Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Diana Soto írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek a Kitka Bence Balatonalján c. ifjúsági könyve jelent meg, amit a Scolar Kiadó oldalán lehet megrendelni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Spanyolországban élek,
vegyészként végeztem a tanulmányaimat Veszprémben, azonban most csak az írásra
és az alkotásra koncentrálok. Drámákat, verseket, regényeket írok, valamint a dalszövegekben
is kezdek otthon mozogni. Azt szoktam magamról mesélni, hogy van egy kiskutyám,
nagyon szeretem a természetet, és a kedvenc társaságom a magány.
Kitka Bence Balatonalján c. könyved sok kutatómunkát igényelt?
Meddig tartott az írás folyamata?
Valójában nem igényelt rengeteg
kutatómunkát, csak a balatoni mondákat kellett megtalálnom, majd onnantól
kezdve teljesen a fantáziámra bíztam magam. Bence karaktere valahogy azonnal
kirajzolódott előttem, így nem a tervezés eredménye. Maga az írás nagyjából
egy-másfél hónapot vett igénybe, úgyhogy könnyű szülésnek nevezném. A mostani
regényemmel, ami a harmadik rész, már jó pár hónapja szenvedek, de szerintem ez
a szép ebben a szakmában.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Pont azt szeretem ebben a
sorozatban, hogy fantázia és valóság is található benne. Mindig próbálok valós
helyszíneket keresni, majd valamilyen legendával együtt már a fantáziába
utazok. A második rész például az Északi-sarkkörön játszódik, ahol az egykor
kihalt állatokról emlékezem meg, ugyanakkor az inuitok szokásait nagy kutatás
előzte meg, tehát tökéletesen keveredik a valóság meg a fantázia.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Szerintem kiskorom óta írok.
Eleinte versikéket alkottam, aztán komolyabb versek születtek belőle, amit
terápiás céllal írtam meg, csak ezt akkor még nem tudtam. Majd folytattam az
írást. 2016-ban jelentkeztem először pályázatokon, ahol az év legjobb drámái
közé is bekerült az írásom, majd elkezdtem magamat képezni, kurzusokat
végeztem, tankönyveket olvastam, gyakoroltam és gyakoroltam, míg végül a Scolar
Kiadónál kötöttem ki.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Igazából rengeteg zsánert kipróbáltam
már, a romantikus, krimiszálas, felnőtteknek szóló, gyerekeknek szóló zsánereket
is. Mégis valamiért ez a middle grade (10-14) korosztály tetszett a legjobban,
bár ugye ott vannak a drámáim is, amik felnőtteknek szólnak és színházban
játszódnak. Egy darabig a fiatalok könyveinél maradok, aztán biztosan kipróbálok
mást is.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Egyszerre örülök, ugyanakkor
sírok is. Általában a kézirat végleges befejezése, tehát nem a vége szó után,
hanem a szerkesztő, meg mindenféle átírás után úgy érzem, hogy egy nagy ürességbe
kerülök, és nehezen veszem rá magam a következő regényre. Ilyenkor legalább egy
hónapig bolyongok a gondolataimban, mire végre át tudok állni a következő
történetre.
Nem
gondolkodtál még írói álnéven?
Igazából a Diana Soto egy írói
álnév is, meg a nevem is. Úgyhogy én kimondhatom, hogy egyszerre használok
álnevet, meg a valódi nevemet. Az én magyar nevem az Tanács Diána, amit sokan Takácsnak
írnak le, viszont a férjem neve Soto, amit gyorsan fel is vettem az íráshoz,
bár a személyimben a Tanács szerepel.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Legelőször úgy képzeltem el, hogy
a fiatal tini korosztálynak írok. Aztán inkább a felnőttek felé kacsintgattam,
de akkor még nem álltam készen erre. Egy tanfolyam közben jöttem rá, hogy
mennyire szeretem a 10-14 éves olvasók kalandjait, és akkor jött az ötlet, hogy
nekik írjak. Ha hamarabb ráébredek erre, akkor sok évet megspóroltam volna
magamnak, de legalább tudom, hogy több mindent kipróbáltam.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Az első könyvem 2016-ban jelent
meg magánkiadásban. Nagyon örültem neki, nagyon büszke voltam rá, a mai napig
jó pillanatnak élem meg ezt az élményt. Ekkor már külföldön éltem, és az egy
verseskötet volt, amit nyolc másik kötet követett. A magánkiadásról áttértem a
szerzői kiadásra, ami szintén magánnak nevezhető, és végül bekerültem a
hagyományos kiadók közé. Az új könyvem valamilyen szinten szintén elsőnek
számít, hiszen ez az első regényem, és egy kicsit még ma sem tudom elhinni,
hogy sikerült megalkotnom a történetet.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az
írás vagy impulzív?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Én
inkább azt mondanám rá, hogy is-is. Mindig szükségem van erre a lökésre, erre a
belső erőre, ami megindítja a folyamatot, azonban én megtervezem a történetet.
Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy honnan, hová tart, nagyjából milyen
érdekességek várhatók. (Bár írás közben a szereplőim meg szoktak döbbenteni.)
Viszont amikor csak céltalanul bolyongok, abból általában egy katasztrofális
kötet szokott születni. Éppen ezért inkább megtervezem, és utána a belső erőt
használom, hogy folytassam az írást.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket
nehezen tudtál megírni?
Nagyon szeretem azokat a
jeleneteket, amikor történik valami, úgymond van benne egy fontos fordulópont,
vagy harc, rejtély, esetleg titkok. Ezzel szemben nagyon nehezen írom le azokat
a jeleneteket, amikor A pontból B-be kell eljutni, és nem oldhatom meg egy
mondattal, mivel információt szeretnék átadni, vagy a szereplőimet szeretném
közelebb hozni az olvasóhoz. Ezek nekem egy kicsit laposabbra szoktak
sikerülni, és ilyenkor a leírásokkal kell nagyon játszani.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet,
amihez nyúlsz?
Erre a kérdésre talán a mai napig
nem tudok válaszolni. Egyszerűen elkezdek gondolkodni, kitalálom, hogy milyen
életkorú szereplővel akarok dolgozni, majd jön a történet. Érdekes, hogy
sokszor a történetet előbb látom, mint a szereplőket, valamiért először a cselekmény
van meg, és utána kell hozzá találnom egy megfelelő szereplőt. Inspirációm pedig
nem igazán van, vagy inkább nincs rá szükségem. Amikor már van 10 sorozatot
megnéztem, és úgy érzem, hogy kidobtam a szabad időmet az ablakon, akkor hamar
neki szoktam állni, alkotni is. Lehet ezt inspirálásnak nevezni?
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava
számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
A legeslegelső és egyetlen olvasóm
az édesanyám. Nem arról van szó, hogy beleszólhat, viszont nagyon adok a
véleményére, mivel általában igaza szokott lenni. Ő kőkeményen megmondja, ha
valami rossz, ha valami unalmas, ha valami nem tetszik neki. (Néha túl keményen
is). Azonban volt már olyan, hogy az ő hatására írtam valamit át, és
természetesen olyan is, amivel nem értettem egyet. Régen megpróbáltam bétákkal
együtt dolgozni, de ma már csak a kiadónak mutatom meg. A szerkesztőm és a
kiadó munkatársai láthatják, és csak az ő szavukra adok. De azt sem mindig.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
A szüleim mindig is mellettem
álltak, már akkor megígérték, hogy segítik az első könyvem kiadását, amikor még
érettségi előtt álltam, és ezt be is tartották. Végig segítették ugyanúgy a
magánkiadós kalandjaimat, mint a mostani hagyományos kiadós kalandomat, és
nagyon büszkék rám, aminél nekem nem is kell több.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Azt üzenem nekik, hogy
olvassanak, kapcsolódjanak ki, szeressék a könyveket, válasszanak olyat, amit
biztosan szeretni fognak. Ha pedig olyan történetet keresnek, ami kalandos, kevesebb
leírást tartalmaz és 250 oldal alatt van, akkor az én ifjúsági regényeimet is
ajánlom nekik. Ezekbe reményeim szerint nem fognak beleunni, mindig történik
bennük valami, és nem kell nagyon gondolkodni sem, hiszen a kalandra és a
fantáziára épülnek.
És hogy mi várható tőlem? Idén
fog megjelenni még a Kitka Bence második része, ami ugye az Északi-sarkkörön
játszódik, majd tavasszal kézbe foghatjuk a harmadik részt is. Ha pedig minden
jól megy, akkor jönnek a következők.
Diana Soto írói oldal
Scolar Kiadó