„Szerintem csak azért váltak uralkodó fajjá, mert olyan sok van belőlük. Nincs más magyarázat.”
Ha bírtad Cujo ámokfutását, Ken Greenhall szociapata bullterrierjét imádni fogod
Megjelenés: február 21.
Fordító: Uram Tamás
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 208 oldal
Leírás
Amikor 1983-ban megjelent Stephen King új regénye, a Cujo, mindenki elhűlt a megveszett bernáthegyi borzalmas ámokfutását látva, a szerző pedig megkezdte elképesztő sikerszériáját, mely a ’80-as években végképp a legnagyobb élő horroríróvá emelte. Üdvözölték újszerű és merész témaválasztását, holott a megvadult kutya alakja nem számított újdonságnak a zsáner piacán.
A ponyvahorrorokkal zsúfolt 70-es években, egész pontosan 1977-ben jelent meg először Ken Greenhall Pokolfajzat című regénye, azonban sajnos gyorsan el is tűnt a köztudatból. 1989-ben Baxter címen megfilmesítették ugyan az ördögi történetet, de a XXI. század fanatikus horrorkedvelőin kívül sajnos így is igen kevesen ismerik.
Ezen felbuzdulva Grady Hendrix 2017-ben célul tűzte ki maga elé, hogy az előző század kultikus horrorklasszikusait visszaépíti az irodalmi világba. Kiadta tehát a több száz címet magába foglaló Paperbacks from Hell (Ponyvák a pokolból) című ajánló jellegű könyvet. A megjelenés kapcsán azt nyilatkozta, hogy sikernek könyveli el, ha valaki miatta elolvassa a Pokolfajzatot. Egy műfajban, amit az olcsó és könnyen elérhető könyvek jellemeznek, Greenhall képes volt valami kiemelkedőt alkotni.
A Pokolfajzat egy Baxter nevű bullterrier sátáni útját meséli el a tökéletes gazdáig. Az ártatlannak tűnő blökit veszett ambíció hajtja. Betekintést kaphatunk egy szociopata házikedvenc gondolataiba, aki mindent megtesz, hogy a számára megfelelő háztartásába kerülhessen. A The Guardian egyenesen úgy fogalmazott Greenhall kapcsán, hogy ő „Shirley Jackson jéghideg és precíz prózájának örököse”
Fülszöveg
Milyen lehetőségek rejlenek a testi erőmben?
Mi lenne, ha az öregasszony egyik reggel, ahogy ott áll a lépcső tetején, hirtelen azt érezné, hogy valami meglöki a lábát hátulról? Mi lenne, ha a levegőbe markolva előreesne, és az egyik lépcsőfok peremébe verné vékony falú koponyáját? Hogyan alakulna a sorsom, miután rátalálnak mozdulatlan testére a lépcső aljában?
Ilyen gondolatok járnak a tökéletes gazdira vadászó Baxter, a szociopata bullterrier fejében, miközben első áldozata végzetét tervezgeti. Ken Greenhall idegborzoló regénye a horrorirodalom egyik elveszett klasszikusa, melyből 1989-ben Baxter címmel nagy sikerű filmadaptáció készült, nemrég pedig a Valancourt Books mutatta be ismét a műfaj mai rajongóinak.
A szerzőről
Ken Greenhall Detroitban született angol bevándorlók gyermekeként 1928-ban. Már nagyon fiatalon munkát vállalt egy lemezboltban, aztán hamar besorozták katonának, és szolgált Németországban is. Később a Wayne Állami Egyetemen szerzett diplomát, és New Yorkba költözött, ahol kézikönyveket szerkesztett, többek közt az Encyclopedia Americana és New Columbia Encyclopedia számos kiadását.
Greenhall mindig nagy rajongója volt a természetfelettinek, és idővel felhagyott a munkájával, hogy minden idejét az írásnak szentelhesse. Az első regényeit álnéven írta anyja lánykori nevét használva (Jessica Hamilton), így jelent meg 1977-ben a Pokolfajzat, ami a leghíresebb műve lett, a nyolcvanas években kultusz övezte a horror rajongói közt, és 1989-ben Baxter címmel filmet is forgattak belőle.
Greenhall 2014-ben hunyt el. Azóta több könyvét is újra kiadta a horror egyik legjelesebb amerikai kiadója, a Valancourt Books, melynek eredményeként Greenhall rajongótábora mára nagyobb, mint bármikor korábban.
Mások a kötetről
„A bizarr történetek mellőzött klasszikusa; ugyanaz a súlycsoport, mint a Karambol vagy A darázsgyár.” - Fright.com
„Sokkal inkább ott volna a helye a köztudatban, és nem csak „kult-klasszikus” alapműként…” - Too Much Horror Fiction
„Egy szerző, akit bűnös módon elhanyagol a mai olvasóközönség… Legfőbb ideje, hogy ünnepelni kezdjük Ken Greenhallt.” - Jonathan Janz
Részlet a kötetből
„Éjszakánként sokat nyugtalankodom. Néha irigylem az öregasszonyt, amiért olyan gondtalanul alszik. Észre se veszi az engem zavaró sietős lépteket, a kiáltásokat és a több tucat megmagyarázhatatlan eredetű zajt.
Először nehezemre esett elhinni, hogyan lehet egy élőlény olyan közönyös, mint ő. Csakis a legnyilvánvalóbb hangokat és szagokat érzékeli. De rengeteg időt tölt azzal, hogy mindent megbámul, és teljesen értelmetlenül és szinte folyamatosan motyog hozzám és azokhoz az emberekhez, akikkel találkozunk.
Az éjszakával viszont nem foglalkozik. Nem zavarja a sötétségben olyan magabiztosan és nesztelenül surranó, portyázó macskák gondolata. Láthatóan fogalma sincs róla, mennyire megbízhatatlanok az éjszaka teremtményei, és időnként muszáj csaholással figyelmeztetnem a körülöttünk ólálkodó idegenek veszélyes közelségére.
Lehet, hogy nyugtalanabbul aludna, ha ez a zegzugos ház nem védelmezné. Lenyűgözőnek és kényelmesnek tartom a házat, de nem tölt el biztonságérzettel. Rengeteg nyomot őriz a korábbi lakók után – olyan emberek után, akik már soha nem térnek vissza ide. Nyilvánvaló, hogy a biztonság és az állandóság a házra vonatkozik, nem a lakóira.
Esténként, mielőtt lefeküdne aludni, az öregasszony kinyitja a hátsó ajtót, és kienged az éjszakába. Feszülő húgyhólyaggal, kitágult orrlyukakkal rohangászom a szagokkal teli, gyomos udvaron. A sötétségben nem vonják el vizuális ingerek a figyelmemet. Az orromat a földhöz nyomva teljesen az illatokra összpontosítok, a gazdag sokféleségre a ház levegőjének áporodottsága után.
Először azt a helyet keresem fel, ahol gyakran találok patkányürüléket. A lábamat éppen csak megemelve otthagyom a saját illatomat. Hatalmas területet kell átvizsgálnom, és az öregasszony nagyon kevés időt hagy nekem. Bizonyos estéken, különösen, amikor valami azonosíthatatlan élőlény nyomaira bukkanok, úgy kell erőszakkal visszavinnie a házba, a nyakörvemet rángatja, és türelmetlenül sipítozik rám.
Odabent felmegyünk az emeletre. Ő bezárkózik a fürdőszobába, és elvégzi azokat a teendőit, melyeknek nem lehetek tanúja. Én közben fekszem az ágyon, és felidézem magamban a friss élményeket. Volt idő, amikor egész éjjel ezeken az emlékeken gondolkodtam. Mostanában viszont, miután az öregasszony ágyba bújik, és horkolni kezd, távozom a hálószobából. Lemegyek a földszintre, a karmom hangosan kopog a lépcső csillogó, csupasz fafelületén. Lent odamegyek az ablakhoz, és az utca túloldalán álló házat figyelem, amíg el nem sötétedik.
Utána fekszem a szófán, és a fiatal párra gondolok. Várom, hogy meghalljam a halk, fura hangokat, amiket a sötétben adnak ki magukból. Ha velük élnék, azt hiszem, nem volna olyan része a napjaiknak, amit nem láthatnék.
Visszamegyek a lépcsőn az emeletre, és leülök az öregasszony ágya mellé. Homályos alakját figyelem. Hallgatom hangos lélegzését. És várom a reggelt.”
Előrendelhető
