Ablakok az ébrenlétben
„Anyámnak – vagy épp apámnak – végül igaza lett: amit abból a pillanatból nyertem, máig visszhangzik.”
A Hiányzó történetek és a Minden csendes és nyugtalan szerzőjének új regénye a barátság mélységeit kutatja az elmúlt harminc év magyar viszonyai közt
Megjelenés: október 5.
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 416 oldal
Leírás
Kovács Krisztián 2022-ben jelent meg a kortárs magyar irodalom palettáján Hiányzó történetek című regényével, melyet egy évvel később követett a Minden csendes és nyugtalan. Ahogy a kritikusok is rámutattak egy két történelmi köntösbe bújtatott szépirodalmi családregény kapcsán, e művek központi témája a történelmi és társadalmi traumák feltárásának lehetősége, a családi konfliktusok feloldása, és a kisember létének, életének miértjeit kutatva a rendeltetésünk megértése.
Kovács Krisztián harmadik regénye, az október 5-én megjelenő Ablakok az ébrenlétben azonban még az első két kötetnél is közelebb hozza az olvasóhoz az Y generáció mindennapi boldogulásának problémakörét egy közel harminc éven át tartó, nem mindennapi barátság történetén keresztül, melyben megmutatkozik, milyen volt fiatalnak lenni az elmúlt három évtized Magyarországán.
Fülszöveg
Elsősorban a barátságról szól Kovács Krisztián új regénye, de mint ahogy az igaz barátságokból sem csupán két ember kapcsolata rajzolódik ki, hanem annak az egész világnak a képe is, amiben nekik élni adatott, az Ablakok az ébrenlétben is az élet teljességéről szól, miközben szereplőinek egymáshoz fűződő viszonyát feltárja. Minden ismerős kissé, és mégis minden egészen kiszámíthatatlan módon működik. Fiatal fiúk találnak egymásra egy vidéki magyar kisvárosban valamikor a rendszerváltáson már túl, de a kétezres éveken még innen. Esendő vagy egészen szörnyű apák árnyékában, szeretetteli vagy legalábbis nem teljesen rideg anyák oltalmából előmerészkedve, csodálatos lányok igézetében, a hirtelen elveszített naivitáshoz mégis mindhalálig ragaszkodva. Sallai Ervin már felnőtt fejjel igyekszik felidézni az eseményeket, az alakokat, barátait, Botát, Kafkát meg Mancit és mindazt, ami velük történt vagy történhetett volna. Hiszen a legnagyobb rejtély az élet a maga hétköznapiságában, ahogy egyszerre tud elviselhetetlen és elviselhetetlenül gyönyörű is lenni.
A szerzőről
Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, melynek 2022-ig főszerkesztője volt. Jelenleg az Agave Könyvek kommunikációs igazgatójaként dolgozik, első regénye az Európa Könyvkiadónál Hiányzó történetek címmel 2022-ben jelent meg, ezt követte egy évvel később a Minden csendes és nyugtalan. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn él.
A Hiányzó történetekről írták
„Kovács Krisztián könyve nem torz ideológiákról vagy kollektív bűnökről mesél, hanem nagyon is emberiekről, amelyeket az egyén követ el másokkal, és legfőképp önmagával szemben.” – Könyves Magazin
„Sokszínű kitekintés a világba ez a könyv, amely egyszerre izgatja, elgondolkoztatja, néha bosszantja, mégis meghatja az olvasót.” – Index.hu
„A Hiányzó történetek egy sokrétegű modern próza, Caracastól Afrikán át Tokióig az egész világon átívelő kitekintés, amely egyszerre megérinti, elgondolkodtatja, sőt, olykor bosszantja is az olvasót, a regény végére azonban úgy érezhetjük, mintha egy kicsit a saját családunkról is szólt volna.” – Libri Magazin
A Minden csendes és nyugtalanról írták
„Ellentmondást nem tűrő szigorral ültet fel az utóbbi négy évtized Magyarországának történelmi-érzelmi hullámvasútjára, amely túlságosan ismerős már egyébként is.” – WMN
„A mozaikszerűen építkező kötet kitekintőiről eleinte azt hinnénk, nem sokat nyomnak a latban, a könyv vége felé azonban ráeszmélünk, hogy de, ebben a regényben minden apró részletnek vagy mozzanatnak óriási szerepe van. Ez a könyv az apró részletekre épült, és úgy épített valami hatalmasat.” – Index.hu
„A sorokon és a hol összekuszálódó, hol összerendeződő történet minden egyes mozaikján átsüt valamiféle felemelő derű, melengető fény, a remény és a szeretet lángocskái, ami a szerző mélységes empátiájából fakad.” – Nők lapja
Részlet az új kötetből
„Akkorra már túl sok telefont kaptam róla, vagy egyenesen tőle, ami felborította a napom, de erre én sem számítottam.
Hanna zokogott a telefonban: a legrosszabbra számítottam. Hanna a feleségem, és a hét hónapos lányom anyja, nem mellesleg Bota húga. Életünk számos ponton érintkezik.
Elfogott a pánik a feleségem reszkető hangjától, mert úgy tűnt, a történelem keserves módon ismétli meg önmagát. Elképzelhető, hogy tanítani akar nekünk valamit, de a rettegés ködén át képtelenek vagyunk felismerni a nyilvánvaló jeleket. Legutóbb 2011-ben történt hasonló, igaz, az sokáig titokban maradt előttünk: Bota azután, hogy olyan gerinctelen és alávaló módon kivásárolták az Eretnek nevű pesti kiskocsmában lévő tulajdonrészéből, amibe az öröksége jelentős hányadát fektette, alig huszonnégy évesen felgyalogolt a Rottenbiller utcai felüljáróra egy meglepően hűvös április végi délelőttön a szürke felhők alatt, átlépett a korláton, miközben körülötte dudák harsantak a türelmetlenül araszoló forgalomban, aztán átadta magát a vágtázó nyugati szélnek. Pechjére az öngyilkosság időpontjának a délelőtti csúcsforgalom kellős közepét választotta, odalent összefüggő kocsisor kígyózott a gomolygó kipufogógáz-felhőben, a szélvédők mögött türelmetlen autósok ujjai doboltak a kormányon. Miközben zuhant, a sor meglódult, alatta épp egy Gebrüder Weiss feliratú ponyvás teherautó állt meg.
Bota átszakította a narancssárga ponyvát – épp eltalálta a merevítők közti űrt –, és egy halom kartondobozon landolt, melyekben lapra szerelt bútorok alkatrészei szorongtak. Hihetetlenül olcsón megúszta: két bordája megrepedt, a bal vállán felhasadt a bőr vagy tíz centi hosszan, de alighanem leginkább az ébredés tudata fájt neki: mikor kinyitotta a szemét, körülnézett és rájött, hogy a kárpit- meg gázolajbűz, amit érez, nem a menny vagy a pokol szaga, csak egy mocskos és agyonhasznált raktéré.
Akkoriban túl sokat ivott, tudta mindenki, aki ismerte, de amíg nem látták a Baleseti Intézet kórtermében feküdni, senki sem hitte el a nyilvánvalót. Rég nem osztottam már apám hitét, és erről nagyrészt éppen ő meg a hite tehetett, de itt végérvényesen megértettem, miért tartotta világéletében felszínesnek és alakoskodónak a jó nevű Járai-családot.
Ez a mostani eset bizonyos tekintetben más volt, mint a 2011-es zuhanás, és mégis annak tökéletes folytatása.”
Kovács Krisztián írói oldala
