Ughy Szabina: Az átlátszó nő
– novellák –
Megjelenik szeptember 6-án!
Prae Kiadó, 2023
Szerkesztette: Péczely Dóra
Borító: Szabó Imola Julianna
Dedikálás a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Prae Kiadó standjánál
Szeptember 30., szombat 17-18 óráig.
Könyvbemutató a Margó Irodalmi Fesztiválon
Október 15-én 19.30-tól a Millenáris Kamaratermében.
A szerzővel Terék Anna beszélget.
Fülszöveg
Milyen árat kell fizetni egy nőnek, hogy szépnek, egészségesnek tűnjön – hogy láthatóvá váljon? Ughy Szabina elbeszéléseiben a nők számára az önmagukra ismerés, testük és szellemük újrafelfedezése alapélmény. Életük fordulóponthoz érkezik, igényeik lassan nemcsak a környezetük, de saját maguk számára is alig érzékelhetők. A gyermekét elengedni nem tudó rózsadombi anya, a tinderező egyetemista, a depressziós felsővezető, a vidéki pincérlány, a Dubajban szerencsét próbáló zongoratanárnő vagy épp a kiégett szerkesztő ugyan más-más élethelyzetben van, egyvalami mégis közös bennük: már rég nem szabadok. Az átlátszó nő novelláiban krízis nélkül nincs változás. Ahhoz, hogy újra láthatóvá váljanak, hogy ismét ők legyenek saját életük főszereplői, át kell élniük, ki kell hordaniuk szenvedésüket. A jelentéktelenség érzését hátrahagyva erőt kell gyűjteniük életük új fejezetéhez. Ahogy az egyik novella hőse megfogalmazza: „…mozdulataim szépnek és egészen idegennek tűnnek, mintha hosszú idő után újra látnék egy régi ismerőst”.
Ughy Szabina érzékeny, a lélek rezdüléseit anatómiai pontossággal feltáró írásait a jól adagolt irónia és finom humor oldja.
Rövid idézet a könyvből:
„Életem nehéz vagy épp legszebb perceiben szeretem magamat leírni, mintha egy regény vagy egy film szereplője volnék, aki egy megrendezett jelenetben van, pont úgy, ahogy a rendező vagy az író megálmodta őt. ’Én vagyok az a nő, aki együltő helyében képes felzabálni négy doboz Pringles chipset.’ ’Én vagyok az a nő, aki a reggeli fénybe tartja az arcát, miközben a villamost várja.’ ’Én vagyok az a nő, akinek formás bokáját megbámulják a férfiak.’ De akkor elszállt minden szavam. Nemhogy valamilyen nő, de még nő sem voltam. Se jelző, se főnév, de még ige is alig, alig.”
A szerzőről
Ughy Szabina (1985) Bella István-díjas író, szerkesztő, irodalomteraputa. Korábban két versesköte (Külső protézis, 2014, Séták peremvidéken, 2015) és egy regénye (A gránátalma íze, 2018) jelent meg.
2008-tól kezdve rendszeresen publikál verseket, prózai szövegeket, recenziókat, beszámolókat, interjúkat különféle folyóiratokban, hetilapokban. Verseit évek óta beválogatják Az év versei és a Szép versek antológiákba. Műveit angol, bolgár, orosz, olasz, spanyol nyelvekre fordították le.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen diplomázott magyar-újságírás szakon, de emellett elvégezte a Lacfi János és Vörös István vezette Kreatív írás speciálizát is. 2011-ben egy évet Erasmus-ösztöndíjjal Szicíliában, Cataniában töltött, ahol film- és irodalomtörténeti kurzusokat hallgatott.
2013-ban Bach Máté fotóssal közösen létrehozta A pesti nő oldalt, ahová Budapesten élő nőkkel készítetett interjúkat több mint két éven keresztül.
2018 óta a Móra Kiadó irodalmi szerkesztője. Emellett közel öt éve vezet irodalomterápiás önismereti csoportokat Budapesten és Brüsszelben.
A szerző portréját Bach Máté készítette.
Részlet a kötetből
Csucsó
– Anyád volt a legszebb lány akkoriban a faluban. Tizenhat éves korára ő lett a rút kiskacsából a gyönyörű hattyú. Korábban mindig csak olvasott, de hirtelen elkezdték érdekelni a fiúk. Sokszor kiszöktünk bulizni, rettegtünk, hogy anyu észreveszi, képzelheted.
– „Csend, rend, fegyelem.” Tudom. Azt hiszem, ő volt az egyetlen általam ismert ember, aki tényleg betartotta a Tízparancsolatot – nevetgélek magam elé, és látom magam előtt nagyi kezét, ahogy mutatja, hogy kell imádkozni. „Én Istenem, jó Istenem…”
– Aztán, ahogy kijártuk a szakmunkást és dolgozni kezdtünk, már nem volt velünk olyan szigorú. Persze így is mindig meg kellett mondani, hogy hova megyünk, meg éjfélre haza kellett érni. Folyton azt mondogatta, hogy disznó minden férfi, de mi még azt nem is tudjuk. Nem értettük, mitől félt minket, hiszen a faluban mindenki ismert mindenkit. A búcsúba vagy a házibulikba, ha egy idegen csapat jött, a helyi banda srácai mindig figyeltek ránk.
– A Csucsó is?
– Csucsó a szomszéd falu nagymenője volt. Ismertük látásból, tudtuk, hogy régóta fűzi anyád, de ő mindig csak játszott vele. Szűz volt még, én tudtam, még ha mindenkivel flörtölt is. Ráadásul azt a hírt terjesztette magáról, hogy van egy pesti pasija. Aztán egy Szent Iván napi búcsúban egyszer csak eltűnt anyád. Gondoltam, valahol smárol valakivel. Hajnal felé már aggódtam. Szóltam a többieknek is. Jött föl a nap, de nem találtuk sehol. Elindultam hazafelé, hogy hátha valamiért megsértődött, és már rég az ágyban alszik. Aztán alig fordultam ki az utcából, az árokban, egy nagy bodzabokor alól valami nyöszörgést hallottam. Sosem felejtem el azt a hangot, ahogy kimondta a nevem. „Kati.” Teljesen meztelen volt, véres és sáros volt a combja és a keze. Segítettem neki felállni, és ráterítettem a kardigánom. Együtt kezdtük keresni a ruháit, de közben a többiek, akik még ott cigiztek a sarkon, észrevettek minket. Nem jöttek oda, látták, hogy mi a helyzet. Kocsiba ültek, hogy megkeressék Csucsót. „Megölöm!”, ordított a srác, aki halálosan szerelmes volt anyádba. De nem találták meg, és őszintén szólva nem tudom, hogy mi lett vele. Soha többé nem beszéltünk aztán erről az estéről anyáddal. Két év múlva megismerte apád, és férjhez ment. Aztán megszülettél te, és végleg elfelejtettük azt az estét.
Rozi békésen alszik a babakocsiban, szerencsére nem ért még semmit az egészből. Megnyugszom, hogy nem lát, nem hall, mintha ettől megkímélhetném az érzéseimtől. Üvölteni szeretnék, de ehelyett rázni kezd a sírás.
Kati ad egy papír zsebkendőt, aztán sokáig néz kifelé az ablakon. Végül hoz egy bögre citromfűteát, és könnyekkel a szemében mosolyog rám.
– Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom. Anyádnak mindenestre ne szólj erről.
– Hány éves volt anyám akkor?
– Tizenkilenc.
A döbbenettől megszólalni sem bírok. Mintha leforráztak volna.
Nem tudom, hogy jutok haza. „Még jó, hogy gyalog vagyok, és nem kocsival.” Erre még emlékszem, hogy ezt gondolom, aztán a következő pillanatban, amikor újra feleszmélek, már az étkezőasztalnál ülünk. Bár a faluban is harangoznak, csak távolról hallatszik, mert apám most is, mint mindig, bekacsolja a rádiót, és recsegve szól onnan is a harangszó. Anyám konyharuha nélkül hozza a levesestányért, alig teszi le az asztalra, a füléhez kapja az ujját.
– Nem fáj, azbesztből vagyok – mondja mosolyogva.
Apám pedig hangos szürcsöléssel enni kezdi a forró levest. Hányadszorra élem át újra ezt a jelenetet? Háromszáz, ötszáz, ezer ilyen ebéd van már mögöttünk? És mi még mindig nem tudunk egymással beszélni, ehelyett komótosan kavargatom a levest, és nem nézek egyikük szemébe sem.
Este nem bírok elaludni. Imádkozni próbálok, úgy, ahogy a mamitól és anyutól tanultam: „…lecsukódik már a szemem…” De most újra és újra csak azt látom, ahogy a marseille-i salsa klubban a vécé fölött öklendezek, aztán amikor kimegyek, hogy megmossam az arcom, a tükörben meglátom azt a két csávót vigyorogni, akikkel az előbb felváltva táncoltam, kezükben a mosdó kulcsával.
Pontosan tudom, hogy anyám miért döntött úgy, hogy az egészet elfelejti, hogy miért nem tett feljelentést. A végén még ő lett volna a hibás. Az egyetemi szobatársam is pont ezt mondta. C’est ta faute! Ő volt az egyetlen, akinek kénytelen voltam elmondani, mert az apja nőgyógyász volt, muszáj volt valahonnét hetvenkétórás tablettát szerezni. Iszonyúan leszidott, szerinte meg is érdemeltem volna, hogy kihordjam azt a gyereket. Mert drogoztam, meg túl kurvásan voltam felöltözve. Végül másnap nagy kegyesen az asztalra dobta a tablettát. Aztán befejeztem a kinti gyakornokoskodást, és soha többé nem beszéltem senkinek róla. Egy ilyen hír a faluban, a hetvenes években még kínosabb lett volna. Ha a nagyi megtudja, elsüllyed szégyenében.
Másnap reggel anyám megkér, hogy menjünk ki kocsival a temetőbe. Hamarosan emlékmisét tartanak nagyi halálának ötödik évfordulója alkalmából. A faluban egyfajta szentként emlegetik. Elment a pünkösdi misére, az első sorban volt a helye, mindig ő csengetett szertartás közben, aztán egyszer csak úrfelmutatásnál nem szólalt meg a csengő. Nagyi ott térdelt, arccal előreesve az imapadon. Embólia. Szép halál.
Rozit a hordozóban a hátamra kötöm. Így én is tudok segíteni, bár sok dolog nincsen, hiszen nagyi már nagyapa halálakor olyan sírt választott, ami neki is tetszett. Büszkén mutogatta mindenkinek, hogy fekete gránit sírköve lesz. Nem kell majd vele sokat foglalkozni a rokonoknak. A kárpótlási pénzét erre tartogatta, meg a tizenharmadik havi nyugdíjából is mindig félretett rá.
A két oldalsó betonvázában van csak kövirózsa, amúgy tényleg tiszta kő az egész. Nézem nagyanyám születési és halálozási dátuma között a vonást. Olyan, mint anyám szája. Egy nagy, összeszorított hallgatás.
Megrendelhető a kiadó webáruházában:
