Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("Olivia a kocsmában lévő összes szempár kíséretében hagyta el az ivót. Kilépett a friss levegőre, teleszívta azzal tüdejét, és hagyta, hogy az egész lényét átjárja a holdsugár. Abban a pillanatban tetszett neki először az az élénk, fényes, színkavalkádos, hangos város, ahol valamifajta csoda folytán találta magát. ")

Aurora Lewis Turner: A hatalom köve című könyvéhez is az utolsó részletét hoztam el nektek. Itt is megadom az előző részeket, hogy újra olvashassátok. De ha tetszettek a részletek, és egyben olvasnátok el az Olvasnimenő oldalán, megrendelhetitek. 

 

Az eddigi részek:

1.

2.

3.

4.  

 

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve

 

Tartalom:

Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán... 

 

ENGEDÉLLYEL
UTOLSÓ RÉSZLET

 

– Na, ilyen az igaz szerelem! Ilyen az én nőm, tiszta tűz, tiszta szeszély! – mosolygott Gusztáv, mintha csupán egy szerelmes kisfiú lenne. – Gabriella csak az enyém, soha senki más nem érintheti! Ha megtenné, kettéhasítanám a kardoddal.

– A kard... – próbált a tárgyra térni Vincent, amíg még a jócskán ittas férfi tudott koncentrálni. – A helyzet az, hogy vissza kell adnod Gladiót.

– Hogy mi? – kelt ki magából a rabló, aki látszólag alig állt a lábán. – Tisztességes játékban nyertem el tőled. Gladió az enyém!

Ebben a pillanatban elcsöndesedett az egész kocsma, majd egy igencsak jellegzetes zaj töltötte be a termet, ugyanis az összes ember abbahagyta az ivást és kardot rántott, amelyet minden teketóriázás nélkül készek voltak beleszúrni Vincentbe. Olivia érezte az adrenalint végigszáguldani az erein, amely egyre gyorsabb ütemre késztette a szívverését.

– Hogy akarsz elbánni velünk kard nélkül, a becsületed nélkül, minden nélkül? – nevetett bele Gusztáv a kocsma csöndjébe. – Neked semmid nincs!

– Ezt azért nem mondanám – rázta a fejét a férfi, majd a mellénye alól előkapott két kést, melyet egyenesen a Gusztáv mögött álló két fegyveres férfi homlokához vágott. Azok abban a pillanatban szörnyet haltak, hogy a penge átszáguldott a koponyájukon. Vincent nyúlt volna már a következő késért, miközben megérzett egy csendesítő érintést a könyökén.

– Hagyd! – hatolt Olivia hangja Vincent fülébe. – Elvégre ezért hoztál engem, vagy nem?

Vincent karja megfeszült, de aztán nem nyúlt a következő késekért, ehelyett hagyta, hogy Olivia közelebb lépjen az emberei miatt sopánkodó Gusztávhoz.

– Miért kellett ez? Olyan nehéz jó munkaerőt találni!

– Szükségünk van Gladióra – mondta Olivia, miközben Gusztáv felemelte a fejét és a lány arcába nézett. Az kihúzta magát, majd a tenyerét előrenyújtotta a kardot kérve. Olyan testtartást vett fel, amilyennel még nem találkozott a rabló. Az egész lányból áradt a méltóság, és valami furcsa erő, ami arra sarkallta őt, hogy előhúzza az asztal alól az ezüstösen csillogó kardot, majd azt a lány kezébe helyezze.

– Itt van, vigyétek! – felelte Gusztáv megbabonázva, majd a fekete hajú, kék szemű férfire vetette tekintetét – De aztán ne kerülj újra a szemem elé, Vincent!

Olivia egy büszke mosollyal megköszönte a kardot, amit alig bírt el. A kezei a kard súlya miatt elernyedtek, majd leestek, mire a kard beleállt a padlóba.

– Innentől viszem én! – mondta Vincent, majd elvette a lánytól a fegyvert és a dereka köré kötötte azt. A férfi kék szemeivel újra méregetni kezdte a lányt, hiszen nem értette, hogy miként érhette el azt egy egyszerű kéréssel, hogy a rablóvezér átadjon neki egy igencsak értékes kincset.

 

Olivia a kocsmában lévő összes szempár kíséretében hagyta el az ivót. Kilépett a friss levegőre, teleszívta azzal tüdejét, és hagyta, hogy az egész lényét átjárja a holdsugár. Abban a pillanatban tetszett neki először az az élénk, fényes, színkavalkádos, hangos város, ahol valamifajta csoda folytán találta magát. Vincent hangja zökkentette ki őt gondolataiból:

– Ezt meg hogy csináltad?

– Egyszerűen csak kérnem kellett – rántotta meg a vállát a lány.

– Na, persze – fürkészte őt  továbbra is kék tekintetével a férfi, de aztán nem feszegette a témát, helyette a kardjával egy közeli kocsma felé mutatott és ennyit mondott:

– Itt maradunk éjszakára! – Olivia nem ellenkezett, követte Vincentet, hiszen mindketten tudták, hogy a lány már teljesítette ígéretét, itt volt az ideje annak, hogy a férfi is állja a szavát.

 

◊◊◊

 

Olivia hamarosan egy szobában találta magát, ahol nem volt semmi, csupán egy ágy, valamint a falakon átszűrődő mindenféle zaj. Még egy függöny, vagy spaletta sem állt a rendelkezésére, amivel kizárhatta volna az ereszkedőben lévő Hold fényét. Rosszul aludt aznap éjjel, sokat forgolódott, a történtek pedig sok rémképpel töltötték meg elméjét. Egyik pillanatban felijedt, felült az ágyán, majd tekintete ismét rávándorolt az ablakán benéző égitestre. Felsóhajtott, majd elindult, hogy a szobáját elhagyva megkeresse a mellékhelyiséget, de nem jutott messzire.

          Tudta, hogy a mellette lévő szoba volt Vincenté, onnét pedig furcsa zajok szűrődtek ki. A lány egy pillanatig ott állt a fából készült, hosszú folyosón, ahonnét mindenfelé szobák nyíltak. Egyik szoba hangosabbnak bizonyult a másiknál, hiszen hajnalig tartott a tivornya. A lány persze nem sokat tudhatott erről, de nem is érdekelte őt mindez. Egyedül Vincent szobája keltette fel az érdeklődését.

Közelebb lépett hozzá, de aztán észrevette, hogy az ajtó zárva volt. A kíváncsisága viszont nem változott, ezért lehajolt, hogy a kulcslyukon keresztül tudakolja meg, hogy mi történt a helyiségben. A Hold fénye aznap a barátja volt, hiszen az az ablakon bevilágítva láthatóvá tette a történéseket. Olivia két fehér testet látott az éjszaka homályába gabalyodni. Vincent az ágyán ült hátát a falnak támasztva. Az arcán gyöngyözött a veríték, izmos felsőteste egyértelműen látszódott a holdfényben. A szeme csukva maradt, hiszen a gondolataival és erős kezeivel elkalandozott azon test minden egyes szegletén, amely szétvetett lábakkal ült rajta. A lány egyértelműen látta a nő hátát, barna hajzuhatagát, testének ütemes rezdüléseit. Vincent húsába vájta hosszú ujjait, amint teret kapott testében az élvezet. Egy vékonyka takaró hullott a derekára ezzel eltakarva a lány elől a formás fenekét. Vincent elveszett a nő kebleiben, szorosan magához vonta azokat, miközben ajkaival kényeztette a nő minden porcikáját.

Olivia érezte, hogy mennie kellene, de valami még mindig marasztalta őt. Tudni akarta, hogy mégis ki lehetett az a nő. Mintha csak meghallották volna a gondolatait, Vincent erős kezeivel felemelte, majd végigvetette a kéjtől elaléló hölgyet az ágyon. A barna hajzuhatagra hullott annak feje, amitől a kulcslyukon át leső lány egyértelműen felismerte Gabriellát, a rablóvezér feleségét. Vincent teste ránehezedett a hölgyre, ajkai megtalálták annak nyakát, miközben erős ujjai a nő csípőjére hulltak, leszorították azt, majd azzal a mozdulattal újra ütemes ringásba kezdett a két test. Olivia újra érezte az adrenalint az ereiben száguldani, hiszen jól tudta, hogy mire számíthatnak, ha Gusztáv rájön erre.

Felegyenesedett, és ezzel magára hagyta a párt. Amint viszont megfordult, kettő  tagbaszakadt rablóval találta magát szemben a folyosón. A rablók egy pillanat alatt beérték a lányt, aki ellépett Vincent ajtajától, így riadt tekintete a két nagydarab martalócra tévedt.

– Hé! – szólt rá az egyik. – Nem láttad Gabriellát? Gusztáv kettéhasít minket, ha nem lesz meg hajnalra.

– Nem – rázta a fejét a lány, majd kihúzta a hátát és nyugalmat erőltetve magára igyekezett nem ránézni Vincent szobájának ajtajára. Megköszörülte a torkát, és ennyit mondott:

– Menjenek le a kocsmába! Hátha ott mulat a többiekkel – felelte Olivia, akinek egy része legszívesebben elárulta volna az ajtó mögött szeretkező párost, de mégsem vitte rá őt a lélek. Nem akart Vincentnek gondot okozni. Azt hitte, hogy úgysem fogják elhinni ezt a martalócok, de aztán az egyik intett a fejével a másiknak, megfordultak és elhagyták a folyosót. Olivia tüdejéből egy zaklatott sóhajt tört fel, hiszen megkönnyebbülve konstatálta, hogy egyedül maradt a kihalt folyosón.

 

Miután a lány visszatért a szobájába, nem tudott aludni. Folyton azok a képek kísértették őt, amiket a kulcslyukon keresztül látott. Az ajkába harapott, erőltette az alvást. Éppen elbóbiskolt volna, amikor valaki berontott a szobájába. Homályos tekintetén keresztül egyértelműen látta Vincent fehér testét szellemként besuhanni oda. A férfi félmeztelen volt, így a lány egyértelműen láthatta az erős, izmos karokat, a kockás hasat, a széles hátat. A férfi nadrágján ott lógott felerősítve Gladió, a kard és az úti köveket tartalmazó kis szütyő. Egy pillanat alatt kirántotta Oliviát az ágyából, majd sietve húzta maga után a lányt, miközben ennyit mondott:

– Mielőbb el kell húznunk a csíkot! Sietnünk kell!

Olivia továbbra sem értett semmit, de valami azt súgta neki, hogy nem is szükséges gondolkoznia a történteken, elég, ha követi Vincentet, az bárhová is vezeti őt.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

 

Olvasnimenő

Moly

Aurora Lewis Turner írói oldala

 

Beleolvasó Aurora Lewis Turner: A hetedik bolygó (Bolygókeringő 2.) - ("– Mi jön most? Engem is le fogsz vetkőztetni? – Mosolygott. – Nem hoztam magammal pizsamát. – Még szerencse! – csattant fel egy szűk mosollyal arcán a férfi, aki visszagondolt a lány hálóruhájára.")

 Aurora Lewis Turner: A hetedik bolygó (Bolygókeringő 2.) című könyvéből hozok újabb részletet. Ez sajnos az utolsó részt hoztam belőle, remélem tetszett nektek, amiket eddig hoztam. Így az előző részeket is beteszem ide, hogy újra elolvashatjátok vagy meg is rendelhetitek a könyvet az Olvasnimenő oldalán.

 

1.

2.

3.

4.

 

 Aurora Lewis Turner:
A hetedik bolygó
(Bolygókeringő 2.)

 

Tartalom:

 Ashley-t elrabolták. Tőlem, Aurórától függ az élete. Ahhoz, hogy megmentsem, vissza kell szereznem az erőm, amiről egy új élet reményében mondtam le. Az én képességem az övéért cserébe… Útra kell kelnem, hogy megleljem elveszett emlékeimet. A Hetedik Bolygó leghatalmasabbikán, a Nardeenen kezdem a kutatást, melynek fővárosa, Gomora az emberi bűnök tárháza; dúl a prostitúció, virágoznak a drogügyletek, a névtelenek rabszolgákként élnek… Vajon útközben fény derül arra, ki vagyok valójában? Választ kapok arra, hogy kik a szüleim, és hogy miért mondtak le rólam? A legfőbb kérdés pedig: vajon meddig tudom távol tartani magam Lloydtól és a benne élő fenevadtól?
A Hetedik Bolygó a Bolygókeringő trilógia második könyve.

 

ENGEDÉLLYEL
UTOLSÓ RÉSZLET

 

– A helyetekben a kalózokat választanám.
– Hogy kiket? – kérdezte Auróra értetlenül, mire Lloyd felsóhajtott, és Jango szavába vágva kijelentette:
– Embercsempészek, akik a magunkfajtát szállítják át jó pénzért a hat bolygó egyikére, hogy azok ott a maguk módján próbáljanak boldogulni. – A következő pillanatban elnyomta a cigarettáját, Jango felé fordult, és megkérdezte tőle:
– Van sejtésed arról, hogy hol találjuk őket?
– Jó pénzért a biztosat is megmondom.
– Mennyit kérsz? – sóhajtotta Lloyd, miközben egy újabb cigarettára gyújtott.
– Kétszáz elég lesz – helyeselt Jango tettetett szerénységgel, mire a férfi leszámolta neki a kért összeget, ettől pedig megeredt annak a nyelve.
– A tizenhármas dokk az övék a kikötőben. Ott szokták lebonyolítani az üzletet.
– Kösz az infót – szólt gúnyosan Lloyd, mire megveregette Jango hátát, amitől a férfi előregörnyedt, mivel régi barátja nem kímélte őt. Amint ezzel megvoltak, Lloyd a félig fáradt, félig ittas társaság felé bökött, majd megjegyezte:
– Útra kell kelnünk.
– Maradjatok itt, és pihenjetek egyet! – ajánlotta Jango. – Ti újabb kétszázért kaphattok egy szobát, ahol meghúzhatjátok magatokat egy darabig! Ez kedvezményes ajánlat.
– Ja, nagyon kedvezményes – jelentette ki szarkasztikusan a férfi, majd a tántorgó társaságra vetette tekintetét, végül elfogadva az ajánlatot bólintott egyet, leszámolt újabb kétszer kétszázat, mire meghallotta Jango hangját.
– Öröm veletek üzletelni. Gyertek, adom a kulcsokat! – Erre két termen át vezette a társaságot, mire egy hotelben kötöttek ki, ami tisztának volt mondható, kövezete csillogott, a pultnál pedig egy kedves, fiatal fiú fogadta mosolyogva az érkezőket.
Auróra úgy érezte, hogy nem bírja már tovább, hiszen rogyadoztak a térdei. Így le is heveredett az egyik kanapéra, amíg a többiek a szobákat intézték, és végül megkapták a kulcsokat. Sam odalépett Aurórához, hogy ezzel felkeltse őt. A srác érintésére az meg is mozdult, de nem lehetett bírni vele; akárhogy is próbálkozott a barátja, nem tudta őt felhúzni a kanapéról. Addigra Laura is elhagyta magát, ő pedig a lépcsőre ült, de szemlátomást jobb állapotban volt vörös hajú barátnőjénél. Lloyd ezért odalépett Samhez, és így szólt hozzá:
– Menj, segíts a szöszinek! Én felviszem őt.
– Boldogulok vele! – igyekezett Sam Lloyd tudomására adni azt, hogy ő maga is fel tudja juttatni a lányt a szobájába, de némi próbálkozás után láthatóvá vált, hogy nem bírt vele. Ezért aztán Lloyd egy határozott mozdulattal állította arrébb a srácot, majd a karjaiba vette Aurórát, és úgy caplatott fel vele a lépcsőn, mintha mindig is ezt csinálta volna. Eközben Laura átkarolta Sam nyakát, majd botladozva követték őket.
Két szobát vettek ki; egyet a lányoknak, egyet pedig a fiúknak. Lloyd könnyebben boldogult Aurórával, mint Sam Laurával, így azok előbb is értek oda a szobához, a férfi nyitotta ki a lányszoba ajtaját, aztán megpróbálta lefektetni Aurórát a bent lévő ágyak egyikére. A lány viszont nem hagyta magát, hiszen ismét Lloyd zöld tekintetébe révedve találta magát, miközben egy részeg mosollyal arcán megkérdezte:
– Mi jön most? Engem is le fogsz vetkőztetni? – Mosolygott. – Nem hoztam magammal pizsamát.
– Még szerencse! – csattant fel egy szűk mosollyal arcán a férfi, aki visszagondolt a lány hálóruhájára. A következő pillanatban az ágyon ülő Auróra közelebb intette magához a férfit. Az ennek hatására leguggolt elé, hogy a szemébe nézzen, mire várta, hogy a lány megszólaljon. Az akadozva kérdezte tőle:
– Kettesben vagyunk. Nekem megmondhatod, hogy mi történt ma abban a szobában!
– Megmondhatnám… – mosolygott továbbra is ártatlanul a férfi, de aztán heccelődve hozzátette –, de akkor meg kellene, hogy öljelek. Azt pedig egyikünk sem akarná. – Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, amiben megjelent Sam Laurát cipelve, viszont Auróra nem vett róluk tudomást, ő csak a zöld szemű férfit látta.
– Lloyd? – kérdezte, így az kénytelen volt újra a lány felé fordítani tekintetét.
– Mondd!
– Ma egész jól szerepeltél.
– Most aludj! – bírta rá a vörös hajú lányt arra, hogy lefeküdjön az ágyra, így betakarta őt, miközben Sam ugyanúgy tett Laurával. A két férfi egyszerre távozott a lányok szobájából, csakhogy Lloyd nem aludni ment. Egyáltalán nem érezte magát álmosnak, így oda sem nézve Samre bökte ki:
– A bárban leszek. – Ezzel magára hagyta a fiút, aki olyannyira álmosnak tűnt, hogy alig tudott állni a lábán. Addigra pedig már rég az igazak álmát aludta, amire Lloyd megjelent a szobájukban, és rávetette magát a neki szánt, sarokban álló ágyra.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Moly

Olvasnimenő Kiadó

Aurora Lewis Turner írói oldala

Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) - ("– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! – Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? ")

A következő beleolvasóm Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) című könyvéből nem hoztam rég részletet belőle. Ez sajnos az én hibám, kissé elhanyagoltam. Ezért kicsit hosszabb részletet fogok hozni nektek.  Az előző részeket megosztom veletek, csak a címre kell kantitáni és elolvashatjátok.

 Korábbi részletek:

Beleolvasó 1.rész 

Beleolvasó 2.rész

 

Farkas Bíborka: 
Druida ösvény 
(Az Istenek akarata 1.)

Tartalom:

 Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. 
Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem. 
Beli szekere már magasan járt az égen, amikor hosszú kőfallal találtuk szemben magukat. Kétembernyi is lehetett, tetején karók meredeztek. 
– Ez az udvarházhoz tartozik – szólt hátra Connor. – Nemsokára elérjük a kocsmát, amiről beszéltem neked. Az Istenek segítsenek meg bennünket! 
Lehajtottam fejem, és esdekelve fordultam az Istenekhez, vezessenek minket, hogy minden úgy történjen, ahogyan elterveztük. 
A kocsmának egy szurtosnak tűnő, nagy kunyhó adott helyet. Csálé tetejét vastagon borította a moha. Még sosem jártam ilyen útszéli tavernában. Azt hittem, tele lesz részegekkel, akiktől nem tudunk majd megszabadulni. 
Amint Connor nyomában beléptem, néhány oldalpillantással igyekeztem szemügyre venni a helyet, ahol olyan sok minden eldőlhet majd. A szalmával felszórt ház padjai üresen álltak, a borszagú asztalokon legyek mászkáltak. A kocsmáros, egy tagbaszakadt, javakorabeli férfiú, unottan üldögélt a fal mellé támasztott boros amforák között. 
– Békesség neked, jóember! – köszöntötte a Mester. 
A kocsmáros felkászálódott és kényelmesen elénk ballagott. 
– Békesség neked is, látó uram! Mit hozhatok? Van jó galliai borom, mézsöröm! 
Connor lezöttyent az egyik padra. Kinyújtóztatta a lábait, mint aki sokat gyalogolt. Én magamról elfeledkezve majdnem odaültem a pad másik végére, ám Connor még idejében lerántott a földre, anélkül, hogy a vendéglátónk észrevette volna. Lábaimat átkulcsolva, alázatosan ültem le a szalmába, szememet lesütöttem, és feszülten figyeltem minden elhangzó szóra. 
– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! 
– Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? 
– Ennek a mihasznának? – bökött rám Connor. – Legfeljebb egy kis vizet. Mást nem érdemel. 
Szíven ütöttek a szavai, és az is, ahogyan mondta őket. Tudtam, hogy most szerepet játszik, olyan átéléssel, ahogyan énekelni szokott, mégis végtelenül furcsán hangzott ez az ő szájából. 
A kocsmáros egy tálka vizet lökött elém, mint valami kutyának. Meleg volt, a szám összeragadt a szomjúságtól, de összekötözött kézzel sehogy sem tudtam a tálat felemelni. Végül kénytelen voltam nekihasalni. 
A Mester eközben a bugyorból előhúzta a Fák Népétől kapott eledelünket. 
– Ha már ennivalód nincs, derék kocsmáros… Hogy is hívnak? 
– Seianusnak – felelte a férfiú, Connor elé téve a sörös kupát. 
– Szóval, jó Seianus, remélem, nem bánod, ha előveszem a magamét! – Azzal a druida kibontotta a kenyeret és a sajtot, elővette a kését, majd komótosan hozzálátott. – Egyszerű eleség, de nekem megteszi. 
Aztán a kocsmárosra nézett, aki ott állt az asztalunk mellett, és figyelte, ahogyan Connor eszik. 
– Megkínálnálak, derék Seianus, ha nem vetnéd meg… 
– Nem illendő együtt ennem egy magamnál rangosabbal… – szabadkozott ő, de már le is ült a Mesterrel szemben. Magának is töltött a sörből. – Végre, hogy jött valaki, már majdnem felfordultam unalmamban… 
– Akartam is kérdezni, hogyhogy nincsenek vendégeid? Vagy inkább estére gyűlnek be? 
– Ne is mondd, látó uram! – rázta a fejét a kocsmáros tele szájjal. – Hetek óta alig van itt valami mozgás. 
– De hát miért? Országút mellett vagy, meg aztán a nagybirtok is itt a szomszédban… Londinium sincs messze. 
– Az új légió az oka, uram, verje meg őket a Tizenkét Isten! – tört ki Seianus elkeseredve. – Behurcoltak magukkal valami lázas kórságot Galliából! Legalább maradtak volna a seggükön, de ezek összejárták a környéket! Az uraságnál is voltak, meg nálam is. Pár héttel ezelőtt végül elkezdtek hullani a népek. Az asszony összecsomagolt, és elment Londiniumba a fiunkhoz. Erőszakoskodott, hogy menjek vele, de hát hogy hagyhatnám itt a kocsmát! Az útonjárók kirabolnák, még tán fel is gyújtanák! Hát nincs igazam? – hadonászott a kocsmáros felhevülten. 
Borzongva hallgattam a szavait. A mozdulatlan pásztorokra gondoltam, kinn a legelőn. Lehet, hogy halottak voltak? 
– De igen, igazad van – mondta Connor lassan, elgondolkodó arccal. 
Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben: ha itt egymásnak adják át a kórságot, akkor talán meg kell változtatnunk a tervünket. 
– A birtokon sok a beteg? 
– Tudom is én! Nem voltam odabenn hetek óta – vont vállat Seianus. 
– És mi van Anicetosszal? – tette fel a kérdést a druida. Közben nagyot harapott a kenyérből. – Már nem jár ide esténként iszogatni? 
– Vagy három napja nem láttam! Pedig itt az egész hétre való bora – intett a kocsmáros hátra, az amforák felé. – És még tartozik nekem a múlt havival is! 
– Lehet, hogy ő is megbetegedett? 
– Azt nem hiszem – legyintett Seianus –, olyan szívós az öreg, mint a bakancstalp! De mit érdekel téged Anicetos? 
– Régi cimborám, még Londiniumból. Miatta tettem meg ezt a hosszú utat. 
Seianus csodálkozva bámult a Mesterre. 
– Anicetos újabban már látókkal is üzletel? 
– Amennyiben a látónak akad a fogára való áruja! – hunyorított Connor ravaszkásan. – Egy kis friss hús… 
– Aha, értem – bólintott a kocsmáros. – Szóval neki hoztad a rabszolgát! 
– Látom, van ész a fejedben, derék Seianus. 
A kocsmáros elvigyorodott. 
– Megnézhetem? Az én hátamat is melengethetné egy ilyen süldőlányka, ha már az asszony itt hagyott... 
Összeszorult a gyomrom ijedtemben. Nem mertem feltekinteni. 
– Megmutathatom. De nem akarnám másnak eladni. Állj fel, te kenyérpusztító! – rántotta meg Connor a kötelet. 
Nehézkesen talpra álltam. A lábam nyomorúságosan remegett. A druida a botja végével lesodorta fejemről a szürke csuklyát és rám parancsolt, hogy nézzek fel. 
– Hű, micsoda kék szemek! – jegyezte meg Seianus, miközben felkelt a helyéről. – És micsoda fürtös haj! 
Kétségbeesett pillantást küldtem a Mester felé, amikor a férfi lekapcsolta vállamról a rabszolgaköpenyt. Connor úgy átnézett rajtam, mintha tényleg rabszolga lennék. A kocsmáros körbejárt, tapogatott. Érintésétől újra és újra összerándultam. 
– Nagyon jó… – dörmögte. Belenézett a számba. – Milyen szépek még a fogai is! Szerencsés fickó ez az Anicetos… 
Aztán váratlanul hozzám fordult: 
– Hány esztendős vagy? 
– Ti...tizenhárom – dadogtam szemlesütve. 
– Na és voltál már férfival? – lökött oldalba vihogva. 
Csak a fejemet ráztam meg elvörösödve. Seianus csettintett a nyelvével, mintha jó bort ízlelgetne. 
– Honnan való vagy? – faggatott tovább. 
– Kernow-ból hoztam – szólt közbe a Mester. – Meggyógyítottam az egyik törzsfőnök fiát, az adta. 
– Miért nem tartod meg magadnak?

 

Ha tetszett ez a kis részlet, a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó

  

Beleolvasó - Aurora Lewis Turner: A hetedik bolygó (Bolygókeringő 2.)-("– Lloyd hajlandó lenne benevezni erre az úgynevezett hölgyválaszra. Az összeget, amit a társaságáért ajánlanának, megkaphatja maga. – Érdekes felvetés – mosolyodott el a férfi, mire fürkésző tekintettel mérte végig Lloydot, aki ettől néhány keresetlen szót dörmögött magában úgy, hogy senki ne értse azokat, mire Auróra folytatta: ")

Tegnap A hatalom köve volt, most pedig A hetedik bolygó című könyvéből hozok nektek beleolvasót. Bízom benne, hogy tetszett nektek az előző részletek az A hetedik bolygó, a Bolygókeringő 2.részéből.

Jó olvasást.

  Aurora Lewis Turner:
A hetedik bolygó
(Bolygókeringő 2.)

Tartalom:

 Ashley-t elrabolták. Tőlem, Aurórától függ az élete. Ahhoz, hogy megmentsem, vissza kell szereznem az erőm, amiről egy új élet reményében mondtam le. Az én képességem az övéért cserébe… Útra kell kelnem, hogy megleljem elveszett emlékeimet. A Hetedik Bolygó leghatalmasabbikán, a Nardeenen kezdem a kutatást, melynek fővárosa, Gomora az emberi bűnök tárháza; dúl a prostitúció, virágoznak a drogügyletek, a névtelenek rabszolgákként élnek… Vajon útközben fény derül arra, ki vagyok valójában? Választ kapok arra, hogy kik a szüleim, és hogy miért mondtak le rólam? A legfőbb kérdés pedig: vajon meddig tudom távol tartani magam Lloydtól és a benne élő fenevadtól?
A Hetedik Bolygó a Bolygókeringő trilógia második könyve.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

  – Nyughass, öcsi! Nem holmi apróról van most szó, hanem egy kész vagyont kellene összeszednünk! – itta ki az újabb adag whiskyt a poharából Lloyd, majd Aurórára pillantott.
– Nem bánom, csináljuk! – Ezennel az éppen távozóban lévő Jango felé bökött, hogy aztán velük tartsa őt, mire a lány megelőzte Lloydot.
– Jango! – kiáltott a férfi után Auróra, aki már majdnem elhagyta a pultot, de aztán visszafordult, és kérdő tekintettel nézett a vörös hajú lányra, akinek az arcát még mindig Lloyd fürkésző tekintete járta át. – Van egy üzleti ajánlatom a számára!
– Hallgatom – lépett vissza hozzájuk a férfi, és huppant rá ismét a bárszékre. Auróra érezte, hogy remegés szállta meg a hangját, ennek ellenére igyekezett komoly maradni, miközben némi segítség gyanánt Lloydra pillantott.
– Lloyd hajlandó lenne benevezni erre az úgynevezett hölgyválaszra. Az összeget, amit a társaságáért ajánlanának, megkaphatja maga.
– Érdekes felvetés – mosolyodott el a férfi, mire fürkésző tekintettel mérte végig Lloydot, aki ettől néhány keresetlen szót dörmögött magában úgy, hogy senki ne értse azokat, mire Auróra folytatta:
– Mit gondol? Megegyezhetünk?
– Szerintem sikere lesz a hölgyeknél – ismerte el a férfi, miközben újra végigjárt Lloydon a tekintete. – Úgy gondolom, hogy megkapjuk érte az ötezret.
– Akkor áll az alku?
– Ötezernél kevesebbért nem, kicsi szívem – nézett rá tettetett aggodalommal a férfi.
– Akkor egyezzünk ki ötezerben – vonta meg a vállát Auróra. – Ha kevesebbet kapnánk érte, akkor elválnak útjaink, ha többet fizetnének érte, akkor ötezret megkaphat maga, a maradék pedig a miénk lesz. Mit szól hozzá?
– Ez marhaság, hagyjad! – dörmögte Lloyd, de Auróra meg sem hallotta a férfi szavait, ehelyett a kezét nyújtotta, amit aztán Jango egy nagy mosollyal arcán fogadott el.
– Áll az alku. Öt perc múlva kezdünk a nagyteremben. Kíváncsian várom... – Ezzel otthagyta a társaságot, mire Auróra diadalittas tekintettel fordult Lloyd felé, akinek látszólag nem tetszett ez a felállás. Csakhogy innentől kezdve nem maradt más választásuk, a terembe kellett sietniük, ahol a műsor éppen akkor vette kezdetét, amikor ők beléptek oda.
Ott kisebb-nagyobb asztalkáknál különböző társaságok ültek. Azok is főként nőkből álltak. Auróra egyértelműen látta, hogy kik voltak azok, akik leánybúcsún vettek részt, ugyanis addigra már a menyasszonyok különböző emlékeit viselték a koszorúslányaik által előzőleg kitalált játékoknak. Többnyire tüllbe öltöztették őket, vagy különböző férfi szerveket ábrázoló eszközökkel lettek teletűzdelve. A szerényebbek pedig mókás kiegészítőket viseltek. Auróra elmosolyodott, ahányszor csak meglátta őket. Valójában felmerült benne az a gondolat, hogy vajon elérkezhet-e az életében egy olyan alkalom, amikor majd ő készül férjhez menni. Erre a gondolatra, egy pillanatra elszorult a szíve, hiszen titkon tudta rá a választ. Csakhogy nem mélyedhetett bele különösebben a gondolataiba, merthogy eközben Laura és Sam helyet talált magának a terem egyik messzi sarkában, majd oda letelepedvén italt rendeltek maguknak. Egy színpad állt hozzájuk közel, aminek tartalmát két hosszú függöny takarta el előlük.
Amint a közönség elhelyezkedett az asztaloknál, szétnyíltak a függönyök, mire a színpadon Jango jelent meg, aki fülig érő mosollyal üdvözölte közönségét. Hamarosan ismertette a jelenlévőkkel a licit szabályait, majd megkezdődhetett a műsor.
Laura és Auróra eközben italozni kezdett, Sam pedig maradt az alkoholmentes koktélnál. Egyre kellemetlenebbül érezte magát, amiért ő maradt az egyedüli férfi a teremben, persze a színpadon lévő férfiakat leszámítva. Azok félmeztelenül vonultak végig a hölgyek előtt, akik erre kiabáltak, nevettek, füttyögtek nekik. Laura és Auróra azon kapta magát, hogy ők is nagyokat nevettek, miközben hangosan kibeszélték a lánybúcsúzók reakcióit, a félmeztelen férfiak láttán pedig teljesen elpirultak. Az asztalukon is fellelhető volt olyan tábla, aminek segítségével licitálni lehetett, de ők persze nem használták azt. Nem akadt sok bátor jelentkező, akikre licitálni lehetett, ugyanis összesen hat férfi vállalkozott erre a nemes feladatra. Ehhez képest pedig a két barátnő dupla annyi lánybúcsús csoportot számolt meg a teremben.
Lloyd volt az utolsó, miközben az előtte lévő férfiak is szép summáért keltek el. Csakhogy, amikor a társaság immár félmeztelen vezetője is megjelent a színen, kitört az őrjöngés. A nők eszüket vesztve sikongattak, fütyültek neki, miközben Lloyd magában dörmögve ment végig a színpadon egy szál farmernadrágban, bakancsban, ing és atléta nélkül. Amellett, hogy egészen jóképű volt, csupa izom volt a teste, amit, a hölgytársaság egymást érő licitekkel díjazott.
Auróra lesütötte a szemét, amint meglátta a jól kivilágított színpadon lévő, mogorva férfit, mivel tudta, hogy, amint ránézne, egészen a füléig pirulna. Mégsem ülhetett ott egész végig magába roskadva, főleg nem úgy, hogy észrevette, amint Laura is hangosan kiabált, nevetett a közönséggel együtt. A tétek egymás után gyűltek, olyan négyezer-ötszáz körül viszont megtorpanni látszott a hölgyek lelkesedése. Ötezer ugyanis egy kész vagyonnak számított, még a Sohoban is. Ekkor Auróra egy kétségbeesett elhatározásra szánta el magát, ő is versenybe szállt, ezzel egy mozdulattal négyezer-hetet ígért félmeztelen vezetőjükért. Erre persze észrevette magán Lloyd pillantását, amitől lángolni kezdett az arca. A következő pillanatban az egyik bátor lánybúcsúztató társaság ismét harcba szállt érte, így újra vadul licitálni kezdtek. Ezt pedig egy másik társaság tagjai nem hagyhatták szó nélkül, így kettejük között dőlt el Lloyd sorsa, végül hétezer-kétszázért kelt el, és ezzel véget ért az esemény.
Amint a férfi elhagyta a színpadot, az útitársai felé indult volna, de Jango eléje állt, megrázta a fejét, majd a hozzá hamar beérkező licit összegéből átadott neki kétezer-kétszázat, a maradékot pedig zsebre rakta.
– Most pedig eljött az ideje annak, hogy megdolgozz a pénzért. – Ezennel a hölgytársaság felé intett, amely tagjainak egyenként mutatta be Lloydot. A férfi pillantása egytől egyig az útitársaira vándorolt, miközben tudta, hogy nem volt menekvés a sikoltozó, nevető, éhes nők elől, akik először nagyon is visszafogottaknak tűntek vele kapcsolatban. Ugyanis csak fotózkodni akartak vele, majd aztán kézen ragadták, és a kaszinó egyik számukra fenntartott helyisége felé vezették őt.
Auróra szíve egy pillanat alatt elszorult a gondolatra, hogy a következő néhány órát Lloydnak kiéhezett nők között kellett eltöltenie. Nem maradt sok ideje ilyesmin rágódni, mivel, ahogy mindenki más, ők is elhagyták azt a helyiséget, hogy aztán a bárpultnál találjanak maguknak elfoglaltságot.
Auróra érezte, ahogy az alkohol a fejébe szállt, miközben Laurával nagyokat nevettek az egykor színpadon, álló férfiakon, s élvezték, hogy ezzel cukkolhatták Samet. Amikor egy kicsit lecsillapodott a kedélyük, Auróra arrafelé pillantott, amerre nem olyan rég Lloyd tűnt el az izgatott nők társaságában, majd megjegyezte:
– Jöhetne már!
– Ez még eltart néhány óráig. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy mik történnek egy lánybúcsún. Akár hajnalig is maguknál tarthatják őt.
– Remélem, jól fog viselkedni – sóhajtotta Auróra egy pillanatra a lányokat féltve, mire Laura egy nagy mosollyal ajkán jegyezte meg:
– Szerintem, neki van oka félni a kiéhezett hölgyektől. Ti is láttátok, hogy milyen kiélezetté vált a verseny a legvégére!
– Most akkor ő lesz a megmentő? – kérdezte Sam sértődötten, mire a lányok észrevették, hogy ezzel megbánthatták a srác érzéseit. Sam felpattant székéről, és magukra hagyta a barátnőket. Auróra felsóhajtott, és Laurához fordulva szólalt meg:
– Lehet, hogy tapintatlanok voltunk.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Moly

Olvasnimenő Kiadó

Aurora Lewis Turner írói oldala

 

Beleolvasó - Claire Robins: Sorsok tükre (Vystera árnyai) - ("Óvatosan körülnézett, hogy talál-e valahol valamiféle rejtett csapdát, esetleg titkos ajtót, de semmi hasonlót nem lelt, csupán a mértéktelen fényűzést. A fejében elraktározott mindent, amit csak tudott, majd csendben az ajtóhoz lépett, s kiosont a folyosóra. Teljesen üres volt.")

Claire Robins: Sorsok tükre (Vystera Árnyai) című könyvéből hoztam úja részletet.

Ne feledjétek a bejegyzés alatt, találhatjátok a linket, ha egybe szeretnétek elolvasni.

 

 Claire Robins:
Sorsok tükre
(Vystera árnyai)

Tartalom:

“Sokféle ​legenda terjengett a Hiúzról és az Árnyakról. Azt mondják, a Hiúz a sivatagi városokat járja vörös csuklyás köpenyében, és gyerekeket ragad el magával. Őket aztán a titkos táborába viszi, és ott mindenféle rituálékkal és főzetekkel halálosztókat nevel belőlük, akik aztán éjszakánként Árnyakként gyilkolják a rosszakat. Ez persze csak rémtörténet volt, amivel a rossz gyerekeket riogatták. Itt azonban, a nyomornegyedben mindenki tudta, kik ők valójában. A Hiúz valóban a sivatagi városokat járta, azonban nem rabolt el egyetlen gyereket sem. Az árvák és szegények közül választotta ki azokat, akiknek elég jó képességeik voltak. Gyorsaság, ügyesség, kitartás… Elég sokan választották a Hiúzt a nyomornegyed helyett. Ő aztán kitanította őket. Igazi Árnyakat nevelt belőlük.”

Az Árnyak évszázadok óta küzdenek a nemesek kapzsisága és zsarnoksága ellen, ám ezúttal sokkal fenyegetőbb veszéllyel kerültek szembe. Ötszáz év telt el, mióta a rejtélyes eredetű varázskönyvnek nyoma veszett, ám most újra előkerült. Azt suttogják, egy másik világból származik, s ördög tudja, miféle szörnyűségeket lehet véghez vinni a segítségével. Kik állnak a titokzatos szertartások mögött, hogyan találtak rá a könyvre, és mi céljuk vele? És mi köze ehhez egy fiatal lánynak, az Árnyak első nemesi származású tagjának? A sorsok tükre minden titkot felfed. Addig is az Árnyak elsődleges célja, hogy megakadályozzák, hogy az összeesküvők használhassák a könyvet, és megóvják Vystera-t más, idegen világok mágiájától.

 

ENGEDÉLLYEL

RÉSZLET

Készen állt, érezte a tagjaiban a kellemes bizsergést, a bevetés előtti izgalmat. Bármennyire is szörnyűnek tűnhetett egy hasonló gyilkosság, élvezte ezt az életet. Életeket vett el – de tudta, hogy a nagyobb jó érdekében cselekszik, s ezzel az egyetlen tettével számos más életet megmentett. Mélyen beszívta a kellemesen hűs éjszakai levegőt, majd elővette a tolvajkulcsát, hogy kinyithassa az erkélyajtót.

A szoba fényűző volt. Falait trófeák és állatok lenyúzott prémjei borították, közéjük egy-egy aranyozott keretű festmény és díszes kandeláberek ékelődtek. Az erkély melletti fal előtt kapott helyet a terebélyes, baldachinos, bársony takaróval és selyem párnákkal ékesített ágy. Legalább négyen kényelmesen elfértek rajta. Az ágy egyik oldalán egy szekrény foglalt helyet, rajta már előre odakészítettek egy öblös boroskancsót, mellette több borospohárral, s valamiféle szárított növényt, amiről Nash nem akarta tudni, hogy micsoda. Másik oldalt egy méretes ládikó, rajta súlyos lakattal, a sarokban pedig paravánnal elválasztva a mosakodóhely. Az ággyal szemben gardóbszekrény és néhány polc sorakozott, melyek telis-tele voltak érdekesebbnél érdekesebb tárgyakkal. Volt ott csiszolt drágakő a helyi bányából, aranyszobrok, szelencék, némelyek jól felismerhetően elf és törp származásúak voltak. De helyet kapott mellettük néhány kőből készült ereklye is, talizmánok, súlyos pecsétekkel ellátott tekercsek, még egy kristálygömb is. Nash felhorkantott. Micsoda babonás illető lehet ez a Moneth…

Óvatosan körülnézett, hogy talál-e valahol valamiféle rejtett csapdát, esetleg titkos ajtót, de semmi hasonlót nem lelt, csupán a mértéktelen fényűzést. A fejében elraktározott mindent, amit csak tudott, majd csendben az ajtóhoz lépett, s kiosont a folyosóra. Teljesen üres volt. Sehol egy őr vagy cseléd, s úgy tűnt, hogy a vendégek közül sem vette még igénybe senki a szobákat. Amilyen halkan csak tudott, a falhoz lapulva a folyosó vége felé lopakodott. Nem, az egyik szobát mégiscsak használták már. A szemét forgatta a kiszűrődő, félre nem érthető hangok hallatán, s tovább haladt. A folyosó balra kanyarodott, itt csupán a jobb oldalról nyíltak szobák, balra ablakok sorakoztak, ahonnan egyenesen az udvarra lehetett látni. Az ablakokat súlyos függönyök keretezték, előttük széles párkányokat alakítottak ki, ahonnan kényelmesen lehetett kémlelni az udvari történéseket. Nash most épp ezt tette. Kihasználta a hatalmas, egészen a padlóig leérő függönyöket, s az egyik ablak sarkában elhelyezkedett úgy, hogy akkor se vehessék észre, ha valaki mégis erre járna a folyosókon.

Az udvar mostanra jobban hasonlított egy kéjbarlanghoz. Fél- és teljesen meztelen emberek vonaglottak és vedeltek, literszámra folyt a bor és egyéb más szeszek. Akadt ott étel is rengeteg, ami csak szem-szájnak ingere volt. Számos heverőt és padot kihozattak az épületből, hogy az előkelőségek kényelmesen mulatozhassanak a szabad levegőn is. Nash biztos volt benne, hogy ha több időt töltött volna a városban ahhoz, hogy többet megtudjon a főnemesekről, most számos igencsak fontos személyt felismert volna. S ahogy jobban végigpásztázta az embereket, megtalálta köztük, akit keresett.

Könnyen megismerhető volt hullámos, élénkvörös hajáról, hegyes kecskeszakálláról és a mellkasán lévő méretes tetoválásról. Azt mondják, valami jelentése van azoknak a kusza vonalaknak, de inkább úgy tűnt, viselője egy igencsak kellemetlen heget próbál meg takarni vele. És cseppet sem szégyelli mutogatni, minthogy jelenleg is félmeztelenül ücsörgött az egyik heverőn. Körülötte lengén öltözött vagy teljesen ruhátlan nők sürögtek-forogtak, szőlővel és egyéb egzotikus gyümölcsökkel etették, simogatták, ahol csak érték. Láthatóan tetszett a férfinek… Nash elnyomott egy felmordulást, s unottan, fejét az ablakkeretnek döntve figyelte az eseményeket.

Már kezdett elgémberedni a lába, mikor Moneth végre feláll a heverőről, s Nash felkapta a fejét. A férfi még egyszer rávigyorgott a mulatótársaira, némelyikkel váltott még néhány szót, majd egy feltűnően szemrevaló, félmeztelen kurtizán társaságában elindult befelé az épületbe. Nash felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Arra számított, hogy kisebb orgiát fog rendezni a szobában, de így sem rossz, sőt. Összeszedte magát, s lemászott az ablakból, kissé átmozgatta elgémberedett tagjait, s visszaindult a szobába. Csendben elhelyezkedett a paraván mögött, majd elővette a combjához rögzített kecses tőrt. Szerette ezt a darabot, szinte olyan vékony volt, akár egy hajtű, s olyan apró vágásokat és szúrásokat lehetett vele ejteni, melyeket az áldozat meg sem érzett. Főleg ha bódító szerek hatása alatt állt… Belemártotta a tőr hegyét az egyik, táskájában lévő idegméregbe, s várt. A türelem sosem volt az erénye, de nem volt hiábavaló a több éves kiképzés. Hamarosan meg is hallotta a közeledő párocska hangjait, s megfeszült, akár az ugrásra kész ragadozó.

Nyílt az ajtó, s belépett rajta Moneth, s szorosan hozzásimulva a nő is. Nash várt, míg becsukták az ajtót, majd hirtelen előbújt, alig észrevehető mozdulattal megszúrta a nő combját, s vissza is húzódott a paraván mögé. Alig egy pillanat volt az egész. Moneth és a nő is meglehetősen ittas volt már, dülöngélve jutottak el az ágyig, ám a férfi képtelen volt tovább megtartani az egyensúlyát, azonnal hátra is vetette magát, s húzta a partnerét is. Pillanatok alatt lekerült róluk a maradék ruha is, s a nő hangosan nyögdécselve vonaglani kezdett a férfin. Nash csak a fejét fogta, és még ez tartotta magát ügyes kurtizánnak…

Szerencsére nem kellett sokáig hallgatnia, a méreg a felhevült véráramba kerülve hamar hatni kezdett, s a nő lassanként elvesztette az uralmát a teste fölött. Moneth annyira részeg és tompa volt, hogy ebből semmit nem vett észre, ugyanúgy csókolta, fogdosta és hágta tovább a partnerét, mintha mi sem történt volna. Nash előbújt a paraván mögül, s közelebb sétált az ágyhoz. Ahogy odaért, előhúzta az övéből az egyik tőrét, feltérdelt, s a magatehetetlen nőt egy egyszerű mozdulattal lefordította a férfiről a földre. Moneth erre már felkapta a fejét, s ahogy meglátta maga fölött az orgyilkost, rémülten hátrálni kezdett. Nash lehúzta az arcáról a kendőt, s szélesen, ördögien elvigyorodott, akár egy ragadozó, s amint észrevette, hogy a másik kiáltani készül, a szája elé emelte az ujját, csendre intve őt. A férfi tekintetében halálfélelem csillant, kezét védekezően maga elé tartotta, ám mielőtt akár egy hangot is képes lett volna kiadni, penge villant, s a torkából meleg vér bugyogott elő. Némán tátogott, kezeivel mintha még próbált volna az élet utolsó fonalaiba kapaszkodni, majd hátrabicsaklott a feje, s élettelenül az ágyra hullott.

Nash arcában megrándult egy izom, ám aztán teljesen közömbösen nézett végig az áldozatán. Tiszta munka volt. Ha valaha is érzett bármiféle viszolygást a gyilkolástól, az mostanra teljesen kiveszett belőle. Nem lett szívtelen, ó, korántsem lett az. Csupán az könnyítette meg a dolgát, amit eddig látott a világban; a számtalan sanyarú sorsú embert, és amit ők elszenvedtek az ilyen Moneth-féle senkiktől. Ezek már rég halottak voltak, csak még nem tudtak róla. Akkor haltak meg, mikor náluk alacsonyabb származásúakat kínoztak. Egyetlen pillanatra sem sajnálta őket. Megtörölte a tőrét a takaróban, gondosan visszarakta a helyére, majd lemászott az ágyról. A nőre sandított, aki azóta is magatehetetlenül feküdt a földön. A méreg hatása még eltartott egy jó darabig, így volt még egy kis ideje.

Képtelen volt egyszerűen csak elmenni, mint aki jól végezte a dolgát. Feltúrta Moneth holmiját, bár a felfordulásban nem volt egyszerű, de megtalálta végül, amit keresett. Az övére csatolva, az ágyban hevert egy kisebb kulcscsomó. Leoldotta, majd végigpróbálgatta a kulcsokat az ágy melletti láda lakatján. Végül az egyik elfordult a zárban, s a lakat nagy kattanással kinyílt. Felnyitotta a láda tetejét, s hamisan elvigyorodott. Épp, ahogy sejtette, tele volt arannyal, drágakövekkel, tömött erszényekkel, és mindenféle csecsebecsékkel. Nem habozott, máris fogott fél tucat erszényt, s egyenként az övére kötötte őket.

Már épp elégedetten visszazárta volna a ládát, mikor valami halvány, derengő fényt vélt előtörni az arany közül. Egy apró, vészjelző hang megszólalt a fejében, de képtelen volt hallgatni rá, a kíváncsisága erősebb volt, s elkezdte feltúrni az aranyat. Mégsem képzelődött, valóban fény szűrődött ki közülük, egy alig ökölnyi, faragott márványszoborból áradt. A hasán valamiféle pecsét volt, az bocsátotta ki magából a fényt, pulzált, szinte mintha élt volna. Nash a homlokát ráncolta, kivette a szobrot, ám ahogy közelebb emelte az arcához, hogy jobban megnézhesse, megcsípte az ujját, mintha apró villámütés érte volna. Meglepődött a furcsa érzéstől, ijedtében kiejtette a szobrot a kezéből, s ahogy az földet ért, megrepedt.

 

 Folyt.köv.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Claire Robbins írói oldala

Underground Kiadó

Beleolvasó: Claire Robins: Sorsok tükre (Vystera Árnyai) - ("Az egyik magasabb ház tetején ücsörögve kémlelték a várost. A feladatuk egyszerű volt: felkutatni és megölni egy bizonyos Raymond Moneth nevű nemesembert, aki újonnan rabszolgatartással foglalkozott ")

Claire Robins: Sorsok tükre c. kötetéből újabb részletet hozok el nektek. Hogy tetszett az előző rész? Vártátok a folytatást? El is hoztam nektek a beleolvasó 2.részét, ha tetszett hagyjatok nyomot. 

Claire Robins:
Sorsok tükre
(Vystera Árnyai)  

Tartalom

“Sokféle ​legenda terjengett a Hiúzról és az Árnyakról. Azt mondják, a Hiúz a sivatagi városokat járja vörös csuklyás köpenyében, és gyerekeket ragad el magával. Őket aztán a titkos táborába viszi, és ott mindenféle rituálékkal és főzetekkel halálosztókat nevel belőlük, akik aztán éjszakánként Árnyakként gyilkolják a rosszakat. Ez persze csak rémtörténet volt, amivel a rossz gyerekeket riogatták. Itt azonban, a nyomornegyedben mindenki tudta, kik ők valójában. A Hiúz valóban a sivatagi városokat járta, azonban nem rabolt el egyetlen gyereket sem. Az árvák és szegények közül választotta ki azokat, akiknek elég jó képességeik voltak. Gyorsaság, ügyesség, kitartás… Elég sokan választották a Hiúzt a nyomornegyed helyett. Ő aztán kitanította őket. Igazi Árnyakat nevelt belőlük.”

Az Árnyak évszázadok óta küzdenek a nemesek kapzsisága és zsarnoksága ellen, ám ezúttal sokkal fenyegetőbb veszéllyel kerültek szembe. Ötszáz év telt el, mióta a rejtélyes eredetű varázskönyvnek nyoma veszett, ám most újra előkerült. Azt suttogják, egy másik világból származik, s ördög tudja, miféle szörnyűségeket lehet véghez vinni a segítségével. Kik állnak a titokzatos szertartások mögött, hogyan találtak rá a könyvre, és mi céljuk vele? És mi köze ehhez egy fiatal lánynak, az Árnyak első nemesi származású tagjának? A sorsok tükre minden titkot felfed. Addig is az Árnyak elsődleges célja, hogy megakadályozzák, hogy az összeesküvők használhassák a könyvet, és megóvják Vystera-t más, idegen világok mágiájától.

 

ENGEDÉLLYEL

BELEOLVASÓ

 

Hivatalosan Illindria királyságához tartoztak, azonban már régóta különálló területként tekintett rájuk mindenki. Aki egyszer oda betette a lábát, sosem tért vissza, az ott élő lények senkit nem tűrtek meg maguk között. Manók és apró tündérek éltek erre, de ez volt az otthona a kentauroknak is, s az a legenda járta, hogy a rengeteg mélyén az erdő istenét őrzik és védelmezik. Erre délen a Rempath választotta el Kordrint a lakott területektől, s a pengeéles sziklák már önmagukban elvették a kíváncsiskodók kedvét a vadon felderítésétől, s ha ez nem lett volna elég, a hegyek között tanyázó kísértetek a maradékot is elijesztették. Természetesen így is akadtak, akik ennek ellenére nekivágtak az ösvényeknek, ám a kevésbé bátrak inkább a hosszabb utat választották, s tettek északra egy többhetes kitérőt, hogy biztonságosabban meg tudják közelíteni Kordrin határait. Legalábbis ők azt hitték, hogy az biztonságos…
Egy időben Nash is eljátszott a gondolattal, hogy megkeresi a kentaurokat, most azonban hálás volt, hogy csupán a Rempath lábáig kellett menniük. Pontosabban az ott elterülő városba, Surean-ba kellett eljutniuk. Aprócska város volt ez, Illindria legdélebbi pontján. Az itteni helytartó megengedhette magának, hogy király módjára kastélyban éljen, melyet évezredekkel ezelőtt még a törpök építették, ám a háború után aki megmaradt közülük, elmenkült innen, s helyüket emberek vették át. A roppant kastély a sziklafalba mélyesztve állt két éles lejtő között, előtte a völgyet betöltve terült el a város. Lakói bányászattal keresték a kenyerüket, ennek köszönhetően alig akadtak itt koldusok, a bányában ugyanis mindig mindenkinek volt munka. Talán épp ezért volt lehetséges, hogy itt az Árnyaknak sem volt állandó központja, csupán néhány őrszemük élt a városban egy apró házikóban. Nem zargatták őket, mert ők sem ártották bele magukat semmibe. Arra az esetre a Hiúz külön embereket küldött. Ezúttal Nash-t és Olivert.
Az egyik magasabb ház tetején ücsörögve kémlelték a várost. A feladatuk egyszerű volt: felkutatni és megölni egy bizonyos Raymond Moneth nevű nemesembert, aki újonnan rabszolgatartással foglalkozott – habár ez már több évszázada tiltott volt, épp elég embert fizetett le, hogy zavartalanul űzhesse. Nash-nek a gyomra is felfordult a gondolattól. Minél hamarabb ki kellett iktatniuk, mielőtt még több nemest behúzna az üzletbe. Őrszemeiknek hála, már tudták, melyik házat kell keresniük. Megtudták azt is, hogy a drága Moneth úr meglehetősen kedveli a partikat, ahová számos más előkelőséget is meg szokott hívni, s előszeretettel mulatja át velük az éjszakát – és nem veti meg az élvezeti szereket és az orgiákat sem.
Legalább egy patkánnyal kevesebb lesz, gondolta Nash, mikor megkapták a feladatot.
- Szóval megint be kell osonnom egy nemes villájába, ráadásul egy parti kellős közepén, úgy, hogy lehetőleg senki ne vegyen észre. – szólalt meg Nash, majd sóhajtott egy nagyot.
- Továbbra is ott van az a lehetőség, hogy kurtizánnak adod ki magad, és úgy férkőzöl a közelébe. – vonta meg a vállát Oliver, s Nash-t a hideg is kirázta.
- Nem, erről nem is akarok hallani többet. Nem fogok kurtizánt játszani. – csattant fel, még a gyomra is felfordult a gondolattól, s ahogy Oliver elképzelte a jelenetet, egészen fülig pirult.
A jó vizuális képességeknek is megvoltak a hátrányai. Halkan krákogott egyet, s zavartan megigazította a csuklóján az alkarvédője szíját.
- Nos… Igazából nem véletlen, hogy téged küldtek. Megvannak a… khm… képességeid, te lopózol a Hiúz után a legjobban a csapatban. – felelte, érezte, hogy el fog tartani egy darabig, míg kiűzi a fejéből a képet.
Nash hátrafordult, ahogy meghallotta a fiú zavart hangját, de amint meglátta a pírt az arcán, felkuncogott. Képtelen lett volna haragudni rá a felvetés miatt. Oliver újra megköszörülte a torkát, s komolyabbra vette a szót.
- De komolyan, Nash… Meg se kottyan neked egy ilyen villa. És én is ott leszek a kertben, hogy azonnal tudj jelezni, ha bármi gond történik.
Nash elmosolyodott, s a fiú vállára tette a kezét.

Folyt.Köv.

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Claire Robbins írói oldala

Underground Kiadó

 

Beleolvasó: Farkas Bíborka: Druidaösvény ( Az istenek arakata 1.) - (Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. ")

Mai napon egy új beleolvasót hozok nektek, Farkas Bíborka: Druidaösvény ( Az istenek akarata 1.) című kötetéből.

 

Farkas Bíborka:
Druidaösvény
(Az istenek akarata 1.)

Tartalom:

Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

ENGEDÉLLYEL
BELEOLASÓ

 

A szöveg (részlet a Köpönyeg és vér című fejezetből):

 

– Azt kérdezed, tiszteletreméltó látó, hogyan élünk, a rómaiakkal a nyakunkon? – A Fák Népének klánfőnöke utálkozva köpött a porba. – Megmondom én neked! Cudarul, uram, cudarul! Láthatod, hiszen csak kását tudunk elétek tenni. Húst nem is láttunk Imbolc óta! Nem mintha ne lett volna szaporulat birkákból és sertésekből, csak éppen minden évben a rómaiaknak neveljük a nyájat! Amint elválasztjuk őket az anyjuktól, ezek már jönnek is az erődből és elviszik őket, adóba. Lughnasadh-kor meg a termést gyűjtik be, csak mutatóba hagynak nekünk valamit. Ilyen nyomorban még sosem voltunk! Gürcölünk, mint az igavonó barmok, de hiába...
– Miért nem próbáljátok meg elrejteni előlük? – kérdeztem. Fel nem tudtam fogni azt a tehetetlenséget, amivel a római provinciában élők viselik a sorsukat.
– Egyszer megpróbáltuk. Megtalálták.
– És mi történt?
A főnök arca elsötétedett.
– Megölték a gyermekeinket. Engem úgy megkorbácsoltak, hogy majdnem belehaltam. Megborzongtam, és nem kérdeztem többet. Inkább ettem tovább a híg kását, amit vacsorára kaptunk. Az egész napos gyaloglás után sajgott a talpam, de a sebem már nem éreztem többé. A helyén csak egy sötét folt árulkodott a kutyaharapásról.
– Mi lett a harcosaitokkal? – tette fel a kérdést Connor, és ivott a feléje nyújtott kupából.
– Már rég nincsenek harcosaink, be kellett lépniük a hadseregbe, és elvitték őket valahová a tengeren túlra. Azóta se hallottunk róluk. Keserves ez az élet, uram, hidd el, keserves és reménytelen…
Később, miután elláttuk a betegeket, én pedig énekeltem a tűz mellett, ledőltünk pihenni a gyűlésházban. A Mester elmélázva nézett a füsttől megfeketedett tető felé, és azt dünnyögte:
– Ezt kellett volna hallania Sötét Hollónak és a Bikaerejűnek! Előbb-utóbb ilyen sors vár rájuk is, ha nem látják be, ki az igazi ellenség...
Oda sem figyelve bólogattam. Túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy másra tudjak gondolni, mint a holnapi napra. A Fák Népének faluján túl már Lucius Gratianus földjei terülnek el. A Mester úgy számolta, hogy másnap délutánra elérjük az udvarházat. Bár volt tervünk a bejutásra, a hideg futkosott a hátamon már a puszta gondolatától is. Tudtam, sok múlik rajtam, hiszen én leszek a csalétek, amivel tőrbe csaljuk Gratianus egyiptomi rabszolgafelügyelőjét, a kígyószemű Anicetost.
– Te reszketsz! – fordult hozzám a Mester. – Mi bánt?
– Félek, hogy nem leszek elég ügyes holnap... – ráztam meg a fejemet.
– Dehogynem. Az Istenek segítenek, a Vadak Ura és Avu Úrnő mellettünk állnak! Rád különösen odafigyelnek.
– Én nem is bennük kételkedem, hanem magamban.
– De hát Cygfa szekerén is jól alakítottad a rabszolgát! Holnap sem lesz másként. A többit meg csak bízd rám!
– És mi lesz, ha erőszakkal meg akar hágni az a szörnyeteg? – szepegtem, és most már az undortól is remegtem.

 Folyt.köv.

Ha tetszett ez a kis részlet a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó

Beleolvasó: Claire Robins: Sorsok tükre - ("Az eltelt tizenkét évben Nash hűen követte a csapatot, tanult, s felnőtt nővé cseperedett. Hamar beilleszkedett közéjük, már néhány hónap után az Árnyakat tartotta a valódi családjának, mintha Ralph és Deren soha nem is léteztek volna. ")

A mai Beleolvasó rovatomban egy fantasy történetet hozok nektek, Claire Robins: Sorsok tükre (Vystera árnyai) címmel. Köszönöm az írónőnek, hogy a blogomon megoszthatom az olvasóimmal a könyvéből egy kis részletet. Minden héten fogok kitenni, ha tetszik a bejegyzésem alatt, találhatjátok a linket, ahol megvásárolhatják a könyvet.

 

Claire Robins:
Sorsok tükre
(Vystera árnyai) 

 

Tartalom:

“Sokféle ​legenda terjengett a Hiúzról és az Árnyakról. Azt mondják, a Hiúz a sivatagi városokat járja vörös csuklyás köpenyében, és gyerekeket ragad el magával. Őket aztán a titkos táborába viszi, és ott mindenféle rituálékkal és főzetekkel halálosztókat nevel belőlük, akik aztán éjszakánként Árnyakként gyilkolják a rosszakat. Ez persze csak rémtörténet volt, amivel a rossz gyerekeket riogatták. Itt azonban, a nyomornegyedben mindenki tudta, kik ők valójában. A Hiúz valóban a sivatagi városokat járta, azonban nem rabolt el egyetlen gyereket sem. Az árvák és szegények közül választotta ki azokat, akiknek elég jó képességeik voltak. Gyorsaság, ügyesség, kitartás… Elég sokan választották a Hiúzt a nyomornegyed helyett. Ő aztán kitanította őket. Igazi Árnyakat nevelt belőlük.”

Az Árnyak évszázadok óta küzdenek a nemesek kapzsisága és zsarnoksága ellen, ám ezúttal sokkal fenyegetőbb veszéllyel kerültek szembe. Ötszáz év telt el, mióta a rejtélyes eredetű varázskönyvnek nyoma veszett, ám most újra előkerült. Azt suttogják, egy másik világból származik, s ördög tudja, miféle szörnyűségeket lehet véghez vinni a segítségével. Kik állnak a titokzatos szertartások mögött, hogyan találtak rá a könyvre, és mi céljuk vele? És mi köze ehhez egy fiatal lánynak, az Árnyak első nemesi származású tagjának? A sorsok tükre minden titkot felfed. Addig is az Árnyak elsődleges célja, hogy megakadályozzák, hogy az összeesküvők használhassák a könyvet, és megóvják Vystera-t más, idegen világok mágiájától.

 

Beleolvasó

Részlet a könyvből

Írónő engedélyével

Ahogy a Hiúz mondta, valóban pár napon belül elhagyták az Oázist. Mentek, mert máshol volt rájuk szükség. Számos tájat bejártak, némelyikről Nash még soha nem is hallott. Ezen felbuzdulva út közben elkezdett térképet rajzolgatni a helyekről, amerre jártak, bár Liam hamar letörte, hogy ő ezen már rég túlesett, meg is mutatta neki, hogy mire jutott. Végül megegyeztek, hogy a maradékot majd együtt folytatják, ha ismeretlen vidékre érnek.

Sehol nem maradtak igazán sokáig, mindenhol legfeljebb egy-két évet töltöttek el, de akadt olyan is, ahol pár napnál sem maradtak tovább – a feladatuk hosszától és bonyolultságától függően. Az Oázisban azóta nem jártak, a Hiúz folyton rajta tartotta a szemét az embereinek és kapcsolatainak köszönhetően, de egyszer sem tért vissza a teljes csapattal. Ha történt is ott valami, az titokban ment végbe.

Az eltelt tizenkét évben Nash hűen követte a csapatot, tanult, s felnőtt nővé cseperedett. Hamar beilleszkedett közéjük, már néhány hónap után az Árnyakat tartotta a valódi családjának, mintha Ralph és Deren soha nem is léteztek volna. Teljesen megfeledkezett róluk, életének minden pillanatát az Árnyak közti lét töltötte ki. Hét éve kapta az első önálló küldetését. Hét éve avatták be hagyományosan, és azóta ékesítette a bal alkarja belsejét az Árnyak tetoválása. Imádta ezt az életet. Liam-mel, Seth-el, Theo-val és Emerillel tökéletes és összehangolt kis társaságot alkottak, később csatlakozott még hozzájuk egy nála valamivel fiatalabb fiú, Oliver is. Igaz, Emeril mindig mindenben igyekezett teljesen pártatlan lenni, és mindenkivel egyenlő időt tölteni ebben a nagy családban, mégis akkor voltak a legjobbak, ha ő is velük volt. Ők voltak a Hiúz legmegbízhatóbb tanítványai, amit kőkemény munkával, teljes odaadással és elkötelezettséggel sikerült maguknak kiérdemelniük. Az Árnyakon belül nem voltak különbségek, mindenki egyenlő volt, mindenki dolgozott mindenkivel, de ők együtt voltak igazán jók. Theo volt az Árnyak orvosa, Emeril az illúziók és dalok mestere, Seth volt az erő, Liam a precizitás, Oliver a logika és a tervezés, Nash pedig a gyorsaság és az ügyesség. Ahogy idősödött, teste nyúlánkká ért, alkata leginkább az elfekre hasonlított, a haja sötétbarna színe fakóból vörösbe kezdett hajlani, emiatt és ravasz ügyessége miatt el is nevezték maguk között Kisrókának. Az egész csapaton belül mindenkinek megvolt az erőssége, a Hiúznak pedig tökéletes érzéke volt a kisebb csoportok összeválogatásához a különböző küldetéseknek és feladatoknak megfelelően. Márpedig azokból rengeteg volt.

Sehol nem tétlenkedtek, mindenhol bővelkedtek tennivalókban, de olyan is megesett, hogy néhányukat távolabbra küldték. Az eltelt évek alatt Nash rengeteget tanult, s a szervezetet is jobban átlátta. Az Árnyak szinte az egész kontinensen jelen voltak. Minden királyságban a legnagyobb központokban voltak állandó őrszemeik, akik figyelemmel kísérték az ottani történéseket, s mindig jelentettek a Hiúznak. A legtöbben maguk kérték a kihelyezésüket, de akadtak, akiket küldtek, néhány helyen cserélődött is az őrség. Maga a csapat magja pedig mindig úton volt, s ott táboroztak le hosszabb ideig, ahol nagyobb szükség volt rájuk. Az őrség miatt minden megállónál volt állandó táboruk, amikor teljesen új helyre mentek, akkor is leggyakrabban egy felderítő csapat ment előre. Nash-t egészen lenyűgözte ez a szervezettség, bár kár is volt meglepődnie, elvégre ez egy több száz éve fennálló társaság volt, és állítólag a mai vezetője nem más, mint maga az alapító. Szerencsésnek érezte magát, hogy a része lehet – bár végül igazat kellett adnia a benne kételkedőknek, hisz ő maga is meglátta a dolog árnyoldalát.

A kiképzés valóban kőkemény volt, nem egyszer érezte, hogy a saját határait feszegeti, neki végül sikerült, de látott ő is olyanokat, akik belehaltak… épp eleget. A szíve szakadt meg értük, de tudta, hogy nem tud semmit tenni… a legtöbben akkor is meghaltak volna, ha ott maradtak volna, ahonnan jöttek – akárcsak ő maga. Szerencsére többen is átmentek a próbákon, nekik ott segített, ahol csak tudott, többekkel össze is barátkozott. Így került be közéjük Oliver, az angyalarcú örökijfú a kusza, szőke göndör fürtjeivel. Egy pillantás alatt a kis csapat fogadott öccsévé vált. Kedvelte a fiút, csendes és visszahúzódó volt, de páratlan tervezőképességgel és térlátással rendelkezett. Az életük egyáltalán nem volt egyszerű… de sosem választott volna mást.

Legutóbbi feladatára épp Oliverrel együtt küldték. Sosem járt még olyan messze egykori otthonától, mint akkor. Útjuk egészen nyugatra vitte őket a Rempath hegység lábához. Azon túl már csak Kordrin vad rengetegei választották el őket a tengertől, ám azokba az erdőkbe senki nem merészkedett.

 

A könyvet itt tudjátok elérni:

Claire Robins írói oldala

Underground Kiadó