Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Markovics Botond, akinek idén jelent meg saját nevén Felfalt kozmosz címmel. - ("Alapvetően regényíró vagyok, és már javában a következő regényen dolgozom, így másra nagyon nem volt időm idén.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a  Markovics Botond írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről.  Az író Brandon Hackett-ként ismerhetitek, akinek számos nagyszerű könyvek jelentek meg az Agave Könyveknél. Idén saját nevén jelentette meg Felfalt kozmosz címmel. Markovics Botond Zsoldos Péter díjjal tüntették ki.

Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. 

A Felfalt kozmosz sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Történettől függően viszonylag sok kutatást végzek a regény jegyzetelése alatt is, és az írás közben is, részben azért is, mert az adott témákhoz kapcsolódó ismeretterjesztő könyvek, tudományos cikkek egyben újabb és újabb ötleteket, irányokat is tudnak adni. Viszont ami talán az egyik legnehezebb része is számomra az írásnak, hogy mindez nem mehet a történet, megértés kárára, ezért arra törekszem, hogy bármilyen tudományos részlet is kerül elő, azt mindig le tudjam képezni irodalmilag, érthető, befogadható formában. Ha ez sikerül, akkor többnyire azok számára is érthető, akik még sosem találkoztak az adott témával, miközben, aki mélyebben ismer egy adott tudományterületet, az pedig megtalálja azokat az apró morzsákat, ami alapján esetleg látja a mélyebb összefüggéseket.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Is-is. A regényeim alapvetően a jövőben játszódnak, kitalált vagy valószínűleg idővel majd megjelenő technológiák, meglévő vagy tovább gondolt, néha fiktív tudományos elméletek, jelenségek közepette. Azonban minden a jelenből indul ki, és a szöveg többnyire reagál, visszahat is jelenünkre a spekulatív fikció eszközei segítségével.

Pl. a Xeno című regényemben több idegen civilizáció és kultúra keveredik egymással, ami lehetőséget adott arra, hogy körüljárjam a rasszizmus, idegengyűlölet témakörét, és közben próbáltam egyedi idegen fajokat bemutatni, eljátszani a nyelvek és a megértés nehézségeivel, valamint azzal, hogy létezhet-e értelmes élet rajtunk kívül, és ha igen, miért nem találkoztunk még velük.

Míg a most megjelenő Felfalt kozmoszban egy más fizikai törvényeknek engedelmeskedő környezetet akartam megteremteni, ami részben fantázia, részben viszont az ismert fizikai törvények egy-egy elemének megváltoztatásából ered. Eközben pedig egy nem létező, fantáziámból táplálkozó fizikai jelenség kapcsán pl. a szabad akarat létezésének kérdését tudtam boncolgatni a történet és a szereplők sorsán keresztül.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Nyolc éves koromban írtam le az első történeteimet, szóval, hosszú út vezetett idáig. Akkortájt már aktívan olvastam, képregényeket, és könyveket is, és rájöttem, hogy én is szeretek történeteket kitalálni, bármilyen formában. Próbálkoztam képregényrajzolással is, de aztán az írás mellett döntöttem, így tudtam a legjobban elmondani azokat a történeteket, amelyeket szerettem volna.

Eddig Brandon Hackett-ként ismertek az olvasók, idén saját neveden adod ki a Felfalt kozmosz könyved. Miért változtattad meg?

Amikor elkezdtem publikálni (2002-ben), a spekulatív fikciós zsánerekben (science fiction, fantasy, weird, horror) még mélyen élt az angolszász álnév használata, még az olvasók is szinte igényelték, és egy álneves könyv sokkal jobban fogyott még évekig, mint egy magyar írói névvel fémjelzett kötet. Ez még a 90-es évek eleji rendszerváltásból eredt, amikor betört hazánkba az angolszász zsánerirodalom, és a magyar íróknak muszáj volt angol álnevek mögé rejtőzniük, mert erre volt igény.

Ez mostanra már teljesen megváltozott. Régóta gondolkodtam már a váltáson, de egy időben úgy voltam vele, hogy talán már késő, az írói álnév túlságosan hozzám nőtt. Az utóbbi 4-5 évben viszont egyre többször kaptam olyan beszélgetésbe meghívást, vagy novella felkérést, ahol zavarni kezdett az álnév, több helyen el is hagytam inkább. Most pedig, ennél a regénynél már megszületett bennem a döntés, hogy ezt saját néven szeretném, és szerencsére az Agave kiadó is pont ugyanígy gondolkodott, kb. egyszerre dobtuk be az ötletet, szóval, ez egy gyors, közös elhatározás volt.

Persze, a Brandon Hackettet egyelőre még azért ott hagytuk a borítón, de idővel, néhány év múlva majd az is eltűnik.

A Felfalt kozmosz könyvedben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Persze, van egy sor jelenet, amit nagyon szerettem, rögtön például az első két fejezet, amely felvezeti a regény fő konfliktusát, fenyegetését, ami egyúttal oda vezet, hogy a három főszereplő testvér egy komoly személyes drámába csöppen. Szerettem a másik univerzumban játszódó részeket is, amelyeket azonban nehéz is volt megírni, és szerettem az apró karakterpillanatokat is, amikor a főhősök éppen nem a világ problémáinak megoldásán dolgoztak, hanem csak úgy éltek.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Elsőként a páromnak adom oda, aki szintén író, és vele aktívan beszélgetünk egymás szövegeiről írás közben is. Aztán van pár barát, ismerős, akinek adok a véleményére, és szerencsére meg is mondják kendőzetlenül, ha kell. És mivel a regényem első változatai még nem az igaziak, kellenek ezek a visszajelzések, hogy a lehető legjobbra csiszoljam a szöveget.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Alapvetően regényíró vagyok, és már javában a következő regényen dolgozom, így másra nagyon nem volt időm idén. Azonban azért az év első felében írtam két novellát, az egyik a Hévízben jelent meg, és Neumann Jánosról és mesterséges intelligenciákról szól egy alternatív múltban, a másik pedig a Continental Magazine-ban olvasható, de az egyelőre csak angolul.

De akár még az is elképzelhető, hogy jövőre érkezik valami, novellánál hosszabb lélegzetű írás.

Közeleg az apokalipszis az ötszörös Zsoldos Péter-díjas Brandon Hackett ősszel érkező új regényében.

Markovics Botond (Brandon Hackett):

Felfalt kozmosz

„Emily Schroeder még évtizedekkel később is élesen emlékezett az Univerzum haldoklásának elsőként észlelt pillanatára.”

Az apokalipszis megállításához kénytelenek leszünk megkérdőjelezni, amit az Univerzumról tudunk.

Megjelenés: szeptember 5.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 496 oldal

Leírás

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a kortárs magyar sci-fi irodalomban Markovics Botond egyedülálló jelenség. Idestova több mint húsz éve jelennek meg regényei néhány évente, azóta van jelen folyamatosan a hazai könyvpiacon; mindig megbízható magas minőséget képvisel, témái közt csupa olyan fontos epizódot találunk, melyek meghatározzák a társadalmi vagy épp tudományos közbeszédet, és ezeket mindig sikerül olyan formába transzformálnia, melyből egy magával ragadó, epikus – leginkább talán Peter F. Hamiltont és Alastair Reynolds-ot idéző – történet születik.

Botond regényeit 2012 óta az Agave Könyvek gondozza. A szerző jelenleg – szintén egyedülálló módon – öt Zsoldos Péter-díj tulajdonosa, legutóbbi regénye, a 2020-ban megjelent Eldobható testek pedig a Zsoldos mellett elnyerte az Avana Egyesület Monolit-díját is. Legújabb regénye, a Felfalt kozmosz ismét bővelkedik örült ötletekben, végletekig kifacsart tudományos elméletekben, miközben emlékezetes karakterein ad választ a társadalmi fejlődés előmozdítása, a civilizáció védelme, a vallási fundamentalizmus és a szabad akarat kapcsolatának égető kérdéseire.

Fülszöveg

A ​távoli Tanzer bolygón a tudományos pályára készülő Emily Schroeder és két kistestvére, a csillagközi felfedezésekről álmodó Kaito és a táncművészetért lelkesedő Diali az elsők közt észlelik az égbolton szupernóvaként felragyogó kozmikus jelenséget, amely ahelyett, hogy elhalványulna, egyre csak növekszik, és mintha az egész világmindenséget akarná felfalni.

Egyesek szerint ez az Univerzum haldoklásának elsőként észlelt pillanata. Az elmélet sokakat rettegéssel tölt el, míg másokat vallásos fanatizmusba kerget, mert senki nem tudja, mi történik, amikor a vakító fényár eléri a Földet. Emily, Kaito és Diali a maguk módján próbálnak szembeszállni a fenyegető apokalipszissel, és kénytelenek megkérdőjelezni mindazt, amit Univerzumról, létezésről és szabad akaratról gondolnak.

Markovics Botond (Brandon Hackett) évszázadokon és fényéveken átívelő regényében meghökkentő kozmológiai elméletek, nagyszabású szupertechnológiák és felfoghatatlan világokba tartó űrexpedíciók sorakoznak fel a civilizáció védelmében, miközben briliáns elméjű tudósok, halhatatlan diktátorok és elszánt vallási vezetők küzdenek vélt igazukért.

A szerzőről

Markovics Botond 1975-ben született közgazdász, többszörös Zsoldos Péter- és Monolit-díjas író. Az első írásai és az azokat követő regényei Brandon Hackett álnéven jelentek meg több mint húsz éven át, elválasztandó az írást a hivatalos munkájától. A 2023-as Felfalt kozmosz óta viszont polgári nevén publikál.

Botond regényeit 2012 óta az Agave Könyvek jelenteti meg.

A szerző korábbi regényeiről írták

„Különösebb ajnározás nélkül, Hackett olyan a magyar sci-fi számára, mint éhezőnek egy falat kenyér.” – 444.hu a Xeno-ról

„Az akciódús jelenetek és igazi karakterek megléte miatt nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ez a kötet maximálisan olvasókompatibilis és nem csak a zsáner szerelmesei találhatnak benne érdekességeket.” – Smoking Barrels az Eldobható testekről

„Izgalmas kérdések, izgalmas válaszokkal. Azonban nem kell megijedni, hiszen az író nem képletek segítségével tárja elénk a problémákat és a megoldásokat, hanem elméleti fejtegetésekkel és azok bemutatásával.” – Mandiner.hu Az időutazás napjáról

„Hackett felvázol egy fejlődési útvonalat (sőt, egy idő után nem is csupán egyet), elmélkedik következményeken, próbálja megjósolni a lehetséges folytatásokat, miközben mi emellett még a nagy rejtélyeken is izgulunk egy kicsit.” – ekultura.hu az Isten gépeiről

Részlet a kötetből

„– Mit vigyorogsz? – kérdezte kíváncsian Diali.

– Csak úgy – felelte fülig vörösödve, és hogy elterelje a témát, gyorsan a magasba mutatott. – Látjátok az Orion csillagképet? Ott, pont felettünk. Hasonlóan néz ki, mint a Földről, de a jobb karja, amiben két horgot tart, a Földről nézve valójában egy íj. Ez azért van, mert ilyen távolságból néhány csillag már szemmel láthatóan arrébb került. Látjátok?

Diali és Kaito melléje feküdtek, Emily pedig mesélni kezdett nekik a csillagkép legfényesebb csillagairól, a Betelgeuze-ről és a Rigelről, majd a mitológiabeli Órionról, az óriás termetű vadászról, akiről a csillagkép a nevét kapta. Pont, mint ahogy az édesanyjuk mesélt neki hajdanán, ehhez hasonló családi estéken a Földön, még mielőtt a testvérei megszülettek volna.

Tizenkét éves volt, amikor az édesanyját letartóztatták: a bűne mindössze annyi volt, hogy túlzottan éles kritikákat fogalmazott meg a Bekins család és az alfai kormány politikájával és jövőképével kapcsolatban. Nem sokkal később államellenes összeesküvéssel vették őrizetbe, a vád szerint titkos fejlesztési terveket akart kiszivárogtatni. Ez nyilvánvaló hazugság volt, mégis nyolcvan év börtönbüntetésre ítélték. Nyolcvan évre! Azért, mert kritizálni merte a Bekinseket.

Emily akkor még semmit nem értett az egészből, fogalma sem volt, milyen az, amikor a hatalom valakit meg akar semmisíteni. Az apjuk mindent megpróbált, többet is, mint szabad lett volna. Végül vesztegetés vádjával elítélték, és kiutasították a Földről. Tizenöt évet utaztak hibernálva a Tanzerre, és mire ideértek, az édesanyjuk öngyilkosságot követett el a börtönben.

Soha többé nem akart visszamenni a Földre. Gyűlölte azt a bolygót, az Alfa Föderációt és a Bekins családot.

Nemrég múlt huszonkettő, hamarosan lediplomázik, és szerencsére még itt, a civilizáció peremén is akadtak komoly kutatói lehetőségek. Mint például a tachionok, az örökké fénysebesség felett száguldó egzotikus részecskék, amelyek révén néhány hét alatt fényéves messzeségbe tudnak üzeneteket küldeni. És persze itt volt Fabio is.

A magasba pillantott, és egy szokatlanul fényes csillag vonta magára a figyelmét.

Fényessége ráadásul egyre erősödött, néhány másodperc múlva túlragyogott minden más csillagot, és már akkorára nőtt, mint egy pénzérme.

Egy szupernóva?

– Nézzétek! – Felmutatott az égre, és már mindannyian a szabad szemmel is érzékelhetően növekvő fényességet bámulták. Nem lehetett csillag.

Apjuk homlokráncolva felhívta linkjén a Kozmológiai Intézetet, aztán egy perc múlva felpattant.

– Induljunk haza – mondta sürgetően, és a távolban parkoló siklójuk felé ösztökélte őket.

– Apu, mi az? – kérdezte Diali, de ő is érezhette, hogy valami fontos történt, mert engedelmesen felkelt, és lesöpörte a nadrágját.

– Még nem tudom, csillag.

– Már akkora, mint a tenyerem – mondta izgatottan Kaito, miközben beszálltak a siklóba.”

Agave Könyvek