Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvéből is hozok nektek beleolvasót, szintén az ünnepekre való tekintettel dupla részt lehet elolvasni, nemrég megjelent könyvből. A könyvet a Helma kiadónál lehet beszerezni.
Lana V. Asol:
A folyó túloldalán
Tartalom:
Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot
választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a
sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a
túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán
Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni.
ENGEDÉLLYEL
Egy szürkébe öltözött férfi vonult el előttünk a kíséretével, néhány jól öltözött hivatalnokkal, ha jól sejtettem. A kapálózásommal magamra vonhattam a figyelmét, mert megállt és egyenesen felém fordult.
– Ő lenne az uralkodó? – csodálkoztam rá arra a fiatal férfire, akit láttam. Egészen biztosan nem őt raboltam ki.
A tekintete, az arca dermesztően hűvös, az íriszének kékje pedig olyan eleven volt, hogy azt hittem, káprázik a szemem. Sötét, vállára omló haj keretezte rideg, szigorú arcát. Nálam talán, ha tíz évvel idősebb lehetett, de nem tudtam pontosan megbecsülni, mert az arca szinte merev maradt.
Végigmért, majd egy cseppet sem hízelgő kifejezést öltött magára. Dühös lettem, és álltam a tekintetét. Nem szólt egy szót sem, de a pillantása elidőzött a sérülésemen, majd újra az arcomat vizslatta. Aztán hátat fordított és ott hagyott, nem törődött többet velem.
A nő visszataszigált a szobába, levette a ruhámat, és a vállamat vizsgálta.
– Hoznom kell kötszert, de ha elmozdulsz, kulcsra zárom az ajtót.
– Felőlem! – vontam vállat. Úgyis az ablakon keresztül mennék, ha újból szökni kívánnék. De most nem kívántam. Elfáradtam, fájt a hátam és a fejem az eséstől, és a vállam is kezdett szörnyen lüktetni.
Míg magamra maradtam, elővettem a gyümölcsöt és beleharaptam. Sajnos csak egy maradt épen, a többi összenyomódott. Nem féltem, hogy mérgező, ki termesztene otthon mérgező gyümölcsöket? Az ízével kapcsolatban elég vegyes érzéseim lettek. A külseje szörnyen keserű volt és csípte a nyelvem, talán meg kellett volna hámoznom, mielőtt beleharapok. A belseje viszont lédús volt és édes. Az íze pedig nagyon karakteres, semmihez sem tudtam hasonlítani.
– Csodálatosan finom! – állapítottam meg magamban.
Mire kiettem a gyümölcsöt a héjából, az öreg nő is visszatért egy tálcával. Amikor észrevette a kezemben a gyümölcs héját, megint nagyon dühös lett.
– Te ostoba, ostoba leány! Hát senki nem mondta még neked, hogy a mi oldalunkon semmilyen ételt nem ildomos megenni!? – förmedt rám, majd újra elviharzott.
A szavai gondolkodóba ejtettek.
– Mégis, milyen oldalról beszél? Csak nem... Nem... Az nem lehetséges!
Míg vártam, beburkolóztam a takaróba, mert szörnyen fáztam. A hideg beette magát a csontjaimba, és ezen a takaró melege sem változtatott sokat.
A nő nagyon feldúltan érkezett vissza, a szájának vékony vonala és a szemei ideges rángatózása biztosított afelől, hogy most rossz fát tettem a tűzre.
De most már én is szerettem volna rájönni, hol vagyok. Kezdtem sejteni, hogy nem azok találtak rám, akik kerestek, és az sem biztos, hogy ők tudnak róla, hogy bajban vagyok. Csak ki kell derítenem, hol vagyok, és minél előbb meglépnem.
– Tibordban vagyok? – kérdeztem.
Válaszul csak egy kemény pillantást kaptam, közben a nő elkezdte letekerni a kötésemet. De nem adtam fel.
– Vagy Gerbonban? – próbálkoztam tovább, ha esetleg lejjebb sodort a víz.
A nő idegesen felszisszent.
– Fel sem fogod, hogy mekkora bajba sodortad magad, igaz? – kérdezett vissza nyersen.
– Itt ülök, átlőtt vállal, szóval azért van elképzelésem róla – feleltem neki vissza.
– Erről beszélek, te lány! – fogta meg a gyümölcs héját, majd visszadobta az ágyra.
– Mérgező? – néztem rá elhűlve.
Szemügyre vette a sebet, én pedig szemérmesen eltakartam addig magamat.
– Hogy jutottál ki a Palotából?
– Maga sem válaszolt egy kérdésemre se – mutattam rá, hogy így nem leszünk rendben.
Villogtatta a zöld szemeit, de közben mérlegelt.
– Túl fogod élni, de most már nem mehetsz vissza.
– Hova vissza? – csaptam le rá.
– Hogy jutottál ki a Palotából? Őrök voltak a folyosón. Hogy lehet, hogy nem láttak?
– Nem arra mentem – feleltem egyszerűen. – Miért vigyáznak rám őrök?
– Nem rád, hanem az uralkodóra vigyáznak. Merre mentél akkor?
– Az ablakon át.
A nő megállt a mozdulatban, és hitetlenkedve nézett rám.
– Magasságos Marine! Elment az eszed?! – hüledezett, amikor rájött, hogy nem viccelek.
– Mi ez a hely? Milyen uralkodóról beszél? Az Alsó Birodalom királya egy vénséges vén pacák. Akivel én találkoztam, alig lehetett harminc.
– Ez nem az Alsó Birodalom. Mi IrHiernek hívjuk.
– Sosem hallottam róla...
– A túloldalon vagy, fogd már fel! – szólt rám indulatosan.
– Minek a túloldalán? – kérdeztem félve, de már tudtam a választ.
– Az Urvi túloldalán.
Mintha nem fáztam volna így is eléggé, most még a vér is megfagyott bennem. Megszédültem. és a gyomromban eszeveszett idegesség kezdett rángatózni.
– Meghaltam? – kérdeztem rémülten, mire a nő kicsit erősebben fogta meg a vállamat. Belém nyilallt a fájdalom, és dühösen pillantottam rá.
– Ha meghaltál volna, ezt éreznéd? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem valószínű... – ismertem el.
Valami növénypépet tett a sebre, majd ügyes és gyors mozdulatokkal áttekerte.
– Nézd meg, tönkretetted ezt a szép ruhát, pedig igazán jól állt... – bosszankodott magában.
– Túl nagy volt – dünnyögtem. – Hogy jutok vissza? – kérdeztem.
– Nem figyelsz, leányom?! Nem mehetsz vissza! Ettél a napgyümölcsből, az most már ideköt.
– Hogy, hogy ideköt? – értetlenkedtem. De nem vethette a szememre senki, a folyó túloldaláról csak mesék keringtek. Senki sem tudott semmi biztosat.
A nő megdörgölte a homlokát.
– A mi birodalmunkban nem halandóknak való ételek vannak. Ha egy halandó eszik belőlük, többé a halandó ételek nem fogják táplálni, de ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott. – Nem kellett volna... De, mindent szépen, sorjában. Mi a neved leányom?
– Stella – feleltem. És közben erősen foglalkoztatott, hogy értette azt, hogy halandó.
Erre a nő szemei elkerekedtek, elhátrált egy lépést és csendben megjegyezte:
– Csillag...
– Igen, azt jelenti – vontam meg a vállam. – Magát, hogy hívják?
– Emerald. Én felelek ezért a palotáért, benne érted is. Vendég vagy, nem fogoly, viselkedj is úgy! Többé meg ne lássalak az ablakban vagy fákon lógni! Értsd meg, a régi életednek vége, ha sikerülne is visszajutnod, nem maradnál életben. Most már itt a helyed.
– Mit fogok én itt csinálni?
– Egyelőre felépülsz, addig kitaláljuk. Figyelmeztetlek, az uralkodót semmi szín alatt ne zavard!
– Morcos fickónak tűnt – jegyeztem meg, visszagondolva arra a szoborszerű arcra.
– Razel négy birodalomért felel, súlyos terhek nyomják a vállát! Újra mondom, ne merészeld zavarni, mert megjárod!
– Jól van, jól van! Meghúzom magam! Kérdezhetek még valamit?
– Ki vele!
– Maguk emberek?
Ezen felnevetett.
– Közel sem!
– Akkor mik?
– Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz! – dobott egy másik ruhát az ágyra, egy égszínkéket. A másik jobban tetszett, de belebújtam, eddig se nagyon volt lehetőségem válogatni. Ez is túl nagy volt rám.
– Démonok? – nyögtem. A név olyan baljóslatú volt, és kezdtek bennem felelevenedni a rémmesék, amikben a démonok egyáltalán nem kötötték be egy idegen ember sebeit.
– Mi elvineknek hívjuk magunkat. Állj fel! – utasított. – Túl vékony vagy.
Fintorogtam, szerintem nem volt semmi baj az alakommal. Voltak nálam sokkal vékonyabb zsebesek is.
Emerald végighúzta az ujját mindkét oldalamon, és a ruha mintha összeugrott volna. Eltátottam a szám. Ez tényleg mágia.
Kérdések hada tolongott a fejemben, és most, hogy ezt láttam, a következőt fel is kellett tennem.
– Az elvinek és az emberek milyen viszonyban vannak?
– Mágia választ el tőletek, te mit gondolsz? – nézett rám élesen.
– Tényleg csinálnak az elvinek olyasmit, amiket az emberek beszélnek?
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
