Hát elérkezett a hétvége is, így hozom C. C. Brown: Tania – Örvény a múltba című kötetéből egy hosszabb
részletet, Héten sajnos nem tudtam hozni nektek beleolvasót. Bízom benne ezzel
a hosszabb részletettel, kiengesztellek benneteket.
C. C. Brown:
Tania - Örvény a múltba
Tartalom:
Almási Tania egy rendkívüli lehetőséget kap a dél-angliai tengerparton működő Living Coasts víziállatkerttől, így néhány hónapra Torquay-ba költözik. A tenger fölött magasodó állatkert helyén száz éve még az angol arisztokrácia társasági életének központja, a Marine Spa épülete állt. Egy éjszakai, egyéni mentőakciója alkalmával a sziklák alatt kavargó örvény a mélybe, vagyis 1893-ba sodorja. Így veszi kezdetét egy izgalmas, kalandokkal átszőtt utazás, ahol egy okostelefon fontos szerepet kap, de számtalan bonyodalom okozója is. Hogyan sikerül áthidalnia az évszázados különbségeket? Izgalmas hajsza, kalandos utazás, szerelem, humor, és felhőtlen kikapcsolódás, legfőképp az olvasónak!
ENGEDÉLLYEL
A 15 fokos tenger számomra dermesztő hidegnek tűnt. Vissza
kellett volna mennem a vízálló ruháért – korholtam magam. Lassan odaúsztam a
kerítéshez, ahol a fókák voltak. Szemem már nagyjából megszokta a sötétséget.
Láttam, valóban az egyik fóka uszonya akadt fenn a kerítésen, ami most élesen
belevájt fényes bőrébe. Belekapaszkodtam a hálóba, a madzagot is hozzá
kötöztem, így a kezem szabadon mozgathattam. Megpróbáltam a drótot
szétfeszíteni, kihúzni a fóka uszonyát, ami kis idő múlva sikerült is. A
szerencsétlen féloldalasan, de úszni kezdett, s a másik követte őt. Elégedetten
mosolyogtam, majd lassan visszaereszkedtem a vízbe. A lábam teljesen kihűlt,
ahogy a csónakhoz közeledtem. Akkor jutott eszembe, a madzagot a hálóra
kötöttem. Halk káromkodással úsztam vissza. Már majdnem elértem a drótháló
szélét, amikor erőteljes rántást éreztem. Azonnal a “Cápa” című film jutott
eszembe, amikor a nő úszott a tengerben, s azt hitte, beütötte a lábát egy
korallzátonyba. Lenyúlt a lábfejéhez, de már nem volt lábfeje.
– De itt nincsenek emberevő cápák! – mondtam ki hangosan,
majd újabb rántás következett, és mentőmellény ide, vagy oda, a víz alatt
találtam magam. Az örvény! – gondoltam rémülten! Igen, az örvény! Hagyni kell,
hogy levigyen, aztán újra feldob, ha nem kapálózol. Itt nem olyan mély a
tenger, néhány méter csupán. De még mindig pörögve húzott lefelé a víz, s én
már azt sem tudtam fent vagyok-e, vagy lent.
Meg fogok fulladni! – ez volt az utolsó, ami eszembe jutott,
majd elvesztettem az eszméletem.
2. Utazás az angol Riviérára
Két hónappal ezelőtt
Az asztalon vibráló mobil arra figyelmeztetett, hogy Erik
hívott, ma már ki tudja, hanyadik alkalommal. Tudtam, nem fogom megúszni az
indulás előtt, ezt az utolsó, haragos, könyörgő, és sértődött beszélgetést. Nem
akartam vele beszélni. Kihunyt, elhamvadt kapcsolatunk boncolgatását is untam
már, mert kívülről ismerek minden egyes szót, amely elhangzott. Erik azt hiszi,
miatta költözöm Angliába néhány hónapra, ott akarok majd felejteni. Pedig ebből
egy szó sem igaz. Márciusban kaptam ezt az ajánlatot, és már akkor
rábólintottam, hiszen tudtam, ez rendkívüli lehetőség. A Dél-Devon-i
Torquay-ban, már évek óta működő Living Coasts munkatársa leszek. A tengeri
állatkertben fókák, pingvinek, és madarak kaptak helyet, s naponta több száz
turista látogatja őket. Itthon is tengeri állatokkal foglalkoztam. Apám mellett
dolgozhattam, aki harminc éve állatorvos egy állatkertben.
A döntésemet Erik nem volt hajlandó elfogadni, és inkább a
drámai, filmekbe illő "menekülés a kötöttségek elől" című verziót
erőltette. Bujdosni kezdtem, főképp a folytonos szemrehányó üzenetek, és
hajnali telefonok elől. Egy laza mozdulattal hozzáértem a piros virtuális
gombhoz a telefonon, majd kivettem a SIM kártyát, és a WC kagylóba dobtam. Ez
az igazi mulatság! Az angol számom mindenkinek megadtam, aki fontos volt
számomra, és akivel beszélni óhajtottam néha nap.
Végignéztem csomagjaimon. Elégedetten nyugtáztam, itthon
hagyok minden olyan műnőies cuccot, amit Erik annyira kedvelt: a magas sarkú
cipőktől, a koktél ruhán keresztül, a kis piros Loui Vuitton táskáig, amitől el
kellett volna ájulnom, mikor Erik szülei az orrom alá tolták karácsony
másnapján. Edit, az édesanyja úgy nézett ki a vele egykorú férje mellett,
mintha Barbit krumpli bácsi mellé tették volna, egy játékbolt kirakatában.
Drága ajándékok cseréltek gazdát, a pazarul berendezett nappaliban, amely az
ötméteres fenyőfával olyan volt, mint egy pláza. Két alkalmazott szolgált ki
minket, százéves portóit ittunk a vacsorához, és halálosan unatkoztam.
Puncs törleszkedett a lábamhoz, jelezve, itt a vacsora
ideje. A vörös macska egyik szeme zöld, a másik világosbarna volt. Folyamatosan
"beszélt", míg a vacsorára kibontott csirkés pástétomot a tányérjába
tettem, majd apró darabokra tördeltem a villával. Leguggoltam, a macska sűrű
bundájába simítottam kezem, miközben az nekilátott az ételnek. Éva, a barátnőm,
költözik a lakásba addig, amíg külföldön leszek, így a lakbér is megoldva, a
virágok, a halak, és Puncs sem pusztulnak éhen. Reggel, miután egy gyors capuccino-t bedobtam, felvettem a
legkopottabb farmerem, egy zöld pulcsival, és egy sárga sállal, majd barna
makrancos göndör hajam egy gumival összefogtam. Ezzel elintézettnek is
tekintettem a készülődést. Belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy apró
ráncok vannak a szemem körül. De hiszen ez teljesen normális, hiszen harminc
éves vagyok! Grimaszt vágtam. Megcirógattam Puncs bundáját,
felkaptam a sporttáskát, bőröndöt, majd lementem a néptelen utcára. Nem
akartam, hogy elkísérjen apa. Két napja mindenkit végig látogattam,
elbúcsúztam.
- A reptérre legyen szíves! – huppantam be a hátsó ülésre,
miután a bőröndöt a csomagtartóba tette a sofőr.
– Nyaralás? – mosolygott jóindulattal a szakállas taxis,
miközben bekapcsolta a taxiórát.
– Nem egészen, de majdnem.
Jó lett volna most nem beszélgetni, csak nézni az elsuhanó
házakat, a reggeli napsütésben fürdőző parkokat. Behunytam a szemem, mikor a
nap egy kanyar után szembejött velem, és bearanyozta az utat az autó előtt.
– A francba, nem látok semmit – bosszankodott a sofőr, és
lehajtotta a napellenzőt.
Aztán mintha belepörgettek volna a filmbe, egyik pillanatról
a másikra a repülőn találtam magam, amely fokozatosan emelkedve hagyta el a
földet.
– Bye bye Budapest! – suttogtam a napfényben fürdőző, színes
tájnak.
Két, és fél óra múlva, a Bristol-i reptéren, bőröndöm magam
után húzva, kiléptem a váróba. Egy magas, szemüveges fiatalember, egy fejjel
lefelé fordított táblát tartott maga előtt, Tania Almasi felirattal, és
vizslatta a kifelé áramló utasokat. Sötétkék overálban, piszkosszürke
vászoncipőben toporgott, mint akinek sürgős dolga lenne a mellékhelyiségben.
– Helló! Tania vagyok! – léptem hozzá.
Enyhe halszag csapott meg a közelében. A fiú először
megfordította a táblát, hogy megbizonyosodjon, ez a név szerepel rajta, majd
mosolyogva elfogadta felé nyújtott kezem.
– Örülök, hogy megismerhetlek. Paul vagyok. Engem küldtek,
hogy Torquay-ba vigyelek.
Ezt egy szuszra darálta el, miközben folyamatosan rázta a
kezem. Nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót megértsek, mert az általam
tanult angolban ez az akcentus még ismeretlen volt. A kétüléses Vauxhall Van
hátuljába, egy rekeszbe tettük a táskákat, majd beültünk az autóba.
– Oh, de furcsa, hogy az anyós ülés itt a vezető ülés –
nevettem, pedig eldöntöttem, itt is fogok vezetni, mert nem akarok ráutalva
lenni másokra, és busz menetrendekhez igazodni.
Paul sokat mesélt Torquay-ról, és a tengeri állatkertről. A
fókákról, a tengerről, a vízi állatkertről.
– Hidd el, alig van pihenés. Ráadásul folyamatosan figyelnünk kell a látogatókat, mert több ponton az állatok között sétálgatnak, így vigyáznunk kell, hogy ne tegyenek kárt bennük.
– Már alig várom, hogy lássam. Hány fóka van?
– Jelenleg kettő, abból az egyik vemhes. De Torquay-ban láthatsz szabadon élő fókákat is. Sokszor odamerészkednek a sziklákra, onnan figyelik, hátha csurran cseppen egy-egy hal nekik is etetéskor.
Közben a tájat csodáltam, ahogy a lassan kibukkanó napfényben, a dimbes-dombos zöld legelőkön tarka tehenek, és birkák legelnek. A legelőket kőkerítések választották el egymástól, így lehetetlen volt az, hogy az állatok keveredjenek, vagy az utakra tévedjenek. A zöld hihetetlen sok árnyalatát lehetett felfedezni. Egyszer csak feltűnt egy virágokból kirakott pálmafa az egyik dombon, valamint ugyancsak virágokból egy felirat: English Riviéra! S innentől kezdve igazi angol házakat, pálmafákat, egyenruhás iskolásokat, emeletes kék, és narancssárga buszokat láttam. Paul folyamatosan kommentálta hol járunk, hol vásárolhatok, vagy hol kapni a legjobb sört, és fish and chips-et.
Közeledtünk a kikötőhöz. Egyik oldalon a hosszan elnyúló, vörös homokos tengerpart, a másikon kávézók, éttermek, turisták kavalkádja, a színes napernyők, pálmafák alatt.
– Ez a Princess Pier! Nagyon öreg ám! – mutatott a tengerbe nyúló promenádra.
– Még Agatha Christie is koptatta, a görkorijával.
– Agatha Christie? Hogy került ide?
– Itt született, majd elkerült innen a háború után, de idős korában visszatért, egy óriási parkot vásárolt, nyaralóval. Greenway a neve. Sok ezren jönnek el megnézni az író otthonát. Évente szeptemberben fesztivált is rendeznek a tiszteletére.
– Az ott a Living Coasts! – mutatott a kikötő felett, átlátszó, fekete acélhálóval fedett építmény irányába.
A háló alatt színes madarak röpködtek, felette sirályok köröztek. Az épület egy magas sziklán feküdt, alatta a tenger. A Living Coasts fölött az útról, a tenger – ami zölden szikrázott a napsütésben – lélegzetelállító látványt nyújtott. Lent, a yacht kikötőben, ezernyi kisebb-nagyobb hajó árboca ágaskodott az ég felé.
Kövér, ötvenes éveiben járó nő sietett elénk. Haja fiúsan rövidre nyírva, homlokáról izzadságcseppek folytak a szemébe. Arca csupa mosoly, kedvesség volt, ahogy kitárta karját felém. Megszorongatott, mint egy régen látott rokont, vagy barátot.
– Tania! De jó, hogy köztünk vagy! Hogy utaztál?
Ha tetszett a beleolvasó, itt megvásárolhatod a könyvet.