Thea von Harbou: Metropolisz - Megjelenik március végén!

„A kéz és az agy között a szív a közvetítő.”

Thea von Harbou

Metropolisz 

Megjelenik március végén!

Multiverzum Kiadó

Multiverzum Kiadó, 2025

A Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat nevével jegyzett, 1929-as eredeti fordítást átdolgozta: Tarcsa Zoltán

Borítóterv: Bukodi Attila

A kötet Fitz Lang Metropolis című filmjének vetítésével egybekötött bemutatója a Goethe Intézetben

Időpont: május 22-én 18.30

Helyszín: Goethe Institut, 1092 Budapest, Ráday u. 58.

A kötetről

Ez a könyv nem a jelenről szól.

Ez a könyv nem a jövőről szól.

Ez a könyv nem játszódik semmilyen meghatározott helyen.

Ez a könyv nem kíván semmilyen politikai irányzatot, semmilyen osztályt, semmilyen pártot sem szolgálni.

Ez a könyv mindössze egy történet, amely arról a felismerésről szól, hogy a szívnek kell közvetítenie az agy és a kéz között.

Thea von Harbou

A távoli jövőben egy gigantikus városban, Metropoliszban a várost fenntartó, nyomorgó és végkimerülésig dolgoztatott munkások (a kezek) és a felettük uralkodó, a pénz bűvöletében élő zsarnok (az agy) közötti konfliktus a végkifejlete felé száguld. Különös események veszik kezdetüket: egy leány az eljövő reménységről prédikál a titkos katakombákban, egy robot lázítani kezd a fennálló rend ellen, egy dúsgazdag ifjú pedig kiváltságos helyzetét eldobva a város sötét bugyraiba merül. Valóra válik-e a prófécia, s az elveszett fiú lesz-e a szív, mely megbékítheti a káosz örvényében sodródó feleket?

Thea von Harbou 1927-ben megjelent regénye alapján készült Fritz Lang máig ikonikus, grandiózus némafilmje, amely óriási hatást gyakorolt a science fiction műfaj fejlődésére. Az expresszionista, mégis modern hangvételű regény most először jelenik meg bővített, átdolgozott fordításban. A szöveg a korábbi kiadásokból kimaradt részekkel, az új idegen nyelvű változatok nyomán rekonstruálva kínálja a történetet az olvasóknak.

Sötét vízió az emberiség jövőjéről

– A kötet és a belőle készült film keletkezésének körülményei

A Metropolisz ötlete Fritz Lang német filmrendező 1924-es New York-i látogatása során született: a rendezőt lenyűgözték a vakító fények és a magas épületek (pedig New York olyan ikonikus épületeinek építése, mint az Empire State Building vagy a Chrysler Building, még el sem kezdődött az). Az ötleten egy évig közösen dolgoztak feleségével, Thea von Harbou-val, aki 1926-ban egy regényt írt belőle. A mű először az Illustriertes Blatt című folyóiratban jelent meg folytatásokban, majd a rá következő esztendőben közösen filmforgatókönyvvé dolgozták át. Az ebből készült filmet 1927-ben mutatták be előbb Németországban, majd Amerikában.

Sötét vízió ez az emberiség jövőjéről (pontosabban a mi jelenünkről, mert a mű a 2000-es években játszódik az alkotók szerint); fő tanítása, hogy az együttérzés hiányában – ahogyan Marx fogalmazott – „az emberi haladás ahhoz az irtózatos bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt”. A könyv olyan, mintha a romantika találkozott volna a szociáldarwinizmussal; szenvedélyes és fordulatos, egyben disztópikus látomás is a végletekig nyomorított munkásosztály szenvedéseiről és a forradalom értelmetlenségéről.

2010-ben a magyar közönség is megismerhette a film restaurálására a 2000-es évek elejétől tett folyamatos erőfeszítések eredményét, a film egy, az összes elérhető nyersanyagból gondosan összeállított, 4K minőségben felújított, digitális változatát. Épp itt volt hát az ideje, hogy a magyar olvasók megismerhessék a film alapjául szolgáló a regény csonkítatlan szövegét is. A mű ezen új kiadásában minden, a korábbi megjelenésekből kihagyott (vagy kifelejtett) szövegrészt visszaállítottunk, arra törekedve, hogy a kihagyott részek fordítása simulékonyan illeszkedjen a meglévő szöveghez, amelyet azonban mondatról mondatra ellenőrizve modernizáltunk, közelítettünk a mai nyelvhasználathoz (elvégre mégiscsak egy majdnem százesztendős szövegről van szó).

Tarcsa Zoltán

Részlet a kötetből 

„– Csupán azt tudom, amit láttam… És amit láttam, borzasztó

volt… Végigmentem a géptermeken, amelyek olyanok voltak,

mint a templomok. És mindegyik fehér templomban egy-egy

isten lakozott. Láttam Baált és Molochot, Huitzilopochtlit és

Durgát; néhányuk szörnyű társaival együtt állt ott, némelyikük

rettentő magányában. És láttam Juggernaut isteni kocsiját és a

Hallgatás Tornyait, Mohamed sarló alakú kardját és Golgota

keresztjeit. És mindenfelé gépek, gépek, gépek, ott nyugodtak

emelvényeiken, akár az istenségek templomi trónszékükön, és élték

istenhez hasonló életüket, szem nélkül is mindent látva, fül nélkül

is mindent hallva, száj nélkül is hirdetve önnön dicsőségüket,

se nem nőként, se nem férfiként is nemzve és megfoganva szülnek,

élettelenül is megtöltve templomuk levegőjét életerejük soha

el nem fogyó leheletével. És az isten-gépek mellett ott voltak az

isten-gépek rabszolgái: az emberek, akiket felőröl a gépek vágya

a társaságra és a gépek magánya. Nem kell terhet rakodniuk:

a terhet a gép rakodja. Nem kell semmit sem emelniük és eltolniuk,

a gép emel és tol. Nincs más dolguk, mint a helyükön állva

örökké ismételni egy mozdulatot a gépük mellett. Másodpercre

pontosan mindig ugyanazt a mozdulatot. Van szemük, de csak

egyet látnak: a manométer skáláját. Van fülük, de csak egyet hallanak:

a gépük zúgását. Figyelnek és ügyelnek, és nem gondolnak

másra, csak egyetlen dologra: ha éberségük meginog, akkor a gép

felébred színlelt álmából, és száguldani kezd, míg darabokra nem

zúzza önmagát. És a gép, melynek nincsen se feje, se agyveleje,

de örökkön örökké éber, egyre csak szívja őre agyvelejét, szívja

megbénult koponyáját, és nem hagyja abba mindaddig, míg végül

a kiszívott koponya végén csak egy embernek már nem, gépnek

még nem nevezhető, üresre szivattyúzott, elhasznált lény lóg. És

a gép, mely kiszürcsölte és fölfalta az ember gerinc- és agyvelejét,

kitörölte koponyája boltozatát hosszú, lágy zúgásának hosszú, lágy

nyelvével, a gép bársonyezüst fényben tündököl, olajjal balzsamozva,

szépen és ellenállhatatlanul – Baál és Moloch, Huitzilopochtli

és Durga. És akkor te, apám, ráteszed ujjad a kis kék fémlemezre,

és Metropolisz, a te nagy, pompás, szörnyű városod, felbömböl,

és üvöltése azt jelenti, hogy friss csontvelőre és emberi agyra

éhes, és az eleven élelem behömpölyög, mint egy folyó, a templomokhoz

hasonló géptermekbe, miközben az elhasznált anyagot

kiáramlik…

Hangja elcsuklott. Ujjait tördelve nézett az apjára:

– De mégiscsak emberek, apám!

– Sajnos, azok.

Az apa hangja úgy csengett a fiú fülében, mintha hét lezárt

ajtó mögül szólna.

– Hogy az emberek oly könnyen elhasználódnak a gépek

mellett, Freder, nem a gép falánkságát bizonyítja, csak az emberanyag

silányságát. Az ember a véletlen terméke, Freder. Ha öntési

hiba van benne, akkor nem lehet visszaküldeni az olvasztóba.

Kénytelenek vagyunk elhasználni abban az állapotában, amilyen.

Sajnos, a statisztikák is igazolják, hogy munkásaink munkabírása

hónapról hónapra csökken…

Freder fölnevetett. Nevetése azonban olyan szárazon és

fonnyadtan tört ki belőle, hogy Joh Fredersen felkapta a fejét.

Összehúzott szemhéja alól nézett fiára, szemöldöke lassan felhúzódott.

– Nem tartasz tőle, apám – feltéve, hogy a statisztikának igaza

van és az emberanyag egyre rohamosabb ütemben romlik –, hogy

egy szép napon nem lesz már élelem az emberevő isten-gépek

számára, és az üveg, az acél és a gumi Molochja és az alumínium

platinaerekkel futtatott Durgája nyomorultul éhezni kényszerül?

– Ez az eset elképzelhető – mondotta Metropolisz agyveleje.

– És mi lesz akkor?

– Akkor – mondotta Metropolisz agya – már készen kell állnia

annak, ami az embert pótolja.

– És mi lenne ez? Egy megjavított ember? Netán egy gépember…?

– Talán – mondotta Metropolisz agya.

Freder kisimította homlokából nedves haját. Előrehajolt,

annyira, hogy lélegzete apját érte.

– Akkor hadd mondjak neked valamit, apám – suttogta –, legyen

rá gondod, hogy a gépember fejet ne kapjon, legalábbis arcot ne!

Vagy olyan arcot adj neki, mely mindig mosolyog! Add neki egy

bohóc arcát! Vagy zárt sisakot tégy a fejükre! Hogy meg ne rémüljön

az, aki látja! Mert amikor ma végigmentem a géptermeken,

láttam a férfiakat, akik a gépeidet őrzik. És minthogy jól tudták,

ki vagyok, mindegyiket üdvözöltem, egyiket a másik után. De

egyetlenegy se köszönt vissza. A gépek már a végsőkig feszítették

idegeiket. S amikor néztem őket, apám, egészen közelről, olyan közelről,

mint ahogyan most téged nézlek, akkor a tulajdon arcomat

láttam… Minden egyes ember, apám, aki a gépeidnél raboskodik,

az én arcomat viseli, a te fiad arcát…

– Akkor az az arc az enyém is, Freder, mert mi egy vérből valók

vagyunk – mondotta a nagy Metropolisz ura. Az órára pillantott

és kinyújtotta kezét egy kapcsoló után. Valamennyi helyiségben,

amely az Új Bábel Tornya koponyája alatt helyezkedett el, felgyulladt

egy fehér színű lámpa.

– És nem tölt el téged rémülettel – kérdezte a fiú –, amikor

tudod, hogy annyi árnyék, annyi szellem dolgozik a te nagy műveden?

– A rémület korát már magam mögött hagytam, Freder.

Freder sarkon fordult és elindult, akár egy vak, tapogatózó

kézzel, először el is hibázta az ajtót, majd aztán rátalált. Kinyitotta

és kiment. Az ajtó bezárult mögötte, és ő csöndesen állt egy

helyiségben, mely idegennek és hidegnek tűnt.

Jöttére a helyiségben az eddig székeken ülve várakozó alakok

felálltak és mélyen meghajoltak Joh Fredersen, Metropolisz urának

fia előtt.

Freder csak egyet ismert fel közülük; Keskeny volt az.

Visszaköszönt az őt üdvözlőknek, de még mindig ott állt, nem

messze az ajtótól, mintha nem tudná az utat. Háta mögött Keskeny

surrant el Joh Fredersenhez igyekezve, aki maga elé parancsolta.

Metropolisz ura az ablaknál állt, háttal az ajtónak.

– Várj! – szólt a sötét, széles, szögletes hát.

Keskeny nem mozdult. Nesztelenül lélegzett, lesütött szemmel,

mintha álltában aludnék. De szája, melyen feszülésig pattantak az

izmok, a figyelem megtestesülésévé változtatta őt.

Joh Fredersen tekintete végigjárta a nagy Metropoliszt, amely

tengerként morajlott alatta, fényhullámai magasra csaptak.

A fény-Niagarák leomló hullámai, a tornyokat körbetáncoló

színek ragyogásában Metropolisz egészen áttetszővé vált.

A reflektorok fénypengéi által kúpokra és kockákra szeldelt épületek

felizzottak, lebegő tornyokként nyúltak az égbe, és a fény

úgy ömlött le oldalukon, mint az eső. Az utcák is magukba szívták

ezt a ragyogást, mely elvegyült a szüntelen folyamként áramló

járművek maguk elé vetett fénykúpjainak csillogásával.

Csak a székesegyház, amelynek tornyán a csillagokkal koronázott

Szűz Mária állt, terült el sötéten, mintha egy fekete óriás

aludta volna varázslatos álmát a városban.

Joh Fredersen lassan hátrafordult. Észrevette az ajtóban álló

Keskenyt. Keskeny köszöntötte urát. Joh Fredersen némán, lassú

léptekkel végigsétált a szobán, majd megállt a férfi előtt. Úgy nézett

végig rajta, mintha a férfi legbelsőbb énjét akarná kihámozni

átható tekintetével.

Keskeny azonban meg sem rezdült a fürkész pillantás súlya

alatt.

Joh Fredersen halk hangon csak ennyit mondott:

– Mostantól kezdve fiam minden cselekedetéről értesülni szeretnék.

Keskeny meghajolt, várt egy kicsit, majd tisztelgett és elment.

Már nem találta urának fiát ott, ahol hagyta. És nem is az rendeltetett

számára, hogy megtalálja.”

Előrendelhető a kiadó webáruházában:

Multiverzum Kiadó

John Scalzi őrült új regényében sajttá változik a Hold, és felborítja az életet a Földön - Világpremier

 John Scalzi: 

Csak a Hold az égen

„A Föld legközelebbi szomszédja az űrben, és a legfényesebb dolog az éjszakai égbolton… de van ám még más érdekesség is a Holddal kapcsolatban.”

John Scalzi őrült új regényében sajttá változik a Hold, és felborítja az életet a Földön - Világpremier

Megjelenés: március 25.
Fordító: Sárpátki Ádám, Farkas István, Pék Zoltán, Tót Barbara
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 336 oldal

Leírás

John Scalzi már 2019-es első magyarországi látogatása idején szívébe zárta a magyar olvasóit, de mióta őt választották a 2023-as Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégének, rajongva szereti az országunkat, minden könyve megjelenésekor személyes üzenetet kapunk tőle, ami egy az ő státuszában álló nemzetközi hírű szerzőtől meglehetős ritkaságnak számít.

Persze, mi magyarok is szeretjük Scalzit, és rettenetesen szórakoztató regényeit, őrült és bizarr ötleteit, melyeket legújabb regényében új szintre emel. A Csak a Hold az égen az eddigi talán legképtelenebb alapötletéből indul – bizony, sajttá változik a Hold – ellenben a következményeket egy csipetnyi humorral fűszerezve, de mégis komolyan véve, átfogó képet rajzol a társadalom különböző rétegeinek reakcióiról.

Scalzi rajongva írt saját blogján a magyar címválasztásról is, számunkra pedig óriási öröm, hogy miután tavaly októberben kizárólag Magyarországon jelent meg nyomtatásban Az irányító című kisregénytrilógiája, idén új kötetét a világpremierrel azonos napon hozhatjuk el az olvasóknak. És ez még semmi, hiszen Scalzi közben visszatért a kultikus Vének háborúja-világába, melynek új kötetét ősszel a kezünkbe vehetjük majd. Addig is azonban itt van nekünk a Hold, és az általa okozott földi bonyodalmak.

Fülszöveg

A ​Hold sajttá változott.

Az emberiségnek pedig ezt most fel kéne dolgoznia.

Egyeseknek ez lehetőség. Mások kénytelenek megkérdőjelezni a hitüket: Istenben, a tudományban, mindenben. Megint mások megpróbálják irányban tartani a világot az abszurditás és a kiszámíthatatlanság ellenére. És van az a sok milliárd ember, akik az égre nézve azon töprengenek, vajon hogyan történhetett valamivel, ami mindig is ott volt, valami tökéletesen lehetetlen.

Asztronauták és milliárdosok, humoristák és bankvezérek, professzorok és elnökök, serdülők és halálos betegek egy teljes holdhónap során mindannyian megkapják a saját pillanataikat a holdfényben. Hogy megrémüljenek, hogy tervezzenek, hogy imádkozzanak és csodáljanak, hogy nevessenek és gyászoljanak. Mindent ebben a kaleidoszkópszerű regényben, ami elrepít mindenhová, ahová várnánk, és sok olyan helyre, ahová nem is gondolnánk.

John Scalzi legújabb regénye vad, holdkóros álmodozás a szerzőre jellemző képtelen humorral. Repülj velünk a holdrakétán!

A szerzőről

John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi-írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát, írt filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket is. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, az univerzuma a későbbiekben öt további kötettel bővült. A 2012-es Vörösingesek című regényéért elnyerte a Hugo-díjat, Az összeomló birodalom pedig Locus-díjat kapott 2019-ben. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé. Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.

Mások a szerzőről

"Scalzi stílusa könnyed és szórakoztató, miközben mély társadalmi kérdéseket feszeget." – The Washington Post

"Scalzi írásai frissességet és új perspektívát hoznak a sci-fi világába." – The Independent

"Scalzi a modern sci-fi mestere, aki lenyűgöző világokat és karaktereket teremt." – The Guardian

Részlet a kötetből

„– Majd én válaszolok – szólt dr. Miriam Golden a Nemzeti Tudományos Alaptól. Mindenki ránézett. – A Hold átmérője tegnaphoz képest kilencszázhatvan kilométerrel szélesebb, ám a tömege legjobb tudomásunk szerint nem változott. Ha nem így lenne, máris tapasztalnánk a hatását. Például magasabb lenne a tengerjárás. Ha a Hold nagyobb, de a tömege ugyanakkora, akkor akármiből áll is, az kevésbé sűrű, mint az általunk ismert Holdat alkotó bazalt és egyéb anyagok.

– Jól van – mondta Heffernan. – És mi volna ez az új, rejtélyes anyag, ami most a Holdat alkotja?

Dixon alig hallhatóan ismét felnyikkant.

– Hagyja abba! – csattant fel Heffernan. Visszanézett Goldenre. – Tudja a választ?

– Jelenleg még vizsgáljuk ezt is – felelte a nő. – Egyelőre semmit sem tudunk megerősíteni. De tegnap, nagyjából ugyanakkor, amikor eltűntek a holdfelszíni tükrök, a Houstoni Űrközpont jelentette, hogy gondjuk adódott a holdanyagmintáikkal. Először lopásra gondoltunk, de aztán az Egyesült Államok többi holdkőzetet tároló helye is ugyanezt a gondot jelentette. A minták minden esetben eltűntek, a helyükre pedig olyan tárgyak kerültek, amelyeket valami egészen más alkot.

– Miféle anyag? – kérdezte Heffernan.

Golden a Fehér Ház kabinetfőnökének szemébe nézett, és higgadtan, rezzenéstelen arccal azt mondta:

– Sajt.

Dixon ismét felnyikkant.

Heffernan hangos hahotában tört ki, ami jó sok ideig tartott, aztán abbahagyta, amikor észrevette, hogy az asztalnál ülők még csak nem is mosolyognak.

– Ez csak valami vicc – mondta. – Más nem is lehet.

Senki sem reagált.

– Maguk csak szórakoznak velem, ugye? – kérdezte tőlük Heffernan. – A tudományos és hírszerzői közösségünk képviselőinek társaságában ülök, és maguk mind azt állítják, hogy a Holdat, az egész kibaszott Holdat sajttá változtatta valami.

– Így van – felelte Golden. Egy pillanatra sem vette le a pillantását a kabinetfőnökről.

– Baromság! – vágta rá Heffernan. – Nem lehetséges.

– Nem lehetséges – bólintott Axel. – Jelenleg mégis ez a legjobb tippünk.”

Előrendelhető

A világpremierrel azonos napon érkezik magyarul Az éhezők viadala vadonatúj előzményregénye

 Suzanne Collins: 

Az aratás hajnala

A világpremierrel azonos napon érkezik magyarul Az éhezők viadala vadonatúj előzményregénye

Megjelenés: március 18.
Fordító: Farkas Veronika
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 400 oldal

Leírás

Suzanne Collins legújabb regénye, Az aratás hajnala négy évvel az Énekesmadarak és kígyók balladája után újabb fejezettel bővíti a kultikus Az Éhezők Viadala-ciklus előzményeit, és visszarepít minket Panem világába, 24 évvel az eredeti trilógia eseményei elé, hogy feltárja az 50. Éhezők Viadala, más néven a második Nagy Mészárlás történetét az egyik leginkább kedvelt karakter, Haymitch Abernathy szemszögéből.

Amikor Suzanne Collins 2008-ban megalkotta Az Éhezők Viadalát, nemcsak egy izgalmas disztópikus világot hozott létre, hanem egy olyan történetet is, amely mély társadalmi és politikai kérdéseket feszegetett. Új könyve nem csupán egy újabb történet ebben a legendás világban, hanem egy lehetőség arra, hogy megértsük, hogyan formálódik az ellenállás, mit jelent a hatalom árnyékában élni, és hogyan alakul ki az a lázadó szellem, amely később Katniss Everdeen forradalmát is megalapozza.

Az aratás hajnala különösen aktuális olvasmány napjainkban, temérdek kérdést vet fel a hatalom természetéről, a média manipulációjáról és az igazság végzetes eltorzításáról. Collins mindig is mestere volt annak, hogy ifjúsági regényekbe ágyazva mutasson rá égető társadalmi problémákra, és ez most sincs másként. A regény rávilágít arra, hogy milyen könnyen válhatunk eszközzé egy elnyomó rendszer kezében, és milyen nehéz – de korántsem lehetetlen – szembeszállni vele. Sőt, ez nem csak lehetőség: kötelesség. 

Fülszöveg

Ha ​elvesznek tőled mindent,

amit szerettél,

mi marad, amiért harcba szállnál?

Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.

Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.

Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.

A szerzőről

Suzanne Collins könyveit eddig ötvenhárom nyelven adták ki világszerte. Nagy sikerű ifjúsági regényei, Az Éhezők Viadala, a Futótűz, A kiválasztott és az Énekesmadarak és kígyók balladája több mint 100 millió példányban keltek el, a New York Times bestsellerei voltak és több népszerű film alapjául szolgáltak.

Mások a kötetekről

"Collins akkor ragyog a legfényesebben, mikor kidolgozza azokat a csábító részleteket, amelyek valódi mélységet adnak az általa teremtett kegyetlen világnak." – Time

"A könyv egyszerre feszült, karakterközpontú alkotás és intő példa az emberiség számára." – Kirkus Review

Egy disztópikus világ, ahol a bátorság és a remény szikrája lobbantja lángra a változást." – The Washington Post

"Suzanne Collins lenyűgöző világépítése és karakterábrázolása új szintre emeli a disztópikus irodalmat." – USA Today

"Suzanne Collins történetei rávilágítanak a hatalom és az elnyomás természetére, miközben az emberi kitartás erejét ünneplik." – The Philadelphia Inquirer

"Suzanne Collins mesterien gyúrja egybe a túlélés, a politika és az emberi érzelmek szálait egy felejthetetlen történetben." – The New York Times

 Előrendelhető

Egy történet az öregedésről, és arról, hogy az álmaink valóra váltása nem korfüggő

 Olivia Ford

Mrs. Quinn híres lesz 

„Jennifer Quinn álmában sem gondolta volna, hogy hetvenhét évesen az egész ország ismerni fogja.”

Egy történet az öregedésről, és arról, hogy az álmaink valóra váltása nem korfüggő

Megjelenés: február 18.
Fordító: Szabó Olimpia
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 368 oldal

Leírás

Nincs mese, szükségünk van szívmelengető könyvekre, és Olivia Ford megírta azt a történetet, amitől igazán derűs lesz a februárunk. A történet középpontjában Jenny Quinn áll, a 77 éves brit hölgy, aki úgy dönt, hogy jelentkezik a népszerű televíziós műsorba, a Britain Bakes-be. Látszólag különös lépése nemcsak korábban szokatlan függetlenséget hoz a számára, de rég eltemetett emlékeket csal a felszínre, e titkok pedig alapjaiban ingatják meg közel hatvanéves házassága alapjait.

A regény üzenete különösen fontos napjainkban, amikor a társadalmi közbeszéd jobbára a fiatalságot helyezi előtérbe (még a reklámok is inkább őket célozzák), és hajlamos figyelmen kívül hagyni az idősebb generációk hozzájárulását és potenciálját. Jenny története inspiráció az olvasónak arra, hogy értékelni kezdjék életük minden szakaszát, és felismerjék, hogy az új tapasztalatok és lehetőségek keresése idősebb korban is az életük gazdagodását és kiteljesedését szolgálja. Emellett a regény hangsúlyozza a múlt feldolgozásának fontosságát és azt, hogy a régóta őrzött titkok feltárása hogyan vezethet megbékéléshez és személyes növekedéshez.

Olivia Ford műve megható és inspiráló olvasmány, amely arra ösztönöz, hogy bármely életkorban merjünk új élményeket keresni, szembenézni a múltunkkal, és – amit különösen a mai rohanó világban elfelejtünk – értékelni az élet apró örömeit.

Fülszöveg

A 77 éves Jenny Quinnt nem vezérelték nagy célok az életben. Boldog házasságára a legbüszkébb, férjével hamarosan a gyémántlakodalmukat ünneplik; minden más apróbb sikerét pedig a sütés iránti szeretetének köszönheti. Ezért saját magát is meglepi, amikor jelentkezik a nagy népszerűségnek örvendő Ki mit süt? nevű televíziós műsorba, ugyanis ez az első dolog, amit hosszú idő után csak magáért tesz. Még nagyobb meglepetésére beválogatják az új évad nyolc versenyzője közé.

A kamerák és az időre teljesítendő feladatok ismeretlen világában Jenny rettentően élvezi újdonsült függetlenségét. Ám e függetlenség és a versengéssel járó stressz hatására réges-régen eltemetett emlékek bukkannak elő. Egy bizonyos csokoládés csók miatt egyszer jegygyűrű került az ujjára; a cukros fánk egy vadidegen kedvességére emlékezteti; egy különös alakú kenyér pedig ahhoz a pillanathoz kapcsolódik, amikor örökre megváltozott az élete.

Van azonban egy titok, amit Jenny évtizedek óta őriz, még a férje sem tud róla, és alapjaiban rengetheti meg a házasságát. Ám most, ahogy a csillaga mind magasabbra emelkedik, és egyre többet kell megosztania magából a nézőknek, ő annál nehezebben tudja cipelni a múlt terhét. Vajon a rávetülő reflektorfény egy korábban ismeretlennek hitt boldogságot hoz el a számára, vagy nagyravágyása a vesztét okozza?

Olivia Ford regénye óda a mennyei süteményekhez, miközben egy szívmelengető, keserédes történetet mesél el megöregedésről, szeretetről, és arról, hogy nem csak a fiataloknak lehetnek álmaik.

A szerzőről

Olivia Ford hosszú ideig a televíziózásban dolgozott – például olyan valóságshow-kon, mint a Love Island és a Made In Chelsea –, mielőtt író vált volna belőle. Munka mellett végezte el a Faber Academy nevű kreatív íróiskolát, és itt született meg első regénye, a Mrs. Quinn híres lesz eleje, amiért jelölték a Women’s Prize feltörekvő tehetségei közé 2021-ben. Olivia jelenleg Londonban él, és a második könyvét írja.

Mások a kötetről

„Hihetetlenül kedves könyv, amely elgondolkodtatott az életről és arról, mit is jelent megöregedni. – The Book Review Crew

„Egy hetvenhét éves hölgy, aki saját szenvedélyén keresztül bizonyítja lelkének igazi értékét.” – Kirkus Reviews

„Ha szereted a sütést, a családi recepteket és a finom kézzel elmesélt, felemelő történeteket, egész biztos értékelni fogod Mrs. Quinn felemelkedését.” – Reading Ladies

Részlet a kötetből

„– Mindjárt kezdődik a műsorod! – kiáltott ki Bernard a nappaliból, amikor a televízió átmenetileg elvonta figyelmét az újságjáról.

– Jövök! – kiabálta vissza Jenny a sütő melletti fiókban kotorászva. Ez a fiók tartalmazta a leghasznosabb és a leghaszontalanabb tárgyakat a házban, attól függően, ki nézett bele. Itt tárolták a hosszú közös életük során felhalmozott holmit: egy 1995-ös karácsonyi zsákbamacskából származó minicsavarhúzó-készletet, egy kagylóhéjat, amelyre Poppy, Bernard unokahúgának kislánya rezgő szemet ragasztott, és legfőképpen a most keresett sütőpapírt. Villámgyorsan kibélelte a tepsit, ráöntötte a keveréket, betette a forró sütőbe, és átment férjéhez a nappaliba.

A férfi bozontos szemöldöke éppen csak látszott a lap fölött, viseltes papucsba bújtatott lábával a Ki mit süt? főcímzenéjének taktusát verte. Váltig állította, hogy nem érdekli a műsor, és az újságját bújta, Jenny azonban gyakran rajtakapta, hogy kiles fölötte, mert kíváncsi a habcsók összeesése körül kibontakozó drámára.

Ezen a héten a Ki mit süt? karácsonyi különkiadásában a korábbi versenyzőkből összeállított csapat tagjainak ünnepi tortát kellett sütniük. Jenny egy csattal összefogta vékony szálú, ősz haját, és hirtelen kínosan érezte magát, amikor a Graham nevű versenyző, egy melegszívű, rokonszenves kamionsofőr „a Mikulás a kéményben” fantázianevű tortáját száraznak nevezték. Ő személy szerint úgy látta, Graham túl sok hozzávalón akart túl sokat változtatni. Általában azok győztek, akik mindössze egy csavart vittek bele, de azt hibátlanul kivitelezték. Az arany habverőt végül egy Laura nevű történelem-tanárnő kapta a klasszikus karácsonyi torta csokoládés-cseresznyés-mandulás újragondolásával. A zsűri a fenomenális szóval jellemezte az ízeket, Jenny mégis úgy gondolta, hogy a maga részéről ő maradna a hagyományos tortánál. Odanézett Bernardra, mit szól hozzá, az arcát azonban eltakarta az újság, amely elégedett hortyogásának ritmusára emelkedett és süllyedt.

Miközben a televízióban a vége főcím ment, Jenny azon tűnődött, hogy lassan megint a végére érnek egy évnek, és közeleg a hetvenhetedik karácsonya. Nézte az alvó Bernardot, akinek a lélegzését most furcsa sípolás kísérte, szoprán ellenpontot szolgáltatva tenor hangfekvésű horkolásához. Jennyben komor kérdés fogalmazódott meg: hány karácsonyt ünnepelhetnek még együtt? Gondolni sem akart rá, hogy Bernard egyedül ül ebben a karosszékben, és nincs, aki felébressze, ha eljött a lefekvés ideje. Elképzelte a másik lehetőséget is, hogy ő marad egyedül, és nézi az üres széket, amelynek sötét bársonyhuzata Bernard alakját őrzi, aki nincs már az élők sorában. Elfacsarodott a szíve, amikor tudatosult benne napjaik fogyatkozásának valósága. Szembe kellett néznie a fájdalmas igazsággal, hogy eljutott abba a korba, amikor életének sokkal nagyobb részét tudhatta maga mögött, mint amennyi még előtte állt.

Karosszéke mellől fölvette a távirányítót, és úgy tartotta a tévé felé, mintha a gondolatait is elhallgattathatná vele, de éppen amikor ki akarta kapcsolni a készüléket, a vége főcímet egy bejelentés szakította meg.

– Szeret sütni? Van annyira jó, hogy szerepeljen a következő évadban? Jelentkezzen a műsorba, kattintson a Ki mit süt? honlapján található linkre.

Jenny egyből magához tért a borongásból, félelmei elszálltak, és már látta maga előtt a helyi lap címoldalát:

EGY 77 ÉVES KITTLESHAMI LAKOS LETT AZ ORSZÁG LEGJOBB CUKRÁSZA: A ZSŰRITAGOK CSODÁJÁRA JÁRNAK JENNY QUINN TEÁS GYÜMÖLCSKENYERÉNEK

– Vége? – riadt fel Bernard.

– Igen, vége… ideje lefeküdni! – válaszolta, és gondolatait gyorsan eltakarította agya egyik titkos sarkába. Úgy érezte magát, mintha azon kapták volna, hogy beleolvas valaki naplójába.”

Agave Könyvek