Caitlin Doughty: Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok? – És más fontos kérdések a holttestekről

New York Times bestseller, a Goodreads Choice Award tudományos és technológiai díjának 2019-es nyertese

Caitlin Doughty

Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok?

És más fontos kérdések a holttestekről

 

Megjelenik március 10-én!

Lira

Libri

Bookline

Figura Könyvkiadó, 2025

 

Fordította: Fejérvári Boldizsár

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borító-és kötésterv: Kiss Barnabás és Meszlényi Péter

Fülszöveg  

Igaz, hogy van egy titkos rekesz a repülőgépeken azoknak, akik az utazás során halnak meg?

Minden halállal kapcsolatos kérdés jó kérdés. A világ leghíresebb temetkezési vállalkozójának a könyvében a gyerekek nyíltan és őszintén kérdeznek a halálról. Caitlin Doughty szerint így is kell beszélni róla. De utánozhatatlanul laza stílusában, ám mindig tiszteletteljesen nem csak a gyerekeknek enged bepillantást a tabuk és gátlások fekete függönye mögé. Szakmai hozzáértéssel és humorral oszlat el sok mítoszt és kétséget a haldoklásról, a test bomlásáról és az azt kísérő jelenségekről. A szerző szerint az élet végét nem tehetjük kellemessé, de megismerhetjük, hogy ne féljünk a haláltól. Végül is a halál fontos eleme valóságunknak. Enélkül nincs élet, és előbb-utóbb mindannyiunkkal megtörténik.

És nem, ha meghalsz, a macskád nem eszi meg a szemedet. Vagy legalábbis nem azonnal.

 

Mi is ez a könyv? 

 

Összegyűjtöttem a legérdekesebb kérdéseket, amelyeket a halál kapcsán valaha feltettek nekem, majd megválaszoltam őket.

A halállal kapcsolatban nincs rossz kérdés, de a legegyenesebben és legkihívóbban a gyerekek kérdeznek. (Ezt különösen a szülőknek mondom.) Mielőtt először vállalkoztam erre a „kérdezz-felelek” játékra, azt hittem, a kiskölykök naivan ártatlan és éteri kérdéseket tesznek majd fel.

Hmm… távolról sem!

 

A fiatalok bátrabbnak és nemritkán fürgébb észjárásúnak bizonyultak a felnőtteknél. És nem riadtak vissza a véres belsőségektől sem. Habár foglalkoztatta őket néhai papagájuk halhatatlan lelke, inkább azt akarták tudni, hogy a kis kedvenc milyen gyorsan indul rothadásnak a juharfa alá temetett cipősdobozban.

 

A jelen kötet összes kérdése tehát 100%-ban etikus forrásból, szabadon tartott biogyermekektől származik.

A halál iránti érdeklődés teljesen normális dolog. Ahogy azonban az ember öregszik, magáévá teszi azt az elképzelést, hogy a halálról gondolkodni „morbid”, de legalábbis „fura”. Növekszik bennünk a félelem, és rossz szemmel nézzük azokat, akik szóba hozzák ezt a témát, csak hogy ne kelljen szembenéznünk a halállal.

 

Ez viszont probléma. A mi kultúrkörünkben a többségnem foglalkozik a halál témájával, és ettől csak még jobban félnek.

A halál kétségkívül kemény ügy. Szeretünk valakit, aztán fogja magát, és meghal. Ez olyan igazságtalan! És persze vannak erőszakos, hirtelen vagy elviselhetetlenül szomorú halálesetek is. De ez is realitás, ami nem feltétlen igazodik az elképzeléseinkhez.

 

A halál nem tréfadolog, de a halálról igenis sok mindent megtanulhatunk szórakoztató módon. A halál tudomány és történelem – művészet és irodalom. Átível minden koron és kultúrán, és egyesíti az egész emberiséget.

Sokan, s köztük én is, azt valljuk, hogy félelmeink egy részén úrrá lehetünk, ha megbarátkozunk a halállal, kiderítünk róla dolgokat, és a lehető legtöbb kérdést tesszük fel vele kapcsolatban.

 

(Caitlin Marie Doughty)

 

A szerzőről

Kezdőlap - Caitlin Doughty

 

Caitlin Marie Doughty (1984. augusztus 19.) amerikai temetkezési szakember, író, blogger, YouTuber, a halotti elfogadás és a nyugati temetkezési ágazat reformjának szószólója . A Los Angeles-i Clarity Funerals and Cremation tulajdonosa, az Ask a Mortician című websorozat alkotója, a The Order of the Good Death (A Jó Halál Rendje) alapítója, és három bestseller könyv szerzője.

 

Doughty a hawaii Oahu állambeli Kaneohe-ban nőtt fel, ahol 8 évesen tanúja volt egy halálesetnek: egy gyerek lezuhant a bevásárlóközpont erkélyéről. Gyorsan elvitték a baleset helyszínéről, és soha többé nem esett szó róla. Több éven át megszállottja lett a saját vagy családtagjai halálától való félelemnek. Doughty szerint jobban felépülhetett volna az esetből, ha lehetőséget kapott volna, hogy szembenézzen a gyermek halálának valóságával.

 

A Chicagói Egyetemen középkori történelem szakon végzett. A halálra és annak kultúrája volt a fő témája, 2006-ban diplomázott.  Ezt követően  San Franciscóba költözött, 22 évesen temetkezési irodákban keresett munkát. A Pacific Interment krematóriumában alkalmazták. Felettese és munkatársai gyakran próbára tették: már az első munkanapján le kellett borotválnia egy holttestet, Doughty pedig bármilyen feladatot elvállalt. 

 

Doughty azt mondta, hogy munkája kezdete óta tudta, meg akarja változtatni a halállal kapcsolatos hozzáállását és meg szeretné találni a módját, hogy alternatív temetési megoldásokat kínáljon. A krematóriumban eltöltött egy év után Doughty részt vett a Cypress College Mortuary Science programjában, majd okleveles temetkezési szakemberként végzett. Megalapította a halállal foglalkozó, hasonló gondolkodású szakemberek egyesületét (The Order of the Good Death) olyan művészekkel, írókkal és akadémikusokkal, akiknek közös céljuk a halállal, a temetéssel és a gyászszal kapcsolatos nyugati attitűdök megreformálása.

 

Doughty fő inspirációja az a tapasztalat volt, hogy az elhunytak családjai gyakran nem voltak jelen a folyamatban, amit a nyugati kultúrákban megfigyelt halálszorongásnak és halálfóbiának tulajdonított. Ösztönözni akarta a halál elfogadását, valamint mozgalmat akart indítani a temetkezési ipar kiszélesítése érdekében.

 

Doughty meg akarja fordítani azt a hozzáállást, amely szerint „a halálról beszélni deviáns”. Dolgozik azon, hogy legyőzze azt a hiedelmet, hogy a holttestek veszélyesek és csak képzett szakemberek kezelhetik őket műszaki berendezések és speciális eszközök segítségével.

 

Doughty 2011-ben indult YouTube-sorozata, az Ask a Mortician, amelyben humoros módon morbid és olykor tabunak számító haláltémákat dolgoz fel. 2012-re 12 epizód után az Ask a Morticiant 434 ezren nézték meg, 2022 januárjában pedig 258 klipje volt a csatornának, összesen 215 milliós nézettséggel. Doughty tiszteletlen, szokatlan és szürreális hangvételével hatalmas közönséget teremtett annak a témának, amely sok potenciális néző számára elrettentő és lehangoló. Doughty ezt vallja: „Hihetetlenül komolyan veszem a munkámat és ezt az egész mozgalmat. Humorral csinálom a videókat, ez az életem, nagyon fontos számomra, hogy a halál pozitív üzenete eljusson az emberekhez." 

 

Részlet a kötetből

 

Eltemethetjük a nagymamát viking módra?

 

Á, szóval a Nagyi viking temetést akart? Tényleg? Mennyire menő már! Szinte sajnálom, hogy nem ismerhettem.

Attól tartok azonban, hogy szörnyű híreim vannak számo­tokra. Egyből kettő is: a Nagyi halott, ráadásul a „viking temetés” – legalábbis annak hollywoodi formájában – nem valóságos. Elképzelhetjük a véres csatában hős harcosként elesett Nagyi lepelbe borított holttestét, amint fahajóján ring a tengeren. A nemes járművet nénikéid lökték a habok közé. Anyukád felajzza íját, hogy lángoló nyílvesszője ragyogó ívet írjon az alkonyati égre, beleálljon a Nagyiba, és fellobbantsa őt. Halálában is olyan hőfokon lobog, ahogy életében tette.

Ez már nem is akármilyen kamu, hanem kamuvári kamufake.

Az meg hogy lehet!? Azért nevezik viking temetésnek, tadám, mert a vikingek így temetkeztek. Sajna, nem. A vikingek, e közkedvelt középkori rabló-kereskedő harcosok sok, érdekesebbnél izgalmasabb rituáléval búcsúztak a halottaiktól, de a lángoló hamvasztás nem tartozott közéjük. Nézzük inkább, miket csináltak valójában! A vikingek hamvasztottak – de csakis a szárazföldön. A máglyát esetenként hajó alakban eligazított és egymásra rakott kövek között építették fel (talán innen ered a fent vázolt elképzelés). Ha a halott különleges pozíciót töltött be, az egész hajóját a szárazföldre vonhatták, hogy egyfajta koporsóul szolgáljon neki, ezt nevezhetjük csónaktemetésnek. De tüzes nyilas tengeri hamvasztás nem volt.

Előre szólok, hogy bármennyire tapintatosan próbálod is helyreigazítani a lángoló hajós sztori történelmi hiteltelenségét, egyből jön majd a tromf: „az Ahmad ibn Fadlán-os csávó mondta”. Az Ahmad ibn Fadlán-os csávó az az internetes vitéz, aki váltig állítja, hogy az égő hajós kremálás hollywoodi verziója kőkemény valóság volt. Lépten-nyomon terjeszti, hogy színigaz minden, amit Ahmad ibn Fadlán, a tizedik századi arab utazó és útleírásszerző állít, akit egyébként úgy ismerünk, mint a „ruszok”, vagyis az északi germán viking kereskedők krónikását. Történeti forrásként azonban Ibn Fadlán problémás, többek között nem tekinthetjük egyáltalán elfogulatlannak. Úgy vélekedett például, hogy a vikingek „tökéletes fizikumúak”, higiéniai szokásaikkal szemben viszont nyíltan ellenséges volt. Krónikája leír egy igen kifinomult hamvasztási rítust, amelyben a ruszok egyik törzsfője részesült.

Ibn Fadlán szerint a ruszok tíz napig ideiglenes sírban tárolták a törzsfőt, akinek fontossága indokolta, hogy népe partra vontassa, majd faemelvényre állítsa a hosszúhajóját. A rituálét egy idősebb, a Halál Angyalaként ismert nő végezte (Ibn Fadlán, a fenébe is, róla miért nem írtál részletesebben!?). Ő ágyazott meg a törzsfőnek a hajón. A holttestet ezután kiemelték a sírból, átöltöztették, és összes fegyverétől övezve belefektették az ágyba. Rokonai égő fáklyákkal állták körül, majd lángra lobbantották a hajót, így a jármű és a faemelvény a törzsfő holttestével együtt a tűz martalékává vált. Ne feledjük: még mindig a szárazföldön vagyunk!

Ki tudja, honnan származik ez az egész mendemonda? A vikingek kifinomult hamvasztási eljárást alkalmaztak. Voltak hajóik. Ennyi? Kit érdekel, hogy hamvasztóhajóik nem voltak?

Tudom, most mire gondolsz. „Oké, belátom, a temetési tervem történelmileg nem teljesen hiteles. Egyébként se érdekel ennyire a viking történelem. Fókuszáljunk inkább a lángoló hajóra!” Hátrébb az agarakkal, drága piromániás barátom! Az égő hajós temetési rítust azért nem tette magáévá egyetlen kultúra sem, mert… nem működik!

Láttam én már szabadtéri halotti máglyát. A tűzgyújtást kö­vető első negyedórától tényleg leesik az ember álla. A holttest körül füst gomolyog, a testből vörösen izzó lángnyelvek csapnak fel. Érthető, hogy Hollywood lecsapott erre a látványvilágra: „Nagyon menő ez a tüzes máglya cucc, de mi lenne, ha átraknánk az egészet egy hajóra?” És itt van a bibi. A ragyogó lángolás tizenöt perce után még további sok-sok óra és rengeteg tűzifa kell ahhoz, hogy a holttest elhamvadjon. Egy átlagos kenu hossza öt méter körül van. Ahhoz elég fát lehet ráhalmozni, hogy a máglya fellobbanjon, de szakértő véleményre támaszkodva írom (a halottimáglya-rakók mondták el nekem), hogy a teljes hamvasztáshoz több mint egy köbméter fára lenne szükség. A tűznek nemcsak el kell érnie, de két-három órán keresztül meg is kell tartania a 650 °C-os hőmérsékletet. A folyamat során mindvégig újabb és újabb farönkökkel kell táplálnunk a holttest közvetlen közelében égő tüzet. Egy ötméteres viking csónak megközelítőleg sem tartalmazhatna elég tűzifát, még akkor sem, ha jól megraknánk fával. Ráadásul a tűz minden valószínűség szerint lyukat égetne a hajótestbe, mielőtt még elérhetné a holttest elégetéséhez szükséges hőfokot, úgyhogy ez a felállás egyáltalán nem hatékony. Ha a halotti csónak ilyen hamar kiég, mi marad utána? Az öbölben békésen ringatózó, félig elszenesedett hulla. Történelmi románc ide vagy oda, elég lelombozó lenne, ha Nagyi holttestét épp egy családi összeröffenés közepén vetné partra a víz.

Tudom, ez most talán rosszulesik, és nem örülök, hogy temetkezőként állandóan én vagyok a rossz hír hozója. De hadd ajánljak néhány másik megoldást!

Első: hamvasszátok el a Nagyit hagyományos krematóriumban, úgynevezett retortás kemencében. Végignézhetitek, ahogy Nagyi testét betolják a gépbe, és amikor megnyomjátok a tüzet fellobbantó gombot, énekeljetek viking harci indulókat! Lehetőség van rá, hogy a hamvasztás családi körben történjen. Ez­után a hamvakat foghatjátok, és rátehetitek egy aprócska viking csónakra, amit ha meggyújtotok, a hamvak bele fognak szóródni a vízbe. (Fontos: senkit sem biztatok arra, hogy gyújtogasson a városi csatornarendszerben. Merőben hipotetikus töltettel mondom, hogy ez menőn hangzik.)

Második: gondoskodjatok róla, hogy a Nagyi körmét tövig levágjátok a hamvasztás előtt. Az északi mitológia szerint előbb-utóbb bekövetkezik a Ragnarök gyűjtőnévvel leírt homályos, de komor világvége, melyet az istenek halálát és a világ megsemmi­sülését elhozó csata zár le. E csata során a bosszúszomjas sereg egy Naglfar, vagyis „Körömhajó” nevű óriási bárka fedélzetén érkezik majd. Nem tévedés, ez a hadihajó teljes egészében a holtak körméből épül majd fel. Úgyhogy ha nem szeretnétek, hogy a Nagyi körme is felelős legyen az univerzum pusztulásáért, elő a körömcsipeszekkel, és nyissz-nyassz! Ha ezeket a tanácsokat megfogadjátok, akkor oké, hogy nem lesz szó igazi „viking temetésről”, de legalább a lángoló hajóval és egy hősi manikűrrel vigasztalódhattok.

 

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:

Lira

Libri

Bookline

Érzelmileg sebezhető férfi - Mítosz vagy valóság? - URBÁN EROTIKA - Kerekasztal-beszélgetés az erotikáról Horváth András Dezsővel

Érzelmileg sebezhető férfi – Mítosz vagy valóság?

URBÁN EROTIKA – Kerekasztal-beszélgetés az erotikáról Horváth András Dezsővel

 

Vajon elég teret kapnak a férfiak ahhoz, hogy megéljék és kimutassák érzelmeiket? Egyáltalán felvállalhatja érzelmi és szexuális sebezhetőségét egy férfi? Hogyan hat ez a szexuális életére és kapcsolataira?

 

2024. november 18-án 19 órától másfél órás kerekasztal-beszélgetés az Urbán Erotika monodráma, valamint a Szabadesés és A legjobban a nőktől féltem című regények kapcsán.

Helyszín: KAZI (1075 Budapest, Kazinczy u. 34.)

Időpont: 2024. november 18. 19 óra

Résztvevők:

– Horváth András Dezső, író, A legjobban a nőktől féltem című regény szerzője.

– Gyuricza Gergely festő, a Szabadesés című könyv szerzője. Pszichológusként végzett és tevékenykedett, jelenleg festőművészként az erotikus elme megnyilvánulásait vizsgálja a képzőművészet eszközeivel.

– Gulyás Ádám Endre színész, rendező, a Szabadesés című könyv alapján készült Urbán Erotika című darab rendezője.

 

A beszélgetés moderátora: Hargitai Ági kommunikációs szakember, a Szabadesés próbaolvasója.

 

A rendezvénnyel és az URBÁN EROTIKA projekttel kapcsolatos további információ

Esemény

 

Gyuricza Gergely

Szabadesés

Urbán Erotika

Bookline

 

 

Figura Könyvkiadó, 2024

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv: Katona Tamás

 

A kötetről

 

„A gimiben a könyvklub stréber szüzekkel volt tele. A matekszakkör szűz stréberekkel. Én annak idején mindkettőbe jártam.”

A 27 éves Petra élete néhány nap alatt fenekestől felfordul, amikor régi szerelme, aki mellett átélhette az elfogadást, a spontaneitás örömét és az önfeledt boldogságot, váratlanul felbukkan. Egy probléma van csupán: a férfi már foglalt. A főszereplő végtelenített belső monológján keresztül megismerhetjük, milyen gátlásokkal és szorongásokkal kell megküzdenie egy nőnek, aki szeretné őszintén megélni a saját szexualitását. Mennyiben hatnak rá a családi és baráti környezetéből vett-tanult viselkedési minták, mennyire befolyásolja egy fiatal nő mindennapi életét az alkoholista anya, a családját elhagyó, majd visszatérő apa cselekedeteinek nyomasztó emléke? A történetben jelen van a megfelelés kényszere, de az élet nehézségeivel való szarkasztikus humorú szembenézés is.

 

„A fesztiválon volt egy cuki srác, de csak addig tartott, amíg meg nem szólalt. A faszik nagy része olyan, mint a páva: jó ránézni, de szörnyű hallgatni.”

 

A szerzőről

Gyuricza Gergely pszichológusként végzett és tevékenykedett, jelenleg festőművészként vizsgálja az erotika milyenségét. Az évek óta rendszeresen megvalósított Urbán Erotika című kiállítás-sorozata a vágy természetét és annak 21. századi dilemmáit járja körül. A közösségi média felületein többezren követik, és aktívan kommunikálnak vele. A kötet szövege irodalomterápiás foglalkozások alapanyaga.

Gyuricza Gergely portréját Katona Tamás készítette.

 

Részlet a Könyves Magazin Margós jelölésekről szóló összefoglalójából:

 

Első mondat: „Már csak néhány órám van hátra a megváltásig.”

 

Nemhiába van a könyv elején content warning: mintha Gyuricza Gergely pszichológus és festő mintha minél több, nőiséggel, szexualitással, anyasággal kapcsolatos tabut és családi, párkapcsolati problémát (alkoholizmustól érzelmi zsarolásig) igyekezett volna beletömni első regényébe. Amint az én-elbeszélő, Petra sajátos, a mémes kultúrára jellemző, okosan önironikus stílusában megállapítja: „Mintha egy elsőkönyves író dobálta volna össze az életemet random sztorikból.” A sok, várhatóan váratlan fordulattal együtt mégis működik az egész: a narráció őrült tempója végig kitart, a szereplőket körülölelő káosz és a rend iránti igényük, a megfelelési és a boldogságvágyuk, a döntéskényszerek és a sodródás egymást kiegészítő hullámai adják a mű belső struktúráját. Nincs szépelgés, és Petra túlfűtöttsége sem üres provokáció: a regény az erotika működését úgy mutatja meg, mint a lehetséges kommunikációs, kapcsolatteremtő és nem utolsósorban potenciálisan felszabadító csatornáink egyikét. (ca)

Link

Könyvesmagazin

 

Részlet Gyuricza Gergely Könyves Magazinnak adott interjújából

 

„Több száz ember véleménye formálta a kötetet. A kézirat úgy készült, hogy megírtam egy fejezetet, majd hirdettem egy nyilvános irodalmi workshopot, ahol felolvastam az adott fejezetet (vagy annak kivonatát) ismeretlen embereknek, akik erre reflektáltak, és az elhangzott történetekből a relevánsakat felhasználtam. Mélyinterjúkat is készítettem férfiakkal és nőkkel egyaránt a párkapcsolatok és szexualitás terén. Vagy ott volt a híres jelenet, amikor a főszereplőnek csupán pár órája volt felkészülni egy randira. Ehhez a terepmunka az volt, hogy betoppantam egy ismerősömhöz, és rávettem, hogy ugyanakkora időablakban szerezzen fodrászt, körmöst, kozmetikust, és vegyen ruhát, miközben folyamatosan nyomasztottam és siettettem. Mindezt dokumentáltam. A kutatás során senki sem sérült meg, és én fizettem mindent. Meglepve konstatáltam, hogy nőnek lenni kellemetlenül drága műfaj.”

Részlet a regényből

 

A következő történet a képzelet műve, de a való élet problémáit feszegeti. Megjelennek benne felkavaró jelenségek is, úgymint szexuális zaklatás, párkapcsolati erőszak, kábítószer-használat és hasonló dolgok. A könyv kifejezett szándéka, hogy mindezekre rámutasson, és e témákat a közbeszéd tárgyává tegye. Ha ezek az élmények ismerősek számodra, netán te magad is hasonló problé­mákkal küszködsz, akkor meglehet, hogy ebben a helyzetben nem ez az írás az ideális olvasmányod. Ha a könyvben ábrázoltak kapcsán megfogalmazódik benned az igény, hogy beszélj ezekről valakivel, akkor fordulj barátodhoz vagy családtagodhoz, olyan személyhez, akiben megbízol. Vagy foglalj időpontot egy, a közelben lévő szakemberhez.

A dolgok akkor lesznek könnyebbek, ha beszélni kezdünk róluk.

 

xxxxx

 

„Bélával jobb volt. Nem mintha figyelt volna az igényeimre. Egyszerűen jött és magával ragadott. Kihasznált. Utálom, hogy ezt mondom, de bejött. Béla az élő bizonyíték arra, hogy a meghittség nem feltétele a jó szexnek, holott sokan az ellenkezőjét hiszik.

Gyerekként megnéztük apával, amikor kiöntött a Duna és elsodort mindent. Ez jutott eszembe, amikor először láttam Bélát. Pontosan erre volt szükségem. Fura felismerni. Egész életemben ötös tanuló voltam, szolfézsra jártam és tanulmányi versenyekre, ötös érettségi, egyetemi felvételi, OTDK, Erasmus, summa cum laude diploma. A család szeme fénye. Mindent határidőre, hibátlanul csináltam. Én voltam a bezzeg Petra.

És mindezt milyen szakon? Andragógia. Ha van nagyobb kamu a kriptónál, akkor az biztos, hogy az andró. Megfejeltem egy filó mesterrel, csak hogy rontsak a helyzeten. Elmentem vele multiba dolgozni, amiből pont kijön egy olyan szuterén, ahova akkor se hívnék faszit, ha el merném neki mondani, hogy bejön, és tegyen velem dolgokat.

Emlékszem az elsőáldozásomra. Ocsmány fodros fehér ruhát kellett felvennünk. A család nagy templomos, minden vasárnap ott voltunk. Voltam hittantáborban is, ahol színes krepp-papírból készítettünk apró kollázsokat Jézus szenvedéséről. Aztán ima, vacsora, közös éneklés, ima és alvás. A templom dettó. Leül, feláll, énekel, leül, ima, feláll, leül, ének, feláll. Ügyes voltál, itt egy ostya. Jámborság, áhítat, alázat, hozsanna, hozsanna, hozsanna. És persze minden az áldozatról szól. Meg a szégyenről. Tűrd, viseld el, ne szólj és légy hálás a lehetőségért. Pláne, ha nő vagy. És Isten végtelen Bölcsességében és Irgalmában a füledbe suttogja a gyereket.

Szegény Mária, még egy kiadós orgazmus se jutott neki.

Vajon miről beszélhet még ez a srác? Lehet, hogy figyelnem kéne? Mindegy, csak bólogatok és nevetek, ha ő is. Kicsit hordó alkata van, de lehet, hogy játékos a farka. Rámehetnék.

Dehogy is. Egyszer életemben erősen rámentem egy faszira, mert nagyon be voltam rúgva. Hallgattam egyszer egy női önbizalom-coach podcastjét, aki azt mondta, hogy a csajok csak legyenek kezdeményezőbbek és megoldódik a probléma. Ezen őszintén felnevettem. Volt egy szörfös testalkatú göndör srác, és nincs mit veszteni alapon rámarkoltam a faszára. Egy buliban voltunk, mindenki szeme láttára rámarkoltam, és megkérdeztem tőle: ez tetszik?

Erre ő lekevert nekem egy pofont a nagy tenyerével és visszakérdezett: ez tetszik?

A srácot azonnal kidobták, meg egy kicsit megverték. Ezt azért sajnálom. Én meg ott álltam leforrázva, mivel ez tényleg tetszett. De hogy kérjem meg a nem létező faszimat, hogy pofozzon fel, ha azt se tudom kimondani, hogy szeretnék cunnilingust. Így hívom, mert nem szeretem a „kinyalás” szót. Olyan megalázó. Vagy inkább kellemetlen. Mint amikor megnéztem tükörben, hogy milyen alkatrészt kaptam. Köszönöm, egyszer pont elég is volt. Az igazság az, hogy nem olyan szimmetrikus minden, mint lehetne. Utánanéztem a szeméremajak-plasztikának, de arra sincs pénzem, hogy egy hétvégére kimenjek Prágába, ahol utoljára gyerekként voltam apámékkal.

Apa mindenhova vitt minket. Vicces volt és igazából csak egyszer ütött meg. Azt hiszem, hatéves lehettem. Többször mondta, hogy ne kajláskodjak, ami azt jelentette, hogy ne szaladgáljak bent. Nekem pedig sikerült úgy beleszaladnom a családi herendibe, hogy az egymillió darabra tört. Először nagyon megijedtem. Apa komótosan odajött, nem tűnt idegesnek. Fölém tornyosult, és hirtelen a földön voltam. Aztán elkezdett égni az arcom és rájöttem, hogy pofon vágott. A saját apám. Életemben nem éreztem magam ennyire jelentéktelennek és megalázottnak. Egyszer, és soha többet nem ütött meg. Amikor elmondta anyának, hogy mi történt, a pofont kihagyta. Anyám bánatában sírt, hogy eltörött a családi ereklye. Én voltam anyám millió darabra tört bánata.

„Szégyen” - szólalt meg ismét a hang. Le voltam taglózva.

Pont, mint amikor jött Béla. A többiek sosem értették, hogy miért vagyok vele. Folyamatosan elkésett, le volt égve. Egy csomószor úgy szólított, hogy tesó. Egymásra másztunk nyilvános helyeken és kitiltottak a Négyeshatosból, mert a mellékhelyiségben keféltünk. Átrendezte a belső szerveimet a farkával.

A többiek csak azt látták, hogy megjelent a semmiből, és vetetett velem két kör tequilát mindenkinek. Pedig nem is szeretem a tequilát. De azt mondta, hogy attól lehet a leggyorsabban berúgni. Szóval tequilát ittunk, mert ő azt akart, és felfalt mindenestül. A szex tökéletes volt. Csak minden más volt szar mellé. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ettől jobbat érdemlek. De hogy mondjam el, hogy mit akarok a hálószobában, amikor… hagyjuk is.

Anyám valami olyat mondana, hogy nőnek lenni nem más, mint fájdalom, nem kívánt terhesség, és egy pár pocsék szerető. Meg a folyamatos görcsök. „És legyél hálás a lehetőségért, hogy gondoskodhatsz a családodról és eldobhatod az összes szükségletedet, kislányom.”

És leginkább azt, hogy tűrjünk. Tűrjünk, tűrjünk, tűrjünk mindent.

Apámhoz följártak a haverjai az olvasókörbe. Ami egy eufemizmus arra, hogy már napközben berúgtak. Mindig én vittem be nekik kávét. A szobának régikönyv, cigaretta és alkoholszaga volt. Megdicsértek, hogy milyen szépen kigömbölyödtem. Hogy jöjjek közelebb egy picit, hadd nézzenek meg jobban, ne szégyenlősködjek már. Aztán ölelgettek, és a Feri bácsi belecsípett a fenekembe. Lefagytam. El akartam dobni a tálcát, toporzékolni akartam, de hagynom kellett, mert a jó kislányok hagyják. Vegyed bóknak. Úgy éreztem, a testem nem az enyém. Apám úgy tett, mintha nem venné észre. Mosolyogtam, de éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Az elsőáldozásom jutott eszembe.

De nem ez volt az első áldozatom. Egyszer az óvodából hazamenet sírtam, mert szekált egy fiú, de anya azt mondta, hogy azért bánt, mert szeret. Azt mondják, hogy minden szeretetben lakik egy kis bántás, de szerintem ez visszafelé is igaz. Ezért nem bántunk olyat, akit nem szeretünk.

Ezért vannak együtt még anyámék.

A kivételt, ami erősíti ezt az ökölszabályt, úgy hívják, hogy Jan.”

 

Megvásárolható a kereskedelmi hálózatokban:

Bookline

Lira

A megkerülhetetlen Izland – Egill Bjarnason az őszi Margón október 12-én!

Egill Bjarnason

A megkerülhetetlen Izland

Hogyan változtatta meg egy kis sziget a világ történelmét

 

(How Iceland Changed The World. The Big History of a Small Island)

 

Könyvbemutató és dedikálás az őszi Margón

Esemény

 

Október 12-én, szombaton 15-16 óráig a Nemzeti Táncszínház (Millenáris Park) Könyves Magazin Színpadán

 

A szerzővel, Egill Bjarnasonnal Navarrai Mészáros Márton újságíró, szerkesztő, író beszélget angolul, szinkrontolmácsolással.

A könyvből Csákvári Krisztián színművész olvas fel részleteket.

A kötetről

Bookline

Libri

Figura Könyvkiadó, 2023

Fordította: Fejérvári Boldizsár

Főszerkesztő: dr. Dávid Gyula

Borító és kötésterv: Kiss Barnabás

 

Kötelező olvasmány mindenkinek, aki arról álmodik, hogy Izlandra utazzon.

 

Fülszöveg

 

Izland története 1200 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy kiábrándult viking kapitány és haszontalan navigátora zátonyra futott az Atlanti-óceán északi részén. Ettől kezdve a sziget már nem csak a sarkvidéki madarak fészkelőhelye volt. Egy olyan nemzet otthona lett, amely csendesen, ám kulcsszerepet játszott az általunk ismert világ alakításában. Kezdve azzal, nem Kolumbusz, hanem az izlandiak fedezték fel először Amerikát, de túl szerények ahhoz, hogy beszéljenek róla. Ha nincs Izland, az ember nem tette volna be a lábát a Holdra, és Tolkien soha nem írta volna meg A Gyűrűk Urát. Ez a könyv történelmi körútra vezeti az olvasókat, bemutatva, hogy Izland milyen döntő szerepet játszott olyan változatos eseményekben, mint a francia forradalom, Izrael állam megalapítása vagy a női egyenjogúság kivívása. Ez a szerény nép újra meg újra a történelmi események frontvonalában találta magát és formálta az általunk ismert világot.

 

 

Ajánlások

 

„Egill Bjarnason Izlandot helyezi mindennek a középpontjába, és története nem csak szórakoztat, hanem megvilágosít és váratlan összefüggéseket tár fel.”

– Andri Snær Magnason, az Időről és a vízről szerzője

 

„Figyelmeztetés: lehet, hogy az olvasók azt kívánják, bárcsak ők is izlandiak lennének!”

– Helen Russell, az Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra című könyv szerzője

 

Egill Bjarnason és a pillangó-effektus

 

Izland történelme és kultúrája számtalan módon alakította a nyugati világot, bizonyos szempontból Izland az északi pillangóhatás.

Egill Bjarnason nagy hírnevet szerzett magának újságíróként, olyan lapoknak ír, mint a New York Times, az Al Jazeera, az Associated Press és a Lonely Planet. Részmunkaidőben médiát és politológiát tanít az Izlandi Egyetemen. How Iceland Changed The World című könyvét a Penguin Random House adta ki, majd az angol kiadást bolgár, cseh, észt, francia, lengyel, német, orosz, szlovák fordítások követték.

„Írtam három fejezetet, és küldtem néhány hideg e-mailt az Egyesült Államok irodalmi ügynökeinek” – magyarázta Egill, amikor arról kérdezték, hogyan került a világ legnagyobb kiadójához. A könyv olvasását követően persze nem meglepő, hogy ez a kiadó vette meg – tulajdonképpen aukciót rendeztek a kiadási jogért –, a kötet szellemes és nagyon élvezetes olvasmány.

A szerző portréját Hafthor Hreida készítette.

 

Egill mindent leír egy izlandi (eredetileg norvég) vikingtől, Leifur „A szerencsés” Eiríkssontól, Észak-Amerika felfedezésétől és újra elvesztésétől kezdve. A könyvet olvasva megismerhetünk egy történetet arról, hogy egy fiatal izlandi nő, Arndís Þorbjarnardóttir hogyan befolyásolta Tolkient, amikor beszélt neki az izlandi népmesékről, amelynek motívumait egyértelműen felismerik az izlandiak, amikor A Gyűrűk Urát olvassák (vagy nézik). Megtudhatjuk, más nemzetek milyen felbecsülhetetlen értékű tanulságokat vonhatnak le Izland a nemek közötti egyenlőségre vonatkozó reformjaiból.

 

Könyvében Egill elmagyarázza, hogy egy izlandi vulkán hogyan váltotta ki az éghajlatváltozást a 18. század végén, ami valószínűleg hozzájárult a francia forradalomhoz, s ezáltal a modern köztársasághoz. És persze megismerhetünk egy érdekes történetet arról, hogy Izland milyen nagy szerepet játszott az Egyesült Államok űrkutatásában. Egill emlékeztet a kis sziget és Izrael közötti különös kötelékre. Izland ENSZ-nagykövete vezette azt a bizottságot, amely benyújtotta az új izraeli állam létrehozásáról szóló határozati javaslatot.

 

Mivel az izlandiak időnként nagyon egocentrikusak, fontos kérdés, hogyan reagált a világ a könyvre. „Meglepő módon még a kiadót is váratlanul érte az érdeklődés” – nyilatkozta Egill szerényen. Bevallotta, nem számított arra, hogy bárkit is érdekelhet ez az apró kis sziget és hosszú története. A New York Times és a Wall Street Journal is írt a kötetről, és jelenleg ez a skandináv történelemről szóló legnépszerűbb könyv az Amazonon.

 

Részlet a könyv bevezetőjéből

 

„Ez a könyv úgy beszéli el Izland történetét, hogy a nyugati történetírás kánonját is újra megvizsgálja. Ránézésre merész gondolat lehet globális történelemalakító jelentőséget tulajdonítani Izlandnak. Elvégre sosem rendelkezett hadsereggel. Egyszer sem lőtt rá másik országra. Sosem szőtt összeesküvést külföldi vezetők ellen, nem viselt proxyháborút, és semmiféle hegemón hatalomra sem formált jogot. Akkor mégis hogy hagyhatta rajta kézjegyét a nyugati történelmen? Ha az izlandiak nem lennének, senki sem jegyezte volna le az északi mitológiát és a skandináv királyok középkori történetét. Izland nélkül az egész világ – Angliától Egyiptomig – megúszta volna a történelem egyik legpusztítóbb éhínségét, és a kényes egyensúly sem borult volna fel, elhozván a francia forradalmat. Az imperializmus elleni küzdelem egyik leghősiesebb bajnoka sem jött volna világra. Neil Armstrong nem gyakorolhatta volna földi keretek közt a holdra szállást. Nem kerülhetett volna sor a hidegháború egyik meghatározó sakkmérkőzésére. Sok évet kellett volna még várnunk arra, hogy valamelyik országban végre női államfőt válasszanak. Sőt, nem kizárt, hogy az észak-atlanti térség is a nácik kezére került volna a II. világháború folyamán, aminek lehetséges következményeit aligha kell itt ecsetelnünk.

Új szemszögből mutatom tehát be Izland történetét, kitérve a híres és névtelen izlandiak hosszú sorára. A legfrissebb kutatásokból éppúgy merítek, mint az eddig figyelmen kívül hagyott narratívákból. A fejezetek egymásutánja elbeszéli Izland egészen rendkívüli történetét, amely ezerkétszáz évvel ezelőtt egy frusztrált viking kapitány letelepedésével indult, aki tehetségtelen navigátorának köszönhetően az Északi-Atlanti-óceán kellős közepén sodródott partra. Innentől fogva Izland már nem csupán a sarki csér költőhelye volt többé. Diplomaták és muzsikusok, tengerészek és harcosok nemzete sarjadt ki a telepesekből, akikre egyszeriben hatalmas felelősség is hárult – és akik suttyomban örökre megváltoztatták a földgolyó arculatát.”

 

Részlet a kötet 9. fejezetéből

 

Nemi egyenlőség

Izland 1972-től napjainkig

„Nem szoptatni akarom az izlandi nemzetet, hanem vezetni.” (Vigdís Finnbogadóttir egy kampánygyűlésen, amikor megkérdezték tőle, hogy befolyásolja-e elnöki alkalmasságát a rákkezelés miatt elveszített egyik melle.)

„Eljön az én időm.” (Jóhanna Sigurðardóttir a választási vereségét elismerő beszédben, két évtizeddel azelőtt, hogy a világ első nyíltan meleg miniszterelnöke lett.)

Két izlandi besétál egy londoni kocsmába. A nyolcvanas években járunk, Izlandon még mindig tilos a sör, így természetesen két sört rendelnek – gondolom én. A történet részletei kissé homályosak. Glutty, glutty, glutty! Jöhet még egy kör, és már kezdődhet is a többi fizetővendég gyorstalpalója Izlandról, hiszen Skandinávián kívül mi, izlandiak előszeretettel terjesztjük az igét.

Milyenek az izlandi nők? Hát, ők a legszebbek a világon! Bizonyíték: Izland nyerte a Miss World szépségversenyt 1985-ben és 1988-ban is, amikor Hólmfríður Karlsdóttirt, illetve Linda Pétursdóttirt koronázták meg a „világ legszebb hölgyeiként”. És a férfiak? Nincs náluk erősebb! Nemzeti sportunk a világ legerősebb embere verseny. Az meg mi? Egy nemzetközi megmérettetés – igen, olyan, mint az olimpia, csak a fárasztó doppingtesztek nélkül –, ahol a résztvevők görög szobornyi méretű sziklákat emelnek fel és autóbuszokat huzigálnak kötelekkel. Az izlandi Jón Páll Sigmarsson rekordot jelentő négy alkalommal nyerte el a világ legerősebb embere címet, és még egy szállóige is fűződik a nevéhez, amit akkor mondunk, ha valami nehéz feladatot teljesítettünk: „Ekkert mál fyrir Jón Páll” – „Jón Pállnak nem gond!” Az egyik versenyen egy néző eszkimónak nevezte. Mire ő: „Nem vagyok eszkimó. Viking vagyok!” – azzal megemelt egy féltonnás kocsit.

Közeledik a kocsmában a záróra. Kifizetik az utolsó kört, egymás vállát lapogatják az újdonsült ismerősök. Valaki szóba hozza Margaret Thatchert. Á, a politika! Hallottatok már a mi vezetőnkről, Vigdís elnök asszonyról? Szingli anyuka, van egy örökbefogadott gyereke, no meg irdatlan a hatalma, ráadásul ő a világ első női elnöke. Az már valami, nem igaz? Elhangzott az utolsó szó, az izlandiak elégedetten dőlnek hátra: vége a különórának.

Vigdís Finnbogadóttir volt a világon az első nő, akit közvetlen szavazással államfővé választottak, vagyis nem pártelnökként vagy parlamenti szavazással nyerte el a posztját. A nép választotta őt vezetőnek. Egy iszákos tengerésznemzet, amely sajátos lelkesedéssel övezi a legerősebb férfiak és a legszebb nők versenyét, politikai támogatását egy egyedülálló, elvált, munkanélküli anyának szentelte.

Az említett választás eredményét 1980. június 30-án reggel hat óra körül hirdették ki. Aznap délelőtt, pár óra alvással a háta mögött, Vigdís gyapjúpulóvert húzott, és kilépett a csendes Aragatára néző erkélyére. Dübörgő taps fogadta. Hatalmas tömeg gyűlt a háza köré.

„A szavak az egyetlen fegyverünk” – mondta a tömegnek. – „De ezekkel a szavakkal rengeteg mondanivalónk lehet.”

A tömeg éljenzett: „Elnök Asszony!” Ez a két szó a demokrácia történetében közvetlen választások után még sohasem hangzott el ebben a kombinációban. Az egyik operatőr a kamerától elfordulva törölgette a könnyeit. Akik szemtanúi voltak e pillanatnak azon a csendes izlandi utcán, a politikai változás ritka példáját láthatták. Még a gyapjúpulóver sem volt mellékes. Egy észak-izlandi támogató kötötte kézzel, Vigdís pedig hálából megígérte, hogy győzelme esetén fel fogja venni.

„Remélem, lát a televízióban” – mondta Vigdís a beszédet követően a DV délutáni lapnak adott interjúban a pulóvert kötő támogatójáról. Az öltözködését illető kérdés az elsők között volt, és az újság címlapsztorijának negyedik bekezdésében jelent meg. Elvégre 1980-at írtak. Aznap reggel, amikor Vigdís a háza előtt lelkesítette a tömeget, a legendás rikkancs, Óli, aki negyven éven át a belváros legforgalmasabb utcasarkán dolgozva tett szert össznemzeti hírnévre, így kiáltotta világgá a nap főcímét: „Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián! Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián!”

Vigdís mindössze 1911 szavazattöbbséggel írt történelmet.

 

Kapható az ország könyvkereskedelmi hálózataiban:

Bookline

Libri