Szlavicsek Judit:
Doszpot nyomoz
„A legbonyolultabb dolgok szeretnek a pillanat törtrésze alatt megoldódni, még ha ez nem mindig tetszik is az embernek.”
Az ország legnépszerűbb krimiírója az egykor leghíresebb nyomozó történetéből formált letehetetlen krimit
Megjelenés: november 19.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 360 oldal
Leírás
Egy regény, amilyet még nem olvastál.
Sosem látott bravúr, hogy az ország talán legnépszerűbb krimiírója, a Kardos Júlia-krimik és a Viharcsapda szerzője az 90-es évek emblematikus sztárnyomozójának alakja és esetei köré fonjon fordulatos bűnügyi történetet. Judit és Péter több mint ötven órán át beszélgettek az említett viharos időszak megpróbáltatásairól: megelevenedtek az olyan – ma már a magyar kriminalisztika történetének részeként kezelt – esetek, mint a bolti sorozatgyilkos véres ámokfutása, vagy épp a Fenyő János ellen elkövetett merénylet, de ezen túl valami más is. Annak, aki nem élt az 1990-es évek Budapestjén, ma már alighanem elképzelhetetlen, hogy ez a többnyire békés város forrongó katlanként létezett, a számos gyilkossági ügyet pedig egy különös hatékonysággal dolgozó életvédelmi csoport vizsgálta, élén a valaha volt legfiatalabb főnyomozóval.
Doszpot Péterre sokan emlékeznek: látták a tévében, emblematikus fekete bőrdzsekijében, ahogy tetthelyeken irányítja az embereit, majd nyilatkozik a kamerák előtt. Magabiztos volt, erőtől duzzadó, aki tudta, mit csinál, emiatt a tévénéző hitte, hogy csapatával megoldja a hírműsorokat megtöltő borzalmas ügyeket. De mit élt meg Doszpot Péter a lelke mélyén? Miként irányította a nyomozást? Milyen bajtársakkal dolgozott együtt, és miként göngyölítette fel egy-egy ügy szálait?
Szlavicsek Judit a tőle megszokott megunhatatlan stílusban, a valóságot és a fikciót vegyítve remekbeszabott krimiben meséli el ennek a mára már legendás korszaknak, és ikonikus rendőri vezetőnek a történetét, melyből az idei ősz legegyedibb, és legizgalmasabb olvasmánya kerekedik.
Egy krimi, ami több annál, és amit egyszerűen mindenkinek olvasnia kell. Ha élt a 90-es években azért, ha nem, akkor pedig azért.
Fülszöveg
Budapest, a sötét 90-es évek végén.
Tombol az erőszak mindenhol.
Doszpot Péter, a BRFK valaha volt legfiatalabb gyilkossági főzsaruja épp egy budai villához száguld: egy húszéves lány megölését jelentették. Az utóbbi hónapok brutális alvilági leszámolásai után egy számukra hétköznapi eset kinyomozása vár rájuk. Csakhogy a gyilkost minden erőfeszítésük ellenére sem sikerül azonosítani.
Egy évvel később egy véletlen találkozás egy tihanyi étteremben ismét lendületbe hozza az eseményeket, de eközben Budapesten már egy újfajta félelem tartja rettegésben az embereket: egy sorozatgyilkos mészárol le gyanútlan boltosokat kegyetlenül, gyakran fillérekért.
Miközben Doszpot és csapata versenyt fut az idővel, hogy megakadályozza az újabb gyilkosságokat, a fiatal lány megölése sem hagyja nyugodni, ráadásul az ügyben egyre nyugtalanítóbb részletekre derül fény.
Szlavicsek Judit pattanásig feszült regénye Doszpot Péter, volt gyilkossági zsaru több mint ötvenórányi mélyinterjún rögzített visszaemlékezésein és korabeli napilapok újságcikkein alapul, a legizgalmasabb krimik eszköztárával vegyítve. A könyv ott lebeg valahol az írói képzelet és egy legendás bűnügyi korszak rögvalójának határán, de semmi kedve tartozni egyik világhoz sem.
Ez a történet ötven százalék valóság és ötven százalék fikció – de 100% Doszpot.
A szerzőkről
Doszpot Péter előbb a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Osztályának csoportvezetője, majd a BRFK Életvédelmi Alosztályának vezetője lett, utóbbit mindösszesen 32 évesen sikerült elérnie. Nevéhez számtalan legendás gyilkossági ügy kapcsolódik. 1998-ban az Év rendőre lett Budapesten. 2001-ben szerelt le, alezredesi rendfokozatban.
Szlavicsek Judit a Pécsi Tudományegyetemen diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon. Szakdolgozatát a krimi és szépirodalom kapcsolatáról írta. Később elvégezte a jogi egyetemet is, és jogászként dolgozott. Napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója, a Balatoni krimik-sorozatának mindegyik része a sikerlisták élén nyitott.
Részlet a kötetből
„Kemény a padló – felébreszti, ahogy a csípőjét nyomja.
Lehúzza a cipzárt a hálózsákon, hanyatt fordul, és hosszan kifújja a levegőt. Épp együtt vele. Vagyis a géppel – most ő szabja meg, hogy a lánya mikor kap levegőt. Percenként tizenhatszor. Így állították be a gépet.
Szóval, fekszik ott a kórházi ágy mellett a földön, a mennyezetet bámulja a monitor kékes fényétől derengő kórteremben, és most együtt lélegeznek. Beszív-kifúj, beszív-kifúj. Nekem megy, menjen neked is, kicsi szívem! – gondolja, és érzi, hogy mindjárt elbőgi magát.
Menjen neked is, életem.
Az egy héttel korábbi nap jut eszébe, amikor az orvos megmondta, hogy a hároméves ikerlányaik közül az egyiket, Ziát lélegeztetőgépre kell tenni, hogy meg tudják menteni. Fertőzés, tüdőgyulladás, életveszély… Hogyhogy megmenteni? Mégis, mi ez az egész? Hogy kerültünk ide, miért van ez – mégis, hogy a francba jutottunk el idáig, hogy erre kellett rábólintanom? Mégis, mi történt az életünkkel?
Akkor nem tudta leállítani a fejében pörgő kérdéseket, és akkor bőgött is, igen.
– Minden rendben van, Doszpot úr? – kérdezte a taxis a visszapillantó tükörbe pillantva, ő meg visszanézett rá, megtörölte az orrát a keze fejével, és bólintott.
– Akkor én nem szólok egy szót se Doszpot úr, jó?
Valami olyasmit felelhetett rá, hogy maga az én emberem, de nincs meg az egész tisztán. És csak mikor kiszállt a házuk előtt, jött rá, hogy nem is mondta meg neki a címét.
Mert nem is kellett, mert ez ilyen.
Mert ő, akit úgy hívnak, Doszpot Péter, húzza maga után a múltját, az jön utána oda is: egy taxiba, ahol üvöltve sír egy vadidegen férfi előtt, aki simán tudja, hogy hívják, és még azt is, hogy hova kell őt vinnie. Csak arról nincs fogalma, ki ő valójában. Doszpot elhúzza a száját és becsukja a szemét. Bárcsak ő legalább tudhatná. Most például csak egy apa, aki egy hete azért sírt a taxiban, hogy mire odahaza belép az ajtón, már elég erős legyen ahhoz, hogy a felesége és a két másik lánya – Zia ikertestvére, Zoé, és a nővérük, Hanna – belé kapaszkodhassanak.
Fekszik a földön, és érzi, ahogy az izmok a hátában lassan fájdalmas kötegekbe merevednek. Most nem mozdul, és nézi a semmit a plafonon. Egy ideig még kényszeríti magát, hogy egyszerre vegye a levegőt a lányával, aztán sóhajt egyet, és lekapcsolódik a ritmusról, amit a gép diktál. Túl hosszú, túl egyenletes, egyszerűen túl nyugodt ahhoz, hogy most így tudjon lélegezni.
Bíp-bíp-bíp-bíp-bíp.
Az első pillanattól fogva retteg a monitor hangjától. Az jó, ha egyenletes. De mi van, ha nem? Ha belódul: bíbíbíbíbíbíbíííííí, és abba sem hagyja, vagy épp ellenkezőleg, mi van, ha egyszer csak…
Nyel egyet és megrázza a fejét – keményen koppan a padlón a koponyája, ő pedig megretten, mi van, ha felébred a zajra? Bassza meg. Hülye vagyok – gondolja. A lányom alszik. És amíg a gépek, az orvosok és a testébe áramló szerek úgy akarják, aludni is fog.
Most újra behunyja a szemét, és maga elé képzeli az arcát, de nem kel fel, hogy megnézze. Így nem kell látnia a kék és a fehér csövet, ami egész a szájáig kanyarog, hogy ott aztán elvesszen benne, a ragtapaszt az orra körül, amivel a szondát rögzítették, nem kell látnia a branült a karjában, a tappancsokat a mellkasán, nem kell látnia, hogy nem mozdul, most gondolhat rá úgy, amilyen ő valójában.
Vajon álmodik? Érez, vagy gondol valamit? Vajon fél? Hagyd már abba, figyelmezteti magát, és újra megrázza a fejét, hátha az segít kizökkennie a kilátástalan spirálból. Felül, kikászálódik a hálózsákból, és az ablakhoz megy.
Hajnalodik, de még nem mozdul semmi odakinn, csak ő virraszt, és persze a nővérek a folyosón – szinte látja maga előtt, ahogy valamelyikük felnéz az előtte tornyosuló kórlapokból és a képernyőre pillant: a szobájuk a 04-es kocka, a jobb szélső a második sorban, na, megint nem tud szegény aludni, gondolja épp talán a nővér, ahogy látja a kórterem ajtaja fölé szerelt kamera képén, hogy az ablaknál áll, aztán már hajol is megint a papírmunka fölé.
Doszpot meg újra a gondolataiba menekül. Mióta benn vannak a kórházban, ez az egyetlen, ami működik, ha úgy érzi, megőrül. Annyiféle film pergett már le előtte az utóbbi néhány éjszakán, hogy maga is meglepődött. Mert annyira régen volt ez az egész, de tényleg. És most mégis éles a kép, vagy legalábbis jóval élesebb, mint gondolta. Ilyenkor furcsa filmeket néz, olyanokat, amiknek ő maga a szereplője. Miközben nézi, érzi, hogy melege van és csorog az izzadtság végig a hátán, látja, hogy nagy a forgalom körülöttük, hallja, ahogy a rakparton hosszan dudál egy autó, most is az agyában lüktet az ezernyi infó, amiből azonnal össze kéne állnia egy képnek – most is érzi, hogy fél.
Ebben a ma hajnali filmben újra egy autó hátsó ülésén ül épp úgy, mint egy héttel ezelőtt. Ezerkilencszázkilencvenkettő nyarán járunk, és ő nem több, mint harminc. A férfi pedig, aki az első ülésen ül, ezúttal nem egy taxisofőr, viszont ő is tudja a nevét. Legalábbis azt hiszi. De amikor hátrafordul és a szemébe néz, pontosan lehet tudni, hogy többé már nem hisz neki.
– Oké, lebuktam, zsaru vagyok – mondja Doszpot a legkézenfekvőbbet és egyben a legbiztonságosabbat. Rendőrt ölni hülyeség, ezt minden bűnöző tudja – ugye, tudja? Ebben a pillanatban csak remélni lehet.
– Átbasztál, Péter – feleli az, és Doszpot szinte fájdalmat lát a szemében: kedvelte őt.
Azt hitte, barátok – szinte már barátok. És hogy majd együtt üzletelnek. Lassan bólint, és közben azon filózik, hogy most mi lesz. Kiviszik a városból? Vagy elintézik itt, és aztán valahol beledobják a Dunába, majd egyszerűen tovább hajtanak? Esetleg csak megverik, és ennyi?
Anélkül, hogy a fejét elfordítaná, figyeli az útvonalat, és igyekszik minél több információt rögzíteni, hogy majd segíthessen a többieknek rátalálni. Nem mintha esélye lenne bármilyen formában is kapcsolatba lépni velük. Azt persze akkor, ott, az autó hátsó ülésén ülve még nem tudja, hogy a fedett autója rendszámát épp aznap reggel kérdezte le valaki, és hogy az erre kiadott figyelés miatt odabenn mostanra már tudják, hogy bajban van.
Akkor és ott csak csurog az izzadtság végig a hátán, és nem tudhatja, hogy mi lesz vele. Nem tudhatja, hogy a férfi – aki egészen addig a barátjának hitte – néhány perccel később kap majd egy hívást, és hogy ezután egyszer csak lehúzódnak az út szélére, és kiteszik őt, mintha semmi sem történt volna. Ahogy azt sem tudja akkor még, hogy ez a férfi aztán évekig minden újévkor felhívja majd, hogy boldog új évet kívánjon neki.
– És hogy vagy? – kérdezi ilyenkor azon az alig érthető törtmagyaron, amit használ, Doszpot meg rávágja, hogy kösz, jól, aztán bontja a vonalat, és újabb egy évig nem gondol rá, mert egy ideje már nem gondol arra, ami azelőtt volt.
Aztán ez a film hirtelen kifut, ő meg elfordul az ablaktól, és végre erőt vesz magán, hogy a lányára nézzen. Mellbe vágja, hogy milyen gyönyörű, ahogy ott alszik – még így is, istenem.
A gyerekek.
Egyet nem lehetett megszokni sosem: ha gyereket öltek meg. És a szülők. A fájdalom – nézni őket, ahogy szépen lassan sorvadnak a gyásszal együtt. És ha még választ sem tudtak adni nekik? Ha legalább annyival sem tudtak enyhíteni a kínjaikon, hogy megmondják nekik, hogy ki? És azt, hogy miért?
Nézi a lányát, és megint emlékezik. Indul a film odabenn: most kilencvenhat tele, ő frissen kinevezett gyilkossági vezető, tele lelkesedéssel és kételyekkel. Itt, ebben a filmben is egy lány szerepel, nem kicsi, már majdnem felnőtt, de ő is annyira gyönyörű, annyira ártatlan – most újra tisztán látja maga előtt az arcát abban a budai házban, abban a konyhában, a falnak támaszkodva ül, mintha csak lassan lecsúszott volna, hogy kicsit megpihenjen, aztán már látja maga előtt a szüleit is, emlékszik, mi lett velük azután, hogy… Miért éppen ez az ügy jutott most eszébe? Mert ott végül lett ki, és lett miért, pedig sokáig úgy tűnt, hogy semmi esély rá? Lett válasz, de azt akarni kellett nagyon. Megszállottan.
Sóhajt, aztán elmosolyodik, mert a semmiből hirtelen belé nyilall a bizonyosság, hogy itt és most – a saját lányával – minden rendben lesz. Nem tudja, honnan és miért jön, de itt van és kész: itt van a biztos tudat, és ő most kristálytisztán tudja azt is, hogy kicsoda. Egy apa.
És egy volt gyilkossági zsaru, aki sokat látott – és aki tele van történetekkel.”
Agave Könyvek
