Megint jócskán lemaradtam a beleolvasóval, ezért egy újabb hosszabb részletet hozok nektek, Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvből.
Lana V. Asol
A folyó túloldalán
Tartalom:
Az Urvi-folyóról –
amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes
dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki
nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék
születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében
vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy
lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem
tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában
rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem
gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy
vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis
az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia
az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is
meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a
küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb
uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a
varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy
képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.
Részlet
Engedéllyel
Összeráncolta a homlokát, az ő szótárában ehhez a kifejezéshez nem társult semmi. Nem úgy, mint nekem. Az életem volt, a testvéreim, barátaim, árulóim...
– Zsebmetsző, tolvaj – soroltam.
– Szentséges Marine! Tolvaj? – hüledezett.
– Igen, tudja, aki elveszi mások tulajdonát.
– Tudom, hogy mit jelent az, hogy tolvaj. De itt ettől a rossz szokásodtól meg kell válnod! – jelentette ki szigorúan.
Felhörrentem.
– Rossz szokást mondott?! Azt hiszi, ez rossz szokás volt? Ez volt a megélhetésem, és higgye el, jobb, mint a bordélyban széttenni a lábamat! – Emerald arca elvörösödött, nem tudom, hogy a méregtől, vagy azért, mert zavarba hoztam, netalán csak meghökkentettem. – Egy árva lánynak nem sok egyéb választása van az életben. Nem mindenki születik ezüstkanállal a szájában! – mondtam ingerülten.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy... hogy mit rejtett a múltad.
– Nem kell sajnálnia. Megvoltam – feleltem rá egy tétova vállrándítással.
– És a nyílvessző? Azt kitől kaptad?
– Egy olyan valakitől, akit a testvéremnek hittem – egészen biztos, hogy nem Timoth lőtt rám, de ő árult el, úgyhogy végérvényben neki köszönhetem.
Csak ő lehet ilyen ostoba... Ezzel a húzásával magát is kinyírta. Ha Ben megúszta és rájön, márpedig rájön, akkor Timoth-nak is lőttek. Az a barom...
De Ben miatt jobban aggódtam, mint miatta. Bíztam a kapcsolataiban, hogy végül csak megúszta!
– Miért akart megölni?
Tanácstalanul megráztam a fejem.
– Jól van leány, aludj, holnap sétálunk egyet!
– Rendben. Jó éjt, Emerald!
– Jó éjt, Stella! – búcsúzott mosolyogva.
Az álom könnyen jött, a folyamatos hideg ellenére. Talán túl könnyen is. Reggel az első dolog, amit megéreztem, az a szomjúság volt, utána pedig a napgyümölcs finom illata. Az ágy melletti kis asztalkán állt. A héját úgy húzták le, mintha négy virág szirma volna, a közepén pedig ott volt maga a gyümölcs, kis cikkekben körberakva.
Olyan erős és csábító volt az illata, hogy rögtön rávetettem magam. Az addig kínzó szomjúság szőrén, szálán eltűnt. Lédús volt ugyan, de lehetetlen, hogy az összes szomjúságomat kioltsa.
Emerald hamarosan megérkezett a reggelimmel, és az aznapi ruhámon is elvégezte az átalakítást. A hajamat kifésülte és feltűzte. Legutóbb kislány koromból emlékszem ilyesmire, a Liliomban nem törődtem vele.
– Köszönöm – néztem rá hálásan. – Azt is, hogy ellátta a sérülésemet, és a gyümölcsöt is.
– Nagyon szívesen, de a gyümölcs nem tőlem volt.
– Akkor kitől? – szeppentem meg, tudatosítva, hogy ezek szerint a szobámba nem csak Emeraldnak van bejárása.
Az elvin megingatta a fejét, hogy ő bizony nem tud a dologról.
Lekísért a kertbe, és séta közben beszélgettünk. Azonban a figyelmemet nem kerülhette el, hogy a többi elvin feszengett a közelemben. Úgy méregettek, mint egy betolakodót, és őszintén az is voltam.
– Elkezdhetném ma a tanulást? Szeretném megismerni a nyelvüket.
– Már ma? – kérdezte meglepetten.
Minél előbb szerettem volna elfoglalni magam valamivel. Eddig minden napomnak megvolt az üteme, és most szörnyen haszontalannak éreztem magam. És aki haszontalan, az meghal. Az emberi világban ez volt a törvény, és kétlem, hogy az elvin birodalomra más szabályok vonatkoznának. A nyelv elsajátítása volt az első és legsürgetőbb feladatom. Ahhoz, hogy hozzáférjek a többi könyvhöz, a kultúrájukhoz, ezt kellett megismernem. A szüleim halála óta magamért voltam felelős. Irena és a fiúk is törődtek velem, de önámítás lett volna azt hinni, hogy önzetlenül tették. Irena azért nevelgetett, hogy keressen rajtam. Nem úgy, ahogy ő gondolta, de végül pénzt vittem a házhoz.
Ben is keresett rajtam, és ő szerelmet is remélt. Így vagy úgy, de mindig csak magamra számíthattam. Itt is egyedül kell kitalálnom, hogyan boldoguljak.
De féltem tőle, hogy ez most nehezebb lesz, mint eddig bármikor. Idegen voltam ebben a világban, és nem láttak szívesen.
Emerald könyveket és írószert hozott, majd elkezdett magyarázni. Figyeltem és jegyzeteltem mindent, amit mondott.
– Árva gyerek létedre okos diák vagy – dicsért meg.
– Attól, hogy valaki elveszti a szüleit, még nem lesz ostoba – feleltem, mert bántónak éreztem, amit mondott.
– Nem így értettem, csak kevés lehet az olyan árva, aki írástudó.
– Az édesanyám tanítónő volt a faluban, ahol éltem – mondtam, és fájó szívvel gondoltam arra a gondtalan időszakra.
Emerald megértően bólintott. Az első hét után magányosabb voltam, mint valaha. Tanultam, és azt hiszem, jól haladtam, de beszélgetni egyedül Emerald volt hajlandó velem.
Az elvinek külsőre nem sokban különböztek az emberektől, de ami egyértelmű ismertető jelük volt, az a szemük színének elevensége. Én az egyszerű barna szemeimmel, ha akartam, se tudtam volna elvegyülni közöttük. Bejárhattam a könyvtárba, és Emerald a falakon belül szabad mozgásteret adott. Nem haladtam olyan jól, hogy olvasni tudjak, de sok könyvben voltak képek, azokat tanulmányoztam. Néhányszor sétálgattam a palotában, de mindenki elkerült. Erről a szokásról akkor tettem le, amikor belefutottam az uralkodóba, aki olyan szemekkel mért végig, hogy rájöttem, csak egy megtűrt vendég vagyok. Nem vártam el senkitől, hogy örüljön nekem, de a hideg közönyük megsebzett. Ebben a világban minden olyan hideg volt, nekem pedig hiányzott a sajátom. A nevetés, a barátok, a Liliom hölgyei, akik mind olyan életrevalóak voltak.
A sérülésem már a harmadik napra teljesen begyógyult, ami két okból is örvendetes volt: az egyik, hogy a kezemet teljes értékűen tudtam használni, a másik, hogy végre vehettem egy forró fürdőt. Az eredmény lohasztó volt, mert úgy tűnt, az elvin birodalomban semmi sem tud egy kis melegséget okozni. Minden, ami szembekerült velem, csak azt harsogta, hogy nem vagyok idevaló.
Emerald kedves volt hozzám, de hétről hétre úgy éreztem, sorvadok. Nem fizikailag, hiszen a testem kigömbölyödött, legalábbis már nem voltam olyan csontos; viszont a lelkem éhes volt. Itt nem lehettek vágyaim, de vágyak nélkül semmi sem vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az utcára vágyom vissza, de most, ha eszembe jutott, hogy mennyire szabad, és a magam ura voltam, fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom.
A napjaim a szobám és a könyvtár közötti ingázásokra szűkültek, és azokra a sétákra, amiket a kertben Emeralddal tettem meg. A palotán kívül nem mentem, és habár az idős elvin azt mondta, hogy nem vagyok fogoly, ez mégis eléggé hasonlított ahhoz.
De vagy ez, vagy a semmi.
A könyvtár felé indultam, beburkolózva egy vállkendőbe, amikor a sarkon megtorpantam, mert meghallottam az uralkodót. Ha csak lehetett, kerültem, mert a kevés találkozásnál, amikor véletlenül belefutottam, már olyan ellenszenvesen pillantott rám, hogy a térdeim is elgyengültek. Nem tartottam magamat egy gyenge nőnek, de ahol mágia van, ott az én erőm semmit sem ér.
– Nem érdekel Em, fogd rövidebb pórázra a halandó kis kedvencedet! Nem akarom, hogy a folyosókon csatangoljon, bárkivel összetalálkozhat! – hallottam Razel ideges és erőteljes hangját. Nem volt kérdés, ki az a kis kedvenc, akiről beszélt. A gyomrom görcsbe rándult és egy lépést elhátráltam.
– Már így sem megy sehová! Mit akarsz, hogy a szobájába zárjam?! – csattant fel Emerald.
Nem akartam hallani a sorsom, inkább visszafordultam, és a kihalt folyosón visszamentem a szobámba. Felhúzott lábakkal kuporodtam össze az ágyon.
– Mit csináljak most? Tényleg bezárnak? – vívódtam a gondolataimmal.
Most fogant meg először az a gondolat, hogy bármilyen rövid élet is várjon rám, talán mégis vissza kellene mennem. Csak egy kis napfényért, mert itt mindig borús volt az idő, és a tavasz ellenére itt a napfény ritka vendég volt. A sétáink alkalmával már felmértem a kertet, s most már biztosra vettem, hogy ki tudnék szökni.
Emerald viharosan lépett a szobámba, és annyira feldúlt volt, hogy a kopogásról is megfeledkezett.
Felemeltem a térdemről a fejem, az elvin pedig egy pár pillanatig csak elgondolkozva nézett.
– Már tudod, igaz?
– A szobafogságot? – kérdeztem vissza. – Igen – sóhajtottam, és úgy éreztem, összetörök. Soha életemben nem voltam ennyit bezárva a négy fal közé, most pedig még az életteremet is elvették.
– Ez nem szobafogság, Stella – ült mellém az ágyra, és gyengéden megfogta a kezemet. – És nem is fog sokáig tartani – most Emerald sóhajtott. – Razel nem akar bezárni.
– Nem, persze! Azért beszél rólam úgy, mint egy háziállatról! – vágtam vissza hidegen.
Emerald arcán sötét árnyék suhant át, nem volt kibékülve a helyzettel. De az uralkodó szava négy birodalomban is parancs volt.
– Tudom, hogy ez nehéz neked, Kedvesem. Beszélek még azzal a csökönyös szamárral. – Meglepett, hogy úgy beszél az uralkodójáról, mintha csak egy kölyök volna. – A napokban vendégek érkeznek a másik három birodalomból, és bizonyos okokból nem volna ildomos, ha Razel közelében egy halandót találnának. Feszült most ő is, de meglásd, ha lezajlik a tárgyalás, engedékenyebb lesz! Kibírod ezt a pár napot, ugye?
Bólintottam.
– Az ablakon keresztül sem fogsz szökéssel próbálkozni, ugye?
– Nem – mondtam, de titkon pont ezen gondolkoztam. – Ha a terhére vagyok, elmegyek. Tudom, hogy ki nem állhat engem.
– Ezt ő mondta? – kérdezte döbbenten az elvin.
– Nem, sosem szólt még hozzám, csak a megvető pillantása ezt sugallja. Jól ismerem az embereket, észreveszem, ha valaki ki nem állhat.
– Az embereket talán, de nem az elvineket! És hova mennél? Emlékeztetlek, hogy az emberek világában számodra már nincs hely.
Magam elé bámultam, és el kellett ismernem, hogy erre a kérdésére nem tudtam, mit feleljek.
– Ott és itt sincs hely... – leheltem magam elé.
Emerald szótlanul bámult egy percig. Ennyi időt adott az önsajnálatra.
– Na, elég volt. Nincs időnk a búbánatra. Aki átlőtt vállal lemászott a palota falán, az pár napot a szobájában is kibír! Gondoskodom róla, hogy ne unatkozz. Jöjj, lányom, gyakoroljunk!
Felkeltem és szót fogadtam, jobb ötletem úgysem volt.
Aztán éjszaka gondoltam egy merészet! Olyankor az elvinek is aludtak, a folyosók némák és üresek voltak. Ilyenkor kedvemre járhattam. Nem kószáltam el messzire, csak a könyvtár felé mentem, legalább ott akartam egy kicsit szabadon lenni, figyelő szemek nélkül.
Számon széles mosollyal lépkedtem tolvajhoz méltó, hangtalan léptekkel, és élveztem, hogy csak én járok a sötét ablakok mellett.
Hát, tévedtem.
Az arcomra fagyott a mosoly, amikor tőlem két méterre a könyvtárból Razel lépett ki, kezében egy könyvvel. Megdermedtem, hogy rajtakaptak, és pont ő, az uralkodó. A szeme a holdfényben jéghidegen villant, én pedig szinte remegtem attól az erőtől, amit sugárzott. Nem a testi ereje rémisztett meg, habár széles vállai a fekete felöltő alatt is edzett, izmos testet sejtettek. A többi elvinnel ellentétben az uralkodóból áradt a mágia. Nem volt látható jele, de a közelében egészen megváltozott a levegő, szinte rezgett, vibrált, talán most az eddiginél is jobban. Tudtam miért. Dühös volt rám. Joggal.
Határozott léptekkel indult felém, én pedig kitértem előle, s a falhoz hátráltam. Általában könnyen fel tudtam mérni az erőviszonyokat, de Razel mellett ehhez még csak gondolkoznom sem kellett. Mellette egy jelentéktelen kis semmi voltam, és a legtöbb, amit tehettem, hogy csendben meghúzom magam, hátha szemet huny a vétkem felett.
De ő nem sétált tovább, egyenesen előttem állt meg. Olyan fenyegetően, mint egy éhes párduc.
– Nekem végem... – lehajtottam a fejemet, nem mertem ránézni, de az udvari etikett egyébként is azt diktálta, hogy az uralkodó előtt fejet hajtsak.
– Minek köszönhetem ezt a kis éjszakai sétát? – mondta fagyosan. Minden szóból kiérződött, hogy visszafogja magát, de erőlködik, én pedig addig hátráltam, míg a hátam a falnak nem ütközött. Razel felém lépett, és olyan közel hajolt, hogy az már bizalmaskodó volt. De engem ez is csak még jobban megrémisztett. – Csak nem önként akarta felmelegíteni az ágyamat? – kérdezte, miközben kezét a falnak támasztotta, s engem a sarokba szorított.
A pulzusom felszökött, és amellett, hogy rettenetesen féltem, dühös is lettem. Az arcom elvörösödött, és most először, amióta IrHierben voltam, melegem lett.
A könyvet itt tudjátok beszerzeni:
