Ismétlődő eltévedés – Április elején megjelenik Ungár Péter első verseskötete!

 Ungár Péter

Ismétlődő eltévedés

Megjelenik április  elején!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2025

 

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

 

Könyvbemutató április 8-án, kedden 19 órakor a budapesti Haikubárban

(Budapest VIII., Magdolna u. 3.)

Ungár Péterrel és Péczely Dóra szerkesztővel Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője beszélget.

Esemény

Ungár Péter

Nincsenek macskáim, nem szeretek főzni, viszont meggyőződésem, hogy versekkel egyedülállóan lehet valami mélyet közvetíteni a világról. Korábban a politikában azt mondtam, hogy neurotikus vagyok és zsidó, és ebben a kötetben megkíséreltem megfejteni mindkettőt egy kicsit jobban. 

 

Kulcsár Szabó Ernő ajánlója a kötetről

Ungár Péter kötete nem egykönnyen adja meg magát a gyors irányzati besorolhatóság igényeinek. Nem hivalkodik intertextuális műveltséganyaggal, nem szórja a rímek tűzijátékát, nem siratja az eredetiséget, és nem traumákat faggatva építi saját beszédének tétjeit. És a lehető legmesszebb van attól, amit közérzeti költészetnek vagy vallomáslírának nevezünk. Ezért aztán hiába tudjuk, hogy a távolról Ginsberg és Bukowski hagyományát idéző szabadversek döntően az újabb angolszász líra nyomvonalán járnak, az avantgardok közkinccsé lett képtechnikáinak feszültségteljes töredékessége itt nagyon másféle hangnemmel társul. Harsány szólamok és kihívó öntanúsítás helyett a világra felnyíló, abban megfeleléseket kereső beszédet hallunk.

Az Ismétlődő eltévedés útjai ezért nem a jelképek erdejébe vezetnek, hanem a humán rendezhetetlenség tapasztalatában végződnek. Ami a leginkább egyéníti a kötetet, az talán az a mód, ahogyan a világ darabjai – a Madách tértől Székelykocsárdon át egészen Sineár földjéig – bejutnak a mondás „terébe”. A dolgok és viszonyok sokféleségét olyan látásmód tartja ugyanis össze, amely a feladhatatlan Egész összetartozásának értékeiben van megalapozva. Ennek az összetettségnek az érzékeny hangoltsága teszi a könyvet az utóbbi évek egyik legrokonszenvesebb pályakezdésévé.

Beleolvasó

Hivatal

Elég hamar tudni lehetett,

körülbelül a második hónap után,

amikor fölnéztem az épület mellett

a fényszennyezéstől sötét égboltra,

hogy egyszer így fogom narrálni a fiatalságom,

egy szobányi kocsma előtti

lépcsőn.

Nálam idősebb,

hozzám hasonlatos,

gyakorlati értelmiségiekkel

értem neurotikus gyermekből

az alvásképtelenségbe belenyugodott férfivá,

ittam magam véresen gusztustalanná,

esett ki belőlem a gyermeki jóindulat,

csodálkoztam rá, hogy mindannyian

morózus zsidó medvék leszünk,

és próbálkozásaink egymásra helyezett

súlyával értjük meg, hogy

ami könnyedén megy, az nem a miénk,

ami a miénk, az bármikor elveszhet.

 

Lépcsőkön üldögélő,

történet szomjas médiaművészek

zárják körbe

kora nyári péntek estéimet,

vagy lehetőségek és mintázatok egyvelegével

kitöltött egyéjszakás ismeretségek,

a mindennap meghozott áldozatok,

oltár nélkül,

önmagam elviselésére.

 

Szürke lépcsőkön

üldögélve,

megdermedve ütött be végre, hogy

nem a folyamat kezdete,

hanem a dolog maga

lesz majd elmesélve,

összerakva,

végiggondolva,

meg-megértve.

 

Vers a szuburbanizációról

A viszony vége általában sok csend, kevés halál.

A közös idő műhelyében csiszolják finomszemcsére

takaróinkat, amelyeket egymásra rakunk a kanapén,

ha a másik részegen alszik el,

de nem, írni nem erről kell,

vezérmotívum a halál,

és az út a reggelizőből a tébolydáig tart.

 

Kanapéágy, üvegbe zárt éjszakák,

a kertes házak lakói életre kelnek,

nem értik meg a számos gyönyörű dolgot,

de ez marad,

ez az összes

gyönyörű dolog és alvadt vér,

a kerítés mögött

látni, ahogy mások élnek,

ez megtorlatlanul nem maradhat.

 

Jahrzeit

Trópusinak ható műanyag növények között

fáradt megértéssel mosolygó

rózsaszínbe öltözött nővérek

követnek protokollokat adnak

előre összetűzött papírokat

mutatnak kívülről záródó szobákra

kopasz nagy szemű orvosok

vörös led-lámpafényben

pepecselnek tégelyek fölött

áldoznak a részletekre bontott

megismerhetetlenségnek.

 

A hiány ismétlődésében megfáradt férfiak

e-mailjeik megválaszolásával töltik ki

a másfél órát

amire a kótyagos nők előkerülnek

drapp és fehér szobáikból

egy értesítésnyire

a reményvesztettség bizonyosságától.

 

Mindenhez lehet és kell alkalmazkodni

a napok eltelnek

a hetek váltják egymást

Facebookon megjelenő temetési értesítők

vízsugárral kilövellt hamvak

a hallotti tor

maradékát evő

TV-zajos öregek

keretezik az áldást

a várakozó férfiaknak

hogy megadatik a dicsőség

lesz ki tartsa a jahrzeitot

lesz ki mondja a kaddist

remegő hangon

az udvariasságból egybegyűltek előtt

megismételhetetlen jelentéktelenségben.

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó

Locker Dávid: Beszédkényszer – Megjelenik május 8-án!

 Locker Dávid

Beszédkényszer

 

Megjelenik május 8-án!

Prae Kiadó

 Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

Könyvbemutató a Kis Présházban

Május 8-án, szerdán 19 órától

 

A szerzővel és Péczely Dóra szerkesztővel Korsós Gergő beszélget.

Láng Orsolya és Locker Dávid könyvbemutatója a Margó Irodalmi Fesztiválon

Május 25-én, szombaton 12.45-től a Margitszigeten, a Kristály Könyves Színpadán.

 

A szerzőkkel Horváth Florencia beszélget.

Közreműködik: Valcz Péter

A kötetről

 

Kemény István ismertetője: „Európai vagyok, Jézus és Platón tanítványa.” Hogy lehet ezt a védtelen, de csodálatos mondatot leírni úgy, hogy a mai olvasó ne mosolyodjon el a romantikus nagyotmondáson? Egyszerű: olyan elementáris költői hitelt kell szerezni hozzá, amitől az olvasó álla leesik, tanult cinizmusa elpárolog. Locker Dávid verseinek ilyen hitele van. Kiderül belőlük, hogyan válik egy határon túl született, vidéken felnőtt magyar fiú a 21. században Jézus és Platón valódi tanítványává, hány megalázó és torokszorító helyzeten kell túljutnia gyerekként, kamaszként, hány eleve vesztett vitát kell végigküzdenie egyetemen és kocsmában. Hogyan bírja tűzön-vízen át, hősiesen, de ha kell, saját magát is kinevetve, épségben megőrizni idealizmusát. Locker Dávid verseskönyve nemcsak egy remek első kötet, hanem minden jel szerint egy nagy költészet kezdete.

 

A szerzőről

A szerző portréját Bach Máté készítette.

 

Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben, jelenleg Budapesten él. Költő, kritikus, az ELTE BTK irodalomtudományi doktorandusza. Ez az első kötete.

 

Versek a kötetből

 

Bőrhiba

Nyolcévesek lehettünk, mikor nagyanyánk arcán

kinőtt a hüvelyknyi, csomós dudor.

Daganat, mondta anyám, miután visszahozták a kórházból.

Nem értettük, miről beszél,

nekünk csak röhögni volt kedvünk.

Képtelenek voltunk bármit kezdeni a felismeréssel,

hogy nagyanyánk már nem az,

aki a fejünkben él.

Mintha a hiba az arcán eltakarta volna,

aki mögötte van.

Pókfészek, mondta egyikünk,

és a nevetéstől a fejünk a csempének koccant.

Másnap reggel egyikünk sem merte bevallani,

hogy azt álmodta,

nagyanyánk arcán a hiba felfakad,

és ezernyi szőrös láb indul felénk.

*

A koronavírusban elhunytakat nem szedhetik ki a hullazsákból.

Apám azonban ismerte a temetkezési vállalkozót,

így megkérte, hogy a ravatalozóba menet

álljon meg pár percre a házunk előtt.

Ha már nem láthatja utoljára,

hadd tapogassa meg az anyját: vajon ő-e?

Én mosolyogtam magamban:

komolyan, mennyi esély van rá, hogy összecserélnek két halottat?

Aztán a hullaszállítóban mégiscsak

meg kellett kapaszkodnom

a fényesre csiszolt karosszériában.

De nem azért, mert valaki mást találtunk a kocsiban.

És nem akkor, amikor apám, mint akit fejbe rúgtak, kifordult a kocsiból.

Hanem akkor, amikor anyám

a nővérek rutinjával a zsákhoz lépett,

amiben a hullaház hidegétől

csempévé fagyva feküdt valami,

ami minden volt,

csak nem a nagyanyám.

Akkor, amikor végigsimítva a gyerekké összement testet,

az arcának ahhoz a pontjához ért,

és hátranézve azt suttogta:

ő az.

A kispolgár vallomása

Egy őszi hétvégén, tíz lehettem,

beállított a pentelei szomszédunk,

Feri bácsi, elkísérem-e a feleségéhez.

Mikor a templom melletti ösvényen

a temetőbe értünk,

Feri bácsi a dísztelen kőlapnak

kezdett magyarázni a mindennapjairól.

Én zavaromban a templomtornyot néztem,

amiről a fény, mint valami kétségbeesetten szép üzenet,

ideragyogott a lombok közül.

Fogalmad sincs, micsoda mélység lakozik az elromlásban,

mondtam két és fél év után az első barátnőmnek.

Néztem, ahogy sírva felszáll az adonyi buszra,

aztán szomorú, őszi sétára indultam a Duna-parton.

Néztem a Gellért-hegy mögött eltűnő kompokat,

és arra gondoltam,

hogy igen, ezt a szépséget csak a költők érthetik.

Dávid, te nem érted, mi az a dekadencia,

mondtad te, az új barátnőm évekkel később,

mert megkérdeztem, miért nem iszol,

ha egyszer szomjas vagy.

Ekkor már túl voltál két terápián, harminc éven

és egy debütköteten.

Nyilván zavart, ahogy persze a korod is,

de igyekeztem a markomban maradt ősz hajszálaidról

a lombhullásra gondolni, ahogy végigseper szikrázó körutakon.

Pedig csak menekülni szerettem volna.

Most, hogy már van valaki,

akivel élmény egy vasárnapi bevásárlás,

akivel ironizálunk az elterjedt gyereknevelési szokásokon,

de lebukunk egy piruló mosollyal,

akivel a problémák nem témák,

hanem egyszerűen: problémák,

már bevallhatom.

Igen, most már bevallhatom,

hogy az őszben nem a fagyosan búcsúzó szelet szeretem,

hanem a kályhák melegét.

Nem az okos megfejtéseket,

hanem a problémátlan csöndeket.

És a templomokét –

ha misére nem is megyek el.

Hogy bűntudatom van, ha napokig nem dolgozom.

És igen, bevallom, hogy szeretem a vasárnapi húslevest!

És hogy sosem a fájdalomról akartam verset írni,

hanem arról, hogy minden közismert aggály ellenére

mégiscsak szép, hogy élek.

Most már szégyen nélkül elmondhatom.

És ez így van akkor is,

ha néha,

arra a pentelei délutánra emlékeztető ködös hajnalokon,

mint folyókba hajított, felejtésre szánt,

hívogatóan fel-felbukó rettenet,

eszembe jutsz.

Forgatás

Hogy elfelejtsük,

kamerába beszélünk,

megbontjuk mindketten

a második üveget is.

Előtte a téma: bezártság, unalom,

muszájból dolgos napok.

Így nem lehet élni,

sóhajtjuk a fejünk rázva.

A Deákon ittunk ilyet egyszer, emlékszel?

Hogy hol kezdtük az estét?

Hogy ki volt a leghülyébb?

Egymás szavába vágva magyarázzuk.

A tekintetünk leginkább akkor válik réveteggé,

mikor a végét kezdjük ecsetelni.

Hogy ott, hajnal felé, hogyan szorultunk be

a vihar elől egy eresz alá.

Hogy az egyik hogyan ázott bőrig

az érthetetlenül velünk ragadt csajjal csókolózva,

és a másik hogyan rohant ki a zuhogó esőbe

felnézni az égre széttárt karokkal,

ahogy egy igazi ripacshoz illik.

Mire a végére érünk,

kiürül a második is.

Hát igen, akkor boldogok voltunk,

sóhajtjuk a kamerába,

és mint minden valódi művész,

most sem hazudunk.

Csak azt nem említjük,

mikor aznap,

a zivatar után hazatántorogva,

egyikünk végignézett

az összehamuzott sörösdobozokon,

aztán az ablakon át

ki a reggeli égre,

és tudva, figyelik,

azt sóhajtotta fátyolos hangon:

Így nem lehet élni.

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

Láng Orsolya: Ház, délután – Megjelenik márciusban!

 Láng Orsolya

Ház, délután

Megjelenik márciusban!

Prae Kiadó

Lector Kiadó – Prae Kiadó, 2024

Szerkesztő: Lapis József

Borítóterv: Láng Orsolya

Fülszöveg

 A délelőtti program után a ház délután elegánsan eklektikus berendezésű, kellemesen fényezett, de ha kell, kellemesen árnyas is. Tehát árnyékolástechnikailag megfelelő. Csendes és élénk. Élénk és nyugodt. A jövevény eleinte zavarban van. Mégiscsak begurult ide a melankólia sötét golyója a folytatásnak hitt irányból. Aztán nagyítólencsén át láthattunk egy ölelkezést egy távoli ház emeleti lakásában. Közben meg elszabadult az ajándékpokol: sorjáznak a jobbnál jobb versek, mégsem árt meg a jóból a sok.

Láng Orsolya új kötetében bizalmasának fogadja az olvasót, és megmutatja, milyen, amikor apró balladák képei keverednek emberközi kapcsolatok jeleneteivel, ahogy az anyanyelvünk között az idegen szavak. Olyan természetesen, hogy ha valaki mögöttünk kellően lágy akcentussal ejti ki egy sziget fővárosának a nevét, közel kerülünk a nagybetűs Költészethez. Mi a siker titka, ha nem ez?

Mohácsi Balázs

 

Láng Osolya

A szerző portréját Weber Kristóf készítette.

Versek a kötetből

A siker titka

 Legyen úrrá rajta a fájdalom. Tereljék el

figyelmét figyelmes hozzátartozók. Villanjon

fel még alkalmanként az életkedve, olyankor

legyen pont olyan, mint régen. Vállaljon

munkát, korának megfelelő kihívásokkal. Lelje

benne örömét, töltse el elégtétellel,

hogy képes a megújulásra. Tartogasson

önmaga számára meglepetéseket. Legyen

bölcsebb, mint amilyen okos. Találjon rá

újra a szerelem, hagyja el gyerekeit.

Amikor magányos, nézegessen

fényképeket, olvasson naplót. Őrizzen meg

mindent akkurátusan. Költözzön sokat,

ne legyenek gyökerei, csak a

cetlikkel teli dobozok. Pályája

töretlenül íveljen fölfelé. Legyen

egy-két bizalmasa, akik előtt nem fél

csúnyának és fáradtnak látszani. Erősödjön

önbizalma, amit megtépáztak egy

ellentmondásos kor külső-belső viharai. Legyen

okosabb, mint amilyen ösztönös. Fogja fel

a neki adott utasításokat, fogja fel őket

útmutatásként. Ne vegye olyan komolyan

magát. Tűnjön ki, statisztaként is. Legyen

gyönyörű. Bújjon álarcok mögé, adjon hangot

babáinak, rejtőzzön el az árvaság elől. Írjon

naplót. Imádkozzon apjáért, aki

halálos beteg. Felejtse el anyját. Végül

jusson el a fénykorba, amelyről

soha nem is voltak emlékei.

Melankólia

Honnan érkezett a sötét golyó,

hogy egyszerre csak begurult

a folytatásnak hitt irányból?

Gurult, és lapult alatta minden,

ami törékenyen építkezett addig,

lassan téve egymás után felületének pontjait,

felületének pontjaival pontonként

nyomta el az érintetlen réteget,

hol béke volt pont és pont között.

Fekete lyukként tűnt fel, kivált

a távol síkjából, nőni kezdett,

felületének pontjait

egymás után lerakva egyenes

vonalban, egyenletesen hasította

a nyugalom epidermiszét,

gömbforma sötét volt, gördülékeny,

mintha jóra törne, mintha valaki

várná, hinne benne,

úgy jött, mintha hívnák,

feltartóztathatatlanul

nyomult előre, és nyomot hagyott

a háborítatlanságukban ellazult,

egymásba kapaszkodó részecskék között,

mintha rendet vágna – ellenkezőleg:

káoszt nyírt az önfenntartó rendben.

Nem tett mást: egy vékony sávot hagyott,

egy emléket, a megfélemlítését, hogy

ilyesmi egyáltalán megtörténhetett.

Hogy ahol a végtelenség volt sejthető,

a láthatáron, egyszerre csak feltűnt,

és pontról pontra téve magát egyre

jelenvalóbbá,

védtelenségünkről biztosított.

Mintha hályog

Amikor úgy van, akkor ő is látja, hogy vannak

jobb és fontosabb dolgok, van értelem és tartalom,

de ma még két fekete között is csak a különbséget.

Soha vagy mindig, minden vagy semmi –

ennyi a négy fal, ameddig elmehet.

Hiába ül vele szemközt, nem látja őt sem.

Nem mer ránézni, de érzi, átdereng halántékán,

mint egy obszidián, konkrétan és mélyen.

Restelli látványként magát, teherként ettől

csak súlyosbodik, elnehezül

a közeggel folytatott mérkőzésben, süllyed.

Körülötte légüres térről folyik a szó,

halkan, fojtott hangon, szólj hozzá, biztatják,

miközben olyan témák váltakoznak, amelyek

az ő életében nem tényezők, és olyan tényezőkről

beszélnek, amelyek az ő életére is bénítólag hatnak.

Nem tudja, mennyi van még hátra,

mennyi van még hátra a háborúból,

a békéből, a jólétből, a válságból,

a tartalékokból, a készletekből,

a türelemből, a bizonytalanságból,

hogy mit kellene tenni, egyáltalán hogy mit lehetne,

érte és ellene, rengeteget és semmit.

A megosztás kevés ahhoz, hogy közösséget teremtsen.

Most mindennél jobban kívánja, hogy mellette

legyen, testével és életével is, vagy inkább benne,

a hideg felhő helyett bélelné ki őt.

Arra összpontosít, hogy a köd ne csapolódjon

le belőle a csatornáin át, visszatartja

a bele ereszkedett homályt.

Átveszi, elfogyasztja a feléje nyújtott mandarint,

nyeli az áhított gondoskodást. Kifejezéstelen,

mert a belső változó nem lekövethető.

Hogyan érezheti életmentőnek azt, aminek

a hiányában nem halt volna meg? Honnan

a megélésnek ez a pátosza, átható intenzitása,

amely formátlanná teszi őt a rendezett élek tükrében?

Kijáratot keres, a lehetetlentől alig bír felállni.

Attól fél, hogy a másik nem emlékszik már rá

forró láva korából, de abban bízik, hogy ily módon

hideg keménységét is könnyen elfelejti majd.

Egy félhomályos sarokban állatokra bukkan,

az egyiknek mintha hályog lenne a szemén,

talán emiatt nem menekül az odújába,

amikor kezét a rácshoz közelíti, és

megérinti vele a meleg, puha homlokot.

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó