőző parkokat. Behunytam a szemem, mikor a nap egy kanyar után szembejött velem, és bearanyozta az utat az autó előtt.

– A francba, nem látok semmit – bosszankodott a sofőr, és lehajtotta a napellenzőt.

Aztán mintha belepörgettek volna a filmbe, egyik pillanatról a másikra a repülőn találtam magam, amely fokozatosan emelkedve hagyta el a földet.  

– Bye bye Budapest! – suttogtam a napfényben fürdőző, színes tájnak.      

Két, és fél óra múlva, a Bristol-i reptéren, bőröndöm magam után húzva, kiléptem a váróba. Egy magas, szemüveges fiatalember, egy fejjel lefelé fordított táblát tartott maga előtt, Tania Almasi felirattal, és vizslatta a kifelé áramló utasokat. Sötétkék overálban, piszkosszürke vászoncipőben toporgott, mint akinek sürgős dolga lenne a mellékhelyiségben.    

– Helló! Tania vagyok! – léptem hozzá.    

Enyhe halszag csapott meg a közelében. A fiú először megfordította a táblát, hogy megbizonyosodjon, ez a név szerepel rajta, majd mosolyogva elfogadta felé nyújtott kezem.      

– Örülök, hogy megismerhetlek. Paul vagyok. Engem küldtek, hogy Torquay-ba vigyelek.   

Ezt egy szuszra darálta el, miközben folyamatosan rázta a kezem. Nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót megértsek, mert az általam tanult angolban ez az akcentus még ismeretlen volt. A kétüléses Vauxhall Van hátuljába, egy rekeszbe tettük a táskákat, majd beültünk az autóba.    

– Oh, de furcsa, hogy az anyós ülés itt a vezető ülés – nevettem, pedig eldöntöttem, itt is fogok vezetni, mert nem akarok ráutalva lenni másokra, és busz menetrendekhez igazodni.

Paul sokat mesélt Torquay-ról, és a tengeri állatkertről. A fókákról, a tengerről, a vízi állatkertről.

– Hidd el, alig van pihenés. Ráadásul folyamatosan figyelnünk kell a látogatókat, mert több ponton az állatok között sétálgatnak, így vigyáznunk kell, hogy ne tegyenek kárt bennük.

– Már alig várom, hogy lássam. Hány fóka van?

– Jelenleg kettő, abból az egyik vemhes. De Torquay-ban láthatsz szabadon élő fókákat is. Sokszor odamerészkednek a sziklákra, onnan figyelik, hátha csurran cseppen egy-egy hal nekik is etetéskor.

Közben a tájat csodáltam, ahogy a lassan kibukkanó napfényben, a dimbes-dombos zöld legelőkön tarka tehenek, és birkák legelnek. A legelőket kőkerítések választották el egymástól, így lehetetlen volt az, hogy az állatok keveredjenek, vagy az utakra tévedjenek. A zöld hihetetlen sok árnyalatát lehetett felfedezni. Egyszer csak feltűnt egy virágokból kirakott pálmafa az egyik dombon, valamint ugyancsak virágokból egy felirat: English Riviéra! S innentől kezdve igazi angol házakat, pálmafákat, egyenruhás iskolásokat, emeletes kék, és narancssárga buszokat láttam. Paul folyamatosan kommentálta hol járunk, hol vásárolhatok, vagy hol kapni a legjobb sört, és fish and chips-et.

Közeledtünk a kikötőhöz. Egyik oldalon a hosszan elnyúló, vörös homokos tengerpart, a másikon kávézók, éttermek, turisták kavalkádja, a színes napernyők, pálmafák alatt.

– Ez a Princess Pier! Nagyon öreg ám! – mutatott a tengerbe nyúló promenádra.

– Még Agatha Christie is koptatta, a görkorijával.

– Agatha Christie? Hogy került ide?

– Itt született, majd elkerült innen a háború után, de idős korában visszatért, egy óriási parkot vásárolt, nyaralóval. Greenway a neve. Sok ezren jönnek el megnézni az író otthonát. Évente szeptemberben fesztivált is rendeznek a tiszteletére.

– Az ott a Living Coasts! – mutatott a kikötő felett, átlátszó, fekete acélhálóval fedett építmény irányába.

A háló alatt színes madarak röpködtek, felette sirályok köröztek. Az épület egy magas sziklán feküdt, alatta a tenger. A Living Coasts fölött az útról, a tenger – ami zölden szikrázott a napsütésben – lélegzetelállító látványt nyújtott. Lent, a yacht kikötőben, ezernyi kisebb-nagyobb hajó árboca ágaskodott az ég felé.

Kövér, ötvenes éveiben járó nő sietett elénk. Haja fiúsan rövidre nyírva, homlokáról izzadságcseppek folytak a szemébe. Arca csupa mosoly, kedvesség volt, ahogy kitárta karját felém. Megszorongatott, mint egy régen látott rokont, vagy barátot.

– Tania! De jó, hogy köztünk vagy! Hogy utaztál?

Ha tetszett a beleolvasó, itt megvásárolhatod a könyvet.

C.C.Brown oldala

C.C. Brown írói oldala

Amazon

Libri

Beleolvasó: C.C.Brown: Tania - Örvény a múltba - ("Tudod, ha az éjszakai égre nézel, és pár másodpercre behunyod a szemed, majd újra kinyitod, már nem biztos, hogy ugyanazokat a fénylő pontokat látod, mint előtte.")

Számomra egyik legkedvesebb írónő könyvéből hozok nektek beleolvasót, C.C.Brown: Tania – Örvény a múltba címmel. Nagyon izgalmas, kalandos és humor kis történetről van szó. Tania véletlen baleset folytán egy másik helyre és időben tér magához, ahol számos kalandba fog keveredni, mely később a szerelem is rátalál majd. Szívből ajánlom nektek ezt a könyvet, és jó olvasást kívánok nektek.

C. C. Brown:

Tania – Örvény a múltba

Tartalom:

 Almási Tania egy rendkívüli lehetőséget kap a dél-angliai tengerparton működő Living Coasts víziállatkerttől, így néhány hónapra Torquay-ba költözik. A tenger fölött magasodó állatkert helyén száz éve még az angol arisztokrácia társasági életének központja, a Marine Spa épülete állt. Egy éjszakai, egyéni mentőakciója alkalmával a sziklák alatt kavargó örvény a mélybe, vagyis 1893-ba sodorja. Így veszi kezdetét egy izgalmas, kalandokkal átszőtt utazás, ahol egy okostelefon fontos szerepet kap, de számtalan bonyodalom okozója is. Hogyan sikerül áthidalnia az évszázados különbségeket? Izgalmas hajsza, kalandos utazás, szerelem, humor, és felhőtlen kikapcsolódás, legfőképp az olvasónak!

ENGEDÉLLYEL

Prológus

Tudod, ha az éjszakai égre nézel, és pár másodpercre behunyod a szemed, majd újra kinyitod, már nem biztos, hogy ugyanazokat a fénylő pontokat látod, mint előtte. A fényévnyi távolságra lévő csillámló pontocskák kihunyhatnak egy pillanat alatt. Te a múltba tekintesz, ha felnézel a csillagos égre, így akár nevezheted magad időutazónak is. Csak legyen kitartásod, és egy pillanatra se csukd be a szemed, mert elveszted az utat, amely a csillagokhoz vezet...

Első rész

1. Elsüllyedt születésnap

           

November tizenkettedike van. Ez a nap annyiban fontos számomra, hogy minden évben ezen a napon ünneplem a születésnapom. Hogy miért nem mondom, ezen a napon van ténylegesen? Egyszerű a válasz: Fogalmam sincs, mikor születtem pontosan. Persze az év stimmel, a hónap is. A nap viszont bizonytalan.

Életemet egy macskának köszönhetem. Gondos szülő anyám – engem elhelyezvén születésem után egy dobozban – úgy ítélte meg, mindent megtett a jövőm megalapozása érdekében, így éjjel tizenegykor, a toronyház lépcsőházában sorsomra hagyott.

Egy hajnalban munkába induló BKV sofőr majdnem átesett rajtam, és a vörös macskán, aki mellém kucorodott. Annak teste melegétől nem hűltem ki. A Heim Pál kórház csecsemő osztályára kerültem. Leendő anyám is ott dolgozott. Miután már jóval a harmincon túl volt, valamint sajnos neki nem születhetett gyermeke, megbeszélte leendő apámmal, fogadjanak örökbe.

A Tania nevet kaptam, mert apa nagyon szerette az orosz irodalmat. Egyértelmű volt, ha nagyobb leszek, akkor elmesélik kalandos születésem történetét, ami nekem nagyon tetszett. Többször is elmeséltettem velük, esti mese helyett. Tehát ez a nap amolyan megemlékezés arról, hogy túléltem azt az éjszakát. Nem okozott lelki törést az életemben, hogy a biológiai anyámról semmit nem tudok. De miért is akarnék bármit megtudni róla? Hiszen nem kétséges, ő nem akart engem, de azért rendes volt tőle, hogy nem húzott le a vécén, hanem adott egy esélyt.

Gondoltam, meghívom néhány munkatársam, akivel összebarátkoztam az elmúlt hónapokban itt az angol Riviérán. A közelben volt egy jó kis romkocsma. A falakon milliónyi festmény, portré ismeretlen emberekről. Talán néhány hagyatékból megmaradt darab. A magas, burkolatlan mennyezetről alumínium lámpák lógtak le, akár egy gyárban. Óriási forgalmat bonyolítottak, és isteni volt a forró csokijuk. Erre a helyre mentünk át munka után: Paul, Renata, Josè, Kathy, Tom, és jómagam.        

– Ma mindenki az én vendégem! – mondtam, miután kihozták az első üveg bort.

– Nem is tudtam, hogy nyertél a lottón! – nevetett Josè.

– Nekem egy hölgy nem fizet! – kiáltott Tom. 

– Egyetértek. – mondta Paul.

– Oké, akkor ezt a bort én fizetem! – helyesbítettem, hogy ne essen csorba a férfiak önérzetén.

– Beszéltél már apáddal? – kérdezte Renata, miközben belepréselte magát egy fotelbe.

– Ó, igen! Már délelőtt felhívott, hogy felköszöntsön.

– Akkor, boldog szülinapot Tania! – harsogta Kathy, és magasba emelte poharát.

Néhány óra és több üveg bor múlva elszállingózott lassan mindenki.

– Tudom, te nem ittál, csak néhány pohárral, de azért ülj csak taxiba hazafelé – anyáskodott Renata. 

– Ne aggódj, hazatalálok. Nagylány vagyok! – nyugtattam meg főnököm.

Végigsétáltam a kikötői sétányon, amely felett színes villanykörte füzér világított több száz méteren keresztül. Az óriáskerék ki volt világítva, a vízen kikötő felett átívelő híd tükröződött. Messziről munkahelyem, a Living Coasts víziállatkert égbenyúló acélhálója sötétlett. Fájdalmas, elnyújtott vonyítás, vagy inkább ugatás hallatszott a sziklák felől.

Először azt hittem, az állatkertben valamelyik fóka, de ahogy egyre közelebb sétáltam, szinte bizonyos voltam benne, valahonnan a tenger felől jön. Vagy inkább a Living Coasts sziklái alól. Megborzongtam, amikor arra gondoltam, amit Tom mesélt, mikor először csónakáztunk arra. Az örvények veszélyesek, és ott a barlang a szikla alatt. Ide járnak a vadon élő fókák is, mert melegebb a víz.

A vonyítás újra, meg újra megismétlődött, kissé akadozottan, mint mikor a fókák panaszkodnak. Tudtam, valami baj van. Közelebb mentem az állatkerthez, a kulcsommal kinyitottam a kiskaput, majd óvatosan lementem az épület melletti keskeny lépcsőn, amely az apró kikötőhöz vezetett. A dagály még nem érte el tetőpontját. Teljes volt a sötétség, de a hangot most szinte egészen közelről hallottam. Keserves, panaszos hang.

Cselekednem kell! – gondoltam. Beugrottam a kis motorcsónakba, majd – a Tom-tól tanultak alapján – beindítottam. Kis gázt adtam, és amilyen közel csak tudtam, megközelítettem a barlang bejáratát. Leállítottam a motort, és körbe világítottam. Az egyik sziklamélyedésben, egy fóka fejét pillantottam meg, majd egy másikat is, picit beljebb. Nem tudtam, mi lehet a baj. Lehasaltam a csónak elejére, és kezemmel evezve próbáltam közelebb jutni hozzá. Rávilágítottam a telefonommal, akkor láttam meg a barlang bejáratát. Egy vékony drótháló védte, hogy ne menjenek be apálykor a kíváncsiskodók. Valaki mégis lyukat vágott rajta. Gondolom, ezen jöttek-mentek ki-be a fókák is. Ez a szerencsétlen viszont fennakadt. Azon gondolkodtam, hívni kellene Paul-t, vagy Tom-ot, de egyik sem volt túlzottan beszámítható a buli után. Végül határoztam: A csónak aljában megkerestem a mentőmellényt. A pulcsim, cipőmet levettem, a telefont a mellény egy vízhatlan zsebébe toltam. Lassan a vízbe ereszkedtem, miközben a csuklómra húztam a madzagot, ami a csónakhoz volt kötve

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

C.C.Brown oldala

C.C. Brown írói oldala

Amazon

Libri