Csordás Kata A TÉKOZLÁS ÖRÖME című kötetének bemutatója a Tavaszi Margón

 Csordás Kata A tékozlás öröme című kötetének bemutatója a Tavaszi Margón

Esemény

Időpont: Április 5., szombat 19.30

Helyszín: Kristály Színtér, Margitsziget, Hajó

A szerzővel Láng Orsolya beszélget.

A kötetről

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2025

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borító: Szabó Imola Julianna Clara Peeters Csendélet gyümölccsel, madártetetemekkel és egy majommal című képe felhasználásával

„Csordás Kata első kötete az apró, de meghatározó folyamatok ünneplése – költői figyelme az egyébként észrevétlent is láthatóvá teszi. A kötet verseiben finom, de mindvégig határozott erővel bontakozik ki előttünk az élet törékeny, állandóan ingó egyensúlya. A könyvben helyet kap a gyerekvállalás és annak testi valósága, a gyerekkor újrafelfedezése, valamint a felelősség és az elmúlás kérdései. Kritikusan és érzékenyen szólal meg, verseiben egyszerre van jelen a nyíltság és az intimitás. Élesen rajzolódnak ki az első barátság emlékei, a felnőttkor súlya, a mindennapjainkba beszivárgó társadalmi feszültségek. Mindez fényképszerűen éles képekben tárul elénk, a természet ritmusát követve, dagály és apály váltakozásában.” (Kállay Eszter)

Csordás Kata

A szerző fotóját Tóth László készítette.

 

Beleolvasó

Örök apály

 

Jó lenne úgy kikeveredni ebből az évszakból,

hogy nem okozok maradandó kárt.

Ha a világ kimozdítható, nem lesz semmi baj.

 

Tudom, hogy a fák kitesznek majd magukért,

a vizek pedig újra elcsendesednek,

a szárazföld visszaköveteli az elcsatolt területeket,

a homokban gyökeret ereszt a fű.

 

A dagály ellenem dolgozik,

de ha két áramlat kioltja egymást,

nyert ügyem van.

Egy sziklára állva jelölöm ki

az új földrajzi egység körvonalait:

ez tómeder lesz, ez tölgyerdő,

az meg ott szántóföld, legrosszabb

esetben hínárszagú mocsár.

 

Amerre nem látszik a tenger

 

Milyen tél az, ami után sosem jön nyár?

Két hosszú éjszaka közt lélegzetvételnyi nappal.

Mint az ügyetlen úszó, aki egy levegővel túl mélyre merül,

mindig rossz ütemben jövök a felszínre.

 

A sötétség nem múlik el, csak megkopik reggelre,

de hogy lehet délelőttnek hívni azt, ami épp csak dereng?

Ha innen nézem, három híd is a semmibe vész,

pedig állítólag a túlparton is laknak.

Akár egy videójátékban, már megvan minden

ott is, ahová nem megyek.

Én inkább arra fordulok, amerre nem látszik a tenger.

Megkapaszkodom abban, ami még ismerős.

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Prae Kiadó

Balogh Endre kapta a 2025-Ös Osvát Ernő-díjat

 BALOGH ENDRE KAPTA A 2025-ÖS OSVÁT ERNŐ-DÍJAT

(Fotó: Méhes Károly)

Március 27-én az ELTE épületében hetedik alkalommal adták át az irodalmi, művészeti folyóiratok szerkesztőinek létrehozott Osvát Ernő-díjat. A kuratórium 2025-ben Balogh Endrének, a prae.hu művészeti portál főszerkesztőjének ítélte az elismerést.

Az Osvát Ernő-díjat Janáky Marianna író, költő alapította 2018-ban. A díjjal irodalmi, művészeti folyóiratok szerkesztőinek teljesítményét ismerik el. A díjazottat munkássága alapján a kuratórium három tagja (Áfra János költő, szerkesztő; Zelei Dávid irodalomkritikus, szerkesztő és Murzsa Tímea, irodalomtörténész, szerkesztő, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság főtitkára) választja ki. 2025-ben a kuratórium Balogh Endrének ítélte oda a díjat. Az oklevéllel az alapító jóvoltából pénzjutalom, Hézső Ferenc festőművész felajánlásából egy festmény, valamint Antal Márta ékszerésznek köszönhetően egy névre szóló, gravírozott ezüst érme jár.

(Fotó: Péczely Dóra)

Szeretettel gratulálunk kollégánknak, Balogh Endrének!

Balogh Endre a PRAE.HU Informatikai és Kommunikációs Kft. ügyvezetője, a Prae Kiadó vezetője, a prae.hu művészeti portál főszerkesztője és a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke. Emellett szépíróként is ismerhető: 2007-ig csak kisprózát közölt, majd hosszú hallgatás után 2022 eleje óta verset és prózát is ír.

Korábban az elismerést Jenei László (Műút), Nagy Gabriella (Litera), Balázs Imre József (Korunk), Markója Csilla (Enigma), Reményi József Tamás (posztumusz díjazott, Kritika, Mozgó Világ) és Margócsy István („régi” Mozgó Világ, 2000, BUKSz, Irodalomtörténet) kapta.

(Fotó: Péczely Dóra)

A díj átadására az Osvát-díjat 2023-tól befogadó Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke konferenciáján került sor.

Áfra János laudációja a Kulter.hu-n olvasható.

Balogh Endre

Kegyencek, kiszámíthatatlanság, gyeplő

Az irodalmi és művészeti folyóiratkultúra kapcsán

Kegyencek, kiszámíthatatlanság, gyeplő / Az irodalmi és művészeti folyóiratkultúra kapcsán / PRAE.HU – a művészeti portál

Kis dinoszauruszként a mobiljaikat nyomkodják az emberek egész nap, mentális, pszichés és egészségügyi problémákat okozva maguknak. Jó volna arról beszélni, hogy az emberi önmegértés régi módjának, az irodalom továbbélésének milyen lehetőségei, eszközei vannak a 21. században. De hogy a civil szereplők ne magányos szélmalomharcot vívjanak, kellene a köz részéről olyan partner, amely hasonló célokat vall, és a szcéna szabályai szerint együttműködik velük. Ezek lennének a közpénzek elosztásában irodalom terén dolgozók, akik inkább ennek a rendszernek a létét veszélyeztetik.

Jó ideje halogatom, de végre eljött az alkalom: áttekintem az irodalmi lapok működésének hátterét, utána pedig azt, hogy miért szűnnek meg életképes folyóiratok támogatás híján, mi történt a közpénzekből történő laptámogatási politikában az elmúlt 15 évben, és miért nem értelmes párbeszéd zajlik az irodalom kapcsán Magyarországon.

A szerző felől már megvizsgáltam ezt a helyzetet, és elég sok mindent sikerült végiggondolni ebben a korábbi cikkben. A kiadók, folyóiratok, szerkesztőségek mint műhelyek a szerzőkkel és a közönséggel való kapcsolattartás különböző módjait teszik lehetővé. Az irodalmi kultúra folyamatai általában lassan érnek be, alapvetően nagyon konzervatív, még akkor is, ha a könyvek, novellák, versek, tematikailag gyorsan reagálnak a világra. Médiumként például még mindig sok a papírkönyv, bár feljövőben a képernyőn olvasott irodalom mennyisége, a hangoskönyv is szépen hódít, és sokan digitalizálták a könyvtárukat. Ha valaki megszerette az olvasást, sok eséllyel egész életében keresni fogja a betűket, és a betűk mögött önmagát. Ami szavakkal készült, az nagyrészt szavakban él tovább. Mindez jó is, mert nem lehet könnyen tönkretenni egy irodalmi kultúrát.

 

Egyetemekre építve

 

Ma kicsit másképp vagyunk a lapokkal, mint a Nyugat, a Ma, A Tett, satöbbi idejében. Ők is tehetségeket fedeztek fel, ott is megismerkedhettek írók-költők egymással, és megtapasztalhatták, hogy nincsenek egyedül a törekvéseikkel, álmaikkal, teljesítményükkel. Ma a bölcsészkarral rendelkező egyetemi városokban vannak a legnagyobb hatású lapok: Alföld (Debrecen), Jelenkor (Pécs), Tiszatáj (Szeged), ezek egyértelműen kapcsolódnak a mindenkori magyar tanszékekhez, szerzőik, gyakornokjaik (főleg online felületeiken), majd szerkesztőik gyakran onnan kerülnek ki. Határon túl fontos a kolozsvári BBTE magyar tanszéke környékén a Helikon és a Korunk, és egyetem hiányában is a marosvásárhelyi Látó, valamint Csíkszeredában a Székelyföld. Budapesten hektikusabb a nagyobb havilapok sorsa, most épp alig van, a Kortárs talán ilyen, és a szlovákiai Kalligram mára inkább a kortárs magyar irodalom egyik budapesti lapjává vált, de sokan emlékszünk a Holmira, 2000-re. Ráadásul hetilap is működik, az Élet és irodalom, a Litera online lapként ugyancsak a széles irodalmi nyilvánosságon munkálkodik országos hatáskörrel. Írószervezetek körül jönnek még létre médiumok, például a Magyar Napló. Vannak városokhoz kötődő, de szintén országos szándékkal működő médiumok, egy nagyon nem teljes körű felsorolás szerint Miskolc: Műút, Békéscsaba: Bárka, Szolnok: Eső, Kecskemét: Forrás, Tata és Tatabánya: Új Forrás, Győr: Műhely. Ezek mind országos folyóiratok, tehát nem a helyi alkotókörök szövegeit közlik, hanem azon írók-költők jelennek meg náluk, akik várhatóan az irodalmi kánon aktív alakítói. Vajdaságban hálózatszerűbben készült a Híd, a Létünk, az Új-, Ex- és jelző nélküli Symposionok, a zEtna, de csodálatos vizuális elemekkel bővelkedő próbálkozás volt a DNS is. Továbbá határon túli gyökerű a Magyar Műhely, amely régóta Budapesten jelenik meg, és eredete az ’56-os párizsi emigrációhoz kötődik.

Itt már át is kerültünk egy olyan területre, ahol erősödik a bizonytalanság. Az egyetemek hallgatói nem mindig találják meg az utat a már létező közösségekhez, néha saját világot kívánnak felépíteni. Az ELTE körül így alakult ki a rendszerváltás körül a Nappali ház, később a THELEME, a Sárkányfű, a Prae, az Apokrif, a Nincs online, Szegeden a Pompeji, a Fosszília, Pécsett a Déli felhő vagy a Szépliteratúrai ajándék. Ma ezek közül már alig néhány működik, ilyen a Prae is – mely forráshiány miatt épp nem jelenik meg. A megszűnő magyar tanszékek híre, és ami mögötte sejthető, itt sem kecsegtet sok jóval. 

Lehet, hogy nem minden érték olyan, ami mögött életképes közösség áll, amely szinte élete árán is megpróbál megmaradni. Emlékszem, a szemem láttára, a fülem hallatára adta vissza a támogatást a Sárkányfű főszerkesztője, Fogarasi Zsolt a kulturális minisztériumban, akkora összeget, amiből annak idején a Prae három évig működött. Vannak közösségek, melyek kifulladnak, a Holmi esetében az utódlást nem sikerült megoldani. A legáltalánosabb probléma azonban az, hogy belefáradnak a szerkesztőségek abba a kilátástalan küzdelembe, amit a pénzszerzés jelent, lefaragják a költségeket velük még a saját karjukat is, amíg csak lehet, de végül pénz híján nem nyílik mód a megjelenésre.

Felcsillanások ezek a lapok, melyek néha nem tartottak sokáig, mégis, ezek adják azt a közösségi hátteret, amire az irodalmi életnek szüksége van a továbbéléshez. Rendezvényeiken az irodalom iránt érdeklődő fiatalok jelennek meg, szerzőik és vásárlóik rajtuk keresztül kapcsolódnak be a körforgásba.

Az online formák néha kizárólagosak, mint a Litera esetében, de leggyakrabban a papír folyóirat körüli életet, kulturális teret hivatottak élénkebbé tenni, mint 2006 óta a prae.hu, vagy később a Jelenkor, a Tiszatáj vagy az Alföld online, vagy az Apokrif, a Műút, etc. online felülete. A közösségek szétzilálódását eredményezi, ha valami megszűnik, én ezeket az irodalomolvasók szövetének gyengüléseként, foszlásaként értelmezem. Bár a keletkezés és az elmúlás ritmusa itt is érvényesül, és nem lehet megmenteni soha azokat a közösségeket, melyek önmaguk fennmaradására nemigen fordítanak energiát, jó lenne, ha az életképesség jele nem pusztán abban merülne ki, hogy valaki politikai potentátokkal, kuratóriumi tagokkal parolázik.

 

Hiányzó rendszer helyett az erősebb kutya és a bedobott gyeplő elve

 

A folyóiratok esetében ugyanúgy, mint a kultúra más területein is, működő rendszerre lenne szükség. Elvileg erre a célra hozták létre az NKA-t, ám le kell szögezni, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) nem látja el rendesen a feladatát. Miért is állítom ezt? Könnyen belátható, hogy egy ideális laptámogatási rendszerben a működési pályázatok megjelennének szeptemberben, a döntés novemberben, és januártól folytathatódna a kiadás folyamata. Ma ilyen nincs, sokszor félév tájékán jönnek a pályázati kiírások, néha az NKA egy kiválasztott, szűk kört támogat csak, egyes lapoknál évek maradnak ki támogatás nélkül, a teljesítmény az elbíráláskor semmit nem számít, mert ugyanazok a lapok hol kapnak, hol nem kapnak közpénzt (lásd később a Prae és a prae.hu esete). Ráadásul a nevezési díjat megfizettetik velük, míg más állami szervnél nincs nevezési díj, azaz nem volna törvényileg kötelező a forráshiányos kulturális szereplőket akkor megsarcolni, amikor épphogy a létükhöz szükséges pénzekre pályáznak.

Ha áttekintem, csak 2010 óta, mióta a jelenlegi kormány van hatalmon, mi történt a folyóirattámogatás terén, akkor egyértelműnek tűnik, hogy vagy egy erősebb kutya rángatta a pórázt, vagy bedobták a gyeplőt. 2010-ben felállt egy folyóiratkollégium az NKA-ban, mely óriási munkával feltérképezte a honi – nem csak irodalmi – lapkultúrát. Az Élet és Tudománytól a Prae-ig. Aztán eltelt három év, és megszűnt ez a folyóiratkollégium. Visszajött az az időszak, amikor az egyes művészeti ágakhoz lehetett pályázni, vagy az Ismeretterjesztő szakkollégiumokhoz – ami által a több művészeti ágat is szem előtt tartó lapok –mint pl. Kulter, prae.hu, Revizor Online – szinte teljesen ellehetetlenültek. Ezt követően létrejött a Petőfi Kulturális Ügynökség, mely szélesebb merítésben próbált lapokat támogatni, ráadásul, okosan, nem pusztán a lapokat, hanem azok társadalmi beágyazódását – például programokat – , hogy aztán ebből az akaratból kifogyjon, és a támogatási csapokat elzárja. A Magyar Művészeti Akadémia konzekvensen nem támogat folyóiratokat, állítólag a párhuzamos pénzosztás elkerülésének szándéka okán.

A kiszámíthatatlanság „szép” példája, hogy az elmúlt 10 évben a Prae és a prae.hu művészeti portál NKA-pályázatai közül 13 volt eredményes, és 12 eredménytelen. A vak is látja, hogy itt nem a szerkesztőségek és a szerzők munkája volt a kiszámíthatatlanság oka. Egyébként nem kell azt gondolni, hogy sok pénzről van szó. Nem kell azt gondolni, hogy állandóan változott a lapkoncepció. Sőt, a folyóiratok megpróbálnak periodikaként működni, sokszor már megjelentek a lapszámok, nem egyszer támogató (utólag kiderült: hibás) megjelölésével.

 

Kegyencekből kegyvesztettek, és a rendszerszerűen bizonytalanságban tartottak

 

Sokan idealizált világként tekintenek az irodalmi lapokra: mint kávéházakban füstöt eregetve álló nap kéziratról diskuráló alakok idilli közegére. Holott a szerkesztők, szerzők többsége ma teljesen ingyen dolgozik, vagy havi 10-20 ezer forintért. Van olyan folyóirat, melyet mindenki, még a nyomda is ingyen készít el, így juthat el az olvasókhoz. A kiszámíthatatlanság miatti kölcsönök, ingyen munka miatt a szerkesztőségekben egzisztenciális bizonytalanságok, családi tragédiák jelennek meg. Magam beszámolhatok arról, hogy legalább két közepes budai lakás árát költöttem a Prae-re és a prae.hu művészeti portálra (nem a fölöslegből, hanem apránként, és aztán végül nem haltam éhen), mások ösztöndíjukat áldozzák ilyen célra, de számtalan hasonló esetet tudnék felsorolni. Holott a közpénzt elkölti az állam. Rendszeresen feltűnnek kérészéletű lapok, és vannak olyan folyóiratok – nevezzük őket inkább lufinak –, melyek hirtelen indokolatlanul óriási pénzesőhöz jutnak, egy vagy két alkalommal, ami mindenféle eredmény felmutatása nélkül elfogy. A gyakran változó hatalmasok kedvencei, a kegyencek aztán új gazda érkezésekor, vagy ha nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, visszaminősülnek kegyvesztettekké. Közösségük, olvasóbázisuk, ha alakulgatott is, a semmibe hul vissza, oda, ahonnan jöttek. Mert az a szövet, háló, ami megtartaná őket, nemhogy nem erősödne volna, de gyengül az ilyen akciók által, a bizalom általában is gyengül az irodalom intézményei, a lapok iránt.

 

Emlékezni és emlékeztetni

 

Le kell szögezni: ha valamely kuratórium hosszú ideje működő, innovatív, keresett lapokat nem támogat, vagy hektikusan támogat, vagy nem rendszeresen írja ki a pályázatokat, akkor az árt a kultúránknak, működésüket emiatt felül kell vizsgálni, és el kell zavarni a tagokat olyan helyre, ahol nem tudnak ártani. Egyébként a kurátorok a felnőtt emberek, ha nem vállalják a felelősséget, akkor is számolniuk kell vele. Úgy tűnik, hogy azt feltételezik, ha a lapokért felelős kurátorként nem adnak forrást azoknak, akikkel nem szimpatizálnak, akkor azok a közösségek megszűnnek létezni. Ám a szerkesztők közül sokan kiadók munkatársai is, vagy irodalomtörténészek, netán megkerülhetetlen alkotóként élnek tovább, terebélyesedő életművel. A későbbi korok könnyen elővehetik majd ezen kuratóriumok tagjainak listáját, az őket a helyükön hagyó intézményvezetőket, és megírják róluk, mit tettek a 2010-es, 2020-as évek irodalmi kultúrájával.

Ahelyett, hogy arról beszélnénk, kitalálnánk, hogyan lehetne erősíteni a közönségkapcsolatot, és az irodalom felé terelni a fiatal generációt – a meglévő médiumok és a körülöttük található közönség segítségével, ellenséges környezetben, többnyire sikertelen harcot folytatunk a fennmaradásért. Mert az irodalmi kultúrának a jelen kell, nem elég a bármilyen jóindulatú Petőfi 200, a Jókai 200, a Pilinszky 100 és társai.

Prae Kiadó

Brett O'Conor ezúttal is várható újabb kötete, még hozzá májusban!

Brett O’Conor írónak májusban ékezik Azután I. - Fej vagy írás következő regénye. Személy szerint ezt is nagyon várom. hogy az A Mészárost is. Most bemutatom a borítót és a fülszöveget az Azután II. – Dupla vagy semmi.

 

AZUTÁN

II. rész

Dupla vagy semmi

Borító Petris Ariel munkája

Helyszín: A földrész, amelyet valaha Európának hívtak.

Egy új fenyegetés, bevetések és az egykori országokon átívelő akciók sora.Új parancs és egy újabb halálos veszedelem.

Jeff Winter őrnagy és harcedzett katonáiszinte még ki sem pihenhették előző bevetésük sérüléseit, máris újabb feladattal bízzák meg őket.

Miután a kommandó megakadályozta a támadást, amely végleg kipusztíthatta volna a maradék emberiséget, túlélők egy csoportja felveszi a kapcsolatot a Zónával. Egyezséget ajánlanak. Egyezséget, amelynek azonban ára van.

Ha vállalják a feladatot, egy időre háttérbe kell szorítaniuk saját érdekeiket, viszont minden perc késlekedés végzetes lehet. Mert az Öreg-kontinens túlélői közül, nem minden csoport nézi jó szemmel a ténykedésüket.És mindeközben az áruló sem tétlenkedik.Lehet-e választani, amikor a tétlenség eredménye a lehetséges rossz, de a cselekvés sem hoz egyértelműen jót?

- Nem fogom szépíteni a dolgot!– nézett végig Jeff viharvert kommandósain. – Vissza nem tudunk menni, de ha folytatjuk és rajtavesztünk, a Zónának is vége!

- Volt már ilyen máskor is, nem?– tárta szét a kezeitszínpadiasan Ray, aztán fapofával hozzátette. – Nálam van fejsze.

Az őrnagy felnevetett, majd sorban a többiek is követték a példáját. Ez már az ő poénjuk volt.

- Főnök! – kezdett bele Ole vigyorogva. – Tényleg azt hiszed, hogy ezek után mi csak kicsiben akarunk játszani?

- Egyszer már megcsináltuk. Most duplázzunk!Dupla vagy semmi. – mondta John és a Chico felé nyújtott tenyerébe csapott.

Vitória félrehajtotta a fejét, aztán az FR2-es tusára ütött. Felnézett és tekintetét a parancsnokéba fúrta.

- Én veled tartok, akár így, akár úgy döntesz!

- Szerintem már nincs vesztenivalónk. – dörmögte Madox. – Adjunk nekik!

A könyvet itt tudjátok elérni

Brett O’Conor Author

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Faragó Maia - (" Az alkotás nekem is túlélés a mindennapokban, s talán az Olvasóimnak is adnak műveim olyan tanulságos üzeneteket, melyekből tovább építkeznek, s melegen tartja a szívüket ebben a zord világban.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Faragó Maia írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a legújabb könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjú felkérésemet. Az írónőnek nemrég jelent meg a Karmikus léptek című könyve, mely a NewLine Kiadó oldalán, valamint a Lírán és Librinél szerezhető be.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Sziasztok, kedves Olvasók! Faragó Maia vagyok, végzettségem alapján írott- és elektronikus sajtókommunikátor - magyarul újságíró-, emellett van színészi és kulturális rendezvényszervező képesítésem is. 2021-től hivatalosan is bejelentett író lettem.

Az igaz és tiszta értéket képviselő művészeteket - és kultúrát kedvelő, és művelő ember vagyok. Továbbá gyermek, testvér, barát. 

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

A művészetek, ezen belül a zene, tánc, éneklés, színművészet, filmek, könyvek és az írás felé irányuló érdeklődésem már gyermekkoromban megvolt. Ez az érdeklődés szeretetté mélyült, s bár eleinte több felé irányult a figyelmem a művészeti ágakon belül, de ezekben a megismerési folyamatokban személyemet is felfedeztem, tapasztaltam és fejlődtem. Az irodalom-olvasás-írás-kultúra felé való „tendálás” családi örökség is: anyai Dédmamám is írt, habár nem nyilvánosan; többen voltak énekesek a családban, s a nővérem is magyar irodalom- és nyelvtan szakos tanárnő lett.

Több, más művészeti közegben is tanultam, mozogtam később, hogy mostanra biztos legyen: én az írásban találtam meg mind az emberi, mind az alkotói, művészi szabadságom a legjobban. Ez az a művészi közeg, amiben komfortosan és természetesen tudok mozogni. Ez, ami erőlködés nélkül áramlik ki belőlem a világra.

Magával az írással kötött házasságom egyébként a főiskolai éveim alatt köttetett, és tart mai napig: kitüntetéses diplomával végeztem kommunikáció – és médiatudomány szakon. Ott szerelmesedtem bele az írással foglalkozó szemináriumokba, ott indult el úgymond professzionálisabb szinten az írással való kapcsolatom, köszönhetően egy mentornak is, akit az egyik legcsodásabb Tanárnak tartok az életemben. Ő nevelt bennünket arra, hogy nem celebnevelde az intézmény, s sose tucatterméket gyártsunk, s a bulvármédia kiszolgálása helyett értéket képviseljünk minden cikkünkben, s találjunk rá a saját hangunkra.  Később dolgoztam is újságíróként, főszerkesztő-helyettesként, kommunikációs, PR - marketing asszisztensként is.

Sok felé vitt az élet, de mind kellett ahhoz, hogy tényleg felismerjem azt, az írás az én Utam és Otthonom. 

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál már ezen?

A saját nevemet használom. Mindenki Maia-ként ismer. I-vel, ahogy Mexikóban írjuk, nem j-vel, ahogyan a magyarok. Szerencsésnek is tartom, mert a spanyol, olasz, angol ismerőseim mind gond nélkül ki tudják ejteni a nevem, és magyarul is ugye, csak ahogy írtam, máshogy írják le itthon. Nem gondolkodtam más név választásán, mert ahogy a tartalmaim hitelesek, úgy az is, aki mögöttük áll: én. S akkor vagyok leghitelesebb, ha nem bújok el. Nem sok értelmét látom, hogy lefordítsam angolra a nevem, ahogyan legtöbben szokták. A fantázia neveket pedig meghagyom a regényem lapjaira. 

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Viszonylag könnyen születnek, s gyorsan. Azt, hogy alkotói válság, szerencsére nem ismerem. Az utóbbi éveim nagyon nehezek voltak, egy komplett újjászületésen mentem át. Minden kapcsolatból, eseményből lehet tanulni, okulni, na, meg levonni a következtetéseket… valamint persze inspirálódni belőlük. A saját életünk mindig biztos ihlet forrás… s mivel semmi nem véletlen, egy esemény konklúziója lehet másnak is tanulság, egy megismert személy ihletet adhat egy jövőbeni regény szereplőjéhez stb…

De egyszerű a válasz. Mik adják az ihletet? A mindennapok. Elég érzékenyen szemlélem azt, ami zajlik akár bennem, akár körülöttem, de akár a világban is. Ez bőven elég motiváció tollat ragadni.

Ha mást látok alkotás közben az szintén tud inspirálni: nekem is megjön a kedvem hozzá, hogy alkossak. Hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire feltölt pozitívan.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Egyértelműen utóbbi. Ha valamit „muszájból” kell írni, azt is megcsinálja az ember, s lehet jó, de nem hiteles, sőt, inkább izzadságszagú lesz az egész. Nálam valamiért mindig hajnalban, éjjel jön az ihlet. Bármilyen lelkiállapotban megtalálhat az ihlet egyébként, arra mindig figyelni kell, és teret kell neki engedni, hadd folyjon vele a Lélek - én így szoktam mondani. 

Általában mindig akkor ülök le… amikor arra – nem tudom máshogy fogalmazni – hívást érzek.

Ha szomorú vagyok, mindig könnyebben alkotok - nem tudom, sokkal több inspiráció jön. Ilyenkor olyan dolgokat hánt le az ember a Lelke legmélyéről, amit talán ő maga sem tud- ekkor születhetnek a legőszintébb alkotások.

Ha pedig boldog, vagy ihletett, vagy szerelmes, vagy elégedett vagyok, akkor úgy tapasztaltam sokkal inkább „beleül” az ember ebbe az állapotba, és nem úgy jön az inspiráció, pont azért, mert kitelíti az érzés, és nem telik be vele, hogy „boldog”. Valamint, ekkor persze teljesen más típusú és hangvételű, talán műfajú és ritmusú alkotások születnek meg. 

Ami érdekes, az a köztes állapot, az újrakezdés…valamint, hogy hányszor kell újrakezdeni az újrakezdésen belül is. Ezek olyan lelki folyamatok mind, amik hosszabb időbe telnek, míg tovább lendülnek, vagy feldolgozza őket az ember stb.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság

Az én könyveim nem elrepítenek, hanem a „földön tartanak” és szembesítenek. Igyekszem mindig nyílt, őszinte és bátor lenni a sztorijaimban. Merem megmutatni a „mélységet”, és a „mennyet” is. Mert erről szól az élet. Érzelmi hullámvasút. Fent és lentek váltakozó sora. Nincs mindig happy end, ahogy a valóságban sem, viszont kell valami kapaszkodó a fantázia mezsgyéjén, ami lélekemelő, hittel ontja el az Olvasót, amiért lehet” harcolni”, mindig kell valami, amiben lehet hinni.

Általában mindig a kettő láthatatlan határán mozgok, bármelyik irányba érezhető áthallás, ezt az Olvasókra bízom, lehet, amit én fikcióként írtam le, velük megtörtént már, de lehet fordítva is: amit ők álmukban sem gondolnának, az nálam megtörtént eset volt. Mindenképpen életszerű események vannak jelen minden könyvemben, én nagyon fontosnak tartom a hitelességet. Hogy az életről írjunk. Valós, elérhető dolgokról, érzelmi állapotról, mai, minket foglalkoztató témákról. Olyan érzésekről, döntésekről, helyzetekről, belső vívódásokról, felismerésekről, amely mindennapjaink része. Velem inkább szembesülnek az élettel és valósággal, mert az az igazi. A nehézségek ellenére is talpon maradni, tovább létezni, keresni a boldogságot minden apró szeretetmorzsában, s felfedezni a saját, belső erőt.

Sokszor nem általam megélt, csak látott eseményt viszek bele, tehát javarészt nincs olyan jelenet, amit vagy én ne tapasztaltam volna meg konkrétan, vagy ne lettem volna szemtanúja.

Ez alkalommal is így volt: aKarmikus léptekben önéletrajzi ihletésű események jócskán hozzáadtak a könyv alapjához, a karakterekhez, vegyítve a fantázia végtelen világával. Van olyan Olvasóm, aki jelezte, hogy kifejezetten szereti megtippelni olvasás közben azt is: hogy vajon melyik jelenet igaz, s melyik lehet a fikció… ez az olvasás élményéhez pluszt ad. Én ugye könnyebb helyzetben vagyok: rajtam áll, hogy mennyire ötvözöm a kettőt, vagy éppen a valós eseményt kiegészítem egy fikciós, más végkifejlettel… itt rajtunk áll, miként adunk át egy-egy helyzetet.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Az első könyvem, A Lélek szirmai 10 év munkáját foglalta össze, verseim és prózai műveim gyűjteménye volt. Magánkiadásban jelent meg, aminek fogalmáról s gyakorlatban való létezéséről, annak felelősségéről addig keveset tudtam, pláne nem volt benne tapasztalatom, ezért többszörös kihívást jelentett, de rengeteg tudással szívtam magam fel általa, amit már senki nem vesz el tőlem; s ahhoz képest, hogy ismeretlen, új szerzőként jelentem meg a mai magyar kortárs irodalomban, ráadásul személyes volt a témám, nagyon jól sikerült, bár sokan bátornak tartottak, hogy így belevágtam, teljesen önállóan… minden szinten. Az első könyvbe sokan belebuknak, még akkor is, ha van mögöttük kiadó, s csak annyit mondtak: örüljek, hogy nullára kihozom a végén. Nemhogy visszajött az az összeg, amit belefektettem, hanem még nyereség is lett végül, elég szép mértékben; kitapostam sok felületet, ahol terjedt a könyv híre, s leginkább szájról szájra vitték az emberek, s adták tovább. A legnagyobb „nyereség” viszont az volt, ha valaki rám írt, hogy kétszer is elolvasta, hogy több olyan kellene, mint én… s hogy köszönik, amiért a szavaimban sokszor a saját gondolataiknak voltam a szócsöve, csak ők nem tudják, vagy merik így megfogalmazni az érzéseiket, netalán szembenézni velük. Ezek a legnagyobb sikerek szerintem, amikor valaki alkot, s azt megosztja mással. Ha jönnek ilyen visszajelzések. Mert igazából én soha nem azért írtam, hogy ebből híres legyek vagy meggazdagodjak, hanem hogy adjak az embereknek.

Szóval csodás élmény volt, felemelő. Azért is maradtam utána is a magánkiadási vonalon, mert nemhogy elvette a kedvem, hanem tovább inspirált. Nem voltak korlátok, alkothattam szabadon, úgy, ahogyan én akartam, a célközönségemnek. Hitelesen, őszintén, cenzúra nélkül.

2021-ben jelent meg, a hat fejezet – történetekkel és versekkel – követi azt a ciklust, mely az életben is végigmegy bennünk: amikor még remélünk, amikor csalódunk, amikor újra kell kezdenünk, és amikor megértjük, hogy értünk volt minden, és elérhetjük a harmonikus boldogság lebegő állapotát. Mert igenis ez megtapasztalható, elérhető és megélhető!

Volt online, s író-olvasói találkozós könyvbemutatója is, valamint utánnyomás is kellett. Akkor álltak először verseim mögé színművészek, akkor olyan visszajelzéseket kaptam, ami mellett nem tudtam elmenni csak úgy, mert sokan azt is hitték, egynyári könyves szerző leszek, de ott determinálódott, hogy nekem ezzel lesz még dolgom, az írást nem szabad abbahagynom. 

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyveket írsz, sőt meg is jelennek?

Az írás a covid alatt került ismét az életembe, s akkor döntöttem el, hogy mint alkotó, elkezdem megvalósítani az álmaim a könyvírás területén. Ők hárman voltak: a szüleim és a nővérem, az a 3 fix személy, akik végig hittek bennem, a belőlem megszületendő dolgokban, s támogattak. Nélkülük, főleg Édesanyám nélkül sok minden nem így történt volna. Most, hogy már fentről követi az életem ezen részét, remélem büszke rám, ha ezt látja: hogy azóta is sorra valósítom meg s adom át az Olvasóknak „lelkem szavát”. Valahol minden művem Neki ajánlom, mert Ő mondta azt: amíg egyetlen szív is lesz, ami érti az enyém, addig nem adhatom fel, s muszáj alkotnom. S az alkotás nekem is túlélés a mindennapokban, s talán az Olvasóimnak is adnak műveim olyan tanulságos üzeneteket, melyekből tovább építkeznek, s melegen tartja a szívüket ebben a zord világban. 

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

A versek a kedvenceim, azt nem titkolom. Követi a próza. Igazából egyik sem kihívás. Érzelmi állapottól, témától és időtől függ, mibe kezdek bele. 

Mindkettőt kedvelem, mert javarészt valóságon alapulnak, valós helyzeteken, vagy egy általános érzésen, mégis egyedi világodból, nézőpontodból kivetítve.

Amikor kapok egy gyors ihletet le is írom gyorsan egy versben általában. Nem azt jelenti, hogy nem dolgozom ki, attól lehet igényes és minőségi, de verset írni sokkal gyorsabb, valljuk be. Amikor pedig több időm van, és elmélyedhetek történetekben, helyszíneket húzhatok fel magamban, és karaktereket alakíthatok ki egy világban, akkor dolgozok ki hosszabb prózai műfajokat pl. novellákat, regényeket…

Mondhatom azt, hogy a versek választottak, aztán én őket. Nem véletlenül lett az első könyvem sem egy válogatás - 10 év verseiből. Megmutatkozódott, hogy így jönnek ki legkönnyebben belőlem a gondolataim, s előszeretettel használom a rímes sorokat. Mert egyediek. A versben egy világ épül fel. Minden apróbb kétsoros vers is egy külön világ: kezdődik, csúcsán van, s elmúlik a végén. Élet van bennük, mind saját ritmustól lüktet. A költői képek életre keltése, az ezek megalkotására való kifinomultság, a szavak egymás utáni erőteljes, ösztökélő, kifejező használata értelem és érzelem szerint… (s rímekről nem is beszéltem) – ezek teszik művészivé a verset.

Egy vers, prózai mű, ha művészien van megírva, akkor kapja Olvasója a legtöbbet, mert érzi, hogy benne tisztelve van, és a könyv- vers- alkotás szeretettel van felé. 

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Ami még izgatja a fantáziámat, azok a színdarabok, forgatókönyvek írása. Millió ötlet lenne hozzá a fejemben! Színházi dramaturgként olyan jó lenne dolgozni! A két szerelem összekapcsolása lehetne: színházbeli lét+írás. De ugyanez a helyzet a filmmel is: film+írás. 

A Karmikus léptek című könyv sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Semmilyen kutatómunka nem volt. Van egy előzménye, az első regényem, a TE vagy az összes lehetőség a világon!, de aki nem olvasta, az is tökéletes megért mindent majd a mostani regényből, tehát nem 100% folytatás-regényről van szó. Önállóan is megállja a helyét.

Egy 2023-as szeptemberi, szombati reggelen érkezett meg az első ihlet a könyvhöz, amikor szó szerint felültem az ágyban. Előtte nem sokkal került vissza az életembe majdnem 5 év után ismét a tánc. Olyan erővel hatott rám, mint kevés dolog. Ismét élőnek éreztem magam, nemcsak testben, hanem lélekben is. Becsepegtette életembe azt az energiát, amivel tudtam szárnyalni az első ihletforrástól (már aznap megírtam az első 5 fejezetet) kezdve a könyv befejezéséig, s összesen két hét és négy nap telt el a két dátum között. 

Szinte ösztönösen jött a folyamat, az ötletek a borítóhoz, a szerkezethez, a fejezetekhez, a szereplőkhöz, a mű üzenete is világos volt számomra.

Minden olyan gyorsan történt, s olyan intenzív volt, de cseppet sem bántam, hogy meglovagoltam a pillanat ihletettségét, s repültem vele. 

A végeredménnyel magam is megleptem, mert éreztem, hogy rendkívül szókimondó, igaz, mély mű született, mely legőszintébb az eddigi könyveim között, pedig minden verseskötetemben is levetkőztettem már a lelkem nem egyszer. Brutális módon felszabadító volt számomra is megírni a regényt. 

Könyveim közül ez az eddigi legnagyobb “szívgyermek”, állandóan mozog a valóság s fantázia határvonalán,erről fentebb meséltem. Ebben a könyvemben vannak leginkább önéletrajzi elemek, akár szó szerint is, ettől a valahai leghitelesebb alkotás tollamból.

A regényben egy önismereti út és érzelmi átalakulás történetét követhetjük nyomon. A könyvben számos spirituális elemmel dolgozok, erős érzelmeket közvetítek, melyek a belső küzdelmeket és a kapcsolatok összetettségét tükrözik, miközben az Olvasó betekintést nyer abba, hogyan formálják életünket a múltbeli események. A karma fogalma állandóan jelen van, és az is, hogy az ember saját döntéseivel és cselekedeteivel képes irányítani a sorsát.

Megmutatom továbbá benne a művészek érzékenységét, a művészvilág kifinomultságának, egyediségének, halhatatlanságának törékenységét, mégis e világ eleganciájának selymességén keresztül. Bizonyítom, hogy van sors, s nincsenek véletlenek… s, hogy végül mi az, ami marad. Üzenetem e könyvben egy év leforgásának eseményein keresztül tárom Olvasóim elé.

A kötetedben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Fuh, az összes könyvem nagyon személyes, intim, bensőséges, érzelmek fent és lentje – szóval igen, voltak nehezebb részek. A Karmikus léptekben is van nehéz rész számomra… de ha elárulnám, akkor nagyon spoilereznék. Az elején van 3 fejezet, s avégén1, amelyeknél végig sírtam, míg írtam. Rengeteg szegmensben s mélységben tudnék róla mesélni: szerkesztésben, üzenetében, a háttérsztorikról, hogy néha nevettem és sírtam egyszerre, míg alkottam, beszélhetnék akár külön minden jelenetről, de nem árulom el, mi a valóság, mi a fikció. Legyen annyi, hogy ez tényleg a valahai legbrutálisabban őszinte darab, ami megszületett belőlem a lapokra. Még sosem sikerült ilyen jól megvalósítani, kiírni magamból, ami bennem volt.

De ha már kedvenc jelenetek: akik olvasták, kiemelték, mennyire jó lenne, ha lenne olyan barátjuk, csak egy, mint a főszereplőnek, aki így meghallgatja őt s tanácsot ad; vagy szerintük a regény legerősebb részei a „karmaoldások”, annak a technikája, ahogyan levezettem, azt mondták rá: „Azt zseniálisan megcsináltad” a kötetben. Szóval az Olvasóknak eddig ezek a kedvenc jelenetei a Karmikus léptekben.

A legfontosabb üzenet szinte mindegyik könyvemre valid amúgy: érhet bármi, megvan az erő benned, hogy újrakezdd! Higgy magadban, s ezen belső erődben!

Bízom benne, hogy most a Karmikus léptek az Olvasóknak is legalább annyi szívmelengető érzéseket ad majd, mint amikor írtam!

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Szerintem, mint ahogyan majdnem mindenkinek: a szerettei szava, a barátok jelentik az első bázist. Nálam nem így van. Mármint, természetesen számít a véleményük, de elfogultság miatt direkt nem velük olvastatom el először az alkotásaimat. A szakmai csapatomban megbízok, van pár olyan ember, akinek adok a tanácsára, s lenni is kell pár ilyen embernek, mert főleg, ha nagyon sok önéletrajzi elem van a könyvben, vagy nagyon személyes a téma, mint akár volt mindkét verseskötetemben is, akkor nem feltétlen tudok teljesen racionálisan az anyaghoz nyúlni, kezelni azt. Ezért tanácsokat megfogadok, természetesen. Viszont mindegyik könyvemet saját magam is szerkesztettem. Ez esetben is így volt, valamint most kiegészítve nagyon fontos s lényeges szereplőkkel: a Kiadótól is persze elolvasták a regényt,a közös munka megkezdésénél, s megjelenés előtt. 

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Olyan érzés, hogy tudom: innentől kezdődik el az igazi „munka”. Az alkotás egy szárnyalás az ihlettel, de aztán jön a megtervezés. A kivitelezés… míg bekerül a piacra, aztán a terjesztés indul el, az értékesítés. S voltam mindegyik feladatra egymagam 4 könyvön át, hiszen azok mind magánkiadások voltak. Kivéve a tördelés, borító tervezés, s nyomdai munkák – ezeket delegáltam át máshoz.

Nagyon örülök az írás végén, de még mindig szokja a szívem az érzést s az élményt, hogy megszületik belőlem egy darab, ami majd beszélni fog rólam, akkor is, ha már nem leszek, de ezt hátrahagyom. Megsimogatom a vállam, hogy rendben van, de nem dőlök hátra, mivel az van, amit írtam: hogy onnan, a kézirat írásának végeztével kezdődik el vele az igazi munka. A nyers kéziratot szerkeszteni, korrektúrázni, lektorálni kell. Újra elolvasom/elolvassuk vagy 10-szer betűről-betűre. Nem túlzok. Több szem, többet lát. Aztán el lehet kezdeni a kész anyaghoz is alkotni még: akár rajzokat, illusztrációként képeket. Pl. ehhez a regényhez egy komplett fotósorozat készült, saját koncepcióval, csodás technikákkal. Mindig ötletelek valamin a belívet illetőleg is: szerepeltek már rajzaim is könyveimben, most fotók, de volt, hogy versesköteteimben híres színművészek által előadott verseimhez készült videókhoz vezettek QR-kódok a könyvön belül. Nekik is hálás leszek ezért, míg élek, hogy nyitott szívvel álltak ehhez már az első könyvemnél.

Mindig igyekeztem újdonságokat becsempészni, nemcsak tartalmilag, de technikailag is, minden könyvemen belül. Így nem váltak a hasonló zsánerben íródott könyveim sosem egyhangúvá, hanem mindig találnak pluszt Olvasóim a könyveimben, s belőlem is több kreatív színt kaphatnak.

Mit üzensz az Olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Ez az év mindenképpen a Karmikus léptekről szól. Fogok dedikálni az Ünnepi Könyvhéten is, Budapesten, a Newline standjánál. Később lesznek részletek. A regény előzménye, másik, két, előző könyvemmel együtt e-könyvként érhető el még nálam.

Terv természetesen mindig van, s ez a világ s lakói mindig generálni fognak olyan dolgokat, melyekből inspirálódhat az ember. Nem látok előre, de vannak tervek, kérdés az, hogy miből – mikor lesz valóság. Ahogy mondani szoktam: csak idő, amíg valósággá álmodja magát a képzelet, de minden megéri, ha egy dolog hajt: a szeretet.

Honlap

Facebook/Instagram/Youtube/Soundcloud

NewLine Kiadó

Líra

Libri

Jókönyvek

Alexandra

Antikvárium

Kotányi Attila: Éberen kutató élet – Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben március 21-én

 Kotányi Attila

Éberen kutató élet

Megjelent!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2025

Felelős szerkesztő: Tillmann J. A.

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

A borítót Kotányi Attila rajza felhasználásával Szabó Imola Julianna készítette.

Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben március 21-én 18 órától

Kotányi Attila könyvét és munkásságát Kurdy Fehér János, Tábor Ádám és Tillmann J. A. mutatja be.

A kötetről

Kotányi Attila szokatlan művet hagyott hátra: jegyzetek ezreit, amelyeket cédulákra és könyveibe írt, továbbá mondatokat, amelyek kitörölhetetlenül barátai emlékezetébe vésődtek. Építész volt, aki szinte semmit sem épített; várostervező volt, aki azt tanította, hogyan kell a világban élni; szituacionista, akit rövidesen kizártak a mozgalomból, mert a vallást nem akarta kizárni; filozófus volt, aki Castanedát vagy Krishnamurtit ugyanolyan komolyan vette, mint Nietzschét és Lévinast; tanár volt művészeti főiskolákon, aki inkább lakására hívta a diákjait, és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódott velük.

E könyvben betekintést nyerhet az olvasó Kotányi Attila írásaiba, és azt is megtapasztalja, hogy az ő munkáját lényegesnek tartó gondolkodók – Hannes Böhringer, Erhardt Miklós, Tillmann J. A. és Wendriner Aladár – hogyan vélekednek a világban betöltött szerepéről.

A könyv előszavából

„A vasfüggöny kettévágta életét: az 1956-os felkelés után Magyarországról Brüsszelbe menekült, majd később tovább, Düsseldorfba. Az ottani művészeti főiskolán tanított a szovjet birodalom összeomlásáig. Ekkor ismét Budapest vonzásába került, ahol a Képzőművészeti Főiskola értelmes, fiatal főit gyűjtötte maga köré. A kétszeres emigrációt megszenvedte. A szellemi hagyomány, amelyben élt és gondolkodott, időközben Magyarországon is megszakadt. Hasonló veszteség érte korábban Nyugaton. A vasfüggöny innenső és túlsó oldala mélységi tapasztalataiban nem sokat tudott egymásról. Kotányi Attila azonban fáradhatatlanul folytatta „mestere”, Szabó Lajos munkásságát, nem főiskolákon, hanem a peremeken. Képes volt arra, hogy távol az iskolák konformizmusától, de élénk közelségükben, tanórákra és heves vitákra gyűjtsön egybe fiatalokat, és az eleven szó, a konkrét személyekre és helyzetekre vonatkozó beszéd és gondolkodás kultúráját ápolja.

2011. áprilisában „Kotányi Attila: a mondott szó elkötelező ereje” címen szerveztünk egy konferenciát. Nem emlékművet akartunk neki állítani, hanem megbizonyosodni szellemi alapimpulzusáról, amit újra és újra a tánc analógiájára írt le. Táncban a filozófia megszabadul akadémikus kényelmességétől, és elevenné válik. Táncban a filozófia olyan közel kerülhet a művészethez és a valláshoz, hogy csaknem hasonul hozzájuk.

Ám Kotányinak a filozófia, a művészet és a vallás „együvé gondolása” során a társadalom, a történelem és a világpolitika elemzését, az általános és a személyes helyzetet, másként mondva: a nagy és a kicsiny mizériát is tekintetbe kellett vennie. A fenségesnek és a nyomorúságosnak a nüanszokról folyó vitaként minden beszélgetésben meg kellett jelennie, találó kifejezésekben, szavakkal megragadva és prizmatikusan megvilágítva. Szellemes villanásokban, fényfoltok táncában. Ennél alább Kotányi nem adta.”

Hannes Böhringer – Tillmann J. A

Részlet a kötetből

Kotányi Attila: Van‑e médiumkritika, amely nem öngyilkos?

Valamelyik első amerikai elnöktől ezt kérdezték: lehetséges volna az Egyesült Államok elnök nélkül is? Talán Jefferson volt az, aki így válaszolt: elnök nélkül igen, el tudom képzelni. De nem sajtó nélkül. Ha egy európai gondolkodó ember a mai Amerikában él egy ideig, belátja, hogy a mai világ leghatalmasabbb államában a politikai témák és a döntések a metropoliszok sajtójának, televíziójánakés rádiójának a függőségében működnek.

Ezeket a médiumokat pedig nem cenzúrázza az állam. A nyilvánosság ellenőrzése alatt csak azáltal vannak, hogy az, amit meghirdetnek, mindenki számára hallható dobolás, aki hallani, olvasni és látni tud. De hát a médiumokat a felhalmozott tőke meg tudja vásárolni, és ha kell, ki tudja tartani, még ha veszteséges is. Pénzért vásárolható szubtilis hatalom az, amit liberális, a piac korlátozását tiltó államokban médiumoknak hívnak. A klasszikus demokrácia (Montesquieu) az igazságszolgáltatás, a közhatalmi adminisztráció és a törvényhozás különválasztásával jött létre. (Tehát nem görög népuralom, jóllehet a szó ezt jelenti.) A pénzért vásárolható hatalom neve: korrupció.

Vajon azt kell-e gondolnunk, hogy a liberalizmus azért veszítette el régi hitelének zömét, mert ha nem is kedvez a közszolgálat a korrupciónak, de a média a hatalom megvásárolhatósága miatt adás-vétel tárgyává, áruvá változtatja azt, ami nem az, aminek nem szabadna áruvá vagy a parancsuralmi rendszerek, de még pártok eszközévé se válnia?

Van-e erre válasz? Azt hiszem, hogy amerikai körülmények között a válasz az, hogy ott a piaci alapon létrejött kutatóintézetekben, civil, nem állami ügynökségekben és a médiumok szerkesztőségében is valamennyi szabadságuk van ellentmondó szellemű embereknek is, ha tehetségesek. Még ha nem is sztárok. Ez azért van ott és talán Angliában is, mert az állam és a nagy egyházak szervezett ellenőrző hatalma sokkal szétszórtabb, mint akár a mai piacosodó Nyugat-Európában. Ne is beszéljünk Kelet-Európáról.

Az alábbi cikket három évvel ezelőtt írtam.

Az előző sorokban vázolt kérdés ez volt: El lehet-e választani a médiumok szerkesztőségét a kapitalista termeléstől úgy, hogy ne azoknak a hatalma érvényesüljön a médiumban, akikre az állam rábízná az elválasztás ellenőrzését?

Hiába égető a kérdés. A legjobb, ha az is marad.

A szervezők meghívását azzal próbáltam elhárítani, hogy félő, számomra a médiumok még sokkal kritikusabb színben tűnnek fel, mint amit egy kritikusan hangolt konferencia még megvitatásra érdemesnek tart.

A túlfeszültség okát nem érdemes másutt keresni, mint az élettörténetemben. Három félelmetes diktatúrát éltem meg úgy, hogy abból kettőnek szem- és fültanúként már a felemelkedését is megéltem a médiumok szárnycsattogásai közepette. Az olasz korai fasizmus teoretikusai és olyan futuristák, mint Marinetti mutatták meg – már talán az első világháború előestéjén –, hogy mit lehet elérni egyetlen hangszóróval, amit teherautóra szereltek, és a szónokok azon a nyitott teherautón álltak. Egy kisvárosban is tömeget lehetett összecsődíteni.

Ezt persze még nem saját szememmel és fülemmel tapasztaltam, de Horthyt már igen, aki ezen olasz fascio tanítása szerint szervezte meg a Tanácsköztársaságot leverő ellenforradalmat. Meg hát Hitler és Sztálin médiumpolitikáját már jócskán felébredt korban éltem át. Ráadásul az összeomlott Németországban a liberális piac médiumparadicsomának harminc év óta bennlakó polgára voltam és vagyok. Minthogy ez is hatalmi centrumok, gazdasági és politikai diszpozíciós csomópontok függvényeként működik, így ez a harmadik diktatúra: a liberális nyugat-európai és részben amerikai hidegháborús médiumvilág, amelynek igen intenzív fogyasztója voltam és vagyok.

Sőt 1961-ig még magam is munkatársa voltam az Internationale Situationiste nevet viselt francia nyelvű, avantgárd folyóirat főszerkesztőjének. A folyóirat arról lett később közismertebb, hogy az 1968-as diákmozgalmak jelszavainak nagy része tőlünk származott. Jelszavak a tekintélyuralmi állam, család és iskola ellen, valamint az így berendezkedett közállapotokat kiszolgáló médiumok ellen. Az európai közállapotok azóta erős hasonlóságot mutatnak az Egyesült Államok viszonyaival. Termelési és társadalmi viszonyaival, beleértve azt is, hogy a kettő közötti ellentmondások is hasonlóak, mint ahogy ezt a klasszikus marxista irodalom mondaná.

Ezen ellentmondások legkiválóbbika arra vonatkozik, hogy a médiumok a hatalomnak egy olyan új formáját testesítik meg, amely kívül esik a régi hármas hatalmi szférán. A modern demokrácia a három szféra egymástól való elválasztása nélkül nem működik. E század félelmetes politikai elnyomó rendszerei a szóval és képpel, azok hatalmával való visszaélést aknázták ki. Hitler a ’33-as hatalomátvétel után futószalagon gyártatta a néprádiót, hogy beszédeit az egész család hallgathassa. Hallgatta is. Hitler rövid öngyilkossága előtt, Berlinben, egy asztali beszélgetés során azt mondta: „Mindent, amit elértem, rábeszéléssel értem el.” Tudjuk, hogy ennek titka a milliószoros megsokszorozódás, az egyidejűség és a rendezés. A közélet és a hatalom gyakorlása áttelepül egy minden lakásban hallható és minden moziban látható színpadra.A mai médiumok szerepét betöltő házi színpad, napi színház lehetősége után kutattak már a 19. század második felében.

Hitler kritikusainak azt vetem a szemére, hogy nem ismerik el fölényes tisztánlátását a szó hatalmát illetőleg. Jóllehet, a Biblia lényege is ezen tudás megújulása. A Földön minden hatalom az élő, a minket éltető és szárnyaló szónak adatott. Ez az evangélium, az örömhír.

A diktatúrák médiumai a saját ideológiáik halott szavait ismétlik, mozgatják így és úgy azért, hogy élőnek tűnjenek a halott szavak és képek. És ezt kitartóan teszik. Egészen a pusztulásuk végső órájáig. Ezen felismerés és keserű elismerés nélkül még sok szóbeszédet, üres magyarázatot kell elhallgatnunk a náci és bolsevik hatalom eredetéről.

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó